Skip to main content

A Demokratikus Charta valóságos előtörténetéhez

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Demokratikus Charta történetével számos publikáció foglalkozott a közelmúltban. Kiemelkedett közülük Bozóki András elemzése a Beszélő f. év áprilisi számában. E sorok írói jó ideig érdeklődéssel és türelemmel vártak arra, hogy a Demokratikus Charta előzményei között a szerzőknek vagy hozzászólóknak eszébe jutnak az MDF egykori Budapesti Szabadelvű Körének kezdeményezései, de – úgy látszik – teljes fél évtized távlatából nem csak Bozóki András feledkezett meg róluk. Ezért a következőket fűzzük hozzá a Demokratikus Charta Bozóki által szolidan leírt történetéhez.

A Demokratikus Charta létrehozásában meghatározó mozzanatként munkáló „liberális minimum” elvét és követelményét Magyarországon először az MDF Budapesti Szabadelvű Köre, köztük e sorok írói fogalmazták meg 1990 végén, a taxisblokádot követő rendkívül kiélezett politikai helyzetben, amikor az MDF vezetői, tagsága, de Antall miniszterelnök is a blokádot puccsista szándékkal támogató magatartással vádolták az SZDSZ-t. E sorok szerzői „Weimar-effektus, magyar peronizmus vagy valami más?” című, Gádor Iván által közlésre vállalt kétrészes elemző cikkükben (Magyar Hírlap, 1991. január 31. és február 1.) mondták ki: „A liberális közmegegyezés minimumán (mostani kiemelés) alapuló, működő demokrácia egyszerre elengedhetetlen politikai, szociálpszichológiai és erkölcsi feltétele annak, hogy a hatékony inflációellenes gazdaságpolitika valósággá válhasson.” Az itt megfogalmazott liberális minimum kifejezést az SZDSZ nem sokkal későbbi, szombathelyi konferenciája országosan is ismertté tette. Mindez azt is bizonyítja, hogy a Demokratikus Charta születésének igazi kiváltó oka nem a Bozóki által középpontba állított (jóllehet a demokrácia híveit joggal alarmírozó és napjaink MDNP-jének örvendetesen változó, fejlődőképes álláspontjától valamelyest távol eső) Kónya-dolgozat, de az országot és az új demokráciát maradéktalanul megosztó taxisblokád volt.

A liberális minimum ezek után már egyre szélesebb körökben vitatott elvét teljes chartává először ugyancsak e sorok írói alakították (első fogalmazványát 1991 januárjában mutatták be a Szabadelvű Kör budapesti rendezvényén, végleges változata „A közmegegyezés Chartája” címmel a Kapu 1991 májusi számában jelent meg). Fontos részlete a Charta valóságos előtörténetének, hogy 1991. első felétől konzultatív jellegű megbeszélések folytak a liberális minimum és a Charta-gondolat további kiépítésének lehetőségéről az SZDSZ, az MSZP és a Szabadelvű Kör között.

Mindezek okán az MDF Budapesti Szabadelvű Köre – a történelmi folyamatot tekintve – a Demokratikus Charta szellemi előfutára, egyik ösztönzője volt. A Szabadelvű Kört e kezdeményezéseiben az a törekvés vezette, hogy a működő demokráciákban közhelynek tekinthető liberális minimum elvének érvényesítésével és valamennyi politikai tényezővel való elfogadtatásával ellene hasson az ország és a társadalom végérvényes politikai kettészakadásának. Öt év távlatából visszatekintve kimondhatjuk, hogy e vállalkozás nem járt sikerrel, a feladat ma is megoldásra vár.

Krasznai Zoltánt 1991 szeptemberében kizárták az MDF-ből. Kizárása elleni tiltakozás jeléül a kör két további alapító tagja, Kiss Endre és Ferenczi Sándor kilépett az MDF-ből. Ezzel a Szabadelvű Kör megszűnt létezni.

E sorok írói a Demokratikus Charta első, kibocsátó aláírói közé tartoztak, Krasznai Zoltán egyike volt a Charta első szóvivőinek.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon