Egy előző írásunk, amelyben azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy „baj van-e” az országgal meg a demokráciával, arra a következtetésre jutott, hogy nagy tömegeiben a magyar társadalom nincsen kibékülve az 1989 óta kialakult viszonyokkal, s hogy a demokratikus intézményrendszert nem érzi eléggé a sajátjának.
Baj van az országgal, baj van a demokráciával… Alig van ma a magyar közéletben olyan felelős tényező – vagy egyszerű kommentátor –, aki ne osztaná, s ha alkalma nyílik, ki ne mondaná ezt a vélekedést. A kifejezésül választott szavak persze nem mindig ugyanazok. Van, aki „ország” helyett társadalmat vagy piacgazdaságot, van, aki népet vagy nemzetet mond. A „demokrácia” szinonimájaként szó esik rendszerről, posztkommunizmusról, új politikai elitről vagy annak legitimitásáról stb.
Bevezető megjegyzések
Az első kérdés, amelyet ez a cím fölvet: jogosult-e az említett 45 évet egységes egészként kezelni? A válasz azért vitatható, mert a kommunista állam története 1947 után kezdődik, ennélfogva a megelőző két-három év külön korszakként is felfogható. Én azonban ebben a fejtegetésben abból a meggondolásból indulok ki, hogy 1945 teljes újrakezdés volt, s hogy az elmozdulásnak az egypárturalom felé már ebben az újrakezdésben megvoltak az előzményei.
Kende Péter: Kicsit puskaporos szagú témáról fogunk ma beszélgetni: nem egyszerűen fontos elméleti, hanem nagyon is véres gyakorlati realitások megvitatására készülünk. Két csomópontja lesz a beszélgetésnek: az egyik az autonómia és az önrendelkezés kérdése, a másik pedig a határok érinthetetlenségének, illetve megbolygatásának a problémaköre.
A kisebbség körül folyó viták súlypontját éveken át a kisebbségi jogok kérdése képezte, az utóbbi időben viszont az autonómia és az önrendelkezés egymással összefüggő két elve került középpontba. Egyetértenek-e ezzel váltással?
Meglepő
Az SZDSZ és a Fidesz közti „megállapodás” mindenesetre meglepő fordulat, amelyre a szerződő felek közelmúltbeli magatartása – különösen a Fidesz hangadói oldaláról – nem készítette elő az érdekelt közvéleményt. Az eddigi jelek inkább arra mutattak, hogy a két párt más-más stratégiával készül az 1994-es választásokra.
A két kapura menő játéknak megvolt a maga nyomós oka.
Magyar Bálint a Beszélő utolsó számában arról az – általa is „kulcsfontosságúnak” tekintett – kérdéscsomóról értekezett, hogy a magyar társadalom hogyan viszonyul a szomszédos országokhoz, az ott élő magyar kisebbségekhez, valamint azokhoz a határokhoz, amelyek között Trianon óta él. Fejtegetése eredetileg az SZDSZ egy politikai tanácskozásán hangzott el, s ennélfogva úgy is olvasható, mint kísérlet egy nemzetpolitikai tárgyú pártálláspont megalapozására.
Kedves Barátaim!
Magyarországon töltve néhány napot magam is közvetlenül figyelhettem a Kalasnyikov-ügy kínos és szánalmas fejleményeit. A Beszélő szerkesztőségi cikke (8. old.) nagyon világosan ismerteti az ügy hátterét és a vele kapcsolatban felvetődő kérdéseket, két jugoszláviai munkatárs (Barcsi János és Sonja Licht) pedig a magyar kisebbségi és a tágabb szomszédsági vonatkozásokra is felhívja a figyelmet.
Egy dolog azonban kimaradt ebből a képből (Sonja Licht fejtegetéseit kivéve): a kommunizmus.
A március 25-i választásokkal csakugyan véget ért „a rendszer”, és átmentésről, restaurációról többé szó nem lehet. Az utódpartokra leadott kevesebb, mint 15 százaléknyi szavazat úgyszólván véglegesen eldönti azt a kérdést, akar-e a magyar nép – vagyis a túlnyomó többsége – valamilyen átmeneti vegyületet az eddigi rend és az európai típusú demokrácia között: nem akar. Azok, akik a volt állampárton belül maguk is a demokráciára való áttérést választották, ezt az ítéletet talán igazságtalannak érzik.
Az egyik, hogy Magyarország olyan kedvetlenül megy bele a kommunizmus utáni első szabad választásokba. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a változás túl lassan és fokozatosan következett be, s hogy ebben az elnyúló folyamatban már úgyszólván semmi sem ígérkezik igazi és teljes újrakezdésnek, még a népképviseleti országgyűlés létrehozása sem.
E sok tekintetben vázlatos szöveget a Beszélőnek arra a felkérésére készítettem, hogy szóljak hozzá Szabó Miklós rendszerváltási téziseihez. Pontos témáját azonban a fentebb olvasható cím adja meg.
Kezdeném a „republikánus szabadelvűség” (RSZ) definiálásával. Ezzel a szókapcsolattal azt a liberalizmust kívánom jelölni, amelynek egyrészt az állampolgári egyenlőség, másrészt a szabadon gondolkodó és cselekvő individuum a két uralkodó eszméje.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 36 hét
8 év 9 hét
8 év 13 hét
8 év 13 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 17 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét