Skip to main content

Horvátország, Jugoszlávia és a magyar nemzeti érdek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Stukkerek és pancserek, Beszélő, 6. szám)


Kedves Barátaim!

Magyarországon töltve néhány napot magam is közvetlenül figyelhettem a Kalasnyikov-ügy kínos és szánalmas fejleményeit. A Beszélő szerkesztőségi cikke (8. old.) nagyon világosan ismerteti az ügy hátterét és a vele kapcsolatban felvetődő kérdéseket, két jugoszláviai munkatárs (Barcsi János és Sonja Licht) pedig a magyar kisebbségi és a tágabb szomszédsági vonatkozásokra is felhívja a figyelmet.

Egy dolog azonban kimaradt ebből a képből (Sonja Licht fejtegetéseit kivéve): a kommunizmus. Vagyis az, hogy a jugoszláv szuverenitás intranzigens védelme nemcsak a szerb nagynemzeti szemponttal fonódik össze, hanem a Titótól örökölt féltotalitárius államrend ügyével is. Akárhogy forgatjuk is ezt a dolgot, a nagy felhajtás mögött, az oszthatatlan jugoszláv államérdek retorikája mögött a kommunista restaurálás vagy helyesebben konzerválás erői állnak, míg a horvát–szlovén oldal a születőfélben lévő délszláv demokráciával is azonosítható. Ez még akkor is így van, ha nem minden MDF-államtitkár szándéka – s agyműködése – kristálytiszta.

Fontos és némileg nyugtalanító kísérőkörülmény továbbá, hogy – a jelek szerint – valamiféle kapcsolat van a jugoszláv hadsereg rendcsináló szándéka és a Moszkvában megindult restaurációs folyamat között. Ez a kapcsolat csak azokat lepheti meg, akik a Moszkva–Belgrád-reláció viszontagságos történetéből azt az elsietett következtetést vonták le, hogy Jugoszlávia nem tartozik bele a kommunista világrendszerbe.

Mármost aligha kell magyarázni, hogy a kommunista világrendszer jövője Magyarországot is érzékenyen érinti. Még ha igaz is, hogy ez a rendszer a végső felbomlás szakaszába lépett, bomlása sokáig tarthat, és még a közép-európai értelmiség felszabadult országai számára is rejthet meglepetéseket. Olyan folyamat ez, amelyben a „front” a demokrácia és a kommunista (esetleg az azzal szövetséges nacionálkommunista) restauráció erői között húzódik. Ebben a folyamatban Magyarország szövetségesei a délszláv demokraták, s az a körülmény, hogy a horvát–magyar együttműködésnek van egy rossz emlékű történelmi előzménye is, még nem ok arra, hogy a mai belgrádi centralistáknak szurkoljunk vagy falazzunk. Ezt azért mondom, mert a Beszélő egynémely cikkírója (nem mind) mintha erről megfeledkezett volna.

A magyar kormány kétségkívül hibát hibára halmozott. De nem annyira koncepciós tévedésből vagy etnikai elfogultságból, mint inkább azért, mert az – alapjában helyes – alaporientációt nem tudta sem Magyarország helyzetével, sem a diplomácia játékszabályaival összeegyeztetni. Magyarország pártolhatja, de nem fegyverezheti fel a horvátokat (vagy a szlovénokat, vagy a litvánokat). Azt sem engedheti meg magának, hogy a szerb nemzeti demokratákat maga ellen hangolja. S főleg nem szabad lovat adnia azok alá, akik – itt vagy ott – a demokrácia megsemmisítésére törekszenek Sajnálatos, hogy a horvátpártoló politika valami ilyesmibe torkollt, ez ugyanis – a kormánytényezőket érintő blamázson túlmenően – a helyes alaporientációból következő cselekvés lehetőségeit is visszaveti. Ezt fájlalni lehet, ostorozni is szabad, de közben ne tévesszük szem elől, hogy az új magyar demokrácia külpolitikájának első számú szövetségesei a demokraták, vagyis, amennyire technikailag és diplomáciailag lehetséges, azokat kell segíteni. Litvániában is és ennél délebbre is.

Szívélyes üdvözlettel:

Kende Péter
(Párizs)

















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon