André Burguičre

Nyomtatóbarát változat

Igazán keményszívűnek kell lenni ahhoz, hogy ellenálljunk ennek a fekete-fehér, de főleg fekete, lidércnyomásosan, aggasztóan, tragikusan fekete – a Csatorna óta a legfeketébb – Wajda-film lenyűgöző hatásának. Hogyan is lehetne színesben forgatni egy ilyen bezárt világról szóló filmet, amelyből már kipusztították az élet színeit? A film a gettóban indul, abban a pillanatban, amikor Korczak doktor és kétszáz árvája Varsó és más városok teljes zsidó lakosságával egyetemben a német hatóságok parancsára megérkezik ide. Mindvégig itt játszódik a film, csak a legutolsó képsorokban hagyjuk el a gettó falait, a Treblinka felé tartó szállítmánnyal. A gettó mindennapi borzalmának bemutatásához Wajda újra rátalált arra az érdes, elfúló hangra, arra a visszafogott lírára, amellyel már harminc éve, a Sámson készítésekor is élt.

Annak a filmnek, amelyet Brandys regénye nyomán rendezett, szintén nagyon vegyes volt a kritikai fogadtatása akkoriban. Ezúttal összetettebb a szerkezet. Először is egy összeállítás a korabeli felvételekből; német katonák amatőrfilmjei, illetve a Goebbels által rendelt riportfilmek, amelyek azt a célt szolgálták, hogy bebizonyítsák a közvélemény előtt „a zsidó nép alávalóságát”, és amelyeknek a bemutatásáról a propagandista végül is lemondott. Másodszor a bezártság a bezártságban, vagyis az ideköltöztetett árvaház. Ez az utópisztikus, önigazgató társadalom, amelynek falai az utca világával szomszédosak, s ahol úgy szedik össze nap mint nap a hullákat, mint másutt a szemetet, s ahol a német őrszemek azzal szórakoznak, hogy lődöznek az elhaladó emberekre meg a gyerekekre, akik át akarnak mászni a gettó falain. Ezt a társadalmat Korczak teremtette meg, hogy megtanítsa a megvetés keblén született, gyakran beteg gyermekeket arra, hogy tiszteljék önmagukat, hogy találják meg a módot arra, hogy azt a rövidke időt, ami még hátravan nekik, a méltóság és a belső szabadság legmagasabb szintjén éljék meg. Végtelen hosszan lehetne taglalni a film formai erényeit, illetve állásfoglalásait. Történészként azt mondanám, hogy elsősorban is a forrásokhoz való rendkívüli hűsége okán tartom szépnek a filmet. Gyakorlatilag az összes párbeszéd és valamennyi jelenet a Gettó-naplóból, Korczak utolsó kéziratából származik, amelyet tanítványa, Igor Newerly ott helyben befalazott, még mielőtt őt magát is letartóztatták, s amelyet aztán a háború után kiadott, valamint ugyanennek a Newerlynek a tanúvallomásából… Beleértve a legtöbbet vitatott jeleneteket is. Ami pedig az utolsó jelenetet illeti, ami miatt néhány purista igencsak morgott, ebben Wajda ahelyett hogy megmutatná a treblinkai krematórium kemencéjét, amint tátongó szájával el akarja nyelni a gyermeksereget, egy végső, képzelt jelenetsort talált ki: a vagon megáll a nyílt pályán, és a gyerekek, Korczakkal együtt, kiszabadulnak, s nekilódulnak a mezőknek. Ez az utolsó jelenet az indiai költő, Tagore (1913-as Nobel-díj) egyik versének, a Futárnak az áttétele a film nyelvére. Ezt a verset, amint azt a filmben is láthattuk, néhány nappal a deportálás előtt előadatta a gyerekekkel.

Szép, de szomorú vers, arról szól, hogy egy gyermek haldoklik, s mielőtt meghal, az ágyhoz szegezve arról álmodozik, hogy a mezőkön szökdécsel. „Miért választott ennyire szomorú verset?” – kérdezte tőle Adam Czerniakov, a zsidóbizottság vezetője, akit meghívtak az előadásra. „A gyermekeimnek meg kell tanulniuk, hogy derűsen köszöntsék a halál angyalát” – válaszolta Korczak. Wajda ahelyett, hogy bemutatta volna a gyerekek halálát, Korczak választását akarta megértetni. Korczak azt választotta, hogy – barátai nyomása ellenére, akik az utolsó pillanatig lehetővé tudták volna tenni számára, hogy elhagyhassa a gettót – követi a gyerekeket a Holocaustba, mert egy pillanatig sem tudta elképzelni, hogy kitérhet a kötelessége elől, ami abban állt, amikor már nem volt más kiút, hogy felkészítse a gyerekeket arra, hogy szorongás nélkül induljanak a halál felé.

Majdnem elfelejtettem: a film legfőképpen Korczakról szól. Zsidó volt és lengyel. Hatvanéves korában, nemzetközi hírű íróként és pedagógusként követte az általa létrehozott árvaház gyerekeit a gettóba, s várta, hogy követhesse őket a halálba is, amikor beindul a végső megoldás gépezete. Ez a film tehát a lengyel zsidók és a varsói gettó tragédiájáról szól, úgy, ahogy azt egy rendkívüli intellektusú és kivételes erkölcsiségű ember látta és megélte.

A nem-zsidó lengyelek gyakorlatilag hiányoznak a filmből, kivéve néhány olyan pozitív figurát, mint Korczak barátai, akik meg akarják menteni őt, vagy a villamosvezetőt, aki megöleti magát a német őrszemekkel, mert kenyereket dobál a kiéhezett járókelőknek, amikor lassú tempóban áthalad a gettón. De melyik derék, antiszemita, lengyel átlagpolgár merészkedett a gettó területére? És vajon emiatt azzal kell gyanúsítanunk Wajdát, hogy azt akarta velünk elhitetni, hogy minden lengyel ennyire rendesen viselkedett?

A zsidó mártírral szemben Lengyelországnak is megvoltak a maga kollaboránsai és feljelentői… aminthogy Franciaországnak is. Egyesek alig titkolták megelégedettségüket, míg – már többen – közömbösek voltak… akárcsak Franciaországban. De itt azért még inkább, mint Franciaországban, mert itt élőbb volt az antiszemitizmus, és jobban intézményesült. (Lengyelország nem várta be a németeket azzal, hogy alkalmazza a zsidókra az iskolai és szakmai numerus clausust, de voltak egyéb különbségek is.) Franciaországnak törvényes kormánya volt, s bár a német megszálló időnként brutálisan viselkedett, többnyire korrekt volt, és a lakosság jelentős mozgástérrel rendelkezett. Lengyelország hatalmas koncentrációs táborrá változott, s a lengyelekkel úgy bántak, mint a kutyákkal; a nem-zsidók voltak az elsőosztályú kutyák, a zsidók pedig a legutolsó kutyák. A nagyüzemi szisztematikus megalázás, mint minden koncentrációs táborban, az emberekből gyávaságot és kegyetlenséget váltott ki.

Amikor ezt mondom, nem akarom felmenteni a lengyeleket az alól a felelősség alól, amely zsidó polgártársaik mindent felülmúlóan súlyos és borzalmas tragédiájáért terheli őket. Egyszerűen csak azt szeretném, ha több szempontot is érvényesítenénk vádjainkban. Ha ugyanis a problémát kizárólag a bűnösség körébe utaljuk, akkor – legalábbis szerintem – meglehetős tájékozatlanságot árulunk el, ami a jelenlegi lengyel valóságot illeti. A Hamu és gyémánttól a Márványemberig, a Csatornán, Az ígéret földje vagy a Danton c. filmjén át, Wajda művei mint kiváló szeizmográfok jelzik a lengyel társadalomban uralkodó állapotokat. De nem úgy, hogy Wajda a társadalom kedvére tett, és azt mutatta neki, amit az látni szeretett volna, hanem épp ellenkezőleg, mindig is ragaszkodott hozzá, hogy ő határozza meg, mi az, amit tudnia és amivel szembesülnie kell. Amellett, amivel Walesa Lengyelországának szembe kell néznie annak érdekében, hogy a Szolidaritással megpecsételt nemzeti egységből elő ne bújjon a populizmus ósdi szelleme, amely azt diktálná, hogy a derék lengyel nép azokra a külföldiekre – németekre, zsidókra, oroszokra – fogja rá kudarcait, akik a történelem folyamán rátelepedtek, már fel sem merül, hogy bűnös-e a lengyel zsidók drámájában. A kérdés egészen egyszerűen csak az, hogy a zsidóság a maga meghatározó voltában egyáltalán jelen van-e a lengyel nép történelmében, emlékezetében, kultúrájában. A háború utáni években még az olyan nagy zsidó írók, mint Adolf Rudnicki vagy olyan nem-zsidók, mint Jerzy Andrzejewski, felidézhették a Holocaustot annak reményében, hogy el is fogják olvasni a műveiket. De a fokozatosan egymásba fonódó sztálinizmus, a katolicizmus és nacionalizmus mindent megtett, hogy a zsidóságot kiűzze a nemzet emlékezetéből. Ma angol és francia nyelven publikálnak könyveket a lengyel zsidók életéről és drámájáról. Nem lengyelül. Nekem úgy tűnik, hogy amikor Wajda felelevenítette Korczak szókratészi figuráját, erre is gondolt.

(fordította: Sarkadi Ilona)

• Kultúra