Skip to main content

[Olvasói levél és szerkesztőségi válasz]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Tisztelt Szerkesztőség!


Előző számuk 30. oldalán 3 kérdésbe rejtett állítás olvasható:

– Kenedi kivételezett kutató;

– ilyen minőségében titkokat (?) fecseg ki;

– méltánytalan Kuncze Gábor belügyminiszterrel, akinek a jóvoltából szétnézhetett az állambiztonsági levéltárban.

Az első állítás tudományos kutatómunkám jogszerűségét, a második a kutatási eredmény közlési jogát vonja kétségbe, a harmadik a belügyminiszter jogalkalmazási kötelezettségével szemben kelt gyanút.

Szerzőjük, Tamás Gáspár Miklós véleményének megítélését az olvasóra bízom, a Beszélő szerkesztőinek eljárását azonban kifogásolom. Mielőtt a cikket nyomdába küldték, miért nem kérdezték meg a BM Központi Irattárának főosztályvezetőjét és a Dokumentációs Osztályon folyó kutatásokért felelős Kabinet Iroda vezetőjét, hogy rendelkezem-e kutatási engedéllyel? (Azt a választ kapták volna, hogy szabályos kutatási engedéllyel rendelkezem.) Miért nem kérdezték meg, hogy más kutatók nyújtottak-e be kutatási kérelmet, s ha igen, elutasították-e? A kivételezettség ténye csupán e két kérdés összevetése után állapítható meg.

A Beszélő szerkesztői miért nem olvasták el az 1995. évi LXVI. tv. 4. fejezetét? A levéltári törvényben foglalt megszorításokkal a kutatás eredménye publikálható. Mely megszorítás figyelmen kívül hagyása változtatja át a kutatás eredményének szabad közlését „fecsegéssé”?

A belügyminiszter hatáskörébe tartozó kutatási kérelem jogszerű – engedélyező – elbírálása nem illem, nem erkölcs és nem méltányosság kérdése. Ez hivatalából következő törvényes feladata. Ami pedig nem az egyéni kutatómunkámat illeti, hanem a „liberális belügyminiszter, a miniszterelnök-helyettes jóvoltából” az 5/1995. sz. utasításával létrehozott Iratfelmérő Bizottságban végzett tevékenységemre vonatkozik, arról – a napi sajtóból is – köztudott, hogy az abból származó ismeretek nyilvánosak: a Jelentés az Országos Széchenyi Könyvtár Kortörténeti Tárában és a BM Központi Irattárában bárki számára hozzáférhető.

A Beszélő felelős szerkesztőjének mindezek kiderítése két telefonjába került volna. A legközelebbi inszinuáció elkerülése érdekében költségeit a mellékelt csekkel – előre fedezem.

Budapest, 1996. szeptember 18.

Kenedi János

Kedves Kenedi János! Nagyon kérlek, ne haragudj: irattári működésedről olyan sajtó- és szóbeli információkat kaptam, amelyeket nem volt elég eszem kétségbe vonni: bár még így sem inszinuáltam, csak kérdést tettem föl. De rosszul. Ma már tudom, bárki kaphat olyan kutatási engedélyt, mint Te. Tévedtem, fölületes voltam és igazságtalan. Megkövetlek, bocsánatot kérek – és majd igyekszem megjavulni. A régi szeretettel, bár röstellkedve köszönt

Tamás Gáspár Miklós



























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon