Hegedűs B. András

Nyomtatóbarát változat

1957 beköszöntét ’56 szilveszterén szűk baráti társaságban töltöttük, kivárva a hajnalt, hogy a kijárási tilalom lejártával hazasétáljunk. 1958 szilveszterén otthon maradtunk: István háromhetes volt, baby-sittert nem kerestünk, nem is akartunk – nem emlékszem rá, hogy megvártuk-e az éjfélt, nem emlékszem a rádióműsorra (televízió persze még nem volt).

„Konszolidálódtunk” – ami nem jelentett mást, mint az adottságok tudomásulvételét: édesanyám lassan egy éve Észak-Angliában próbált otthont teremteni magának férjével, rokonaink és barátaink tekintélyes aránya már megtelepedett Kanadában, Franciaországban, Németországban és a világ megannyi pontján, nemigen írtak levelet, még féltek és féltettek bennünket, s el is foglalta őket az új élet kialakításának minden terhe, gondja. Sokan voltak börtönben vagy még inkább előzetes letartóztatásban: sokukról nem tudtuk, hogy már régen nincsenek Romániában, hanem gyerekeiktől és feleségüktől elválasztva a Duna túlsó partján főleg magánzárkákban várták a tárgyalást. Az előző évben négyszer idéztek be a Gyorskocsi utca 31-be, ahol a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya – leánykori nevén az ÁVH – székelt, de nem közölték, hogy az a barátom, akire vonatkozóan kihallgatnak, már vendégszeretetüket élvezi. Akiket pedig Pesten fogtak le, azokról is gyéren csordogáltak a hírek, levelet alig írhattak, beszélőt nem engedélyeztek számukra – szinte teljes volt a hírzárlat.

Miután a művelődési minisztérium (a Lukács-renegát Szigeti József, ma akadémikus) vezényletével elzavartak az egyetemről (1953 óta az ELTE-n voltam tanársegéd) – hosszadalmas, kínos fegyelmi eljárás után – Péter György, a statisztikai hivatal elnöke mert olyan bátor lenni, és alkalmazott. (Valóban bátor volt, és ez végül az életébe került.) Szerettem a munkám, a magyar társadalomkutatás kezdett megszületni a hivatal falai között, a METESZ elégedetlen volt a műszaki értelmiség helyzetével, és átfogó, addig szokatlan vizsgálatra kérte fel a közgazdasági főosztályt. Talán ötezer kérdőívet küldtünk szét; szociológiainak – a szó későbbi értelmében – még nem volt nevezhető a vizsgálat, de már jóval több volt, mint a szokásos adatfelvétel. Amikor megbíztak a kutatás szervezésével, madarat lehetett volna fogatni velem.

Életem szigorú hivatalnoki ritmusban zajlott. A szó legszorosabb értelmében örültem, hogy élek, és főleg annak, hogy értelmesen dolgozom. Reggel átsétáltam a Margit hídon, néha Marosán jött szembe testőreivel, a nagy fekete kocsi néhány méterről kísérte, ment úszni a Sportuszodába. Szerencsére nem ismertük egymást, nem kellett köszönnünk egymásnak. A munka szigorúan reggel fél 9-től délután 5-ig tartott, s persze akkor még szabad szombat sem volt. Valamivel kevesebbet kerestem, mint az egyetemen, maszekolni is kellett, hogy megéljünk, fordítgattam, nem tudván még, hogy későbbi fő kenyérkereseti forrásomra készülök, s a hivatal megengedte – még nem lévén számítógép –, hogy otthon (de szigorúan otthon!) kódoljunk, azaz a legkülönbözőbb statisztikai kérdőívek megfelelő rovatába beírjuk a megfelelő azonosító számot.

A gyerek (csecsemő) sok munkát jelentett, nemigen voltunk felkészülve a gyerekápolás-nevelés technikájára, de az egyik baráttól babakocsit kaptunk, a másiktól matracot, később járókát, néha külföldről uraságoktól levetett, kinőtt bébiruhát. Maszek gyerekorvosra azért tellett – ennyit sikerült talán megőrizni a középosztályi nívóból. A lakásban csak a kilátás volt szép, félkörpanoráma Budára, amúgy legfeljebb 37 négyzetméter az egész, ajtó nélküli főzőfülke, a pelenkamosáshoz nagy nehezen vásárolt mosógép, ami alig fért el a fürdőszobában. A jégszekrény – az anyámtól átmentett klasszikus jégszekrény! – már csak a gangon fért el, a jeges már nem hozta fel az emeletre a hasábjeget, vödörrel kellett rá vadászni az utcán, ha sikerült meghallani a kiabálását: Itt a jegeees! Tartós fogyasztási cikkeink állománya ezzel kimerült, még egy olcsó világvevő rádiót lehet hozzászámolni, amit a forradalom leverése után vásároltam, hogy lehessen hallgatni az alig fogható, állandóan zavart Szabad Európát: a híreket hallgattuk, barátaink addigra már „szabad földre érkeztek”. Igaz, István születésének tiszteletére még megvásároltam életem első fényképezőgépét, egy kitűnő és olcsó NDK-masinát. Hivatali kollégám maszekban hívta elő a képeket – a kis (nem politikai!) szabadság, a szürkegazdaság már elkezdett működni.

A Pesten maradt barátok – mint juhok a karámban – összeszorultak. Petőfi körösök, egykori kollégák az egyetemről és a szerkesztőségből, régi és új barátok; egyetemi tanítványok: Szabó Miki és akkori felesége Előd Nóra, Schweitzer Pali, Kis Kari, Vargyai Gyula. És persze a letartóztatott barátok feleségei, akik olykor hírt hoztak, füleseket, továbbá a snagoviak távolabbi rokonai, akik soha nem tudtak semmit. A demográfiai növekmény nagy feltűnést keltett, az általános pesszimizmusban és kilátástalanságban hogyan lehetett ilyenre vállalkozni – kérdezték sokan nyíltan és őszintén; „elkeseredésünkben mi telhetett tőlünk” – szoktam volt eltréfálni a választ, de mélytudatomból néha megvilágosodott, hogy ha most nem, akkor talán soha, hiszen még nem úsztam meg… És „utána” talán már késő lesz. Istvánnak, néhány hetes korában, ha jól emlékszem: 29 teljesen egyforma gumicica sorakozott fel a játékospolcán – jelezve a baráti kör szimpátiáját és a játékkínálat nem éppen piaci jellegét.

A célra irányuló összejövetelek megszűntek. 1957-ben még sokat jártunk össze, hogy megbeszéljük, mit nem lehet tenni. Ezekből kreálták azután az összeesküvést. De 1958-ra már mindennek vége volt. Hogy miért találkoztam mégis egyszer Fekete Sándornál Litván kíséretében Oltványi Ambrussal, nem emlékszem. Oltványi Antall József évfolyamtársa volt, a baráti köréhez tartozott, és a rendszerváltásnak kellett elkövetkeznie, hogy iratainkban ráleljek egy szolgálati jegyre, amelyben a budapesti főkapitányság politikai osztálya kéri a BM vizsgálati osztályát, hogy hallgassák ki Litvák (sic!) Györgyöt és Hegedűs Andrást Antal (sic!) József tanár ügyében. Szervezkedés persze nem volt, de ez az epizód jelzi, hogy a körök összefonódtak, és valamiféle laza, leginkább pesties kapcsolat megvolt és meglehetett a másként gondolkodó és politizáló értelmiségiek között.

(A pontosság kedvéért: Antall-lal kapcsolatban nem került sor a kihallgatásra. Hogy jegyzőkönyvön kívül beszéltek-e velünk róla – nem emlékszünk rá Litvánnal.)

Sokan leváltak: 1957 tavaszán, amikor a párt „kádári behívójáénak ismételten módosított határideje lejárt, az utolsó pillanatban mégis sokan átigazoltak az emeszempébe, mindenkinek megvolt a maga mentsége: „belülről könnyebben lehet valamit tenni”, „meg kell akadályozni a rákosisták túlsúlyát” és így tovább. Tudomásul vettük, és útjaink elváltak. De nagyon sokan maradtunk, és bármennyire nehéz is leírni, hogy ne hangozzék üres frázisnak, a barátok szolidaritása kézzelfogható volt.

És bármit mondott is rólunk Biszku Béla talán egy év múlva a pártkongresszuson, már régen nem „esküdtünk össze” – hanem igyekeztünk tudomásul venni azt, amit nem tudtunk tudomásul venni, de tevőleges politizálást nem folytattunk. És a barátaim sem, mint az a vizsgálótisztek minden igyekezete ellenére majd az iratokból egyértelműen ki fog tűnni. A BHÖ (Büntetőrendelkezések Hatályos Összesítése) I. fejezetében felsorolt, a Népköztársaság rendje elleni szervezkedés bűntettének cselekvősége már egy évvel ezelőtt befejeződött – feltéve, hogy azokat a cselekményeket a kor jogfelfogásának megfelelően bűncselekménynek ismerem el.

„De miről beszélgettek, ha együtt voltak?” – kérdezte Ízer százados az év végén. „Természetesen politikáról” – válaszoltam őszintén. Nem tudtuk megemészteni a vereséget, önkínzóan kerestük a hibák, a tévedések okait, nem hagytuk abba a vitát, mit kellett volna másképpen tenni, miért nem voltunk (hadd ne definiáljam a „mi” fogalmát) felkészülve a forradalomra, miért voltunk az első napokban olyan kétség-beejtően tehetetlenek, helyes volt-e, hogy az első napokban nem szolidarizáltunk Nagy Imrével, mi okozta Nagy Imre kezdeti tehetetlenségét, egyáltalán mi értelme volt, hogy néhányszor beerőszakoskodtuk magunkat a pártközpontba, a Parlamentbe, ahol a kutyának sem kellettünk, többet vagy kevesebbet kellett volna-e tárgyalni a szovjetekkel és a felkelőkkel, elhamarkodott volt-e kilépni a Varsói Szerződésből, mint azt Lukács nyomán tanítványai állították, nem kellett volna-e mégis fegyvert fogni november 4-én, és elesni ott a harc mezején vagy megannyi barátunkat követni gyalog a határon át. Mai vitáinkat akkor kezdtük, és akkor sem tudtuk befejezni – bármilyen késő éjjelig martuk is egymást.

De mertünk vitatkozni, és még nem foglalkoztatott minket igazán az a kérdés, hogy a társaságból hányan jelentik nézeteinket a velünk foglalkozó értelmiségi alosztálynak. (Ma sem tudjuk.)

Az egyetlen törvénybe ütköző cselekedet néhány letartóztatott barát családjának a segélyezése volt. A szolidaritás természetes ösztöne és a munkásmozgalom legendája indíthatott közülünk többeket a gyűjtésre. A segélynek nem volt átfogó szervezete, nem volt világközpontja, mint a Vörös Segélynél – mindenki tette a magáét. Néhány egyetemi kollégámat kerestem fel, és ha igent mondtak, talán 2-3 havonta kaptam tőlük kisebb-közepes összeget, amit azután átadtam főleg Bohó Róbert és Pozsár István feleségének. Utóbb sokan nem akarták elhinni – még a hatvanas években sem –, hogy ez a BHÖ-be ütköző államellenes szervezkedés bűntettébe tartozó, minősített cselekmény.

Pedig ha figyelmesen olvasnak újságot, feltűnhetett volna Kalmár György Megvívatlan csaták című féloldalas cikke a Népszabadság az év július 12-i számában, amelyben szóvá teszi, hogy a 15 évre ítélt Zeke Lászlónak, a debreceni ellenforradalom egyik vezetőjének feleségét rendszeresen „fehér” segélyben részesítik. A csatát tehát tovább kell vívni, bár a rendőrség éber volt, hiszen nekik tűnt fel, hogy a munkanélküli asszony „feltűnően sokat költ és szórakozóhelyekre jár”, mire a gyári pártbizottság derítette fel egy „valóságos illegális szervezet” működését. Végül szakszervezeti gyűlésen megszavaztatták a dohánygyári dolgozókat, és titkos (???) szavazással döntötték el a főkolomposok elbocsátását – így Kalmár.

Még a KSH-ban – a béke szigetén – is történt ehhez hasonló. Csak az undorra emlékszem: egy szép békés hivatali délelőttön váratlanul röpgyűlést hívtak össze, és talán a párt-titkár volt az, aki leleplezett egy megbecsült régi kollégát, aki valamikor 1948 előtt szociáldemokrata volt, mert – mint elhangzott – egy szokásos közel-keleti arabközi konfliktust felhasználva „háborús pánikot keltett a főosztályon”; azonnali elbocsátását jelentenék be. Ma sem tudom, mi volt a háttérben. Hallgattunk, és szégyelltük magunkat.

A terror általános volt. Nemcsak a nyilvánvaló eszközökkel, kivégzésekkel, börtönnel, internálással felemlítették meg a társadalmat, hanem a legkisebb sejtekben, tehát a lakóhelyen és a munkahelyen is tudatosítani kívánták, hogy nincs és nem lesz pardon. Kiss Károly, akkor a Központi Bizottság egyik titkára írta meg, hogy a nyilvánvalóan ellenséges mérnököket, tanárokat, főkönyvelőket és más szakembereket nem szabad meghagyni a különféle kulcspozíciókban. A tisztogatás általános volt.

Nezvál Ferenc, Kádár bizalmasa, a suszterből lett igazságügyi miniszter márciusban jelenti be, hogy az ügyvédek kamarai tagságát bizottságok vizsgálják felül. Nagybátyámat, dr. Kotzián Imrét hamarosan ismét megfosztják hivatásától – minden indokolás nélkül. (Kotzián Imre az Actio Catholica baloldalán politizálgatott, a háború alatt a fajvédelmi törvények miatt nem vehette feleségül nagy-nénémet. Az általa szerzett hamis papírokkal bujkált 1944-ben Szakasits Árpád. Amikor 1948-ban a földművelésügyi Minisztérium pártonkívüli szakemberei elleni perben őt is letartóztatták, Szakasits, akkor a köztársaság elnöke, még ki tudta hozni a börtönből. Amikor Imrét – aki nyilván ott volt az ÁVH „várakozólistáján” – 1951-ben kitelepítették, Szakasits már ült. Nagybátyám csak 1953-ban, Nagy Imre kormányprogramja után tudott visszatérni, nagy nehezen visszakerült az ügyvédi kamarába, hogy foglalkozását űzhesse. Két év múltán – minden indok nélkül – ismét kirekesztették. A rehabilitált Szakasits, ekkor már a párt KB tagja, ekkor már a kisujját sem mozdította érte.)

Tavasszal behívtak a kerületi kiegészítő parancsnokságra. Jámbor képű hadnagy fogadott, és közölte, hogy ismertetni fogja velem a honvédelmi miniszter elvtárs parancsát, amely megfoszt tartalékos alhadnagyi rendfokozatomtól. (Emlékeztetőül: minden egyetemi végzettségű férfi kijárta a tartalékos tiszti iskolát.) Bátorkodtam megkérdezni, van-e indokolás. Elővette az ügyiratot, közölte, hogy egyetemi nemzetőr voltam (nem volt igaz), részt vettem az egyetemen az ellenforradalmi uszításban (igaz), és különben is priuszom van. Mondtam neki, hogy nemigen lehet, hiszen sohasem voltam elítélve. (A jövővel kapcsolatos aggodalmaimról hallgattam.) Kioktatott: mindenkinek lehet priusza, még neki is: „Ha sétálok az utcán a mai világban, és találkozom egy ismerősömmel, akit megfigyelnek, és észreveszik, hogy velem beszél, akkor annak a priusza rám is átszállhat” – mondta. Tudomásul vettem, és nem éltem a felszólamlás lehetőségével.

Környezetünkben mindenki lefelé zuhant a társadalmi ranglétrán: egyetemi kollégáim közül alig valaki maradt a tanszéken; ki esti iskolás középiskolai tanárként, ki könyvtárosként tudott megkapaszkodni (feltéve, hogy volt diplomája). Az, aki belépett a pártba – „jogod van kiváltani az élelmiszerjegyet, hogy ne haljál éhen háborús időkben” – vigasztaltam: maradhatott.

Politizáltunk és dumáltunk – 1990 után tudhattam csak meg, hogy a III/III elődje a szellemes Társalgó fedőnévvel illetett. (Nem csak az ügynököknek, a megfigyelteknek is volt fedőneve az operatív szakaszban.) Társalgás közben azt latolgattuk, mi lesz barátaink sorsa, milyen ítéletek várhatók, megrendezik-e a Nagy Imre-pert. Az újságok alig-alig adtak hírt ítéletekről, máig nem tudjuk, hogy a többnyire zárt tárgyalások után mikor adtak ki MTI-közleményt, és mikor nem, ki döntött erről és milyen szempontok alapján. Az újsághírek és a rémhírek (amelyek, jól tudjuk, legtöbbször igaznak bizonyulnak) kevés reménységre adtak okot. Januárban életfogytiglanira ítélték Turcsányi Egont, Mindszenty titkárát, akitől néhány nap után az amerikaiak megvonták a követségen a menedékjogot, és kirakták az utcára. Ekkorra már olyannyira nem hittünk a hivatalos szövegeknek, hogy a fővádlott szélsőjobboldali múltjára vonatkozó utalást („elsők között tárgyalt Mussolinival”) figyelemre sem méltattuk. Mint ahogy csak a halálos ítélet végrehajtását ítéltük el a Csepelen meggyilkolt Bordás András állítólagos gyilkosai ügyében, és a terror másfél éve után már kevésbé mérlegeltük, hogy kit s hogyan lincseltek meg. A Köztársaság téri lincselésre nem volt mentség, de az állandó propaganda és az életben maradt kisávósok hőssé magasztalása (leginkább a feledhetetlen Szabó László tollából) legalábbis relativizálta a forradalom alatti iszonyodásunkat. Nyilvánosságra hozták októberben Sándor András ítéletét is, nyolc évet kapott a sztálinvárosi író-újságíró (ezt se feledjük: a város visszanyerte nevét, és csak a következő desztalinizálási hullámban len Dunaújváros): előzőleg még áprilisban Péch Géza és társai ítéletét, közölve, hogy három halálos ítéletet végre is hajtottak. (A perben szereplő és 15 évre ítélt dr. Lambrecht Miklós orvossal azután 1988-ban a TIB-et fogjuk majd megalapítani.)

Közeli barátaink, az egykori pártellenzéki értelmiségiek, a „revizionisták” ítéletéről leginkább a családtagoktól értesültünk.

Az írók kivételével zömüket a Nagy Imre-per után ítélték el, és sorsukról a sajtóban egy szó sem eshetett. Ádám Györgyöt, Pozsár Istvánt és Bohó Róbertet júliusban, Erdős Pétert augusztusban, Haraszti Sándort, Tánczos Gábort és Fazekas Györgyöt augusztusban, Kardos Lászlót, Márkus Istvánt, Herpai Sándort, Józsa Pétert, Kemény Istvánt és Újhegyi Gyulát augusztusban, a főtiszteket augusztusban és szeptemberben, a csepeli munkástanács vezetőit szeptemberben ítélik el. S ide sorolhatjuk a többi, nem pártellenzéki értelmiségi per vádlottait, akiket akkor még személyesen nem ismertem: Bibó Istvánt és Regéczy Nagy Lászlót, valamint a Petőfi Körből már ismert Kosáry Domokost és Göncz Árpádot, meg Lakatos Istvánt (aki a Petőfi Kört megelőző Bessenyei Kör alapítója volt). Tudtuk, hozzánk nagyon is közel csapdos a ménkő. A „kiemelt” értelmiségieket a Legfelső Bíróság Népbírósági Tanácsa leginkább Vida Ferenc és Borbély János elnökletével ítélte el, egy fokon, jogerősen, a fellebbezés lehetősége nélkül, mindenkit zárt tárgyaláson. Nemigen tudtuk, hogy Lőcsei Pál már májusban megkapta Vidától a maga 8 évét (egyszemélyes, elkülönített perben), Kéri József, a nékoszista Győr megyei ügyész a maga 7 évét – és bizonyosan nem tudtuk, hogy Szilágyi Józsefet már áprilisban, soron kívül felakasztották.

De minden jel baljós volt: híre terjedt, hogy hazatértek Moszkvából az oda menekült rákosisták (Rákosi és Gerő kivételével), s ennek bizonyságául a Nagykörúton hamarosan szembejön velem névrokonom, az egykori miniszterelnök, akiről akkor még nem lehetett sejteni, hogy néhány év múlva éppen a statisztikai hivatalban kezdi el egyengetni egykori ellenfelei pályáját.

Az év első felében minden frontvonalon „nyomul” a joggal magabiztos pártvezetés. A Rákosiék idején elfeledett március 15-ei ünnepséget, noha Kádár határozott ígérete ellenére sem lett állami ünnep – Komócsin Zoltán, a Kommunista Ifjúsági Szövetség első titkára vezényli, beszédében kijelenti, hogy „letöröltük a gyalázatot, amellyel az ellenforradalom bemocskolta Kossuth, Petőfi és Táncsics zászlaját”. A KISZ, ez a DISZ-nél is silányabb utódmozgalom, amely az 1957 tavaszi „balos”, 1919-es nosztalgiázó hangulatban vette fel a „kommunista” nevet, ekkor már újra az egyetlen, hivatalos állami ifjúsági szervezet, amelybe mindenkinek célszerű belépni, a tagság tehát gyakorlatilag kötelező, hiszen KISZ-tagság nélkül elképzelhetetlen a továbbtanulás.

Tavasszal Kádár – más jeles pártvezetők, így a Nagy Imre-ügyben ott már-már otthonosan tárgyaló Kállai Gyula kíséretében – Romániába látogat. Magyarországról első ember – ha nem tévedek – hivatalos állami látogatáson még sohasem járt a szomszédban. Kádár az akkor még létező Magyar Autonóm Tartományba is ellátogat, megköszöni az ellenforradalom leveréséhez nyújtott segítséget, és ekkor teszi Marosvásárhelyen elhíresült kijelentését: „Mint tudjuk, itt laknak magyar származásúak is.”

A külpolitikát egyébként Péter Jánosra bízzák, az angolul kitűnően beszélő református püspökre, akit a forradalom alatt ebrudalt ki egyháza. A korabeli anekdota szerint, amikor a gyülekezetben megtámadták a proletárdiktatúra kiszolgálása miatt, imigyen válaszolt: „De hiszen Dávid is bement vala az oroszlán barlangjába.” Mire egy ízes hang megszólalt a padsorokban: „De ott nem nyala vala.”

Marosán György mellett az ellenforradalom leleplezésének főcsahosa a Rákosi idején ártatlanul börtönbüntetést szenvedett Kállai Gyula volt. A régi debreceni kommunista, az idősebb barátaink által Gyufának becézett értelmiségi, újságíró minden gátlását félretéve bizonyította, hogy elszakadt barátaitól, akiknek túlnyomó része Nagy Imre híve lett. Mindenbe beleszól: a parlament költségvetési vitájában jelenti ki, hogy „szétvertük az olyan ellenforradalmivá lett szervezeteket, mint a régi írószövetség és a Petőfi Kör”, és a parlamentből oktatja ki a Nagyvilág című folyóiratot, amelyet az emigráns Irodalmi Újság óvatlanul megdicsért, mert Cocteau, Kafka és Dürrenmatt írásait közölte: reméli – monda a szószékről –, hogy „…a Nagyvilág szerkesztőségében dolgozó kommunisták és pártonkívüliek nem felejtik Bebel intelmét, s megkeresik és kijavítják azokat a hibákat, amelyek miatt most az ellenség dicséri őket”.

Június 12-én (már folyik a Nagy Imre-per) Kádár egész oldalas vezércikket ír a szociáldemokrácia ellen. Kinyilatkoztatja, hogy a SZDP megszűnt egyértelműen munkáspárt lenni, visszatér az osztályárulás unt teóriájához, és Kéthly Annát az osztályárulás veteránjaként bélyegzi meg. Ugyanakkor bejelenti, hogy a régi szociáldemokraták és a régi kommunisták közötti különbségtevésnek véget kell vetni, magyarán a pártvonalat megingás nélkül követő régi szocdemeket nem érheti hátrány.

A rákosista formákhoz való – és elsősorban az MSZMP baloldalát megnyugtató – visszatérést jelzi, hogy a Népszabadság demonstratívan vállalja szabad népes hagyományait, és az évfolyamszámozásban egyik napról a másikra a III. évfolyam után a XVI. következik, folytatva a Szabad Népet – illegális, háború utáni, rákosista mivoltában egyaránt. Egyidejűleg megszüntetik a Népakaratot, a forradalomban született szakszervezeti újságot, és a SZOT ismét kisajátítja a szociáldemokrata tradíciókkal rendelkező Népszavát. Helyreáll a sztálini típusú sajtóstruktúra: a vezető napilap a párté, napilapja van a Népfrontnak és a szakszervezeteknek, csak a KISZ kényszerült engedményt tenni: a Magyar Ifjúság nem lett ismét napilap, mint elődje, a Szabad Ifjúság volt.

Az események, hírek vonzása alól nem tudjuk kivonni magunkat, és ami engem illet, nem is akarom: míg egyrészt rendezett életre törekszünk, másrészt megvásárolok minden ócska kádárista brosúrát, fehér könyvet, s mániákusan – határozott mazochista tünetekkel – gyűjtöm a forradalomra vonatkozó híreket. A traumát nem lehet kiheverni – még Berkesi regényeit is végigolvasom. (Más kérdés, hogy 1986-ban nagyrészt ezekből a forrásokból sikerült első forradalmi kronológiánkat összeállítani – s e sorok írása közben is hasznos forrásnak bizonyulnak a megsárgult újságkivágatok.)

Áprilisban Hruscsov Magyarországra látogat – és a politikai jósok enyhülésre következtetnek. Nyikita Szergejevics többször nyilatkozik Rákosi ellen, és mindenki meglepetésére egyszer sem említi Nagy Imrét, amiből arra lehetett következtetni, hogy talán mégsem lesz per. Tudomásom szerint senki sem tudta Budapesten, hogy a pert februárban megkezdték, és váratlanul elnapolták. A belügyi apparátus és a néhány álcivil ügyvéd titoktartása tökéletesnek bizonyult, akár a párt Központi Bizottságának tagjainak hallgatása: Pesten nem is sejtettük, hogy szovjet kérelemre az MSZMP KB halasztatta el a tárgyalást a nyugati hatalmakkal kezdeményezett csúcstalálkozó sikere érdekében. Május 24-én Hruscsov Moszkvában fogadja Kádárt. A tárgyaláson részt vesz Andropov is, nemrégen még Budapesten nagykövet, most az SZKP Közpond Bizottságában a népi demokratikus országokkal foglalkozó osztály vezetője. Aligha kérdéses, hogy valójában miről tárgyaltak.

De a megtévesztés hatásos volt, így ismét a jugoszlávokkal fellángolt vitára irányult a figyelem. Titóék pártkongresszusra készültek, és a megmerevedett szovjet pártvonal, élvezve a keleti és nyugati testvérpártok egyöntetű támogatását össztüzet zúdított a jugoszláv revizionistákra. A Pravda A marxista–leninista pártok egysége és összeforrottsága: a szocialista világrendszer további győzelmének záloga címmel közöl szerkesztőségi cikket – érdemes megfigyelni az olvashatatlanul hosszú címeket, amelyből alig lehet következtetni a mondanivalóra – s amelyet a beidegzett szokásokhoz híven, szó szerint közöl a Népszabadság. Az írás előveszi az 1956. novemberi pulai beszédet – amelyben Tito hitet tett a Kádár-kormány és a szovjet intervenció mellett, és elítélte Nagy Imrét. A Pravda Titót a Szovjetunió iránti barátságtalansággal vádolva megállapítja, hogy a világreakció örömujjongva fogadta pulai beszédét. A Népszabadság néhány nap múlva természetesen önálló szerkesztőségi cikkben ismétli meg a szovjet párt állásfoglalását. A jugoszlávellenes kampány fellángolása, az internacionalista egység erőltetése, a Kínával mindenáron való barátság és a jobboldali revizionizmusnak mint főveszélynek folyamatos deklarálása előre jelezte számunkra a tragikus jövőt.

Az újságok sem sokban különböztek a forradalom előttiektől. Különösen a Kínával kapcsolatos népszerűsítő kampány volt nevetséges – pedig nem gondolhattunk még arra, hogy hamarosan szakít a két kommunista nagyhatalom. „Példaképünk Kína”. „Hogyan él a kínai ember?” – teszi fel a kérdést cikke címében Fábián Ferenc. „Kína 15 év alatt megelőzi Angliát…” Mindezt nem lehetett komolyan venni.

Gomulka májusi látogatásához személyes emlékem is fűződik. Miután május elsején a kisgyerekre hivatkozva nem vonultam fel, amikor Gomulka fogadtatására toborozták a fogadóközönséget, úgy véltem, hogy az ötvenhatos Gomulkát kisebb szégyen köszönteni. Ott álltam hát a többiekkel a Ferihegyi reptér teraszán, mindent tudtam Gomulkáról, hősi szerepéről és szomorú árulásairól, mosolyogva olvastam a lapokban közölt hivatalos életrajzát, amelyből kihagyták, hogy a sztálini időkben börtönben volt, 1956-ban rehabilitálták. A pártéletrajzokat a napi helyzet által meghatározott pártvonal szerint írják. Gomulka a nemzetközi kívánalmak szerint Budapesten is kinyilvánítja, hogy a revizionizmus a főveszély, és Kádárral folytatott négyszemközti tárgyalásain ígéretet kap, hogy nem lesz halálos ítélet. (Ez utóbbit persze csak a kilencvenes években tudtuk meg.)

A Nagy Imrével kapcsolatos, a viszonylagos szélcsend által kiváltott, nyilván önnyugtató remények (wishfull thinking) azonban nem váltak be. Június 16-án nem hallgattuk meg az éjféli híreket, s reggel gyanútlanul mentem ki az előszobába a bedobott újságért, amelynek harmadik oldalán nagy betűs címmel közölték az Igazságügyi Minisztérium közleményét: Ítélet Nagy Imre és társai bűnperében. Az ágy szélén ülve olvastuk az újságot, és tudtuk, hogy a végén kell kezdeni: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.” Csak a másodszori olvasás után vettük észre a közlemény elején szinte elrejtett mondatot, amely közli, hogy Losonczy Géza „időközben betegség következtében meghalt”. Ma sem tudok mást írni, mint amit Párizsban mondottam éppen 30 évvel később a szimbolikus síremlék felavatása után rendezett összejövetelen: „…azt eleveníteném fel, hogy amikor bementem a statisztikai hivatalba, …az iszonyat csendje fogadott. A túlnyomórészt becsületes, az ítélettől bizonyára megdöbbent kollégák, mintha mi sem történt volna, hallgattak. A félelemnek és rettegésnek ez a légköre nehezedett rá az egész országra. Egyetértő gyűlések sem voltak, de tiltakozás sem lehetett – csupán a félelem uralkodott.”

A hivatalos közlemény szerint Tánczos Gábor részt vett az illegális szervezkedésben, a Petőfi Kör a párt és az állam elleni támadások fórumává vált, s a Nagy Imre-csoport szervezte a Petőfi Kör népidemokrácia-ellenes megmozdulásait, sőt kezdeményezte az október 23-i tüntetést is. Tánczos sorsáról egyetlen szó sem esik – a szövegben csak letartóztatott és emigráns ellenforradalmárok szerepelnek, verítékezve arra is kellett gondolni – mi lesz velünk, mi lesz velem, akik szabadon vagyunk, és miért vagyunk szabadon? Kinek a kegyelméből és milyen megfontolás alapján?

Mivel ma sem tudnám leírni, hogy mit éreztünk, miként fogott el a megrendülés és öntött el a gyász barátaink és politikai mintaképcink meggyilkolásának hírét olvasva, inkább a tényekről: ha eddig kevesebb szó esett Nagy Imréről, és csak olykor eresztettek meg egy-egy elméletinek álcázott támadást Nagy Imre személye ellen, mint például májusban a Nép-szabadság, amikor A képmutatás mestere. Kis csokor Nagy Imre önkritikáiból címmel közölt aláíratlan cikket, most teljes sebességbe kapcsolták a propagandagépezetet. Kádár egy hét múlva Szófiába utazott, ahol Zsivkov a BKP első titkára a Kádár tiszteletére rendezett gyűlésen kijelenti, hogy „nincsenek nagyobb humanisták a kommunistáknál. Az árulókkal szemben azonban mindig kíméletlenek voltunk”, majd Kádár közli, hogy a magyar nép alapjában befejezte az ellenforradalmi felkelés kirobbantásában és ennek időszakában népellenes gaztetteket elkövető bűnösök megbüntetését. (Az ezt követő ítéletáradatról már fentebb szóltam. Tegyük hozzá, hogy Nagy Imre, Maléter és Gimes kivégzése után még több mint száz embert végeztek ki.) A hazatérő Kádárt kivezényelt ezrek fogadják a repülőtéren, Kiss Károly a Mávagban rendezett gyűlésen az ítéletekkel dicsekszik, Mesterházi Lajos, a széplelkű vívódó értelmiségi mezében méltatja a Fehér Könyvnek a Nagy Imre-perről szóló ötödik kötetét. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke még a parlament szeptemberi ülésszakán is az ellenforradalomról tart hosszú expozét; felsorakozik a nemzetközi kommunista mozgalom, a mérsékeltnek remélt Togliatti és Gomulka, az osztrák és angol kommunisták törmelék-maradványai és természetesen a szocialista országok testvérpártjai hozsannáznak, a kínai elvtársakkal az élükön.

(Magánintermezzo: az ítélet nyilvánosságra hozatalának estéjén anyám telefonál Angliából. Még ritka a telefon és drága. Amíg a központ kapcsol, végiggondoljuk, bizonyára aggódik, tudnia kell a történteket. De újabb tragédiáról kapunk hírt, reggel szívrohamban meghalt a férje, akinek kedvéért és akinek a régen kint élő családjához kimentek. Hazahívjuk – de nemet mond. Egyedül élte le életét. Utólag tudom, hogy helyesen döntött.)

Az ítélet utáni döbbent csendet és a nyári uborkaszezont kisebb botrány szakítja meg. A Párttörténeti Intézetben tanulmánykötetet adnak ki 1956-ról, érdekessége, hogy a „vonalas” szövegek egy részét álnéven írják a szerzők. Nonn György, az ismert kommunista politikus, az ifjúsági mozgalom egykori vezére és 1956-ban főügyész a Vadai György nevet választotta. A második kötet azonban eredeti dokumentumokat közölt volna, köztük Kádár János elhíresült beszédét, amelyben 1956. november 1-jén hitet tesz a forradalom és a többpártrendszer mellett. A könyvet betiltják, szerkesztőit pártfegyelmi elé állítják azzal a hihetőleg jogos váddal, hogy „balról” akarták Kádárt tudatosan lejáratni. Ezek azok az idők, amikor a vizsgálati osztályon működő régi ávéhás tiszt, valahányszor a gyanúsítottak Kádárra hivatkoznak, gúnyosan megjegyzi: nincs messze az az idő, amikor majd ő is itt lesz a kezeink között.

Szeptemberben Kornai János telefonált, hogy beszélni akar velem. A Központi Statisztikai Hivatalban már mindenki tudta, hogy pártvizsgálatot indítottak a hivatali pártszervezet ellen és az elnök vezetési módszerei miatt; felfüggesztették a párttitkárt; az egyik vád szerint a hivatalból senkit sem bocsátottak el az ellenforradalom után és miatt, de többeket odamenekítenek. A Péter György elleni hajszát Marosán vezényelte a Köztársaság térről. Kornai valójában Péter György üzenetét közvetítette: készüljek fel, hogy felsőbb pártutasításra el fognak bocsátani. Így lélekben felkészülve fogadtam főosztályvezetőm, Mód Aladárné másnapi hívását, aki zavarában nyögdécselve közölte: „Kedves Hegedűs elvtárs, úgy néz ki, hogy nem tudjuk magát tovább itt tartani.” Csak annyit kérdeztem, hogy van-e határidő, hiszen őelőtte is nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben elhelyezkedni nem tudok. Megnyugtatott, hogy nincs határidő, várjuk meg, mi lesz. Sokszor rúgtak ki állásomból – ilyen kedvesen még sohasem, mondom 1996-ban, számos tapasztalat birtokában.

Állást csak félgőzzel kerestem, hiábavaló is lett volna. Még a hivatalban való elhelyezkedésem előtt, tehát 1957 nyarán, formailag még mint az egyetem oktatója, kiegészítő szakként beiratkoztam a történettudományi karra, hogy egy második tárgyra is legyen tanári jogosítványom. Régi és

kedves kollégáimnál nem volt nehéz a vizsga, Sarkadi János és Gerics József elegánsan átengedtek, igaz, még készültem is. Most fel kellett volna készülni Perényi Józsefnél a délkelet-európai népek keletkezéstörténetéből: nem érdekelt, nem fűlt hozzá a fogam, és tudtam, nincs is sok értelme – nem fogok én már tanítani.

A lakás kezdett elviselhetetlenné válni. Dolgozni nem lehetett benne, a gyereknek nem volt nyugalma, vendégek nem jöhettek, baby-sitterre nem volt pénzünk. Kétségbeesésünkben elkezdtünk cserelakásokat nézni. Inkább a szerencsénkben bíztunk, mint pénzünkben. Hátha valakinek megtetszik az egyetlen személynek ideális és gyönyörű kilátással rendelkező, napos lakás. Néhány címre el is mentünk, megfelelő lakást nem találtunk. 35 év múlva belügyi dossziémban lelem meg azoknak a személyeknek a priorálási céduláját, akikkel kapcsolatban voltam. Közöttünk néhány teljesen ismeretlen név és lakcím. Napokig tartott, amíg rájöttem, hogy minden potenciális cserelakás-tulajdonos priuszát begyűjtötte az állambiztonság. Szegények azt sem tudták, hogy ki vagyok.

A mérnök-technikus kutatás zárójelentésével foglalkoztam inkább. Kollégáim és főnökeim segítettek – negligálták az útilaput a talpam alatt. Sikerült is befejezni, a Statisztikai Időszaki Közlemények 28. számú kötetét már a börtöncenzúra pecsétjével hitelesítve kaptam meg a következő évben.

Nem emlékszem rá, hogy véletlenül vagy segítségkérés céljából találkoztam-e Somogyi Sándorral, Tánczos jó barátjával október 10-én. Belügyi aktáim azonban kitűnő fényképen örökítették meg napomat – ekkor már „agresszíven” figyeltek. (Fotó a BM-vizsgálati dossziéban: „Társalgó a Kossuth Könyvkiadóból kijött férfi társaságában kijön a Vörösmarty Cukrászdából. Ismeretlen. A férfit operatív tiszt hiányában követni nem tudtuk.”)

Én azonban csak pár nap múlva vettem észre, hogy követnek. Az egyetemről jövet a hivatalba tartottam, s az Eötvös téren várakoztam az 5-ös autóbuszra. Zsúfolt busz érkezett, nem siettem, és szokásom ellenére nem erőltettem magam fel a peronra. Lemaradtam, és feltűnt, hogy egy velem egykorú fiatal férfi is meggondolta magát az utolsó pillanatban. Hamarosan átsétált a téren Schweitzer Pali barátom, a Nádor utcai lakása felé tartott, hazakísértem és beszélgettünk. (Fotó a BM-vizsgálati dossziéban: „Társalgó és ismeretlen kapcsolata az Ötvös [sic!!] téren a busz megálóban [sic!!])”. Innen azonban már a 2-es villamos Kossuth Lajos téri megállója volt közelebb, így odasétáltam. Megérkezett a villamos (ekkor hirtelen siethetnékem támadt), és utolsó pillanatban felugrottam a lépcsőjére. S mit tesz isten, egyszerre mellém ugrik az Eötvös téren otthagyott férfi. Hoppá – gondoltam – ilyen véletlen nincs. Nem volt meglepő, amikor a Margit hídnál a hatos villamos járdaszigetén is megláttam őt, s ekkor irodalmi műveltségemet hasznosítva, elutaztam a Margitszigetig, leszálltam, majd a következő villamosra ismét fel. Követőm természetesen követett, gondolom, inkább vigyázott rám, mintsem megfigyelt. Együtt érkeztünk a hivatalba. Három napig velem voltak, két nap múlva már autóval jöttek. Nem csoda, hogy október 16-án egy szót sem tudtam szólni Perényi professzor elvtárs vizsgáján, aki a bolgár őstörténet bizonyos részletei iránt érdeklődött. Nem volt tekintettel kollegiális kapcsolatunkra, és irgalmatlanul beírta az elégtelent. Azóta is idegesít, ha történésznek neveznek. Jogtalan címhasználat esete forog fenn.

Este lementünk a ház elé, a Duna-partra levegőzni – az utcán szabadabban is lehet mérlegelni a helyzetet. Akkor vettük észre azt az oda telepített kis fakunyhót, amelyből egy kabátos férfi tekintett ki érdeklődéssel, majd utánunk jött, és szemérmetlenül belehallgatott beszélgetésünkbe.

Ugyanezekben a napokban hasonló építményeket emeltek barátaim, Litván György, Mérei Ferenc és Fekete Sándor lakása előtt. Mivel nem is sejtettem, hogy a követés összefüggésben lehet több mint másfél évvel azelőtti – s alapjában véve teljesen jelentéktelen – tevékenységemmel, amikor a szerzői álnév után Hungaricus elnevezést kapott, valóban illegális irat terjesztésében némi részt vállaltam, nem is gondoltam, hogy beszélnem – egyeztetnem kellene – velük. Mint utóbb megállapítottuk, Méreit és Feketét percre ugyanakkor kapcsolták ki a forgalomból, mint engem. Letartóztatásunk (pontosabban „Mérei, Fekete és társai” letartóztatásának) híre másnap kishírben jelent meg a lapokban. Litván azonban régi szokásához híven nem sietett a friss híreket elolvasni (úgyis elmeséli valaki – szokta mondani), és így reggeli útvonalát – a könyvtárba tartott – esze ágában sem volt módosítani. Az operatív tisztek arra számítottak, hogy a hír megzavarja, kapkodni kezd, leleplezi kapcsolatait, elrohan a nem létező titkos raktárba – vagy ki tudja kihez, hova. Ám nem így történt. Amikor egy civil ruhás az éjjeli eseményekről nem tudó Litvánt beinvitálta a kocsijába és felvitte egy sokunk által már ismert szabadsághegyi „bepörgető” villába, ahol Hollós Ervin várta, nem jutottak egyezségre. Így Litvánt csak egy egész nappal később tartóztatták le – a Belügyminisztérium máig adósa neki ezzel a nappal.

Én 1958. október 17-én a reggeli Népszabadságban még olvastam Kádár János beszédét az angyalföldi választási gyűlésen: Az ellenforradalmi bűnösök felelősségre vonása alapjában megtörtént – jelentette ki. Hittük is, nem is. Amikor 23 óra 30 perckor megszólalt a lakás csengője, csak ennyit mondtam: „itt vannak”. Szegedi V. Tibor rendőr százados nyomult be a lakásba sokadmagával, megállapították, hogy pizsamámban nincsen fegyver, elvágták a telefonzsinórt, Istvánt kiságyastul felrakták a szekrény tetejére, hogy mozogni tudjanak a lakásban. Felmutatták a Biszku Béla által ellenjegyzett letartóztatási parancsot, megengedték, hogy elbúcsúzzam Maritól, és elvezettek. Éjfélkor már a Gyorskocsi utca 31.-ben voltam. Új történet kezdődön, 1958 számomra véget ért.

De a naptár szerinti év a belügyminisztériumi fogdában is szilveszterkor fejeződik be: sötétedés után vittek le a sétára szolgáló udvari betonketrecbe. Felnéztem az égre, ritka látványosság, hiszen a zárka ablakai be voltak meszelve. A ketrecek fölött géppisztolyos őr vigyázott. „A lába elé nézzen, ne felfelé” – mordult rám újévi jókívánság gyanánt. Elérkezett az 1959-es esztendő.

• Beszélő évek – 1958