Neményi László

Nyomtatóbarát változat

„Akit az első afrikai-amerikai elnökünk megválasztása nem kavart fel, nem hatott meg könnyekig, és nem tett büszkévé a hazájára, azzal valami baj van” – kommentálta Barack Hussein Obama magabiztos választási győzelmét a friss közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman a New York Times-ban. Tévedés ne essék, vannak Amerikában szép számmal, akikkel ebben az értelemben valami baj van, akik megalázónak találják, hogy az ország egy színes bőrű személyt emelt maga fölé, akik amiatt aggódnak, hogy a feketék el fognak „szemtelenedni”. De kiderült róluk, hogy félelmeikkel, előítéleteikkel egyedül maradt kisebbséget alkotnak, akik választások kimenetelét már nem tudják eldönteni. A jelek szerint az Obama ellen szavazók nagy többségét sem zavarja a megválasztott elnök bőrszíne. Sőt, rasszista előítéleteiket újságíróknak elismerő választók közül is többen azt nyilatkozták, hogy ezek ellenére Obamára szavaztak.

Obama győzelme olyan csoda, amely objektíve nem volt meglepetés. A demokrata előválasztásokon Obama legyőzte a kompetens, a Demokrata Pártban nagy hatalommal rendelkező és minden ellenkező híresztelés ellenére népszerű Hillary Clintont. Min­den közvélemény-kutatás, minden társadalomtudományos modell, amelynek prognosztizáló erőt tulajdonítanak, azt jósolta, hogy a demokrata jelölt nyeri a választá­sokat. A népszerűtlen iraki háború malomkő volt McCain nyakában. Mindezek tetejében szeptember közepén kitört a pénzügyi válság, amely hatalmas csapás volt a hivatalban lévő elnököt adó párt jelöltjének kampányára.

Obama ellen „csak” egy dolog szólt: a bőrszíne. (No meg neve, amely politikusi márkanévnek amerikai kontextusban katasztrófa.) Sokan remélték és kívánták, de kevesen voltak benne biztosak, hogy ez az akadály vehető. Akik abban a korban vannak – és a médiában megszólaló szakértők, kommentátorok, közgondolkodók jelentékeny része abban a korban van –, hogy emlékezhetnek az 1960-as évek pol­gár­jogi küzdelmeire, az égő fekete templomokra, a feketék szavazati jogáért tüntetőkre kutyákat uszító serifekre, a központi kényszerintézkedésekkel deszeg­regált iskolák kapuit a fekete tanulók előtt elálló politikusokra, a gyűlölettől eltorzult arcú fehér tiltakozókra, nem tudták elképzelni, hogy Amerika az ő életükben fekete elnököt választ.

Hogy ez mégis megtörtént, tényleg a könnyekig meghatotta mindazokat, akik elkötelezettek voltak a polgárjogi mozgalom célkitűzései mellett. És tényleg olyan hazafias büszkeséggel töltötte el őket, amely az amerikai kivételesség tézisével szemben rendkívül kritikus baloldalt egyébként nem jellemzi. A választás másnapjának reggelén a New York-i East Village-ben Obama győzelmét ünneplő, amerikai zászlókat lengető anarchista punkok állították meg a forgalmat a B Avenue-n – zavarba hozva ezzel a rendcsinálásra kiérkező rendőröket, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ott zászlólengető rendbontókkal huzakodjanak. Hendrik Hertzberg, akit minden amerikai konzervatív a „mindenekelőtt hibáztasd Amerikát” elv prominens képviselőjének tart, mondhatni a manifest destiny, a nyilvánvaló elhivatottság fogalmi keretei között értelmezte az elnökválasztás eredményét: Obama győzelme szimbolizálja Amerika azon képességének újjászületését, hogy csodálatra késztetni és lelkesíteni tud.

Az Amerikán kívüli kommentátorok is ezt az érzést igazolják vissza. „Ez a második amerikai forradalom” – írja Josef Joffe, a tekintélyes német liberális hetilap, a Zeit kiadója. Idézi Rama Yade-ot, a fekete bőrű francia államtitkárt, aki szerint „az Obama-kaland az, ami Amerikát meséssé teszi”. Mintha Obama megválasztása egy csapásra helyreállította volna az Amerikába vetett európai bizalmat. „Nem fegyverek, hanem választások szereztek dicsőséges órát Amerikának. Egy fekete elnök megválasztásával az ország megbékélt önmagával – békésen, lazán, egyenesen magától értetődő módon.” Joffe rámutat, hogy tíz franciából, németből és kínaiból hét-nyolc Obamára szavazott volna. „Még soha nem érdekelt ennyi embert ennyi országban, hogy mi a különbség a primary és a caucus között, még soha ennyien nem számolták a szuperdelegátusokat. Ez a szenvedélyesség, ez az amerikaiakkal való együttszavazni akarás nem Amerika hanyatlásának hírnöke, amelyet az utóbbi időben oly gyakran megsirattak vagy ünnepeltek. Egy német sem akar Indiában szavazni, egy francia sem Kínában. Befolyást ott kívánunk, ahol a hatalom van. Még mindig Amerikába vetjük bizodalmunkat, ha legnagyratörőbb reményeinkre gondolunk.”

Joffe persze realista módon figyelmeztet, hogy Obama nem a Megváltó, és egyáltalán nem biztos, hogy elnöki politikája el fogja nyerni az európaiak tetszését; hogy többet várnak tőle, mint amennyit egy valódi embertől a valódi politikában várni lehet. De Obama híveinek afölötti jogos örömébe, hogy legalábbis Amerikában a rasszizmus és kirekesztés utolsó szimbolikus bástyája is ledőlt, gyakran keveredik – elsősorban Amerikában természetesen – egyfajta egzaltált millennizmus. És ez zavaró, meg veszélyes is lehet.

Joan Didion, amerikai esszéista és regényíró a választások után a New York-i Public Libraryben megtartott szimpóziumon adott hangot evvel kapcsolatos aggodalmainak. (Megjegyzéseinek szerkesztett változata a New York Review of Books friss, de­cember 18-i dátumot viselő számában jelent meg.) Mint elmondta, már az előválasztási szezon elején rossz érzés kerítette hatalmába. Nem Obamával, a jelölttel volt baja, őt művelt, kozmopolita, lekötelező modorú, politikailag tehetséges embernek tartja. Azokkal a reakciókkal volt baja, amelyeket kiváltott. Deklarálva lett, hogy Obamát csak a nagyon fiatalok tudják értékelni.

„Teljesen épeszű felnőttek egyre-másra gyermekeiknek a jelölt mellett felhozott döntő érveit idézgették. Egyre-másra azt hallottuk, hogy ez generációs dolog, mi nem érthetjük. [...] A New York Times divatrovata a választást követő vasárnap megjegyezte, hogy az Obama-trikó mellett »az irónia öregnek néz ki«.

Az irónia kiment a divatból.

A naivitás, »remény«-nek ejtve, divatba jött.

Az ártatlanság, akkor is, ha tudatlanságnak látszott, felértékelődött.

A pártelkötelezettséget hirtelen ki lehetett fejezni konzumerizmussal.

Megszámolni nem tudtam, mennyi Obamát reklámozó szerelésbe öltöztetett kisbabáról kaptam fényképet a szüleiktől e-mailben.

[...] Egyre világosabbá vált, hogy a militáns idealizmussal való közeli találkozás elé nézünk. Militáns idealizmuson a politikai vagy pragmatikus kérdések morális kérdésekként való kényelmes és veszélyes újradefiniálását értem. »Kényelmes«, mert az ilyen újradefiniálás ezeket a kérdéseket látszólag könnyebben megválaszolhatóvá teszi, és »veszélyes«, mert ezekben az időkben az ország a legkevésbé sem engedhet meg magának könnyű válaszokat.”

Didiont aggasztja, hogy az „iróniamentes övezetben”, amely az ország saját választásából lett, elszabadult a primitív irracionalizmus. „A világ minden országa köszönt bennünket” – állította egy televíziós kommentátor a választás után. Egy másik szerint mindenki Amerikával akar lenni. Ez az illúzió Didion szerint nem különbözik olyan nagyon attól a 2003-as illúziótól, mely szerint az irakiak virággal fogják fogadni az amerikai katonákat.

A már említett Hendrik Hertzberg szerint ez a választás annyira rendkívüli, hogy évekbe fog telni, amíg jelentése körvonalazódik, és még sokkal több évbe, amíg megértjük. Annyi bizonyos, hogy a történelmi jelzőt már most teljes joggal aggatjuk rá: az a választás, amelyen az Egyesült Államok első színes bőrű elnökét megválasztották, még generációk múlva is emlékezetes lesz. És nyilván önmagában is történelmi mérföldkő: nehéz elképzelni, hogy Obama elnöksége nem hoz alapvető változást abban, ahogy Ame­rikában a faji hovatartozást érzékelik.

De Obama nemcsak fekete bőrű, hanem demokrata párti politikus is. Választási győzelme a De­mok­rata Párt diadala, és politológusok hada vitatkozik azon, hogy ez a győzelem, valamint a demokrata előretörés a kongresszus mindkét házában, tartós demokrata párti dominanciát harangozott-e be az amerikai politi­kában. Az egymást követő politikai korszakokat elválasztó, periodikus választói újrarendeződés (realign­­ment) már évtizedek óta az amerikai politikai tör­ténetírás uralkodó fogalmi kerete. Az Élet és Irodalom november 14-i számában Meszerics Tamás foglalta össze az amerikai történészek és politológusok által megkülönböztetett politikai korszakok és az ezeket elválasztó kritikus választások főbb jellemzőit.

Az utolsó választói újrarendeződést Kevin Phillips jósolta meg 1969-es The Emerging Republican Majority (A kialakuló republikánus többség) című befolyásos könyvében. Phillips akkor fiatal republikánus stratéga volt (azóta alaposan kiábrándult abból a republikánus választói szövetségből, amelyet nemcsak megjósolt, hanem létrehozni is segített), és azt feltételezte, hogy a Demokrata Párt kiállása a feketék jogai mellett nemcsak átmenetileg idegenítette el fehér szavazói bázisának tekintélyes részét, hanem tartósan. Ennek következtében el fogja veszíteni befolyását a Republikánus Párt javára a déli államokban (mind a „mély délen”, a hajdani Konföderáció államaiban, mind pedig délnyugaton, Kaliforniát is beleértve) és Ohiótól Nevadáig az ország szívében. Ez pedig biztosítani fogja, hogy Amerikában évtizedekig republikánus hegemónia legyen.

A prognózis százszázalékosan nem vált be, de azért épp eléggé. Az elmúlt negyven évben tizenkét évet leszámítva republikánus elnök volt, ha megszakításokkal is, a kongresszust is többnyire a republikánusok ellenőrizték, és ami egyáltalán nem elhanyagolható, messzemenően a republikánusok határozták meg az ideológiai és politikai napirendet. Kis állam, adócsökkentés, dereguláció, rendpárti kezdeményezések és a jóléti rendszer elleni támadások többé-kevésbé nyíltan a feketékre mutogatva, kulturális háború a hatvanas évek ellenkultúrájának és általában a szekularizációnak a visszaszorítása céljából – ezek voltak az elmúlt negyven év meghatározó toposzai.

Vagy legalábbis egy évtizeddel ezelőttig ezek voltak. Az ezredforduló tájékán azonban több társadalomkutató is olyan trendeket vélt azonosítani, amelyek a helyzet változását ígérik. John Judis és Ruy Teixeira politikai szakértők 2002-ben publikálták The Emerging Democratic Majority (A kialakuló demokrata többség) című könyvüket, melynek bevezetésében a következő prognózist kockáztatták meg: „Egy hosszabb távú trend... a nyolcvanas évek konzervativizmusától egy új demokratikus többség irányába vezeti az amerikai politikát. A demokraták még nincsenek ott, de ha nem történik valami előreláthatatlan, az évtized végéig oda kell érkezniük.” A demográfia ugyanis a republikánusok ellen dolgozik. Cinikusan leegyszerűsítve: Amerika egyre kevésbé fehér, ezért a fehér szavazatok többségének bezsebelése egyre kevésbé elég a választások megnyeréséhez. (Ma az amerikai lakosság 68%-a fehér, 2020-ra várhatóan 61%-a, 2050-re pedig 50%-a lesz az.) A Demokrata Párt a diplomások, a dolgozó nők, a feketék, az ázsi­aiak és a latinók pártja is lett, megerősödött az ország leg­dinamikusabban fejlődő régióiban, mint például a Silicon Valley-ben és az észak-karolinai Research Triangle-ben.

Ezt az új demokrata választói szövetséget ideológiailag az jellemzi, amit Judis és Teixeira „progresszív centrizmusnak” nevez. A szerzők szerint támogatják a szabad piacgazdaságot, de ellenzik az amerikai nyugdíjrendszer állami pillérének magánosítását, elengedhetetlennek tartják a cégek szigorúbb szabályozását, hogy ne szennyezhessék a környezetet, ne bánhassanak rosszul alkalmazottaikkal, és ne csaphassák be részvényeseiket. Elutasítják a tudomány, a családi és magánélet fundamentalista vallási képzeteknek való alárendelését, így az abortusz tilalmát. És aligha kétséges, hogy ezek a témák az utóbbi években egyre komolyabb riválisai lettek a közbeszédben a fentebb említett republikánus-konzervatív toposzoknak.

Több Judis és Teixeira könyvében megpedzett téma is komoly szociológiai és politológiai viták tárgya lett, de a magabiztos republikánusok inkább csak megmosolyogták, és az elkötelezett demokratáknak is csak sovány vigaszt nyújtott a 2000-es, hajszálon múló elnökválasztási vereségért. A republikánusok ebben az időben a George W. Bush választási sikereit megtervező Karl Rove álmát álmodták a permanens republikánus többségről. Amely – különösen 9/11-et köve­tően – nem tűnt eleve megvalósíthatatlan álomnak. A konzervatívok a 2006-os, ciklus közepi kongresszusi választások súlyos republikánus veszteségeit azzal magyarázták, hogy ezek a választások referendumok voltak a Bush-adminisztráció Irakban és New Orleansban tanúsított inkompetenciájáról, valamint több republikánus törvényhozó korrupciós botrányáról. Eseményfüggő vereségekről van tehát szó, amelyek anomáliát jelentenek, de a republikánus hegemónia a republikánusoknak kedvező demográfiai trendek miatt marad. De még akkor sincs baj, ha Judisnak és Teixeirának a demográfiai trendeket illetően igaza van, mivel a nem arányos amerikai választói rendszer strukturálisan kedvez a republikánusoknak.

Hogyan lehet ugyanazt a helyzetet ennyire kü­lönbözően látni? Egyfelől természetesen azért, mert az elkötelezett politikai szakértők és stratégák elfogultak, és vezérszurkolói szerepet is játszanak. Másfelől azonban van mélyebb magyarázat is. Judis a New Re­public portálján Obama győzelmét követően azt fejtegette, hogy kétfajta újrarendeződés van az amerikai történelemben: a kemény és a puha. „Az 1896-os és az 1932-es újrarendeződések kemények voltak: harminc évig tartó pártdominancia alapjait rakták le, olyan időszakaszok alapjait, amelyekben az egyik párt nyerte meg az országos, szövetségi állami és helyi választások többségét. [...] Ezzel szemben az 1980-as republikánus újrarendeződés puha volt: 1968-ban kezdődött, Water­gate megszakította, Carter elnöksége alatt folytatódott, és Reagan elsöprő győzelmében kulminálódott. De a demokraták még akkor is megtartották a képviselőház fölötti ellenőrzésüket, és 1986-ban visszaszerezték a szenátust. A republikánusok 1994-ben vissza­nyerték a kongresszust, de az elnök demokrata volt, akit 1996-ban könnyedén újraválasztottak.” Judis Walter Dean Burnham politológus kifejezésével jellemzi a kilencvenes éveket: ingatag egyensúly. És az egyensúly ingatag maradt az új évezred első éveiben is. Az ingatag egyensúly körülményei között pedig mindenkinek könnyű a saját maga által látott trendbe nem illő fejleményeket a véletlen számlájára írni.

Nemcsak az a kérdés tehát, hogy Barack Obama elnökválasztási győzelme és a folytatódó demokrata kongresszusi előrenyomulás választói újrarendeződést jelent-e, hanem azt is, hogy milyet. Judis úgy látja – vagy úgy reméli –, hogy keményet. De abban minden kommentátor megegyezik, hogy ez nagymértékben múlik azon, mit kezd Obama és a demokrata többségű kongresszus a hatalommal.

Ezt pedig nehéz, lényegében lehetetlen, előre látni. A kampányprogram Amerikában sem azonos a kormányprogrammal – ennyit abból feltétlenül sejteni lehet, hogy Obama kiket nevezett ki leendő kabinetje kulcspozícióiba. De a megválasztott elnököt csak január 20-án fogják beiktatni hivatalába, eddig még egyetlen rendeletet nem hozott, egyetlen intézkedést nem kezdeményezett. Normális időkben a megválasztott elnökök december elejéig nem is állítják össze kabinetjüket.

Obama megválasztása óta többször is kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak egyszerre csak egy elnöke van – úgy gondolom, nem csak a „béna kacsa” Bush elnökkel szembeni udvariasságból. De a válságos idők nyomásának nem állhatott ellen, kénytelen volt hamarosan színre lépő árnyékelnökként viselkedni. Gondosan dramaturgizált kinevezései és bejelentései azt a célt szolgálták, hogy bizalmat ébresszenek iránta a tőzsdéken és a gazdaság szereplőiben, hogy megnyugtassák az Egyesült Államok szövetségeseit, és óvatosságra intsék ellenségeit. Egyáltalán nem valószínű, hogy Obamának valaha is olyan felforgató tervei lettek volna, mint amilyenekkel a republikánusok a kampány során vádolták – és amilyeneket „militáns idealista” hívei feltehetőleg vártak tőle –, de az azért nem kizárt, hogy ha nyugodtabb idők járnának, akkor – akár kívánatos ez, akár nem – annál karakterisztikusabban baloldali politikát hirdetne meg, mint amilyet kinevezései sugallnak. De most erre akkor sem volt lehetőség, ha akarat lenne – ritkán kerül hatalomra politikus ennyire szigorú szakmai kényszerek szorításában.

Külpolitikai csapatának kulcstagjai Hillary Clin­ton, aki külügyminiszter lesz, Robert Gates, jelenlegi és jövőbeli honvédelmi miniszter, valamint James L. Jones, négycsillagos tábornok, a NATO-csapatok volt főparancsnoka, a nemzetbiztonsági tanácsadói poszt várományosa. Mindhárman héjábbnak számítanak, mint a leendő elnök. A kampány során Obama egyébként Jones tábornok nézeteit visszhangozta, amikor az afganisztáni siker rendkívüli fontosságát hangsúlyozta, és azért kritizálta az iraki háborút, mert elterelte a figyelmet a fontosabb hadszíntérről. A külpolitikai csapat összetétele aláhúzza Obamának azt a kampány során is hangoztatott elképzelését, hogy a multilateralizmus a szövetségesekkel való együttcselekvést jelenti, nem pedig azt, hogy Amerika a szövetségeseivel együtt tétlen. (Obama nyári berlini fellépé­sét követően egy német kommentátor ünneprontóan megjegyezte: sokba fog még kerülni nekünk ez az Obama.)

A leendő elnök által összeállított gazdasági csapat minden kétséget kizáróan ragyogó elmék gyülekezete – és általában sokkal jobban tetszik a republi­kánusoknak, mint némely gyanakvó demokratának. Karl Rove „megnyugtatónak” találja a gazdasági csapat összetételét, Michael Gerson, Bush korábbi ve­zető beszédírója pedig kifejezetten lelkendezik a Wa­sh­ington Postban: „Obama valamit csodálatosan jól csinál. Csalódást okoz az ideológusoknak.” Ezzel szemben Frank Rich, a New York Times publicistája A legokosabbak nem mindig a legjobbak cím alatt ad hangot kételyeinek. Különösen Lawrence Summers gazdasági főtanácsadói és Timothy Geithner pénzügyminiszteri kinevezésével kapcsolatban szkeptikus. Summers „a Harvard történetének legfiatalabban kinevezett professzora, aki arról híres, hogy soha, senkinek nem hagyja elfelejteni, mennyire briliáns is ő”. Geithner a Federal Reserve Bank New York-i ágának „csodagyerek igazgatója”, akinek „a tudományos világon és a kormányon kívül” nincs igazi tapasztalata. Rich arra figyelmeztet, hogy a „legjobbak és a legokosabbak” – John F. Kennedy külpolitikai csapata – egyszer már katasztrófába, a vietnami háborúba vezette az országot.

Ahogy ezt a cikket befejezem, Obama éppen bejelentette egy interjúban, hogy hatalmas léptékű munkahelyteremtő intézkedéseket tervez infrastruktúra-fejlesztés révén. Néhány hónappal ezelőtt biztosan lettek volna, akik egy ilyen tervet szocialista forradalomként bélyegeztek volna meg. De manapság, amikor Alan Greenspan, a Federal Reserve Bank piaci fundamentalista volt elnöke revideálja a nézeteit a piac önszabályozó képességéről, ezt a programot csak akkor fogják kritizálni, ha kiderül róla, hogy nem működik. Egyébként Obama ugyanebben az interjúban elkerülte a választ arra a kérdésre, hogy betartja-e választási ígéretét, és felemeli-e a leggazdagabbak adóját.

Obama bármit megtehet, ami működik – nem kötik ideológiai korlátok. A kérdés az, hogy a legjobbakból és a legokosabbakból álló csapatával talál-e adekvát válaszokat Amerika – és a világ – kínzó problémáira. Ha igen, a demokraták még 2028-ban is George W. Bush ellen kampányolhatnak. Ha nem, akkor egy nyamvadt „puha újrarendeződés” sem lesz.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges