2013. szeptember 17.
A Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének meghatározó alakja, az SZDSZ első elnöke, lapunk alapító szerkesztője, Kis János 2013. szeptember 17-én hetven éves. Kende Péter írásával kívánunk neki boldog születésnapot, magunknak pedig még sok évtizednyi olvasnivalót tőle!
Most, hogy áttekintettük Magyarország közelmúltját, történelmi gyökereit, megvizsgáltuk történelme legnyilvánvalóbb meghatározó tényezőit és rejtett rugóit, mit is tudtunk meg az ország és a nép jelenlegi állapotáról, társadalmi és politikai irányultságairól? Sejtésünk szerint hogyan fog megbirkózni azokkal a problémákkal, amelyekkel a közeljövőben Európában szembe találja magát?
E könyvben végig azt próbáltuk megértetni az olvasóval, hogy milyen erősen hat a történelem a jelenlegi ügyekre.
A költő e versében nagy elődjét aktualizálja és korrigálja. Főbb helyesbítései: 1. a Dunát megbecstelenítették; 2. a Duna „elúszott”; 3. dinnyehéj sincs rajta. Ez a látomás visszavonja, s mintegy érvényteleníti a nagy előd által ránk hagyományozott nyugodt, békés és – végső kicsengésében – bizakodó örömre hangoló Duna-képet. A folyó örök állandóságának szelétől megcsapva ama másik költő úgy érezte, egybeforr a világgal s annak egyetemes törvényeivel. Petri viszont úgy látja, hogy nincs állandóság, ennélfogva öröklét sincs.
1992. március 5-i hatállyal a Magyar Alkotmánybíróság több hónapos procedúra után, Sólyom László előterjesztése alapján, egyhangú döntéssel alkotmányellenesnek nyilvánította az Országgyűlés által 1991. november 4-én elfogadott, a kommunizmus idején politikai okokból elkövetett súlyos bűncselekmények üldöztetéséről szóló (ún. „Zétényi–Takács”) törvényt.
Történelmi folyamatokról szólva minden dátum vitatható, valahol azonban a korszakok mégiscsak elkezdődnek és befejeződnek, s ennek érzékeltetésére még egy megközelítő dátum is jobb, mint a semmi.
Mikor rendült meg a Kádár-rendszer? Erre többféle válasz adható aszerint, hogy a gazdasági válságot, az értelmiségi-szellemi elégedetlenség felgyorsulását vagy a stabilitást aláásó tényezőknek valamilyen más csoportját tekintjük-e a folyamat szempontjából irányadónak. Az azonban aligha kétséges, hogy „a vég kezdete” 1988-ra datálható.
A „köztes Európának” is mondott Kelet-Közép-Európa kisebb-nagyobb nemzeteit helyzetük és sorsuk a demokratikus újkor kezdetei – más szóval a XIX. század – óta arra ítélte, hogy két egyformán problematikus és ugyanakkor nehezen járható lehetőség között válasszanak: 1. betagolódás valamilyen nagyobb, birodalmi államkeretbe, vagy 2.
Egyetlen század leforgása alatt, 1848 és 1946 között, Magyarország politikai vezető rétege háromszor került szembe azzal a dilemmával, hogy az ország államformája királyság vagy köztársaság legyen.
Első ízben ezt a kérdést a Habsburg-uralkodóház detronizálásával kapcsolatos rendkívüli helyzet vetette fel 1849-ben. Az áprilisi aktusnak, mint ismeretes, egyaránt voltak nemzeti forradalmi, hadvezetési és diplomáciai vonatkozásai.
A szomszéd államokkal való normális jó viszony a magyar külpolitika egyik közismert és széles körben elfogadott „prioritása”. A Szlovákiával megkötött alapszerződés végleges tető alá hozása (ami a ratifikációs okmányok kicserélésével, tehát most májusban vált befejezett ténnyé) ennélfogva a hivatalban lévő magyar kormány sikereként könyvelhető el. A szerződés szlovák ellenzőinek az a kísérlete, hogy a Párizsban, Európa színe előtt aláírt megállapodást így vagy úgy kisiklassák, végül is eredménytelen maradt.
A mai Oroszországban megforduló külföldi látogatók egyik gyakran emlegetett közös élménye, hogy a pár éve még pozitív hangzású „demokrata” szó becsmérlő értelművé vált: olyan lesújtó minősítéssé, amelyet az utca embere fojtott dühvel ejt ki a száján. Szűkebb hazánkban, a kommunizmus utáni korszak hetedik évében, a „demokrácia” mint olyan még kikezdhetetlen hivatkozás (feltéve persze, ha nem túlságosan bolygatjuk, hogy ez az „olyan”, milyen). Ezzel szemben a „liberális” már korántsem ugyanolyan egyhangú magától értetődőség.
Az alább következő tűnődések egy rövid erdélyi útból születtek. Nemrég megjelent könyvem erdélyi terjesztői négynapos körútra hívtak, három megállóval, amelyből egyet végül is felszívott a téli köd. Így aztán két nap jutott Kolozsvárra s kettő Csíkszeredára: túl kevés ahhoz, hogy általános érvényű tapasztalatokat szűrjek le belőlük. Attól, hogy vendéglátóim jóvoltából élénk beszélgetésekre nyílt alkalmam mindkét városban, még nem lettem az erdélyi helyzet szakszerű tudója.
Utam időben egybeesett Iliescu elnök budapesti látogatásával. Ez merő véletlen.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét