Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

E sok tekintetben vázlatos szöveget a Beszélőnek arra a felkérésére készítettem, hogy szóljak hozzá Szabó Miklós rendszerváltási téziseihez. Pontos témáját azonban a fentebb olvasható cím adja meg.

Kezdeném a „republikánus szabadelvűség” (RSZ) definiálásával. Ezzel a szókapcsolattal azt a liberalizmust kívánom jelölni, amelynek egyrészt az állampolgári egyenlőség, másrészt a szabadon gondolkodó és cselekvő individuum a két uralkodó eszméje. „Neo”-nak ez a liberalizmus csak annyiban nevezhető, amennyiben a gondolkodás és a cselekvés korlátait minden hagyományos tiltástól mentesnek képzeli el. Amelybe tehát mintegy bele van építve a modernitás minden irányban való igenlése. Nincsen köze azonban e fogalomnak a „neoliberalizmus” gazdasági koncepciójához.

Az „ezredforduló körüli Magyarország” írásom címében természetesen a rendszerváltozás éveire utal, de pontosabban az 1980-as évektől a 2010-ig tartó korszakot jelöli. Ennyiben más az időperspektívája, mint Szabó Miklós hivatkozott tanulmányának, bár maga is visszautal 1945-re, 1956-ra és bizonyos értelemben még a hatvanas évekre is.

Fejtegetésem három részből áll. Kezdődik (I.) azoknak a körülményeknek a lajstromba vételével, amelyek az RSZ felívelését érthetővé teszik. Folytatódik (II.) annak a sajátosan magyar fejleménynek a boncolgatásával, melyet a liberális tábornak a reformszocialistákkal való összefonódása képez. A legterjedelmesebb, befejező szakasz (III.) pedig arról az (összeomlásnak is beillő) hanyatlásról szól, melynek az elmúlt években voltunk a tanúi.

I. A felívelés

E vázlatos szövegben csak felsorolom, nem taglalom azokat a körülményeket, amelyeket magyarázó értékűnek tartok. A felívelés kezdetei a 70-es évekre nyúlnak vissza, ennyiben tehát sem 1956 örökségét, sem a hatvanas évek libertárius hullámát nem tekintem „előzménynek” (mármint eszmeileg). Időbelileg persze azok, de az RSZ megjelenését illetően nincs magyarázó erejük, mint ahogy nincs a korábbi korszakok (századelő stb.) liberális hagyatékának sem. Az a körülmény, hogy később ezekre hivatkoznak, hogy „zászlóra tűzik” őket, csak az őskeresés pszichológiailag motivált törekvésére utal, de nem ad számot a felívelésről. A harmincas évek liberálisai is emlegették a szellemi ősöket, mégsem tudtak ettől „felívelni”. (E megállapítás alól talán csak Jászi felfedezése képez kivételt, de neki sem a felívelésben van helye, hanem – Bibóhoz hasonlóan – azok között a szellemi ősök között, akik a marxizáló értelmiségben a marxizmustól való elszakadást megkönnyítették. S valljuk be, hogy itt nem annyira magáról Jásziról kellene szólni, mint inkább az eszméit nemzedéke számára birtokba vevő Litván Gyuriról.)

Lássuk tehát a felívelést ténylegesen előmozdító körülményeket.

Az első a szovjet szocialista eszmekör kiüresedése (legyen szó akár a folyton újból tisztára mosott leninizmusról, akár annak korabeli magyar adaptációiról). Ez a fejlemény, mint tudjuk, korántsem volt specifikusan magyar, ezért aztán a szovjet világ úgyszólván minden részében többé-kevésbé egyforma erővel hajtotta a szellem embereit (amennyiben voltak ilyenek) valami elfogadhatóbb alternatíva keresésére. Az RSZ csak egy volt az adott időben – és Európában – lehetséges orientációs pontok között. Ilyen volt még a vallás, a nemzet vagy a modernizálás (akár diktatúrával is) mint gazdaságpolitikai opció – hogy csak a fontosabbakat említsem. A kelet-közép-európai térségben alig volt még egy ország, ahol az RSZ olyan sikereket ért volna el, mint Magyarországon. Keresni kell tehát e siker specifikusan magyar hátterét és okait.

Előbb azonban még egy nemzetközileg adott körülményről. A XX. század második fele a liberális demokrácia győzelmének százada volt. Történelmileg ezt a nácizmus veresége készítette elő, ami Kelet-Közép-Európában csak azért nem vált köztudomásúvá, mert annak következményeit a Szovjetunió ott és akkor a maga javára forgatta ki, illetve át. Ami tehát Nyugat- és Észak-Európában (sőt Dél-Európa egy részében is) már 1945-től kezdve megtörtént vagy legalábbis elindult, az a szovjet befolyási zónában több mint 40 évnyi késéssel köszöntött be. Mármint a szabadságelvű demokrácia alapeszméinek az a széles körű elfogadása, amelynek értelmében csak az a rendszer, csak olyan politikai berendezkedés lehet legitim, amely ezeket az eszméket követi. Az RSZ valamikor a nyolcvanas években (vagy talán két-három évvel előbb) tulajdonképpen e nyugatról jövő hullám taraján érkezett Magyar-, Cseh- és Lengyelországba, valamint a szovjet világ néhány más nyugati provinciájába. S talán már itt helyénvaló felhívni a figyelmet egy – nem kizárólag magyarspecifikus, de az itteni viszonyok alakulására különösen nagy hatást gyakorló – körülményre, éspedig hogy e politikai-eszmei hullám első számú befogadó közege az értelmiség volt és maradt. Az „értelmiség” szó azonban csak annyiban fedi az itt megnevezett „befogadó közeget”, amennyiben nyugatias beállítottságú, azaz kapcsolatban van külországokkal, beszél valami idegen nyelvet, rendelkezik ehhez kapcsolódó irodalmi műveltséggel vagy tudományos képzettséggel (stb.). Ez a korlátozó feltétel az ún. népi értelmiséget, még ha nem zárja is ki a szóban forgó „közegből”, azon belül hátrányos helyzetben tartja az „urbánusokkal” szemben. Például már csak azért is, mert az idelátogató nyugatiakkal, az újságírókat is ideszámítva, nem tud közvetlenül társalogni.1

Most már közeledünk az RSZ felívelésének sajátosan magyar tényezőihez. Első közelítésben hármat neveznék meg. Az egyik: a Kádár-rendszerben nevelkedett, de abból fokozatosan kimenekülő szakértelmiségnek az a beállítottsága, amely a 80-as évek végén, a változás pillanatában, inkább a nyugatias eszmék, mint a hagyományos nemzeti gondolat hirdetőihez hozta őt közel. A második: az a marxista hátterű, de a kommunizmusból már régen kiábrándult – sajátosan budapesti s nem elhanyagolható számban zsidó eredetű – humánértelmiségi közeg, amely a hetvenes-nyolcvanas évek szamizdat irodalmát felkarolta, majd pedig az 1988/89-ben zászlót bontó, RSZ irányú pártalakulatokat, elsősorban az SZDSZ-t a hátán hordozta. Ehhez hasonló politikus-értelmiségi közeg talán csak Lengyelországban létezett, azzal a különbséggel, hogy a lengyel közegben dominánsabb volt a katolikus, mint a liberalizmusra nyitó elem. Végül a harmadik tényező: a szabad demokrata vezetők első nemzedékének kivételes taktikai érzéke és képessége, amellyel pártjukat széles körben s majd’ egy évtizeden át mint a rendszerváltást „megtestesítő” alaku­latot fogadtatták el. – Végül talán még egy negyedik komponenst is meg lehetne nevezni: azt a „médiaértelmiséget”, amely a Kádár-rendszer legutolsó éveiből megörökölt sajtóban-rádióban, valamennyire még a televízióban is, egyszerre csak felmondta az engedelmességet, és a nyolcvanas évek vége felé az ellenzéki erők hangját erősítette fel. Ezt a csoportot azért kell említeni, mert fontos befolyásoló tényezője volt a közvélemény alakulásának, márpedig az ő szimpátiáik is inkább a liberálisoknak, mint a nemzetieknek kedveztek.

E három-négy tényező együttes hatása azt eredményezte, hogy 1990-ben – az első szabad választás előtt, alatt és után – a magyar közvélemény hangadó része (ez nem azonos a számszerű többséggel) elsősorban az SZDSZ-re figyelt, illetve ahhoz próbált igazodni. Ez vonatkozik még az MDF Antall József-i vonalára is, amennyiben az egyrészt fontosnak tartotta, hogy a szabadelvűséget ne engedje át teljesen az SZDSZ-nek, másrészt nem elhanyagolható kulcsszereplőnek, respektálandó „másiknak” tekintette a szabad demokratákat az ellenzéki kerekasztalon belül. Antall ugyanakkor egy olyan pozíció elfoglalására törekedett, amely körül (a kommunista utódpártoktól eltekintve) az összes többi világnézeti és hangulati irányzat egyesíthető volt. Így lett az MDF – Antall személyes beállítottságától némileg eltérően – a nem-liberálisok első számú gyűjtőpártja és (nemzeti-konzervatív szövetségeseivel együtt) az 1990-es választások győztese. De kevésen múlt, hogy nem egy liberális koalíció győzött. Ehhez persze nemcsak az kellett volna, hogy az SZDSZ választási eredménye egy-két százalékkal megelőzze az MDF-ét, hanem még az is, hogy a kisgazdapártiak között erősebb legyen a liberális irányzat (amire szintén volt valami esély), s végül hogy a liberálisnak és modernnek induló Fideszt ne gyötörje annyi (sérelemként megélt) kisebbrendűségi érzés az SZDSZ „kemény magjával” szemben.

Utólag úgy tűnik, hogy – szabad választás elé kerülve – a magyar emberek többsége a „népnemzetiekre” voksolt, s nem a nyugatiasabb „urbánusokra”; az elmúlt évtized fejleményei után szinte kínálkozik ez az interpretáció. Ténylegesen azonban nem ez történt, hiszen – mint tudjuk – a kilencvenes évek elején a liberálisok feltörése még folytatódott (ezt most nem részletezem), ami csak akkor torpant meg, amikor a magyar társadalom lassan felocsúdó kádárista többsége Horn Gyula pártját emelte pajzsára. De kellett még ehhez is egy-két kiegészítő fejlemény: egyrészt a liberálisok képviselte társadalmi közeg nagy ijedelme a 30-as évek szellemének visszatérésétől, másrészt a Fidesz 1992-ben elhatározott és fokozatosan végrehajtott leszakadása a liberális táborról, illetve átállása a „nemzeti oldalhoz”. Mindkét fejleménybe véletlen körülmények is belejátszottak (mint például Antall József halála, amely gazdátlanul hagyta az MDF-et), valamint olyan szubjektív helyzetértékelések és döntések (itt a Fidesz átállására célzok), amelyek történetileg indetermináltak voltak. Hatottak persze mélyebben fekvő okok is, például a magyar liberálisoknak az a régebbről kialakult reflexe, hogy a jobboldalról jövő fenyegetések ellen a nagyobb tömegerőt képviselő és harciasabb szellemű szocialistákkal fogjon össze. Ez azonban már átvezet bennünket e gondolati vázlat következő részéhez.

II. A szoclib szövetség

Hogy ez a szövetség kulcsfontosságú tényezője volt a magyar liberálisok 1990 utáni államhatalmi szereplésének, aligha szorul bizonyításra. Az MSZP-vel kötött koalíció nélkül az SZDSZ nem jutott volna kormányzati szerephez sem 1994–1998 között, sem pedig 2002 után. De talán még ennél is fontosabb, hogy a szocialistákkal való tartós szövetkezés meghatározó lett a magyar RSZ 1994 utáni egész sorsának alakulásában.

Napi politikai szinten ezt a szövetkezést az ún. Demokratikus Charta készítette elő, vagyis az a közvéleményhullám, amelyet a korai 90-es években az 1945 előtti korszak bizonyos tetteinek (háborúba lépés, illetve az abban való helytállás) és személyiségeinek (Teleki, Horthy) részleges vagy teljes rehabilitációjáért folyó kezdeményezések váltottak ki. Ezeket a kezdeményezéseket az MDF-kormányzat megtűrte (egyes tagjai néha még helyeslően is), a humánértelmiség egy tetemes része azonban elítélte. Az ellenük való tiltakozás hozta össze az SZDSZ és az MSZP nevesebb íróinak, művészeinek és tudósainak addig egymástól elkülönülő két táborát. A Fidesz-közeli intellektuelek, akik ettől a szövetkezéstől távol maradtak, később úgy kommentálták a chartát, mint tisztátalan politikai manővert, amellyel a két párt – háttérben maradó – tényleges vezetői már az 1994-es koalíciókötést egyengették.

Szerintem az igazi magyarázatot másutt kell keresni. Éspedig ama eszmei közösségben, amely a múlt megítélése kapcsán a magyar liberálisok republikánus és progresszista szárnyát már régtől fogva, de 1945 óta még inkább a szocialistákkal kötötte össze (olykor még a kommunistákkal is), sokkal inkább, mint a nemzeti kontinuitás hívószavaira hallgató jobboldallal vagy akár polgári középpel. Ez persze bővebb kifejtésre szorulna, amire azonban e vázlatban nincs hely. Mondandóm veleje az, hogy az 1944-es katasztrófa és a kívülről bevezetett rezsimváltás után a magyar társadalom egy nem egészen jelentéktelen szegmentuma (nem csak a zsidók) a teljes újrakezdésre rendezkedett be; ez a szegmentum élesen elkülönült attól a társadalmi többségtől, amely a „felszabadulást” igazságtalan büntetésként élte meg, s néma daccal továbbra is a régi, igazi nemzettel való kontinuitásra vágyott. Az idők során ez a társadalmi többség zsugorodni kezdett. De a két Magyarország között megmaradt az árok, már csak azért is, mert a szovjetfüggő politikai hatalom ideológiai kényszerei mellett nem nyílt lehetőség olyan nemzeti önvizsgálatra, amely az 1945 előtti világ folytathatatlanságát szélesebb körben is evidenciává tehette volna.2

A liberális tábor és az SZDSZ helyzetére visszatérve mondanivalóm még egy fontos kiegészítésre szorul. Bármiképp gondolkoztak is a magyar történelem 1945. évi cezúrájáról az RSZ magyarországi hívei, 1947 és 1989 között ők is mindenekelőtt a szovjet függőségű kommunista hatalmi rendszerrel álltak szemben. Eközben persze nem osztották azoknak a véleményét, akik még ebben az időszakban is valamiféle Horthy-rendszerre vágyakoztak (ez a kifejezés nem egészen pontos). A szovjetfüggő diktatúra elleni harc mindamellett többször is (1956-ban, majd a nyolcvanas években) egy táborba hozta össze a nyugatias demokratákat azokkal, akik a magyar jövőt tőlük nagyon eltérően képzelték el, s akik az Európában és a világban 1945 óta végbement fejleményekről nemigen (vagy csak nagyon töredékesen) vettek tudomást. A szovjet világrendszer összeomlása és az ebből keletkező új felszabadulás viszont szinte máról holnapra véget vetett az ellenzéki csoportok közti kommunistaellenes egyetértésnek, felszínre hozva ama rejtett különbségeket, amelyek az RSZ hívei és a hagyományos nemzeti oldal között mindig is léteztek. Ebben az új helyzetben kerültek a liberálisok végül is a szocialisták közelébe – persze csak azt követően, hogy azok szakítottak a leninizmussal, és minden jel szerint a parlamentáris demokrácia híveivé váltak. A velük való szövetkezés ennyiben nem volt sem természetellenes, sem „rút árulás” (demokrata oldalról nézve), de azért volt benne valami visszás, amennyiben az MSZP nem tudta hitelt érdemlően megújítani az MSZMP-től örökölt káderállományát.

III. A hanyatlás

Ezt az elemzést a közvetlen okokkal fogom kezdeni, s csak ezt követően térek ki a távolabbiakra vagy, ha úgy tetszik, a mélyebben fekvőkre. Mind a két pontot illetően saját interpretációmat adom, amely azonban nem minden vonatkozásban eredeti, sokszor párhuzamosan fog haladni mások által adott magyarázatokkal.

Első megközelítésben természetesen az SZDSZ-ről lesz szó. A hanyatlás közvetett okainak elemzésénél azonban szükségképpen szólni kell a Fideszről, méghozzá két vonatkozásban is, másfelől az MSZP-ről, különösen a gyurcsányi reformkísérletek kapcsán. A mélyebben fekvő okokat illetően interpretációm közel áll Kis Jánoséhoz (l. alább), de mutat hasonlóságot Ungváry Rudolf ismert téziseivel is.

A) A közvetlen okok

Ezeket nem feltétlenül az SZDSZ utolsó éveinek eléggé siralmas történetében kell keresni. A liberális párt választási eredményeinek legjelentősebb visszaesése ugyanis 1994–1998 között következett be. Akkor vált az SZDSZ kis párttá, szavazótábora akkor esett le több mint húsz százalékról nyolcra, ezt követően – egészen 2006-ig – ez az arányszám öt és hat százalék között ingadozott. Emlékeztetnék még arra is, hogy az 1994-es választások második fordulójában, amelyre szinte minden választókerületben sor került, az SZDSZ egyéni jelöltjei országosan 30% fölötti eredményt értek el. Igaz, hogy ez azért is volt, mert a Fidesz és a többi liberális partner jelöltjei már nem léphettek fel, elemzésünk szempontjából azonban ez nem zavaró, hiszen fő témánk nem az SZDSZ, hanem a liberális tábor (az RSZ) a maga egészében. Az első kérdés tehát az, hogy mivel magyarázható az 1994–98 közötti zuhanás?

Három főbb okot látok, ebből kettő közismert. Az első az MSZP-vel kötött koalíció, amely az SZDSZ választóinak nem elhanyagolható részét kólintotta fejbe (hogy pontosan miért, erről később lesz szó). A korabeli felmérések szerint az SZDSZ tagságának többsége a koalíció mellett volt, ez azonban nem feltétlenül jelenti a korábbi választók nagyobb részét is, arról nem is szólva, hogy a pártvezetés alkalmi és nem is egészen szíve szerinti döntést hozott – röviddel előtte még Magyar Bálint is azt mondotta, hogy csak akkor lehet koalíció, ha nem Horn Gyula a miniszterelnök –, márpedig egy alkalmi döntésből igen hamar ki lehet ábrándulni.3 Mármost: akár volt igazi és tartós többség a koalíciókötés mellett, akár nem, tény az, hogy e lépéssel az SZDSZ néhány befolyásos vezetőjét is elidegenítette (Tölgyessy, Tellér), s hosszabb távon megalapozta választóinak átáramlását a Fideszhez, s talán más pártokhoz is.

A második ok „Tocsik-ügy” néven ismeretes, s az MSZP bizonyos köreiben művelt korrupciós praktikákba való belekeveredést jelenti. Ami az SZDSZ-t illeti, megítélésem szerint ennek a dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ezt azért gondolom, mert jó kapcsolatom volt a párt számos fontos vezetőjével, s tapasztalatom szerint egyik sem gazdagodott meg politikai pályafutása során. A közpénzek eltérítése – mint más pártok esetében, nemcsak Magyarországon, hanem sok más országban is – minden valószínűség szerint pártfinanszírozási célokat szolgált, nem pedig a politikusi zsebek megtöltését. Marad azonban az ügy káros hatása az SZDSZ imázsára. Hogy ez mekkora volt, nem tudni, de néha azt gondolom, naivitás abból kiindulni, hogy a párt kezdeti sikereiben a „tisztaság” képzetének is része volt.

Következik egy kevésbé emlegetett ok: az SZDSZ igazgatási teljesítménye. Véleményem szerint ez a nagyon intellektuális párt a mögöttünk lévő húsz év során nem tudott igazi államférfit kiállítani. E negatív ítélet alól csak egy személy vehető ki, Göncz Árpád, aki minden kétséget kizáróan alkalmas volt tisztségére, sőt példát is mutatott arra, hogy miként lehet egy parlamentáris demokráciában az elnöki funkciót betölteni. A párt miniszterei és államtitkárai azonban nem hagytak maguk mögött markánsan pozitív emléket, teljesítményük még ott is vitatható maradt, ahol pedig volt mögötte koncepció (Magyar Bálint), vagy ahol (mint Kuncze Gábor esetében) biztosan a kezükben tartották a rájuk bízott minisztériumot, sőt még a közvéleményre is jó benyomást tettek. Kuncze politikusi szerepére a későbbiekben még visszatérek, belügyminiszteri tevékenységét azonban két kifogás is érte: nem volt átütő sikere a tisztségéhez rendelt fő célt (közbiztonság) illetően, s bár próbálta a tárcájához tartozó intézmények káderállományát liberális szellemű főtisztviselőkkel megújítani, ebben sem érte el a kívánatos eredményt. (Igaz persze, hogy utóbbi törekvésében maga Horn Gyula akadályozta őt, ez azonban visszautal az 1994. évi koalíciókötés legnagyobb szépséghibájára.) További példaként kínálkozik a Külügyminisztérium, ahol Kovács László miniszterrel szemben az SZDSZ-es államtitkárnak (Szentiványi István) nemhogy megtörnie nem sikerült az állampárttól megörökölt diplomatakar kontinuitását, hanem még fellazítania sem.

A fentebb tárgyalt „harmadik ok” egyébként már túlmutat az 1994 és 1998 közti korszakon, hiszen az SZDSZ államvezetési teljesítménye a 2002 utáni években sem volt jobb, ezt azonban némileg elfedte a vezetők személyi képességeitől függetlenül fellépő politikai problémák csapássorozata. Talányos marad számomra végül az is, hogy a liberális párt soha nem próbálta az elképzeléseinek végrehajtásához különösen fontos pénzügyi tárcát megszerezni. (Adottnak veszem, hogy ehhez nagy ellenállást kellett volna leküzdeni a szocialistáknál.) Mintha maga sem bízott volna abban, hogy alkalmas embert tud kiállítani erre a posztra.

Elemzésemet 2010-ig kiterjesztve, a hanyatlásnak még három további közvetlen okát tudom megnevezni. Az egyik az SZDSZ eredendő doktriner hajlama, vagyis az a – máskülönben rokonszenves – tulajdonsága, hogy csakis elvek mentén politizált, és figyelmen kívül hagyta azt a nem egészen lényegtelen körülményt, hogy mire „vevő” a közvélemény. Sietve hozzáteszem, hogy ez a megállapítás nem az elvtelen politikai opportunizmushoz kíván érveket szolgáltatni (amint ez a Fidesszel kapcsolatos későbbi fejtegetéseimből világosan ki fog tűnni), hanem valami olyan tulajdonság hiányára hívja fel a figyelmet, amely véleményem szerint a politikai cselekvés egyik alapját képezi: ez pedig az arányérzék. A 2002 utáni években az arányérzék hiánya különösen az egészségügyi reformot célzó programok kapcsán mutatkozott meg, de jelentkezett az adórendszert érintő javaslatokban és más területeken is. A 2002-vel kezdődő második kormányzati korszakában az SZDSZ-nek tulajdonképpen nem volt egyetlen olyan fontos kezdeményezése sem, amely a választók szélesebb köreiben pozitív visszhangot váltott volna ki. Ezt a – politikailag roppant kedvezőtlen – tényt még az a megfontolás sem enyhíti, hogy az ország gazdaságilag kritikus helyzetben volt, s hogy az ilyen helyzet orvoslását célzó programok sohasem népszerűek. De a teljes igazság sajnos az, hogy az SZDSZ által kidolgozott vagy támogatott szanálási programok többnyire még a dolgokhoz értő (vagy ilyennek tekintett) szakemberek többségének helyeslésével sem találkoztak. Az 1998 előtti koalíciós tárcaelosztástól eltérően 2002 után az SZDSZ-nek sikerült magához vonnia a gazdasági fejlesztéssel megbízott minisztériumot. Ezt előbb a párt egyik ismert gazdasági szakértője vezette, majd egy olyan kívülről jött személyiség, akit dinamizmusa, magabiztos fellépése és beszédkészsége rövidesen a párt élvonalába emelt. De egyikük sem úgy köszönt le, sem a szakértő Csillag István, sem a sikeres vállalkozóként feltűnt Kóka János, hogy a közvélemény utólag a magyar gazdaság potenciális megmentőjét látta volna benne. (E példával tulajdonképpen fenti érvelésem előző pontját is illusztrálom.)

Az eddig tárgyaltakhoz képest az SZDSZ-vezetés 2006 utáni, a konszenzuális elnök Kuncze lemondásával felszínre került belső konfliktusai csupán kiegészítő okoknak tekinthetők ama folyamatban, amely 2010-ben a párt teljes elsüllyedéséhez vezetett. Elgondolkoztató azonban, hogy erre az időre a párt már minden nevesebb személyiségét elhasználta vagy elvesztette. Mintha a 2006-os választáson elért – magában véve is szerény, de az ezt követő események után kilátástalannak bizonyult – siker és az egészségügyi reform szörnyű bukása után a liberális párt és az őt támogató szűkebb közeg összes addigi tervét és reményét feladta volna. E lelki összeomlás középpontjában természetesen az „Őszöd” utáni politikai válság állt. A tárgyalni kívánt „közvetlen okok” közül ezzel eljutottam az ötödikhez, amelyet az egyszerűség okáért Gyurcsány-faktornak nevezek.

A liberálisok letűnésének ezt a tényezőjét nehéz volna egy mondatba sűríteni. Gyurcsány Ferenc váratlan élre kerülése ugyanis a 2004 utáni években, egészen az egészségügyi népszavazásig és az ezt követő kormányátalakításig az RSZ és az SZDSZ befolyásának jelentős megerősödését hozta. Az MSZP vezetése addig sem volt kifejezetten ellenséges a liberális partnerrel szemben (mármint Horn Gyula visszavonulása után, illetve Kovács László elnöksége alatt). De Gyurcsány volt az első szocialista pártvezető, aki elvileg és világos szavakban elhatárolta magát pártja kádárista múltjától, ugyanakkor kapcsolatot keresett – és talált – a főváros nyugatos értelmiségével. Gyurcsány vonalvezetése néhány évre újból teret nyitott a szabadelvű kormányzásnak (annál is inkább, mert miniszteri és más befolyásos posztokon nem az SZDSZ képviselői voltak az egyedüli liberálisok4). Mint ismeretes, Gyurcsány Ferenc még a követendő gazdaságpolitikában, valamint a határon túli magyarokkal való kapcsolattartás módozatait illetően is közelebb állt a liberálisokhoz, mint szocialista elődei. A gondok akkor keletkeztek, amikor a – nagy nehezen (s nem csekély részt Gyurcsány bravúrjából) megnyert – 2006. évi választások után hozzá kellett látni a megszorításokhoz és a tényleges reformokhoz.

Dolgozatomnak nem célja, hogy az „őszödi” affért (bármi legyen is az) mint olyat tárgyalja. Tény azonban, hogy az válságba döntötte a szoclib kormányzást, s véget vetett az RSZ másodvirágzásának. Az SZDSZ mint párt nem volt felelős e krízis kirobbanásáért (hisz köztudomású, hogy az őszödi zárt értekezleten Gyurcsány nem őket akarta meggyőzni a gazdaságpolitikai váltás elkerülhetetlenségéről), felelős azonban e krízis további alakulásáért. Az egészségügyi népszavazás katasztrófájához ugyanis kellett az SZDSZ reformtervezetének doktrinersége, valamint az a konokság, amellyel a párt vezetői és szakminiszterei e halva született elképzelés mellett még akkor is kitartottak, amikor már láthatóan süllyedt a hajó. A kormányfő, aki az SZDSZ reformtervezetének több pontját illetően kétségeket táplált – erre személyesen vagyok tanú –, csak azért próbálta azt valahogyan menteni, mert máskülönben a koalíció felbomlott volna. Ebben az értelemben Gyurcsány ellehetetlenítésében az SZDSZ-nek is komoly része van. Megfordítva pedig azt is elmondhatjuk, hogy Gyurcsány bukása – függetlenül attól, hogy ezt követően ki lett a miniszterelnök – szükségképpen maga után vonta az SZDSZ padlóra kerülését. A teljes megsemmisüléshez kellett ugyan néhány belső fejlemény is (nem hiszem, hogy ezekre itt érdemes volna kitérni), a letűnés azonban benne volt a 2002–2010 közti események logikájában.

A hanyatlás „közvetlen okainak” ez a felsorolása még egy kiegészítésre szorul, ez pedig Kuncze Gábor személye. Az az igazság, hogy ő volt az SZDSZ egyetlen igazi politikusa. Rajta kívül a pártnak csak szervezői, militánsai, közírói vagy intellektuális koponyái voltak. Márpedig olyan személyiség nélkül, akinek tartása és vezetői tekintélye, másrészt politikai „szaglása” van, aki tehát mindig jól informált, és megfelelő kapcsolati rendszert tud maga körül teremteni, s végül akit a szélesebb közvélemény is számon tart – egy politikai pártnak parlamenti demokráciában nincsen esélye a fennmaradásra. Kun­cze ilyen személyiség volt, lemondása (amelyhez persze joga volt) ezért az SZDSZ végét vetítette előre.

A liberális pártnak az sem tett jót – de ez már átvezet a hanyatlás mélyebb okaihoz –, hogy protestáns vagy katolikus hátterű értelmiségiek közül, egy-két esetet leszámítva (Mécs Imre, Dornbach Alajos) nem tudott magához vonni országosan ismert, reprezentatív személyiségeket. Az is igaz persze, hogy az 1945 utáni évtizedek nagyon megtizedelték ezt a – már korábban sem nagyon népes – liberális alcsoportot. Hiszen az MDF-be is alig jutott belőlük. Az SZDSZ-től való távolmaradásuk azonban véleményem szerint e párt zártságával, még pontosabban a pártalapítók körüli belső kör rekrutálásának egyoldalúságával is összefügg. (Ez is bővebb kifejtésre szorulna, amire itt nem tudok vállalkozni. Személy szerint azonban úgy az emigrációban, mint az ezt követő évtizedben jó néhány protestáns családi hátterű és liberális felfogású személyiséggel kerültem barátságba, akiket az SZDSZ-től csak annak szektás zártsága tartott távol, miközben a párt elvi alapjaival kifejezetten rokonszenveztek.)

B) A mélyebben fekvő okok

Itt először is arról a kettős félreértésről szeretnék beszélni, amely az 1990. évi első szabad választásokon az SZDSZ rendkívüli – és soha azután meg nem ismétlődő – sikeréhez vezetett. A kétirányú félreértés egyik oldalán az akkori választók álltak, akiknek egyik fő indítéka az volt, hogy le kell számolni a kommunizmussal, s akik úgy gondolták, hogy az SZDSZ e törekvés legkövetkezetesebb képviselője. A másik oldalon a liberális vezetők meg azt hitték, hogy akik listáikra és jelöltjeikre szavaztak, pártjuk programját is teljes egészében támogatják. Már az első négy évben – de ezt követően még inkább – kiderült, hogy mindez nem így van.

Már hallom a kínálkozó ellenvetést: hiszen 1994-ben e párt majdhogynem ugyanolyan szavazati arányt ért el, mint 1990-ben! Igaz; de a képbe az is beletartozik, hogy az MDF közben megszűnt az a nyugodt polgári erő lenni, ami miatt négy évvel korábban sokan rászavaztak, miközben – az MSZP lát­ványos előretörése folytán – a kommunista utódpárt visszatérése a hatalomba karnyújtásnyi távolságba került. So­hasem fogjuk tudni, hogy 1990–1994 között pontosan milyen átcsoportosulások mentek végbe a szavazók körében. De nem irreális azt feltételezni, hogy az SZDSZ mint egy (bizonyos fokig versenytárs nélkül maradt) „nyugodt polgári erő” nyerte el a maga újabb 20 százalékát, persze annak köszönhetően is, hogy szabadelvű nyitottsága és az alkotmányos renddel való maradéktalan azonosulása akkor még sokak politikai ízlésének megfelelt. Ezt az interpre­tá­ciót támasztja alá a párt vidéken, kü­lönösen a nagyobb városokban elért szavazataránya. 1994-ben a Fidesz föltehetően azért nem tudott ugyanebből a választói táborból nagyobb részt kihasítani magának, mert egy pártnak soha nem tesz jót, ha eredeti imázsa átalakulásnak indul. Az is jellemző az akkori helyzetre, hogy a második fordulóban a Fidesz szavazói minden jel szerint az SZDSZ talpon maradt jelöltjeire voksoltak. Más szóval, a kommunista utódpárt iránt bizalmatlan választók – mármint az a részük, amelyet nem vonzott sem az MDF, sem Torgyánék nép-nemzeti radikalizmusa – még elég mérsékeltek voltak ahhoz, hogy kitartsanak az SZDSZ mellett.

Azt azonban, hogy választásuknak szoclib koalíció lesz a vége, bizonyosan nem sejtették. Ezt a szocialista szavazók sem hihették, minthogy ennek sem előjelei nem voltak, sem aritmetikai szükségessége azok után, hogy pártjuk a mandátumok abszolút többségére tett szert. A koalíció gondolata Horn Gyula fejében született meg, aki az erre vonatkozó ajánlatot azért tette, mert másoknál világosabban látta, hogy az adott nemzetközi környezetben milyen nehézségekkel találná szemben magát egy tisztán MSZP-kormány. A szabad demokraták pedig – nem kis habozás után – azért fogadták el az ajánlatot, mert úgy vélték, hogy ilyen módon nagyobb befolyásuk lesz a demokratikus intézmények alakítására. S talán azt is gondolták, hogy ha az MSZP – amely nem ilyen kormányzásra volt felkészülve – belebukik a feladatba, akkor majd az ő kezükbe kerül a kormány irányítása. (Valahogyan úgy, mint a hatvanas évek végén az NSZK-ban, ahol a szociáldemokraták egy nagykoalíció kisebbségi pártjából váltak egy kiskoalíció domináló pártjává.)5

Azok szemében, akik az előző két évben a Demokratikus Chartát támogatták, a szoclib koalíció rokonszenves volt, legalábbis biztató jele annak, hogy az országot nem fenyegeti a harmincas évek szellemének visszatérése. Másfelől azonban ezzel a szövetséggel az a paradox, sokak szemében visszás helyzet állt elő, hogy a szabaddemokraták ennek áraként majdhogynem ugyan­azokkal szövetkeztek, akikkel 1990 előtt oly éles harcban álltak. S minthogy a ko­a­líciókötést a szocialisták részéről nem előzte meg a kádárista múlt egyértelmű elítélése, az SZDSZ részéről a velük való együttműködés olyan volt, mintha e múlt alól felmentést adtak volna. Ezt nemcsak a liberális párt volt és jövendő ellenfelei bélyegezték árulásnak, hanem a párt nem egy választója is így érezhette. Ezen az sem változtatott, hogy TGM-től Vásárhelyi Máriáig számos szabadelvű publicista követelte az MSZP-től, hogy nézzen szembe múltjával.

Az 1994-es országgyűlési választás egy másik paradoxona, hogy az SZDSZ megint kisebbségi párt maradt, holott – amint erre föntebb már utaltam – elsősorban ő ült az 1989-es változást előkészítő korhullám taraján, s (a Fidesszel együtt) ő volt az annak sodrában létrejött liberális demokráciával leginkább összhangban álló párt. A minket foglalkoztató probléma azonban nem az, hogy az elvek síkján mennyit ért a liberálisok programja, hanem hogy volt-e megfelelés eme elvek (ha úgy tetszik, az RSZ eszmeköre) és a magyar társadalom többségében uralkodó nézetek és érzületek között. A válasz egyik felét már ismerjük, hiszen már eddig is arról kellett számot adnunk, hogy kezdeti sikereik ellenére a liberálisok sem 1990-ben, sem ezt követően nem képeztek a magyar társadalomban többségi irányzatot. A válasz teljességéhez azonban még azt is meg kell vizsgálnunk, hogy nézeteiknek volt-e potenciálisan többsége. A további fejleményekből úgy tűnik, hogy nem, s hogy hosszabb távon ez határozta meg az RSZ sorsát.

C) A republikánus szabadelvűség marginalitása a magyar társadalomban

Itt voltaképpen először arról kellene értekezni, hogy hosszabb távon vannak-e egy adott nemzeti társadalomnak „többségi érzületei” (erre ilyen általánosságban nem mernék válaszolni). Vagy arról, hogy (ha bizonyos történelmi feltételek mellett az ilyesmi lehetséges), akkor milyen főbb vonásokkal jellemezhető a magyarság politikai és világnézeti beállítottsága, mondjuk, az elmúlt évszázadban? Ez már nem ugyanaz, mint a „mi a magyar?” címen számon tartott kérdés, amely a két világháború között főleg a konzervatív jobboldalt foglalkoztatta, de mint tudjuk, a népi írókat, sőt a Szép Szó szellemi körét is. Hanem annál szerényebb, csupán a közélet uralkodó szellemére és (a föltételezett nagy többség) politikai beállítottságára vonatkozó kérdésfeltevés. Ami mint vizsgálati tárgy elfogadható és talán meg is válaszolható.

A válasz első – nézetem szerint alig vitatható – fele úgy hangzik, hogy a gyors és merész társadalmi haladás, másképp fogalmazva: a nyugatias polgári átalakulás hívei, a XX. század kezdetétől fogva egészen az 1944/45. évi összeomlásig kisebbséget képeztek a magyar társadalomban, méghozzá nemcsak 1919 után, hanem (talán a Károlyi-forradalom néhány hetétől eltekintve) előtte is. A folytatás már valamivel nehezebben megragadható, hiszen az egypárti kommunista diktatúra bevezetését követő négy évtized közszellemének alakulásáról csak töredékes ismereteink vannak, azok is inkább közvetett jelzésekre épülnek, mint biztos tudásra. De még a jelzések sem egészen egyértelműek, hiszen – hogy csak az egyik legfontosabbat vegyük – az 1956. őszi néplázadás irányultsága többféle interpretációt enged meg, s ezek között annak is helye van, hogy a magyar társadalom többsége a demokratikus és nyugatias polgári átalakulásra voksolt. Az RSZ hívei minden­esetre így látták 1956-ot, és tekintették örökségét a magukénak. E pontot illetően Szabó Miklós vagy Litván György mellett az RSZ olyan klasszikusaira is hivatkoznék, mint Bibó István vagy Szabó Zoltán.

E kör számára meglehetősen sokkolóak Ungváry Rudolf 1-2 éve ismételten kifejtett tézisei arról, hogy a modern Magyarország uralkodó közszelleme alapjában véve jobboldali volt. Ungváry az utóbbi évek politikai fejleményeit interpretálta ezzel a – különösen baloldali füleknek kíméletlenül hangzó – megállapítással. Őszerinte a jobboldal átütő erejű nyomulása mögött nem kell valami titkos kabalát vagy váratlan újdonságot keresni: abban az a Magyarország jelentkezik újra, „amely eddig is volt”, csak éppen (olyan okokból, mint a világháborús vereség, az azt követő „alámerülés”, a felelősség feldolgozatlansága és a társadalomra kényszerített, megváltásnak nevezett diktatúra) eddig eltakarva maradt.6 Ezért Ungváry a mai magyar jobboldalt végül is a XX. századból megörökölt frusztrációk és anakronisztikus nézetek örökösének tartja. Ugyanakkor azt gondolja, hogy az ország modernizációja csak a jobboldaltól várható, s hogy minden olyan modernizációs kísérlet, amelyet a baloldal a maga „felvilágosult abszolutista” módján akart vagy akarna véghezvinni, kudarcra van ítélve.

Ilyen kategorikusan előadva Ungváry tézisei sokban vitathatók, ugyanakkor tartalmaznak egy nagyon fontos – és szerintem is igaz – magot, éspedig azt, hogy a szabadelvű és európaias baloldalnak Magyarországon eddig még nem sikerült a maga kisebbségi helyzetén túljutnia, nem sikerült nézeteit a társadalmi többséggel tartósan elfogadtatnia. Végső elemzésben, az 1990-es évek átmeneti sikerei után, itt keresendő az RSZ gyors hanyatlásának oka. De jobban belegondolva, itt keresendő a Fidesz 1992 utáni irányváltásának, valamint ezt követő felívelésének mélyebb oka is.

Nézzük azonban közelebbről, hogy miből ered és miben mutatkozik meg a liberális irányzat marginalitása. Én itt most – a teljesség igénye nélkül – hármat vagy négyet neveznék meg, de úgy vélem, hogy e téma komolyabb kutatást is érdemelne.

Első helyen a szabadság fogalmát említeném. Olyan érték ez, amelyben a liberálisok látszólag teljes összhangban állnak azzal a történelmi tradícióval, amely „magyar szabadság” néven szerepel az iskolakönyvekben. Csakhogy míg ez utóbbi egy olyan közjó – a nemzeti függetlenség – szinonimája, amely a közösség egészére vonatkozik, addig a liberálisok szabadságfogalma individuális, és olyan jogoknak kedvez, amelyek a politikailag nem túlságosan iskolázott emberek szemében rossz hatással lehetnek a közrendre, a vagyonbiztonságra, a családi fegyelemre, a hitbeli dolgok tiszteletére, sőt még a jó ízlésre is. (Teljesebb listát e veszélyekről konzervatív politikai filozófusok műveiben találhat az olvasó.) Az ezekkel kapcsolatos zsigeri félelmekkel már egy Deák Ferencnek is meg kellett küzdenie: nagy kár, hogy 1848 előtti és 1967 utáni beszédeit ma már szinte senki sem olvassa.

Ehhez a problémakörhöz tartozik az egyenlőség néhány modernebb fejezete (mint pl. a férfiak és a nők vagy a gyermekek és a szülők közti kapcsolatokra érvényes normák), továbbá olyan speciális kisebbségi ügyek felkarolása, mint a homoszexuális párválasztáshoz való jog vagy a mozgáskorlátozottak közlekedésének a megkönnyítése. Az elmúlt évtizedekben a liberális eszme hívei szinte természetesen azonosultak az efféle ügyekkel, miközben – legalábbis Magyarországon – az átlagos közember értetlenül állt előttük, s legfeljebb elemi szánalomból fogadta el a belőlük következő újításokat. Az életforma-kisebbségek iránti tolerancia határait ugyanakkor nagyon világosan jelzi a cigánysággal szembeni többségi közszellem. Ez statisztikai adatokkal különösen jól dokumentálható, miközben a felmérésekből kiderül, hogy a roma népesség iránti pozitív beállítottság még a bal­oldalon belül is kisebbséget képez. Következésképpen az a párt, amely mindezen ügyekben az élharcos szerepét kívánja eljátszani, aligha számíthat többségi támogatásra. (Remélem, olvasóim megértik: csak helyzetleírást adok itt, nem pedig ajánlásokat arra nézve, hogy mit illik tennie egy liberális pártnak…)

Külön tárgyalást igényelne a „liberálisok és a vallás” témaköre, amelyet azonban mint közismertet éppen csak jelzek. A bővebb elemzést átengedem azoknak, akik nálam jobban megértik, hogy mitől válhatott a történelmi egyházakkal való látványos barátkozás szavazatszerző politikai tőkévé abban a magyar társadalomban, amelynek legalább a fele vallási dolgok iránt közömbös, s ahol a nevezett egyházak vonzereje még a hívők között is, úgy tűnik, kisebb, mint mondjuk az új evangéliumi közösségeké és igehirdetőké. Minden bizonnyal valahol a politikai kereszténységben kell keresni e paradoxon magyarázatát, ez azonban egy olyan kérdéshez vezetne át, amellyel itt nem kívánok foglalkozni (antiszemitizmus). De ha már a zsidókhoz való viszonyulásnál tartunk, nem hagyhatom említés nélkül az SZDSZ ezzel kapcsolatos meglehetősen furcsa – és 1990 óta többek által is kifogásolt – magatartását. A pártvezetés osztotta azt a marxista tételt, hogy zsidókérdés nincsen, annak már a puszta fölvetése is antiszemita megnyilvánulás. Amivel aztán nem is tartotta szükségesnek foglalkozni. Méltóságán (azaz elvi tisztaságán) alulinak tekintette? Nem inkább arról volt szó, hogy nem tudott mit kezdeni azzal a jobbról és szélsőjobbról érkező váddal, hogy ő voltaképpen „zsidó párt”? Tény, hogy a politikai gyakorlat szintjén bölcsebbnek látta semmit sem tenni a zsidókért, még annyit sem, mint a szocialista párt. Ide tartozik az is, hogy kezdettől fogva ellenezte a gyűlöletbeszédre vonatkozó törvényes szabályozás szigorítását, miközben az MSZP nagyon is a magáévá tette az erre irányuló kezdeményezéseket. (A Fidesz is ellenezte a szigorítást, miközben vezére szimpátiájáról biztosította a zsidóellenes uszítás nem egy hatásos művelőjét.)

Az eddig említett tényezőknél is hangsúlyosabban esik latba az a szemlélet, amely az RSZ magyar híveit a nemzet történetéhez, valamint a Kárpát-medencében való elhelyezkedéséhez fűzi, s amely több vonatkozásban is elhatárolja őket a többség „spontán” – azaz megörökölt – beállítottságától. Kezdődik ez a különbség az ország XX. századi történetének – helyesebben: e történet bizonyos pontjainak – megítélése körül (ennek részletezésére itt se hely, se szükség nincsen). Folytatódik a Trianon-komplexushoz való viszonyulásban (elkerülhető volt-e a történelmi Magyarország feldarabolása, s kit terhel a felelősség annak mikéntjéért). Érinti azt a roppantul fontos kérdést, hogy kikből is áll a jelenkori magyar nemzet, s hogy a határon kívülre került magyarokkal milyen jellegű kapcsolatok lehetségesek és kívánatosak. Kiterjed végül még az Európai Unióval, valamint a pénzügyi világ meghatározó szervezeteivel való kapcsolatokra. Lehetséges, hogy ez a felsorolás nem teljes, illetve hogy igen jelentős vonatkozásokat csak implicite tartalmaz. (Például, hogy a 2. világháborúban történt zsidóüldözésekért milyen felelősség terheli a hivatalos Magyarországot. E kérdésben nagy különbség van nemcsak a liberálisok és a nem-liberálisok között, hanem a bal- és a jobboldal támogatói között általában.)

Nem kétséges, hogy a liberális álláspont többségi megítélésében a fentebb jelzett pontoknak óriási jelentőségük van. A jobboldal ideológusai és politikai vezetői az itt taglalt nézetkülönbségekre való hivatkozással szokták a liberálisokat a nemzet sorsa iránt érzéketlennek, ha nem éppen nemzetellenesnek minősíteni. Ebben a sokszor hallott vádban mindig nyitva marad az a kérdés, hogy ki és mi a nemzet, hallgatólag pedig az sugalltatik, hogy nemzeti ügyben megszólalni csak annak van joga, aki jobban magyarkodik. Holott azt is lehetne gondolni, hogy annak van joga, aki a nemzet javára célszerűen cselekszik.7

Úgy érzem, hogy nagyjából végigmentem a republikánus szabadelvűség hazai marginalizálódásának főbb tényezőin. Érvelésemet szeretném azonban a contrario is megerősíteni. Az 1980-as évek végén keletkezett Magyarországon az SZDSZ mellett egy másik liberális párt is, amelynek pályaíve mégis egészen másképp alakult, mint a szabaddemokratáké. Orbán Viktorral és Kövér Lászlóval az élen a Fidesz már 1992-től kereste nem csupán a rivális párttól való elhatárolódásának, hanem annak is az útját, hogy miképpen tudná a magyar liberálisok hagyományos végzetét elkerülni. A folytatást ismerjük. Tudjuk, hogy ez a Fideszt igen hamar a liberalizmussal való szakításhoz vezette. S hogy a jobboldal egyesítőjeként már 1998-ban sikerült vezető kormányerővé válnia. S végül, hogy a 2010-es választásokon akkora szavazati és mandátumtöbbségre tett szert, amelyhez foghatóra az 1930-as évek óta nem volt példa a magyar parlamentarizmus történetében. (Pláne nem az általános titkos választójog keretében.) De azt is tudjuk, hogy milyen eszközökkel érte el a Fidesz ezt a szavazati többséget, s hogy mi volt az ország számára ennek a sikernek az ára. A fő eszköz a népbarátságba öltöztetett demagógia volt, amelynek éles és kemény valótlanságaihoz a párt szószólói példátlan konoksággal ragaszkodtak, s amelynek felerősítésére szinte semmilyen gyűlölködés nem volt kevés. Hatalmi becsvágyainak „össznemzeti” elfogadtatásához pedig ez a fiatal párt a XX. századi Magyarország legelavultabb, a modern demokráciától legtávolabb álló hagyományaihoz hátrált vissza, sőt még egy olyan nemzet-külpolitikai programhoz is, amely az országot elszigetelődéssel fenyegeti. Még ha valaki azt gondolja is, hogy „ez a beszéd kellett a népnek”, nem szabadulhat attól az érzéstől, hogy a két háború közti magyar politika katasztrófába vezető hagyományainak felélesztéséhez kellett egy élesztő is.

Befejezésképp ezért felidézem Kis János fentebb hivatkozott dolgozatának azt a fontos megállapítását, hogy miért is visel ez a szabadelvűnek indult, de más irányba kanyarodó párt súlyos történelmi felelősséget. Kis János szerencsétlenségnek tartja a két háború közötti eszmevilág visszatérését, s ezen belül különösen azt, hogy megint elmosódott a jobb és a szélsőjobb közötti határvonal. A magyar demokrácia normális útra terelése szerinte bajosan képzelhető el, amíg a jobboldal beszédmódja oly közel áll a szélsőjobbéhoz. Ennek kapcsán még azt az érdekes feltevést is megkockáztatja, hogy a Fidesz vezetőinek volt „mozgásterük arra, hogy okos politikával átvezessék a mérsékelt magyar jobboldalt a modern, pluralista demokráciába”8. Felelősség már csak azért is terheli őket, hogy ezt nem tették meg. A magyar többségi közszellemnek ezt az oly kívánatos fordulatát azonban a „ballib” oldal se nagyon segítette elő. Eddig Kis.

Attól tartok (s ebben nem vagyok egyedül), hogy erre sokáig módja sem lesz a baloldalnak vagy a liberálisoknak. Az RSZ lehanyatlása után azt sem nagyon lehet látni, hogy kinek lesz erre valaha is reális lehetősége.

Párizs, 2010 augusztusában

Jegyzetek

1 E helyzeti hátrányról s az azt kísérő frusztrációról annak idején Csoóri Sándor szavaiból értesültem.

2 E tézisem részletesebb kifejtését lásd Mitől van mégis két Magyarország? című fejtegetésemben. In: Gombár Csaba és Volosin Hédi (szerk.): Két Magyarország? Osiris–Korridor, Budapest 2005, 102–131. o.

3 Nem kívánom tárgyalni azt a kontrafaktuális és roppantul akadémikus kérdést, hogy egy másik miniszterelnökkel jobb lett volna-e a liberálisok helyzete. Ehhez ugyanis mindenekelőtt az kellett volna, hogy az SZDSZ vezető magja – vagy esetleg Göncz Árpád a maga helyzet adta, bár íratlan és azóta is kérdőjelnek maradt, utódai által sem gyakorolt elnöki hatalmával – kikényszerítse az akkor egymagában is abszolút többséggel rendelkező MSZP-ből, hogy a liberálisokkal való koalíció kedvéért elfogadjon egy másik miniszterelnököt (például egy Békesi Lászlót). A történetet idáig el lehet képzelni, de a folytatást már nem.

4 Igazság szerint ez a megállapítás már Medgyessy Péter kormányára is érvényes.

5 A magyarországi baloldali erők 1990 utáni tévedéseiről és mulasztásairól, másfelől pedig a magyar jobboldal egyidejű térhódításának mélyebb okairól Kis János írt igen mélyenszántó tanulmányt abba a gyűjteményes kötetbe, amelyet barátaim és tisztelőim 80. születésnapomra jelentettek meg (l. Levél Kende Péterhez a „mélyről jövő okokról“. In: Volosin Hédi, Vásárhelyi Mária, Márton László és Gábor György (szerk.): A párizsi toronyőr. Pallas Kiadó, Budapest, 2007, 287–306. o.) Ennek az írásnak mind a létrejötte, mind a személyes hangneme roppant megtisztelő volt számomra. Téziseinek számos elemét magam is vallom és osztom. De nem mindegyikét. Így például Jánossal szemben azt gondolom, hogy az MSZP-vel való szövetkezés kezdettől fogva megpecsételte az SZDSZ sorsát. A magyar jobboldal visszacsúszását az 1945 előtti idők uralkodó szellemiségéhez pedig fatálisabbnak tartom, mint illusztris szerző barátom. Ennyiben az itt kifejtettek rejtett polémiát is tartalmaznak ővele. De azt hiszem, hogy az, amiben egyetértünk, fontosabb, mint az, amiben nézeteink eltérnek.

6 Lásd Ungváry Rudolf terjedelmes cikkét az Élet és Irodalom 2009. okt. 9-i számában.

7 E kérdés bővebb kifejtését az olvasó megtalálhatja A baloldal és a nemzet című cikkemben (Beszélő, 2005/10.), amely az akkori Orbán–Fejtő-vitához kapcsolódó hosszabb széljegyzet volt.

8 I. m. (lásd 5. lábjegyzet) 298. o.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges