Könczöl Csaba

Nyomtatóbarát változat

Éppen huszonöt éve, 1969 nyarán ismerkedtünk meg. Én mérhetetlenül fiatal voltam, negyedéves bölcsész, ennek ellenére meglehetősen mozgalmas múlttal és jelennel: a nyugati diáklázadások szétverése és – főleg – Csehszlovákia szovjet lerohanása, a Dubcek-féle „prágai tavasz” cinikus eltiprása az eszünkig száraz tényként eljutott ugyan, viszont az őket mozgató illúzióktól cseppet sem szabadított meg bennünket.

Valami jellegzetesen kelet-európai vagy magyar megkésettséggel, az egyetemen jó páran abban a hiszemben kezdtünk el „autonóm demokratikus közéletet” kialakítani, és az ehhez kellő formákat megtalálni, hogy voltaképpen a diákmozgalmak bukásával és a prágai bevonulással igazából nem ért véget semmi, nincs okunk föladni a reményt. Mintha mi sem történt volna: néhány tucatnyian éppen abban az időszakban fogtunk lázas közéleti tevékenységbe, amikor az okosabbak, a szkeptikusabbak akkori barátaim közül (a legismertebb nevekké azóta Spiró György, Székhelyi József, Follinus Gábor váltak) éjszakába nyúló vitákban azt bizonygatták nekem egy közös barátnőnk Zrínyi utcai lakásának hátsó szobájában, hogy ha csöppnyi eszem van és gondolni akarok tudományos előmenetelemre (akkoriban már kiszemelt egyetemi tanársegédjelölt voltam az ELTE bölcsészkarán), hagyom ezt az egész közéletesdit a fenébe, lemondok az egyetemi újság főszerkesztői pozíciójáról, a kari agit.prop.-titkárságról, és egyáltalán, mindenről, ami csak elvonja a figyelmemet akkor még megvolt nyelvészeti, vagy irodalmári ambícióimtól. Elvégre itt végül is minden egyremegy, a mi akarásainknál hatalmasabb erők megszabta mederben folyik. És még ha sikert aratnánk is egyénileg, a „gépezet” maga előbb-utóbb úgyis a saját mozgástörvényeihez idomítana-gyalulna minket. Ahogy nemzedékem egy jeles költője egy akkori versében ezt az érzést megfogalmazta: „Csinálhatsz, amit akarsz, / akarásod is ők csinálják.” Néhány hónapig úgy látszott – nem lesz igazuk. A kezdeti eredmények azt látszottak igazolni, amit a rendező Kovács András filmje, A falak mai szemmel elég primitív allegóriája sugallt: a „falak” jóval kijjebb és messzebb vannak, mint velünk elhitetni próbálják. Csupán a vaksötét szobában csodára váró és egy helyben maradó cselekedni-restek félnek örökké a beléjük ütközéstől.

Az elkövetkező évek azonban egyre fokozódóbb mértékben az időben-okosokat igazolták. Azt a néhány tucat embert, aki nem volt hajlandó hozzáidomulni a Nagy Gépezet igényeihez, 1970–73 között nem egyetemi és szerkesztőségi állások, hanem a Gyorskocsi utcai politikai rendőrség kihallgató szobái, rendőrhatósági felügyeletek és figyelmeztetések, ideiglenes vagy végleges egyetemi kizárások, később elhelyezkedési nehézségek vagy állásból való kirúgások, publikációs tilalmi listákra helyezések, útlevélbevonások stb. várták. És ellenpéldául a „bezzegeket”, a kezdetben velünk tartó, utóbb „kiokosodottabbakat” KISZ-es karrierek, országos pártvezetők melletti titkári funkciók, többéves aspirantúrák, egyetemi és kutatóintézeti állások és tisztségek.

Ez volt nagy vonalakban az a politikai szövegkörnyezet, amelyben negyedszázada bekerültem Fehér tanítványi-baráti körébe. Közvetve ő volt a kezdeményező: az akkor még szintén egyetemista Radnóti Sándor, aki vele és feleségével, Heller Ágnessel már évekkel korábbról baráti viszonyban volt, rendszeresen megmutatta nekik az általam szerkesztett stencilezett egyetemi kari újságot és benne néhány, a marxizáló bükkfanyelv ellenére félreérthetetlenül „rendszerkritikus” cikkemet, és ez kelthette föl Fehérben a kíváncsiságot személyem iránt. Akkor álmomban sem sejtettem, hogy a kor jellegzetes nonkonform élvezeti cikkei (albán Raki Rushi pálinka és Porti cigaretta, bolgár vagy grúz konyak, olcsó literes „kocsisirma” stb.) feszültségoldó bő fogyasztása közben kialakult első élénk társalgás Fehérékkel R. S. lakásán évtizedekre, lényegében mind a mai napig döntő befolyással lesz életem, pályafutásom, elköteleződéseim, személyi, baráti és családi kapcsolataim, rokon- és ellenszenveim minden területére.

Fehér akkoriban harminchét éves volt – tízzel fiatalabb, mint én most. Ennek ellenére, számomra épp úgy, mint az őt később megtagadó velem hasonkorúak szemében, kivételes tekintélynek örvendett. Igaz, minden irányból más és más okok és szempontok alapján. Akkor már a nyolcvanon túl járó, rajongva tisztelt mestere, Lukács György, a hatvanas évek első felétől benne látta tanítványai között azt a kivételes gyakorlati, taktikai-politikai érzékkel is megáldott tehetséget, aki a tudományos tevékenységen túl képes közvetítő szerepet játszani részben a hatalom és őközötte, részben a hatalom és közvetlen baráti és tanítványi köre (Heller Ágnes, Márkus György, Vajda Mihály, Bence György, Kis János, Ludassy Mária, Fodor Géza stb.) „revizionista” kilengései között.

Ahogy a tévében egy vele és róla készült egyórás dokumentumfilmben erre az időszakra emlékezve kérdésemre elmondta, a véletlenek szerencsés-szerencsétlen összejátszása jóvoltából ő lett Lukács és az akkor harmincas éveikben járó közvetlen tanítványai (az úgynevezett „budapesti iskola”) „kijáró embere”. Nem maga, hanem egyfelől az agg Lukács, másfelől az MSZMP Lukács életművének „államosítására” törekvő kultúrpápája, Aczél György választotta ki erre a szerepre. Neki sikerült megtalálnia azt a megfelelő viselkedésmódot, amely egyszerre tudott kihívóan dacos és mégis szalon- és tárgyalásképesen hajlékony lenni ahhoz, hogy (főleg 1967, Lukács MSZMP-be történő visszavétele és 1971-es halála között) a lehető legnagyobbra tágítsa a tűréshatárt a nevezetes aczéli kultúrpolitikai három „T” (támogatás, tűrés, tiltás) triptichonján belül. Ez még e kijárói-közvetítői csúcskorszakában is több személyes hátránnyal, mint előnnyel járt számára.

Mindenekelőtt, bár nemzedékének egyik legtehetségesebb irodalom- és filmkritikusa, kivételes nyelvtudása révén a nagyvilág egykorú irodalmának és filozófiájának is naprakész ismerője volt, a „kijárósdival” járó organizátori tevékenység a saját művei írására fordítható idejét és energiáit a kelleténél és az érdemesnél jobban igénybe vette. A külső látszat ellenére túl nagy volt benne az alázat és saját képességeinek alulértékelése, emiatt többet törődött ebben az időszakban mások munkáinak, személyének „menedzselésével”, az „iskolaszervezéssel”, mint az sok esetben indokolt lett volna. De nem is csak a „kör” tagjai által teremtett értékek érvényesítéséért tett meg mindent – fontos szerepe volt a bemutathatósági-megjelentethetőségi tűréshatárok tágításában például Jancsó Miklós hatvanas évekbeli filmjei, Konrád György A látogató című regénye engedélyezésének elérésében is.

Hogy mint alkotó már ekkor mennyivel többre lett volna képes, ha többet törődik saját „életművének” építésével, mint másokéinak a menedzselésével, ezt jól jelzi ekkoriban amúgy „mellesleg” megírt könyve, Az antinómiák költője című, alapvetően bölcseleti fogantatású Dosztojevszkij-monográfiája, amelyért félig-meddig már kegyvesztettként ugyan, de a hetvenes évek legelején még megkapta az akadémiai kandidátusi címet, sőt, ez 1972-ben (közel két évtizedre utolsó hazai publikációjaként) a Magvető Kiadónál meg is jelent.

Lukács György 1971 júniusában bekövetkezett halála után az addig kívülről egységesnek tűnt „iskola” két, egymással élesen szembeforduló szárnyra szakadt. Fehér Ferenc ezt pszichológiailag magyarázta, mint „generációs lázadást” a Lukács-körnek az ő korosztályához tartozó tagjai ellenében, a náluk tíz-tizenkét évvel fiatalabbak részéről.

Ez a skizma személy szerint éppen őt, mint a „közvetítőt” érintette a legélesebben: „kijáró emberből” egyszerre lett gyanús ütközési pont mind a két irányból. Az egyik („belső”) irányból a Hatalom megszemélyesítőivel éveken át fenntartott személyes, „tárgyalásos” viszonyát kezdték tűrhetetlenül kompromisszumkésznek tekinteni, és személyeskedésektől sem mentesen, morálisan elítélni. A másik oldal, a „Hatalom” felől viszont amiatt vált egyre terhesebbé, mert az életében kikezdhetetlen Lukács halála után politikailag már semmi nem indokolta, hogy Fehér közvetítésével változatlanul fönntartsák azt a látszatot, mintha a „renitenskedőkkel” szembeni türelem még tovább is folytatható, sőt, fokozható lenne. Ehhez járul még, hogy 1972–73-tól szovjet befolyásra az állampárt addigi reformista része ellenében a „bekeményítők” kerültek újra fölébe, akiket nem túlzottan foglalkoztatott, hogy mennyire „szabadelvű” és „toleráns” a nyugat szemében a magyarországi kommunista értelmiségi politika. E változások csúcspontjaként, egy 1973-as kultúrpolitikai határozat nyomán, nagyszabású tisztogatás kezdődött el az értelmiségi munkahelyeken, mindenekelőtt a tudományos kutatóintézetekben, az MSZMP-ből való kizárásokkal, munkahelyi elbocsátásokkal, foglalkoztatási (nem csak alkalmazási, hanem publikálási, sőt, fordítói) tilalmi listákra helyezésekkel – aminek végső célja egyértelműen a „másként” (vagyis az önállóan) gondolkodás minden formájától való elriasztás volt. Ráadásul 1974-ben, amikor megkísérelte nyugatra kijuttatni Lukács egy csak halála után előkerült ifjúkori kéziratát (a Márkus György rekonstruálta Heidelbergi esztétika és művészetfilozófia címen torzóban maradtan is monumentális filozófiai munkát), nem gondolva rá, hogy lakásuk állandó rendőri megfigyelés alatt áll, „lebukott”. Pár napot a Gyorskocsi utcai politikai rendőrség fogdájában töltött, majd három évre rendőrhatósági felügyelet alá helyezték, útlevelének ezzel egyidejű bevonásával. (A hivatalos indoklás szerint, „gazdasági bűncselekményért”, azaz a vámhatóság kijátszásának szándékáért.)

A terminus lejártáig, 1977-ig lényegében Heller Ágnessel együtt teljes izolációban, belső emigrációban, mindössze a kompromittálódástól nem tartó néhány baráttal kapcsolatban állva éltek. Akkor kaptak levelet (a pár évvel korábban szintén emigrációba kényszerített) Szelényi Ivántól: menjenek Ausztráliába, ahol egyetemi katedra, kutatási lehetőségek várják őket. Mivel itthon azoktól, akiktől nagyon vártak néhány marasztaló szót, ezt nem kapták meg, végül is a kivándorlás mellett döntöttek.

Fehér életében ezzel új, minden korábbinál termékenyebb szakasz kezdődött. Igaz, már bőven túl volt a negyvenen, maga mögött javarészt olyan munkássággal, ami külföldön nem kamatoztatható, de új szakma tanulásába fogott: a politikatörténetbe, a politikai filozófiába ásta bele magát. A nagyvilágban ettől fogva egyre-másra jelentek meg Heller Ágnessel javarészt közösen, már angolul írott tanulmányaik, köteteik, tematikailag igen változatos skálán. Az ausztrál állam, érdemeikre való tekintettel, állampolgárságot kínált föl részükre, jóllehet ez ott sem általános gyakorlat… Ennek ellenére, 1986-ban egy újabb csábításnak engedve, megtartva ausztrál állampolgárságukat, az USA-ba települtek át, a Nem York-i New School for Social Research nevű posztgraduális képzéssel foglalkozó egyetem meghívására. Pocsékul érezte magát, kivált miután (1989-ben) idehaza hetven más értelmiségivel együtt hivatalos megkövetésben, teljes politikai és erkölcsi rehabilitációban részesült.

1991-ben, emigrációjuk óta első ízben, féléves hivatalos meghívást kaptak az MTA-tól. Röviden, mind több jel utalt arra, hogy tizenhét esztendei emigráció után tartósan vagy végleg hazakészülődnek.

Még annak ellenére is, hogy idehaza korántsem várták mindenütt kitárt karokkal őket, sőt… idén tavasszal Hellerrel közösen egy kedvük és munkaigényeik szerinti kis lakást vásároltak a pesti Gutenberg téren. Az elmúlt hónapokban ezt rendbe hozatták, lakályosan bebútorozták, olyan sietős tempóban, hogy június 10-re már népes lakásavatóra invitálták meg közelebbi-távolabbi ismerőseiket, barátaikat…

Amikorra e sorok megjelennek, Fehér Ferenc már sírjában nyugszik.

Sokan nem kedvelték. Ez az ő dolguk. Én negyedszázadon át egy eredendően érzelmes természetét álcázó, figyelmes, segíteni mindig kész, jó humorú, bár gyakran depressziókkal küszködő, nagyon tehetséges barátként szerettem. Ez az én dolgom.

Az évtizedekig elhúzódó politikai zaklatásokért, a többszöri hivatalos mellőzöttségéért, az ország szellemi és közéletéből való kiszorításáért, kényszerű világ-vándorkodásáért, mindenütt hontalannak maradásáért legalább a holta után, a szellemi hagyatékával való törődés formájában elégtételt adni neki – ez már közügy. Az egész magyar kultúra „személyválogatás” nélküli közügye.

• Búcsú