Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

Történelmi folyamatokról szólva minden dátum vitatható, valahol azonban a korszakok mégiscsak elkezdődnek és befejeződnek, s ennek érzékeltetésére még egy megközelítő dátum is jobb, mint a semmi.

Mikor rendült meg a Kádár-rendszer? Erre többféle válasz adható aszerint, hogy a gazdasági válságot, az értelmiségi-szellemi elégedetlenség felgyorsulását vagy a stabilitást aláásó tényezőknek valamilyen más csoportját tekintjük-e a folyamat szempontjából irányadónak. Az azonban aligha kétséges, hogy „a vég kezdete” 1988-ra datálható. Elegendő e vizsgálódáshoz Germuska Pál és Beck Tibor kronológiáját végigolvasni. Nemcsak azt tudni meg belőle, hogy ebben az évben bukott meg Kádár – vagyis lett belőle főtitkárból címzetes pártelnök, miközben az „első ember” helyére egy bizonyos Grósz Károly ült be –, hanem azt is, hogy 1956 óta ebben az évben volt először nyilvános tömegtüntetés Budapesten, hivatalosan is elismert sztrájk az országban, s többé-kevésbé nyílt szembenézés a még egypárti hatalom főbb emberei részéről azzal a nyugtalanító ténnyel, hogy minden szakadozik, hogy semmi sem maradhat a régiben, de hogy – ó jaj! – a „javításhoz” nincsen használható recept, először is, mert most már azt sem tudni, hogy Moszkva pontosan mit akar, másodszor mert baj van a néppel, a fene tudja, hogy mi kell neki, de „dialógusba” kezdeni is aggályos volna vele (kivel igazában?), amikor mindenünnen felforgató eszmék törnek elő…

Csakugyan se szeri, se száma ezeknek a felforgató eszméknek, mozgásoknak és egyéb nyugtalanító dolgoknak. Próbáljuk őket sorba rendezni.

Először is a politikai szervezkedések. A Magyar Demokrata Fórum, igaz, már 1987 őszén jelentkezik, nem sokkal azután, hogy a Beszélő szerkesztői meghirdették egy új „társadalmi szerződés” programját, s főleg azt, hogy „Kádárnak mennie kell”. (Ebben az értelemben a „vég kezdete” tehát már az előző évre datálható.) De 1988-ban alakul meg a Fidesz, ölt formát a Szabad Kezdeményezések Hálózata, bont zászlót az Új Márciusi Front, jelentkezik a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, majd év végére maga a Független Kisgazdapárt is. Ez a felsorolás korántsem teljes, s az sem tűnik ki belőle, hogy a nevezett egyesületek nem mindegyike vallja magát felforgatónak (az egypártrendszer vonatkozásában): a Nyers Rezső biztatására és közreműködésével létrejött Új Márciusi Front például konstruktív dialógust ajánlgat, az MDF pedig „se nem ellenzéki, se nem kormánypárti”-ként határozza meg önmagát. Meglehet, talán csak azért ilyen óvatosan, hogy „Hitel”-hez jusson, de bizonyára a mozgalmat támogató Pozsgay Imre személyére való tekintettel is, s talán még azért is, mert igazából ekkoriban az ellenzéki zászlóbontáshoz sincsen kialakult, vagyis precedenst felmutatni képes recept…

Másodszor a sajtó és a rádió, amely az országban és a világban érezhető új szelek hatására fokozatosan távolodik attól a hivatalos pártvonaltól, amelyről egyébként nem lehet tudni, hogy pontosan hol áll vagy merre halad. Már 1987 nyarán, egyik első magyarországi látogatásomról azzal a furcsa élménnyel tértem vissza Párizsba, hogy a sajtó és a rádió egyfajta panaszirodává alakult át, amelynek tisztviselői mintha abban versengenének egymással, melyikük tud nagyobb bajról, visszaélésről, elégedetlenségről hírt adni. (A televízió fölött ugyanebben az időben még szilárdabban őrködött a pártközpont.) 1988-ban viszont már a hivatalos közbeszéd is főleg arról folyt, hogy „megújulás” kell, „merész kísérletezés”, „új modellel” való próbálkozás, nemcsak a gazdaságban, hanem „a politikában is”. Egészen természetes, hogy a sajtó érdemes dolgozói ezek után, már csak személyes ambícióból is mindent megtettek, hogy valahol valamiben egy lépéssel előbbre legyenek, mint a hivatalos pártvonal. Aminek egyik útja az ellenzéki erőkhöz való közeledés volt.

Harmadszor Ceausescu. Igen, igen, a „kondukátor” a maga begőzölt falurombolási programjával hatalmas lendületet adott Magyarországon, ha nem is a belső ellenzékiségnek, de legalábbis annak az újfajta nemzeti felhorkanásnak, amelybe – egyebek között – „a rendszer” beleroppant. A kronológiából világosan kitűnik, mekkora szerepet játszott a falurombolás elleni tiltakozás, vagyis az erdélyi magyarsággal való szolidaritás kifejezésének eme váratlanul termett, majdnem legális lehetősége a nem hivatalos Magyarország összetoborzásában és akciókra való felbátorításában. A dolgot persze az is elősegítette, hogy ekkor már az MSZMP vezetésében is volt „nemzeti érzékenység”, s hogy ennek képviselői maguk is szorgalmazták ezt a tiltakozó mozgalmat. Ez az ügy már évek óta megosztotta a pártvezetést, de 1988-ban már nem volt elég beszélni róla, tenni is kellett valamit, már csak az Erdély felől érkező menekültek rendezetlen helyzetére való tekintettel is. A román diktátorocskával szembeni lanyhaság már Kádárnak is sokat ártott országlása utolsó éveiben. A lendületesen induló utód politikai pályaíve pedig, tudjuk, először Aradon törik meg 1988. augusztus végén, amikor Ceausescuval folytatott tárgyalásairól nemcsak „eredménytelenül” tér vissza (amint ez a kronológiában olvasható), hanem olyan ember hírében is, aki nem tudott elég keményen fellépni tárgyalópartnerével szemben, vagy talán nem is akart, s ezzel súlyosan ártott a magyarok ügyének. Még pontosabban szólva, Grósz az alkalmatlanság hírébe került, ami válsághelyzetben nem jelentéktelen handicap.

Ugyanebben az irányban hatott a dunai vízlépcső ügye is, amely egyrészt szintén alkalmat adott nem pártpolitikai s ezért félig-meddig tolerált utcai tüntetésekre, másrészt Grósz és kormánya számára – amely máig is felfoghatatlan okokból a vonatkozó egyezmény parlamenti ratifikációját épp ebben a kritikus évben tartotta szükségesnek kierőltetni! – második Aradnak bizonyult.

S ezzel elérkeztünk az év legfontosabb eseménysorozatához, a Nagy Imre-ügy – helyesebben a temetetlenségi probléma – berobbanásához, amelyet az előző kettővel főleg váratlansága, érzelmi fűtöttsége s ebből fakadó láthatatlan feszítőereje rokonít. Hogy ez az ügy éppen 1988–89-ben fog robbanni, azt semmilyen látnok nem érzékelte, ez bizony – valahogyan úgy, mint Gorbacsov birodalomvesztő nagy-nagy naivitása – meglepetésszerűen jött. Egyidejűleg kezdődött Budapesten, a Történelmi Igazságtételi Bizottság (egy szintén engedélyezetlen, de az előbbieknél élesebben politikai irányultságú mozgalom) megalakulásával, s az emigrációban, elsősorban Párizsban és Amerikában, azzal a kampánnyal, amely emberjogi egyezményekre és hasonlókra való hivatkozással először vetette fel a nyilvánosság előtt azt a – tulajdonképpen megválaszolhatatlan – kérdést, hogy az 1956-os forradalom kivégzett áldozatai miért nincsenek rendesen eltemetve? A Grósz Károly-féle korlátolt belátású pártboncok fejében ez persze soha az idáig nem volt kérdés, sőt – a maguk észjárása szerint – azt sem gondolták, hogy ez valaha kérdés lehet. (Talán csak Kádár János sejtette ezt az ösztöneivel.) Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a kérdést 1988-ban, a Nyugattal való kapcsolatok normalizálásának évében, a különféle emberjogi egyezményekhez való melldöngető csatlakozás évében, valakik feltették, kikerülni azt többé nem lehetett. Még ha azok a valakik olyan hatalomnélküliek voltak is, mint a TIB alapító tagjai Budapesten, illetve az emigránsok Párizsban. („Párizs” itt az Irodalmi Újságot és az Emberi Jogok Magyar Ligáját jelenti. Mindkét helyen Méray Tibor volt a kampány kezdeményezője és legaktívabb, ötletekben leggazdagabb és minden tekintetben legszívósabb kivitelezője.) De még kevésbé lehetett kitérni a kérdés elől azok után, hogy Amerikában Grósz Károly körútja során az ottani kormánytényezők is felfigyeltek rá. Az amerikai magyar emigrációt ugyanis erősebb szálak fűzték befogadó hazájuk kormányához, mint az európait.

Nem lehet eléggé túlhangsúlyozni ennek a banánhéjnak a jelentőségét. Az év első hónapjaiban Grósz Károlyék még úgy gondolták, hogy csak bosszantó provokációval van dolguk, amelyre elég annyit válaszolni, hogy ’56 „ellenforradalom” volt, Nagy Imre és társai tehát megérdemelték sorsukat. Csak fokozatosan derengett fel nekik, hogy van azért itt egy kis bibi, mert egy normális országban (ami szerintük Magyarország akkor már lenni kezdett) mégsem lehet a hozzátartozóknak megtiltani, hogy virágot vigyenek halottaik sírjára, s egyáltalában, hogy legyenek sírok. Aztán – nagy meglepetésükre – a párizsi Pére Lachaise temetőben mintegy a világ színe előtt díszsírhelyet kapott a Nagy Imre nevével fémjelzett mártírcsoport, s a június 16-i szimbolikus temetésen nemcsak az emigrációs provokátorok voltak jelen, hanem – legalábbis egy írásos üzenet erejéig – nyugati államférfiak (kezdve az Egyesült Államok elnökén), Nobel-díjasok és más neves szellemi emberek a világ négy sarkából, Párizs polgármestere, Jacques Chirac, vagy a politikai paletta másik oldaláról az Olasz Kommunista Párt hivatalos képviselője… A magyarországi helyzet megingására jellemző, hogy erre a párizsi szimbolikus aktusra már Magyarországról is jó néhányan ki merészeltek utazni, s magukat emigránsok társaságában láttatni. Csak ismerős arcok közül is vagy húszat tudnék felidézni – ezek többnyire ellenzékiként számon tartott értelmiségiek voltak –, de bizonyára legalább ennyien voltak jelen olyanok, kiket nem ismerhettem, tehát elvegyültek az érdeklődő helyi francia vagy a távolabbról (még Amerikából is) jött magyar közönségben. Mint ismeretes, a két fő ünnepi beszédet a Budapestről ez alkalomból kiutazott Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-per egyik utolsó túlélője, s Fejtő Ferenc, a párizsi magyar emberjogi liga akkori elnöke mondotta. A gyászünnepségen jelen voltak a kivégzettek özvegyei, illetve gyermekei; közülük Nagy Erzsébet beszédet is mondott, ha jól emlékszem, a temetés előestéjén rendezett zártkörű magyar összejövetelen (de az is lehet, hogy a június 16-án este tartott nyilvános gyűlésen). Ugyanebben az időben, sokkal kevésbé nyugodt körülmények között, Budapesten is voltak félig nyilvános megemlékezések: egyszóval történt valami, amit nem lehetett se tudomásul nem venni, se bagatellizálni.

A folytatás közismert. Hiába volt még október végén is rádióban-televízióban masszív „ellenforradalmazás”, az év végére már el kellett fogadni, hogy a családoknak joguk van halottaikhoz – persze csak a magánügy szintjén –, a rákövetkező év elejétől pedig megkezdődött a sírok azonosítása és a tetemek agnoszkálása, aztán ugyanaz a főhatalom, amely egy évvel korábban még semmilyen adósságot el nem ismert, még kegyeletit sem, tárgyalásokba kezdett egy korlátozott, de azért mégsem egészen magánjellegű újratemetésről, s végül lett a Hősök tere. Ez persze már az 1989-es év egyik kulcseseménye lesz.

A Nagy Imre-ügy annyiban példa értékű, hogy ekkoriban már majdnem minden politikai kérdés ugyanígy evoluál, ugyanilyen kényszeredett újrameggondolások abszurdnál abszurdabb stációin át zökken és csúszkál előre. 1988. március 10-én a kormány hivatalosan leszögezi, hogy „nem vesz tudomást” a hónapokkal korábban s mellesleg Pozsgay bábáskodása mellett létrejött MDF-ről. Szeptember 4-én Berecz János bejelenti, hogy az MSZMP kapcsolatokat alakít(ott) ki az MDF-fel. Március 23-án az állampárt központi bizottsága még saját „vezető szerepének” jobb érvényesítéséről tárgyal. Szeptemberben az Igazságügyi Minisztérium már olyan egyesülési és gyülekezési tervezeten dolgozik, amely valamiképpen összhangban van az ENSZ vonatkozó okmányainak elvárásaival, sőt az időközben államelnöki tisztségbe emelt Straub Brúnó már úgy vélekedik, hogy „hosszú távon fontolóra kell venni” a többpártrendszer lehetőségét. Bős–Nagymaros-ügyben fontolgatják, nem kellene-e népszavazásban kikérni az – ekkor még dolgozóknak nevezett – polgárok véleményét. És így tovább és így tovább.

Időközben persze fordulat volt az állampárt élén. Azon a bizonyos májusi országos pártértekezleten nemcsak annyi történt, hogy Kádár helyébe Grósz lépett – holott már ez sem kevés, hiszen egy majdnem 32 éves vezető szerep ért ezzel véget –, hanem egy kisebb palotaforradalom keretében kicserélődött a legfelső vezetés túlnyomó része, s az eredetileg rendpártinak számító Grósz kezdeményezéséből bekerült oda (mármint a Politikai Bizottságba) Nyers és Pozsgay, azaz a két legfontosabb reformkommunista. Egy hónappal később, tehát még Grósz miniszterelnöksége alatt egy csendes, de annál eltökéltebb jog- és alkotmányreformer, Kulcsár Kálmán veszi át az igazságügyi tárca vezetését, s ezzel kezdetét veszi a politikai rendszer átalakítására vonatkozó, nyelvezetileg óvatos, hatását illetően inkább felforgató tervezgetés. Amikor november vége felé Grósz Károly átadja a kormányfői tisztet az akkor még arctalan, legfeljebb gazdasági szakértőként ismert Németh Miklósnak, már elkészült és az első kormányvitán is átesett egy olyan egyesülési és gyülekezési törvénytervezet, amely politikai pártok alakítását is lehetővé teszi. Erről persze koránt sincs teljes egyetértés a csúcson; a rendpártiak szerint az MSZMP monopóliuma nem képezheti alku tárgyát, s legfeljebb olyan fából vaskarika pluralizmus vezethető be, amely az egypártrendszer keretein belül marad. (Lásd erről Fejti, Grósz és mások nyilatkozatait; Grósz fő argumentuma az egypártrendszer mellett az, hogy minek változtatni, ha egyszer ez „történelmileg” így alakult…)

Az „egypárt” azonban egyre bizonytalanabbul pislog jobbra és balra. Szeptember végén nyilvánosságra kerül az a sokatmondó információ, hogy az előző 12 hónapban – 1957 óta először – érzékenyen, pontosan 73 ezer fővel csökkent az MSZMP taglétszáma.

Még több nyugtalanságra ad okot a gazdaság, miután kiderül, hogy a nettó külső adósságállomány meghaladta a 10 milliárd dollárt, s hogy az infláció 15-20 százalékos ütemet vett. Az adósságállomány nettó értéke persze félrevezető, mert lehetséges követelésként tart számon olyan tételeket, amelyekről már akkor is sejteni lehetett, hogy behajthatatlanok (mint ahogy ez később, 1989–90 táján a katasztrófa erejével bizonyosodott be). Kormányzása utolsó hónapjaiban Németh Miklós töredelmesen be fogja vallani, hogy az adósságról közzétett minden addigi számadat hamis volt. A különféle gazdasági reformálmodozásokra még további árnyékot vetett a költségvetési hiány ugrásszerű növekedése, amelynek megszüntetésére, úgy tűnik, semmiféle épkézláb megoldás nem kínálkozott. Más szóval minden hozzáértő szakember számára lassan világossá vált, hogy az ország – gazdaságilag – a szakadék felé közelít.

---

Most pedig, a „beszélő évek” hagyományát követve, hadd kapcsoljak át egy személyesebb regiszterre. 1988 az én emigrációs életemnek is egyik legmozgalmasabb éve volt. Mint az Emberi Jogok Magyar Ligájának – akkor már évek óta – ügyvezető alelnöke, szükségképpen részt vettem a Pére Lachaise körüli akció előkészítésében és levezetésében. Mint Kasza László állandó beszélgetőpartnere a Szabad Európa Rádió A holnap hullámhosszán című műsorában, ebben az évben legalább havonta látogattam el az SZER párizsi stúdiójába, hogy válaszoljak Kasza barátom mindig jól megfogalmazott, részben helyzetelemző, részben rendszerfejlődési vagy politikaelméleti problémákat felvető kérdéseire. Természetesen ebben az időben is szoros kapcsolatban igyekeztem maradni a lengyel és a cseh emigrációval, aminek egyik lecsapódása volt részvételem a május elején a toscanai Cortonában rendezett „normalizáció”-konferencián, egy másik pedig egy Krakkóból jött meghívás, amelynek eleget is tettem (erről bővebben alább). Politikatudományi szakterületemnél fogva, vagyis mint Kelet-Európa-kutató, az év folyamán rendszeresen eljártam azokra az összejövetelekre, amelyeket Rocard akkori francia miniszterelnök egyik kabinetembere kezdeményezett a folyamatban lévő változások távlatainak feltérképezésére. De 1988-as agendámat böngészve azt is felfedeztem – mert bizony azóta, annyi minden mással együtt ez is kiment a fejemből –, hogy május 17-én meghívottja voltam az USA párizsi nagykövetének, amikor a közép-európai körútra készülő (vagy onnan éppen visszatérő?) Whitehead helyettes külügyi államtitkárt fogadta, s lehetővé akarta tenni, hogy az benyomásait (vagy elgondolásait?) párizsi szakértőkkel vesse össze. S persze működött a Párizsban általam alapított Magyar Demokrata Klub, amely ebben az évben egyebek között Demszky Gábornak, Bába Ivánnak, Tamás Gáspár Miklósnak adott alkalmat arra, hogy a párizsi magyar emigráció demokratáival eszmét cseréljen.

E vázlatos – s rajtam kívül valószínűleg csak keveseket érdeklő – felsorolás végére hagytam azt, amit mind a mai napig emigrációs politikai tevékenységem legfontosabb fejezetének tartok, vagyis a Magyar Füzeteket. Ennek az 1978-ban útjára indított politikai sorozatnak ekkor már több mint 40 kötete látott napvilágot, ebből a tulajdonképpeni folyóirat maga a 18. számig jutott el 1987-ben, s 1989 első hónapjaiban már a 19. számot készítettük elő, amely végül is dupla számként (19–20.) egyszersmind az utolsó, még külföldön készült füzet lett. Ez a szám az Új Magyarország felé? címet kapta, s mintegy 240 oldalon igyekezett az országban megindult s minden jel szerint fölgyorsuló politikai változásokat áttekinteni. A kötet elemző írásain a cím végére felrakott óvatos kérdőjel ellenére is átsüt a sorozat szerkesztőinek az a meggyőződése, hogy egy nagyobb szabású fordulat áll küszöbön, amely egyaránt érinti az intézményrendszert, a közszabadságokat, az ország nemzetiségi külpolitikáját s ezen túlmenően Magyarország egész külpolitikai státusát.

E kötet alapállását nagyon jól szemlélteti Kemény István szerkesztőtársam írása, amely az előző évben közzétett ellenzéki vagy félellenzéki programokat elemzi. Ez a tárgyszerű, ugyanakkor kritikus hangú áttekintés, amely a Fordulat és reform, valamint a Társadalmi Szerződés mellett Pokol Béla és Bihari Mihály reformterveit is szemügyre veszi, egyrészt nyugtázza azt, ami e javaslatokban számottevő előrelépés volna a fennálló állapotokhoz képest, másrészt kimutatja, hogy azok még így is elmaradnak az országban kialakult válsághelyzet követelményei mögött, s önellentmondók, mert mind a demokrácia, mind a gazdaság szempontjából elfogadhatatlan (ön)korlátozásokat tartalmaznak. A cikk hallgatólagos üzenete az, hogy a középutas képzelődések (mint például önigazgató szocializmus, korlátozott piacgazdálkodás, érdekképviseleti demokrácia többpártrendszer nélkül) fölött eljárt az idő, s jövője csak a teljes értékű demokráciának és az ideológiailag nem korlátozott kapitalista gazdálkodásnak van.

Ugyanezen kötet élén én magam „a szocialista államrend válságáról” értekeztem. Az írás alapja egy előadás volt, amelyet 1988. április 22-én Zürichben tartottam egy ottani magyar kultúregyesületben. A történelem azonban annyira felgyorsult, hogy mire a kötet (szeptember elsején) nyomdába került, elemzésemet kétszer is módosítani kellett. A cikk alapgondolata az, hogy az országban a közismert gazdasági bajokon túl politikai, azaz bizalmi válság van, amelynek legáltalánosabb oka az, hogy a rendszer már nem nyújtja s mind kevésbé képes nyújtani azt, amit az előző évtizedekben kialakult várakozásoknak megfelelően az ország lakói „már-már jussuknak tekintettek”. A rendszerválság része az is, hogy ugyanezen évtizedekben fellazult az ideológia kemény magja, a hatalom gyakorlói mindinkább teljesítményekkel próbálták igazolni magukat, s fokozatosan lemondtak arról a szemléleti főtételről, hogy a világban csak egyetlen igazságnak – az övéknek – van létjogosultsága. Így persze nehezükre esik arra válaszolni, hogy miért csak ez az egy igazság kormányoz, miért nincsenek politikai jogai a más véleményen lévőknek? E gondolatmenet folyományaként megállapítom azt is, hogy az utolsó évek fejleményei kikezdték a hatalmon lévők politikai hivatástudatának belső biztonságát. Ezt Gorbacsov fellépése még csak kiélezte. Az elemzés nyomdába került végső változata ezzel kapcsolatban aláhúzza, hogy „eltolódott a szovjet tűréshatár”, s ezért már számításba jöhet a közép-európai csatlósállamok vagy azok egy részének „finlandizációja” is, mint lehetséges perspektíva. Mindenesetre, írom, „sokkal nagyobb lehetőség van érdemleges politikai és intézményes változásokra, mint negyven év óta bármikor” (i. m. 20. o.). A cikk vége felé pedig annak a meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy a fennálló hatalom politikai önkorlátozása már útban is van, s hogy ez – hatását illetően – „forradalmi” változás kezdete.

Fogalmam sincs, hogy a Magyar Füzeteknek ez a száma milyen hatással volt a magyarországi politikai vezetőrétegre (ha ugyan egyáltalában volt hatása). Az tény, hogy az MSZMP vezetői olvasták a füzeteket, nem szólva a belügyi hatóságokról, amelyeknek tilalmi indexén évek óta első helyen állt ez a sorozat. Hazautazó magyaroktól a lelkiismeretesebb határőrök még ebben az évben is vidáman elkobozták az effajta kiadványokat. De naptáramat böngészve látok egy április 14-i bejegyzést az akkori párizsi magyar követnél tett látogatásomról. Szokatlan aktus: harminckét éven át magyar hivatalos személlyel kapcsolatom nem volt. A nevezett „nagykövet”, Palotás József (nem tudom, miért hívják egy kis ország követeit nagynak) is bizonyára meglepődött, amikor telefonon arra kértem, hogy fogadjon. De valószínűleg még inkább meglepődött, amikor a látogatás során megtudta, hogy miért jöttem. Azért, hogy a Magyar Füzetek ezentúl könyvárusi forgalomba kerüljenek Magyarországon, mint szabályos importtermék. Ehhez kértem szíves segítségét. Ezt az epizódot azért említem, mert több szempontból is megvilágító. Én leküzdöm a hivatalos Magyarország képviselőivel szemben érzett többirányú viszolygásomat. Ő (mármint a hivatalos Magyarország) sietve fogad engem. Én könnyedén csak annyit kérek tőle, hogy a proskribált Magyar Füzeteket ezentúl nyilvánosan lehessen árusítani az országban. Ő némi homlokráncolás után kijelenti, hogy továbbítani fogja kérésemet az illetékeseknek. S ezzel az ügy még nincs is befejezve, mert – minden várakozással ellentétben (például szerkesztőtársaim is csak kuncogtak, amikor elmondtam, mire készülök) – Budapestről pozitív válasz érkezett. „Vegye fel a kapcsolatot a Kultúra import-export vállalattal.” S csodák csodája, a kapcsolat eredményes; igaz, időközben a rendszer is omladozik. De a nevezett 19–20. számra ténylegesen jött megrendelés a „Kultúrától” (s magáninformációim szerint szép számmal vásárolt belőle a párizsi magyar követség is). Amikor decemberben megismerkedtem Pozsgayval – erről is alább –, ő elismerően nyugtázta a Magyar Füzetek válságszámát.

---

Az említett krakkói meghívás a Solidarnosć nemzetközi emberjogi konferenciájára szólt. Érdekessége az volt, hogy egy illegalitásban lévő szervezet részéről jött, s hogy az előkészítés is titkosan folyt. Hozzám egy párizsi lengyel nyomdászcsapat közvetítésével jutott el a meghívás, azzal, hogy menjek, ahogy tudok, lakóhelyet már biztosítottak számomra a Solidarnosć egy helyi szimpatizánsánál. Úgy határoztunk Hannával (feleségemmel), hogy elmegyünk, mégpedig kocsival. Ehhez a lengyel turistavízumon kívül csehszlovák átutazó vízumot is kellett szerezni. Megtörtént. Útirányunk Bécs–Pozsony–Poprád volt. Bécsben a Füzetek ügyében is volt tennivaló. A véletlen úgy hozta, hogy amikor terjesztési részletek tisztázása végett benéztem a galériatulajdonos és könyvkereskedő Kovács Kálmánhoz, éppen nála volt egy Orbán Viktor nevű budapesti fiatalember, akinek személyében örömmel ismerkedtem meg a Fidesszel. Szép augusztusi nap volt, egy teraszon ebédeltünk hármasban (Hanna volt a harmadik, Kovács nem ért rá), s abból, ahogyan 25 éves új ismerősöm beszélt, mindjárt megértettem, hogy vele már egy más, új nemzedék lépett színre, nem egészen az, amellyel egy évtizeddel korábban a Magyar Füzeteket elindítottuk. Pozsonyban Püspöki Nagy Péter vendégei voltunk, előtte mellbevágó élmény volt, ahogyan autómat a csehszlovák határőrök átvizsgálták. (Első ilyen élményem volt.) Két-három napi szlovákiai barangolásunk elszomorító képet adott erről a morcos, álmos, barátságtalan országról, a maga vasecht szocialista viszonyaival. Ehhez képest Lengyelország felüdülés volt, ámbár fizikailag nem kevésbé lehangoló, mint Szlovákia. Krakkóban a Solidarnosć és a hatóságok között macska-egér játék folyt, de Walt Disney stílusában, vagyis az egerek állandó győzelmével. A kongresszus egyházi védnökség alatt, egyházi épületekben folyt. Nagy örömünkre a magyarországi ellenzék is szép számmal képviseltette magát, hamarjában Magyar Bálint, Bába Iván, Szilágyi Sándor, Buda Géza, Szelényi Zsuzsa képe ötlik fel bennem. Augusztus utolsó hetében vagyunk. Feltűnik, hogy itt mindenki a szabadság egyszerű nyelvét beszéli, kivéve a budapestiek, akik valahogyan körmönfontabban fejezik ki magukat.

Októberben megint Bécsbe kell utaznom, hogy az éppen ott időző Király Bélával találkozzam. Pár nappal később Párizsban a Stockholmból érkező Bölcsföldi Andorral beszélgetünk a Szociáldemokrata Párt magyarországi esélyeiről. November 15-én tüntetés a párizsi román követség előtt a „faluszisztematizálás” ügyében: ez itt nem magyar ügy, hanem elsősorban román. 23-án Solt Ottiliával vacsorázom: pár napra utazott ide. December első napjaiban a Rajna-vidéki Arnoldheimben veszek részt egy evangélikus rendezésű magyar politikai konferencián, ahol az emigránsokon kívül több magyarországi magyar is jelen van, köztük nem kisebb ember, mint Pozsgay. Én az „Ostpolitik” és a Közép-Európa-gondolat kapcsolatáról tartok német nyelvű előadást (ennek magyar fordítása pár hónappal később már Budapesten, a Világosságban jelenik majd meg). Pozsgay „látni szeretne” engem, s minthogy karácsonykor Budapestre készülök, abban maradunk, hogy ott felkeresem.

A karácsony előtti napokat azonban megint Bécsben töltöm, ezúttal Kemény István és Faragó Béla párizsi szerkesztőtársaimmal együtt. A Magyar Füzetek munkaközössége zártkörű konferenciára hívta meg az új magyar ellenzéki csoportosulások néhány nevesebb képviselőjét, például Csengey Dénest, Magyar Bálintot, Szabó Miklóst, Ruszt Lászlót és még többeket. A meghívásokat Litván György barátom eszközölte Budapesten, s persze ő maga is jelen van, de sajnos nemcsak a konferencia miatt, hanem családi gyász okából is: váratlanul e napokban halt meg Bécsben élő édesapja. A szombat-vasárnapra időzített kétnapos eszmecsere máig is érdekes tanúsága annak, hogy már akkor is milyen mélyen gyökerező szemléleti különbségek osztották meg a készülődő politikai erők két fő táborát. Ránk, párizsiakra a moderátor szerepe jutott, s persze publikálni is szerettük volna az elhangzottakat, de a fölgyorsuló események igen hamar túlhaladták a beszélgetést, értelmetlenné tették a közlést. Hétfőn, 19-én délután Litvánék autóján utazom tovább Budapestre. Reggel magam is leróttam a bécsi temetőben a Litván Józsefnek, atyai jó barátomnak kijáró végtisztességet, s elbúsultam azon, hogy ennek a nemzedéknek, amelybe apám is tartozott még, nem adatott meg kivárni azt, amit mi talán most megérünk: a kommunizmus végét.

Budapesten úgyszólván mindenkit viszontlátok, aki az évek folyamán a Füzeteknek dolgozott: Kis Jánost, Kenedit, TGM-et, Rajk Lászlót, Konrád Gyurit, sőt még Kiss Gy. Csabát is, aki már a Hitel szerkesztőségében fogad engem. Csoóri Sándornál is töltünk egy délutánt, nagyon örül látogatásomnak, csak azt sajnálja, hogy nem vagyok többet otthon, mert akkor eggyel több hídember volna a mindinkább távolodó két tábor között. Pozsgayhoz december 20-án jutok el; a parlament épületében, államminiszteri hivatalában fogad egy délután végén. Éppen Horn Gyulát bocsátja el, amikor megérkezem. Rám ez az egész épületszárny a maga elhagyatottságában, a rengeteg marcona kormányőrrel nagyon nyomasztó benyomást tesz. Pozsgayval mindenben egyetértünk, de amikor elbúcsúzom tőle, azt gondolom magamban, hogy ha ezt az embert most a kormányőrök szépen eltuszkolnák a legközelebbi tömlöcbe, napokig tartana, amíg ezt egyáltalában észrevenné valaki.

Németh Miklóst csak a televízióban láttam, amint az új esztendő alkalmából válaszolt az igen rokonszenves és választékosan beszélő Vitray kérdéseire. Válaszaiban semmi megragadó nem volt, s még a stílusa is elmaradt a kérdezőé mögött. Ez a kis csalódás azonban nem változtatott azon az összbenyomáson, amelyet az út során szereztem, s amelyet még az új év első napjaiban Kaszának, s általa a szélesebb magyar közönségnek, ezekkel a szavakkal tolmácsoltam (az idézet persze nem szó szerinti, nincsen birtokomban a hangszalag): „Ebben az évben eldől Magyarország sorsa, s a jelek szerint sorsdöntő eseményeket fogunk megélni.” A jóslat szándékosan volt kétértelmű, de köztudomású, hogy csak az ilyen jóslatok teljesülnek.

• Beszélő évek – 1988