Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Egy címen két párt lakik – morgott Kuncze Gábor az SZDSZ tisztújító küldöttgyűlésén Kóka János melletti kortesbeszédében. A liberális párt végletes megosztottságára koncentráltak a küldöttgyűléssel foglalkozó kommentárok és elemzések is. Többen latolgatják, mire lesz elég Fodor Gábor minimális arányú győzelme az ügyvivő testületben kialakult patthelyzet és a frakcióban megmaradó kókista fölény mellett. A hí­rek­ből és spekulációkból elég vigasztalan kép rajzolódik ki a párt belső állapotáról, de meglehet, ez a kép még mindig túl hízelgő.

Mert a megosztottság, a kölcsönös gyanakvás, a szemétkedésig elmenő rivalizálás veszélyes ugyan egy parlamenti létéért küzdő pártra, de az SZDSZ alapvető problémája nem az, hogy két párt lakik a Gizella utcában, hanem az, hogy valójában egy sem. Nincs program, legfeljebb retorikai sillabusz és néhány mánia. Nincs számottevő aktív tagság, aminek számos hátránya van: ez volt az eredendő oka a csalási botránynak, és ez erodálhatja még Fodor Gábor legitimációját is. Nincs hiteles identitás, ezt az SZDSZ az évek során elherdálta. És értelmiségi holdudvar sincs már.

Ebben a helyzetben önmagában nem lenne az baj, ha lenne két vagy több egymással élesen vitázó kibontakozási javaslat, amelyek között az SZDSZ-nek választania kellene. Még akkor sem, ha a versengő koncepciók képviselői keményen ütköznének – ameddig tudják, hogy miért vannak egy pártban. Le­het így látni a küldöttgyűlésen történteket: Fodor, az alternatív, zöld és jogvédő balliberális győzte le kis különbséggel a gazdasági jobbliberális Kókát. Csak az a kérdés, mennyire érdemes. Ebben az értelmezésben az intellektuális rendteremtés és az értelem­adás iránti vágy is jelen van, nem csak a tetten érhető értékválasztások. Nemcsak a két politikus megismerhető, publikus nézetein alapul, hanem habitusukon, imázsukon és életrajzuk elemein. A küldöttgyűlésen osztogatott kampányfüzeteikben kevés az olyan mondat, amely elvben nem szerepelhetne a másik kampányfüzetben is. Kóka János ugyanúgy hitet tesz az SZDSZ emberjogi hagyománya és a környezetvédelem mellett, mint Fodor Gábor a gazdasági növekedés és a költségvetési egyensúly mellett. Persze azért van különbség. Fodor hozzáteszi, hogy a „gazdasági növekedés és a költségvetési egyensúly mellett – nem helyettük! – a társadalmi integráció előmozdítását, az egyenlőtlenségek mérséklését is feladatunknak tartjuk”. És nem csak ezt teszi hozzá. Nyitott kér­­désnek tekinti az állami szerepvállalás mértékét, és úgy véli, ezt a vitát a liberálisok nem folytatták le az elmúlt húsz évben. Ezzel szemben Kóka János sze­rint az államnak csak az esélyegyenlőtlenségek csök­­kentésében kell szerepet vállalnia, az elesettek támogatását a lehető legnagyobb mértékben a közösségükért felelős polgárokra bízná, akiknek filantropikus tevékenységét az állam csak elősegítené. Itt a két liberális politikus között filozófiai szakadék látszik tátongani, de nehéz megtippelni, hogy gyakorlatilag jelent-e ez valamit a későbbiekre nézve. Fodor egyelőre nem árulja el, hogy mekkora államra gondol (ez a készülő Új társadalmi szerződésből derülhet majd ki), csak gyanítani lehet, hogy nagyobbra, mint az SZDSZ-ben általában szokás. Kóka ultraliberális ötlete, a szociális segély privatizálása, irreális elképzelés, nyilván inkább a következetesnek vélt liberális álláspont szimbolikus einstandolása, mint komolyan vehető szakpolitikai javaslat.

Érdemes egyébként felidézni, hogy kilenc évvel ezelőtt volt vita az SZDSZ-ben az állami szerepvállalás kívánatos mértékéről. Az 1999. április 11-i küldött­gyűlés elfogadta a Pető Iván szerkesztette, Sza­bad­elvű hitvallás című dokumentumot, amely lé­nye­gében szakított az antietatizmussal, és hitet tett az „esélyteremtő állam”, a „szolgáltató állam”, a „szociális állam”, a „civilizatórikus állam” és a „világra nyitás állama” mellett. Ezt a dokumentumot az a most háttérbe vonuló pártelit szavaztatta meg, amelyik ezúttal is, tavaly is mindent bevetve támogatta az antietatistának mutatkozó Kóka Jánost. Fodor Gábor és tanácsadói pedig ihletet merítettek egy olyan dokumentumból, amellyel 1999-ben Fodor sem értett egyet, és amelyet párt­ellenzékbeli szövetségese és tudtommal egyik fontos mentora, a pártot időközben elhagyó Bauer Tamás A népboldogító állam téveszméje című írásában porrá zúzott.

A Szabadelvű hitvallás nem harangozott be irányváltást az SZDSZ politikájában. Nem hiszem, hogy a Medgyessy-féle osztogatás parlamenti jóváhagyása 2002-ben ennek a dokumentumnak a rovására írható: akkorra ez már régóta elfelejtődött. Beval­lot­tan kommunikációs célokat szolgált elsősorban: mivel arról nehéz vonzó üzeneteket megfogalmazni, hogy mi minden nem az állam feladata, gondoljuk inkább azt, hogy „az emberek boldogságának megszerve­zése” az állam feladata, hogy szépeket ígérhessünk. 1999 tavasza a berezelés időszaka volt az SZDSZ történetében – csakúgy, mint a mostani. Úgy látszik, amikor a párt léte veszélybe kerül, rendre felmerül, hogy a kudarcokban a neoliberális gazdaságpolitika a ludas. Nem mintha az ezzel kapcsolatos elvi kérdések a párt szélesebb közvéleményét – már amennyiben még létezik – különösebben lázba hoznák. A tisztújító küldöttgyűlésen elhangzott beszédekben ezek a gazdaságfilozófiai differenciák lényegében nem kerültek szóba. Az elnökjelöltek és korteseik – beleértve az ügyvivő testületi jelölteket is – más terminusokban különböztették meg egymást: emberi kvalitásokról, hitelességről, stílusról, vezetői és adminisztratív képességekről volt szó. Meg természetesen az MSZP-hez és a koalícióhoz fűződő viszonyról. Nem 346 jogvédő balliberális és 344 antietatista jobbliberális feszült egymásnak, hanem egy tanácstalan és szorongó gyülekezet döntött annak javára, akinek jobban elhitte, hogy képes lesz újraéleszteni a pártot. Nem sokkal meggyőzőbben, mintha pénzfeldobással döntöttek volna. Ami meglepő.

Racionálisan mérlegelve ugyanis csak Fodor Gábornak lehet valami egészen halvány esélye arra, hogy megmentse az enyészettől a pártot, egy Kóka vezette SZDSZ-en a csoda sem segített volna. Kóka Jánost Gyurcsány Ferenc segített kitalálni az SZDSZ-nek, a liberális párt elitje pedig Fodor Gábor utódlását megakadályozandó adoptálta. A pártelit Fodorral szembeni ellenszenve eleve irracionálisnak tűnik, de Kóka – hiába okos, energikus és fiatal – akkor is rossz ötlet volt, ha más plauzíbilis jelölt nem lett volna. Először is Magyarországon egy nagyvállalkozó politikusként eleve hátránnyal indul. A nagyvállalkozó akár tisztességes, akár nem, a választók szemében nem látszik annak. Másodszor az ejtőernyősök helyzete mindig kényes, de különösen az egy politikai pártban, ahol nemcsak a munkatársakat és a beosztottakat kell meggyőzni – akiket esetleg le is lehet váltani –, hanem a szimpatizánsokat is, mivel a demokratikus politika konvertibilis valutája a szavazat. Harmadszor a politika olyan szakma ugyan, amelyet csak csinálva lehet megtanulni, de nem rögtön a csúcson kell kezdeni. Tehát Kóka János kudarcát borítékolni lehetett. És be is következett. Mert Kóka János nem egy banánhéjon csúszott el, a csalási botrányon, hanem megbukott. Akkor is bukott politikus lenne, ha két küldött másként szavaz. Személyes népszerűsége a Mariana-árok fenekén, az SZDSZ szimpatizánsainak tábora statisztikailag kimutathatatlanná vált, neve joggal köthető a Gyurcsány-éra megbocsáthatatlan bűneihez és kapitális hibáihoz, amit a közvélemény meg is tesz.

Abban persze igaza van Kóka Jánosnak, hogy lehetetlenül nehéz feladatra rekrutálták. Könnyen lehet, hogy megoldhatatlan feladatra. A helyzet azóta romlott, ami nem ígér sok jót Fodor Gábornak. Halvány esélyt az ad neki, hogy viszonylag népszerű; hogy hihetően nyilváníthatja magát ártatlannak a Gyurcsány-kormányok által elkövetett legnagyobb ostobaságokban – környezetvédelmi miniszteri munkáját közmegelégedésre végezte; és hogy emlékeztet egy kevésbé vigasztalan korszak jobb SZDSZ-ére.

De az SZDSZ brand lehet, hogy minden igyekezet ellenére túl van a megmenthetőségen. Ezt természetesen a párt mindenekelőtt magának köszönheti. A bűnök, hibák és necces ügyek hosszú sorát nem biztos, hogy feledtetni lehet. Még kilátástalanabbá teszi a helyzetet, hogy az sem biztos, egy értékeit hitelesen, ügyesen képviselő és politikailag szűz SZDSZ iránt számottevő lenne a kereslet. Magyarországon a piacgazdasággal, a demokráciával, az alkotmányossággal, az állampolgári egyenlőséggel szembeni szkepszis ijesztően elterjedt. Nemcsak az intézményekbe vetett bizalom hiányáról van szó, hanem azoknak az alapértékeknek az elutasításáról – vagy legalábbis a velük szembeni közömbösségről –, amelyek elfogadottsága nélkül jól működő liberális demokrácia még az EU keretei között is nehezen képzelhető el. A liberális-demokratikus eszmények, a rendszerváltás lejáratásában az egész magyar politikai elittel együtt az SZDSZ is részt vállalt. Túlélése mégis azért lenne kívánatos, mert ezek az eszmények megérdemlik a politikai képviseletet. És amíg jobb, méltóbb képviselet nem tűnik fel a magyar politikai életben, az SZDSZ eltűnése a magyar parlamenti politizálásból veszteség lenne.

Kóka János a koalícióból való kilépéssel nyilvánvalóan a párt mozgásterét kívánta bővíteni. Ez bizonyos értelemben sikerült is: eddig az SZDSZ-nek egy rossz választása volt, most meg már három van. A koalícióban csak a céltalan sodródáshoz adhatták a nevüket, most eldönthetik, hogy 1) visszalépnek a koalícióba, vagy 2) kívülről támogatják a kisebbségi szocialista kormányt, vagy 3) közreműködnek az Országgyűlés feloszlatásában és az előrehozott választások kiírásában. A küldöttgyűlésen Fodor és Kóka éles hangon bírálta egymás elképzeléseit, de az nem igazán világos, mi a gyakorlati különbség kettejük között. Kóka a konstruktív ellenzékiséget preferálná, de nem szavazna meg egy rossz költségvetést. A koalícióba sem sündörögne vissza – aminek szándékával Fodort vádolta –, szakértői kormányra nem lát esélyt, azokat a „szirénhangokat” pedig határozottan visszautasítja, amelyek szerint az előrehozott választás a jó megoldás. Mert „minden Orbán Viktor kormányzása alatt eltelt perc káros az országnak”. Fodor a Gyurcsány-kormányba nem lépne vissza, Orbán Viktorral az előrehozott választásokról nem tárgyal, de cselekvőképes kormányt akar az országnak. Ez mind érthető, de döntéskényszer van, passzolni nem lehet.

El kell ismerni, nincs vonzó alternatíva. Mink András a Beszélő áprilisi számában, Kőszeg Ferenc a Hirszerzo.hu-n az előrehozott választások kezdeményezését javasolja az SZDSZ-nek. Lehet, hogy ez az egyetlen férfias és hazafias választás: a vég nélküli kínlódás helyett a kínlódás nélküli vég. De megértem, ha valaki egy kicsit hezitál, mielőtt azzal a tervvel vetné le magát egy felhőkarcoló tetejéről, hogy zuhanás közben majd szárnya nő.

Gratulálok Fodor Gábornak győzelméhez, és őszintén remélem, hogy az oddsok ellenére a pártelnöki posztot nyerte el, nem a csődgondnokit.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges