Hegedűs B. András, Tamás Gáspár Miklós, [a szerk.]

Nyomtatóbarát változat

Kedves Kőszeg!

Elnézést, hogy ennyit levelezem veletek. De muszáj.

Engelmayer Ákost, a varsói magyar nagykövetet, értesüléseid szerint leváltani készülnek. Engelmayer a legutóbbi választásokon MDF-jelölt volt, állítólagos utóda, ugyancsak szerinted, egy szocialista külügyes. Te ezt azon az alapon kifogásolod, hogy Engelmayer Ákos kitűnő ember – ez igaz –, hogy a Szolidaritás és a magyar demokratikus ellenzék régi barátja volt – erről is tudok –, és azért is, mert diplomataként rendesebben viselkedett, mint az MDF-nagykövetek átlaga – ezt is készséggel elhiszem.

Ám (amint azt tudnod kellene, és szerintem tudod is) mindez tökéletesen irreleváns.

Kétféle köztisztviselő van: politikai kinevezett és hivatalnok. A politikai kinevezettek (ahogyan ez az Amerikai Egyesült Államokban is szokás) sorsa össze van kötve az őket kinevező kormányéval. Az MDF maffiózótempójától függetlenül, amellyel bebetonozta magas állásába a magyar demokrácia számos prominens ellenségét, levegőt nem tudok kapni azoknak az arcátlanságától, akik – mint Bod Péter Ákos, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Alexa Károly, az MTI vezérigazgatója és az MDF (sajnos nem a Magyar Köztársaság) nagykövetei – még nem ajánlották föl lemondásukat a Horn–Kuncze-kormánynak. Természetesen ezt nem kötelező elfogadni, és ha az említettek között vannak jó képességű, legalább mérsékelten hazafias és elfogulatlan emberek, az új kormánynak szabadságában áll megbízásukat meghosszabbítani.

Az MDF némely kinevezettjei képviselő-jelöltséggel is hangsúlyossá tették elkötelezettségüket (Nyugaton ilyenkor természetesen előbb ki kell lépni a diplomáciai szolgálatból). Az elvárható minimum az, hogy lehetővé teszik a szocialista/liberális kormánynak, hogy jövőbeni lojalitásukról föltevéseket alkosson. Ha ezt Engelmayer és kollégái megtették volna, őket ismerő hozzáértők, például olyan befolyásos kormánypárti képviselők, mint te, közbenjárhattak volna – és nem lett volna semmi baj. De az, hogy a közundort kiváltó MDF-es maffiatörvények „tekintélyére” támaszkodva ragaszkodnak székükhöz vagy a csúcskielégítéshez – és hogy ezt te még álszentül pártolod is –, az megdöbbentő.

Érdekes, hogy a leváltás önmagában rossz lett a szemetekben (?!), mert ezért a „hataloméhes” balközép koalíciót lehet rugdalni, de az, hogy gettó-építő rendőrtábornokok, csőcselékszervező „nemzeti” ávósok és kisebbséggyűlölő kisebbségvédők a helyükön maradtak, az furcsa módon a Beszélő szerkesztőit nem foglalkoztatja. Mint ahogy az sem, hogy az MDF által kinevezett legtöbb nagykövet (nem Szörényi Lászlóra, Gergely Andrásra vagy Varga Györgyre gondolok) mivel töltötte az elmúlt négy évet: a magyar közvélemény – a magyar nép! – többségének rágalmazásával, emigráns intrikákkal, a fasisztoid szélsőjobb kompromittáló és militáns védelmével a nyugati sajtóban, monarchista bálok szervezésével erre érzékeny köztársaságokban, a fogadó országok pártpolitikájába való otromba és hatástalan beavatkozással, szomszédaink durva mószerolásával, a protokoll szüntelen megsértésével, dezinformációval, pénzszórással, a hivatalos külügyi vonal figyelmen kívül hagyásával; a kultúrdiplomácia specialitása az antiszemita botrányokozás volt. (Vö. Kritika, 1994/6.)

A közvélemény sajnos nem tudja – és a dolog diszkrét természete miatt erről soha nem sejthet eleget –, hogy az MDF töketlenkedése a számára teljesen rejtélyes nemzetközi színtéren micsoda károkat okozott Magyarországnak. A Jávorszky nevű helsinki MDF-nagykövet némileg rinyálva emlékeztet a „hatpárti konszenzusra” a külpolitikában. Ilyen sosem volt: miért is lett volna konszenzus a nemzeti ön-sorsrontásban, a nemzetvesztésben. Akik ehhez nem asszisztáltak, azokat többnyire kiakolbólították a külügyből. De az „országpropaganda” közveszélyesen kelekótya fehérgárdistái végigvoníthatták a kurzust.

Engelmayer talán ártatlan mindebben, talán jó volna, ha maradna. De a politikai kinevezettek sorsa a politika függvénye. Remélem, barátod jól kijön majd Kwasniewski elnökkel is – ha Kovács László (MSZP) és Szent-Iványi István (SZDSZ) megtartja a posztján.

Közben Fodor Gábor művelődési miniszter (SZDSZ) mondott egy beszédet, aminőt kelet-európai politikus még soha, közép-európai is csak az egy Willy Brandt.

Föltűnt?

Azt mondják, a liberális lapok az ellenzékiség évei után most nehéz helyzetben vannak. Lelkileg. Ugyan miért? Azelőtt is igazat kellett írni, most is. Az ellenzés és a helyeslés másodlagos. Az önsajnálatnak, a duzzogásnak és az erkölcsi tomporbillegetésnek ez az elegye eléggé…

Nem találok szavakat.

A régi szeretettel üdvözöl


Tamás Gáspár Miklós

---

Jegyzet egy félmondathoz:

„az, hogy gettóépítő rendőrtábornokok, csőcselékszervező »nemzeti« ávósok és kisebbséggyűlölő kisebbségvédők a helyükön maradtak, az furcsa módon a Beszélő szerkesztőit nem foglalkoztatja”

Vö.:

Havas Gábor interpellációja dr. Túrós András rendőrfőkapitány-helyettesi kinevezése, tárgyában; Beszélő-cikkek (Parlamenti Napló, 1990. június 26.) a hiányolt témáról:

Révész Sándor: Kapunk egy Túróst?, 1990, 20. sz.; Révész Sándor: Mire peng és mire pang?, 1990, 26. sz.; Fényi Tibor: Az új ember kovácsa. Kádercsere a kultuszminisztériumban, 1990, 36. sz.; F. Havas Gábor: A póker viszonyjáték (Chrudinák Alajosról), 1990, 11. sz.; F. Havas Gábor: Gerenda a te szemedben (sorozat) 1991, 42. sz. (Sugár András); 42. sz. (Földesi József); 43. sz. (Fekete Gyula); 44. sz. (Bánkuti Gábor); 46. sz. (Krajczár Imre); Kőszeg Ferenc: A gyöngyösi bírónő tisztessége, 1991, 11. sz.; Kőszeg Ferenc: Isten vele, József (Pallagi Ferenc és Horváth József pere), 1991, 18. sz.; Kőszeg Ferenc: A zarándok politruk, 1991, 29. sz.; K. L: Erkölcsi szárnyak csattogása. Egy felvilágosult csőcselékszervező, 1992, 4. sz.; Révész Sándor: Elmehetünk a bús mocsárba (Báthory Jánosról), 1992, 8. sz.; Révész Sándor: Hős és tenorja, 1992, 43. sz.; Kőszeg Ferenc: Forradalmi évforduló – „forradalmi” forduló, 1992, 44. sz. (1992. okt. 23. hátteréről)

---

Örömmel olvastam (kőszeg) moralizálásnak is beillő, ám valójában nagyon is politikai állásfoglalását. „Veteránérdemek persze senkit semmiféle stallumra nem jogosítanak” – írja helyesen. Ám az, amit Engelmayer Ákos, a Magyar Köztársaság varsói nagykövete éppen „veterán” minőségében tett, vagyis hogy a „veterán-időkben” szerzett életre szóló élményeit állami eszközökkel gyümölcsöztette, és diplomáciai munkájában nem feledkezett meg róluk, nem veteránkodás, hanem a Magyar Köztársaság egyik, minden bizonnyal legnemesebb, törvényileg is rögzített hagyományának ápolása. (kőszeg) 1961-től idézi vissza Engelmayer életét, s elfeledi, hogy az egykori Széna téri „srác” azért utazott ki az akkor sokkal szabadabb légkörű Lengyelországba, mert ott próbált még bizonyára kialakulatlan nézetei számára otthont lelni. Ez az ’56-os hagyomány indíttathatta egyedülálló, két országra kiterjedő szamizdattevékenységét; többek között két nyelven adta ki 1956 verseit – együttműködve az akkor még többé-kevésbé osztatlan ellenzékkel. A rendszerváltás után talán ő volt az egyetlen „igazi” ’56-os nagykövet, aki a hazai fékeveszett ’56-os szervezetek Szabadság téri seprűs tüntetéseivel nem törődve Poznanban segítette megszervezni a lengyel és magyar forradalom 35. évfordulóján a Poznan–Budapest 1956 című kiállítást, amelyet azután a volt Szovjetunió három városában is be lehetett mutatni. Ekkor ismerkedtünk újra, s tapasztalhattam meg sokirányú toleranciáját, s hallgattam meg önironikus történeteit, hogyan tud együttműködni a régi és még régebbi volt kommunista diplomatákkal. Amikor az egykori, még az alapító tagok által vezetett Történelmi Igazságtétel Bizottsága 1991 októberében a budapesti Lengyel Intézettel közösen rendezte ünnepi hangversenyét, a színfalak mögött Engelmayer Ákos is közvetített a pártpolitikai játékot űző MDF-kormány és a TIB között, az utolsó pillanatban ugyanis az „illetékesek” bojkottálni készültek a díszünnepséget, mert nem tetszett az akkori hivatalosságnak, hogy Vásárhelyi Miklós, a TIB alapító elnöke (SZDSZ-es képviselő) mond beszédet. Hogy az ’56-os forradalmat „sráckorától” nagyköveti kinevezéséig, sőt azon túl is aktívan vállaló Engelmayert tavaly egyhangú határozatával a Nagy Imre Emlékplakett (társadalmi!) kuratóriuma kitüntette, az ennek az állhatatosan közvetítő és rendkívül aktív tevékenységnek is szólt.

Engelmayer persze „szamárságot” követett el, amikor betyárbecsületből nem tudott nemet mondani a felkérésnek, hogy a képviselői lista végén az ő neve is szerepeljen. De bírálói sohasem találkoztak még effélével, hogy a vélt pártfegyelem és/vagy párthűség legyőzheti a józan észt, sőt a jogos önérdeket is? Hiszen a varsói nagykövet már a közvélemény-kutatások előtt jól tudta, hogy kormánya biztos bukásra áll.

Engelmayer Ákos akkor is a lengyel–magyar kapcsolatok rendkívüli nagykövete marad, ha meghatalmazottként egy régi-új diplomata foglalja el helyét. Ő állását veszti el (ezt megszokta), a magyar kormány becsületben megőszült szakemberét dobja el.

Hegedűs B. András

• Visszabeszélő