Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

A munkahelyi reterátról jöttem kifelé, még az ajtóban álltam, amikor a kolléganő szinte kikapta a kezemből a kilincset, és futtában csak ennyit mondott: na, ezt hívják meleg csákányváltásnak a Retró szótár szerint!

A kötetről már hallottam, épp más kollégáktól, és kíváncsian, már a munkaidő lejárta előtt – ahogyan az illik – elrohantam a könyvesboltba. Amúgy is kezdett már széjjelmenni a fejem a sok okosságtól és feladattól, gondoltam, rám fér egy kis frissítően vicces nosztalgiázás. Hisz ami retró, az nem halálosan komoly, a retró játékos, üde, öregen is friss, fiatalos, a retró kineveti azt, amit felemelünk, de újraértelmezi és színesíti, és így adja birtokunkba. Azt hittem, ugyanolyan szórakoztató kötetről van szó, mint a négy éve Hor­vát­országban és Szerbiában megjelent az Ex-Jugoszlávia mitológiájának lexikona, amelyhez előbb egy honlapon gyűltek a szócikkek arról, mi is volt szép, nevezetes, emlékezetes, fontos az egykori Nagy-Jugoszláviában. A könyvbe bárki szócikke bekerülhetett – különösebb szerkesztés nélkül –, ma New Yorkban élő ismeretlen macedón számítógéptechnikus cikke csakúgy, mint neves belgrádi íróé vagy ljubljanai háziasszonyé. A fo­tók­kal is gazdagon illusztrált kötet némi túlzással érinti az élet minden területét, a papírpénztől, a focitól kezdve a kultikus zenekarokon és a gasztronómián át a partizánhősökig, a honvédelemig és a gasztarbajtersorsig. És persze már e kötet is a retródivat jegyében született, nem mintha enélkül ne születhetett volna meg.

A Retró szótár néven reklámozott könyv, melynek címoldali jobb felső sarkában ott az Olcsó Könyvtár „háromforintos” logója, azonban inkább komoly vállalkozásnak tűnik. A nemrégiben elhunyt Burget Lajos Korfestő szavak a második világháborútól a rendszerváltásig című kötetét fedi a Tinta Könyvkiadó gondozásában. A gondozás többet jelent ez esetben a szerkesztésnél, illetve a kiadásnál, hiszen a Tinta az ezredfordulót követően pályázatban érdeklődött az olvasóknál, melyek a XX. század legjellemzőbb szavai. Nos, a válaszok alighanem senkit sem hoznának lázba (világháború, űrkutatás, számítógép, televízió, internet, AIDS stb.), majd a magyar XX. század legjellemzőbb szavaira is pályázatot írtak ki. Ezt, hogy úgy mondjam, a rendszerváltás nyerte (ha tudná!) a világháború és 1956, Trianon és a televízió előtt. Majd az interneten is felhívást tettek közzé, miután Burget Lajos megkereste a kiadót az ötletével, s így állt össze a lista. Hétszáz szócikk igyekszik korhűen lefesteni az 1945 és 1990 közti időszakot. Bár itt már kötözködhetnénk, hisz a szavak nemcsak magyar vonatkozásúak, ráadásul jó néhánynak éppenséggel köze sem volt a korszakhoz, mint pl. a leventemozgalomnak, az exodusnak. Eh­hez képest nem találunk szócikket a Búvár zsebkönyvekről, a Delfin könyvekről, a Traubisodáról, az összetákolt bódékban olcsón kapható lángosról, a Tisza cipőről és dr. (Jog)Erőss Pálról – csak néhány példa, ami nekem a magyar szocializmust jelentette, noha nem is éltem akkor Magyarországon, csak kirándulni jártunk át, és az MTV-t néztük. Mondjuk, e szótárban nem szerepel a Pepsi-Cola sem, csak a Coca, noha nekem éppen az jelentett élményt, hogy a Balaton-parton Pepsit ihattunk, hisz az meg nálunk nem volt (legalábbis alig valahol árulták), míg Coca mindenütt. És ez a négyforintos palacsintára is igaz, ami szintúgy specifikus magyar műfaj volt.

De ennyi elég a kekeckedésből, végső soron az effajta lexikon arra való, hogy forgassuk és emlékezzünk (mert szabványos lexikonként aligha használható – némely szócikk túlírt, egyenesen felesleges, pontatlan stb.).

Arra azonban mindenképpen jó, hogy utánanézzünk, mi a meleg csákányváltás pontos jelentése: ezt egy Loy Árpád nevezetű, Kossuth-díjas alberttelepi frontmester találta ki. Lényege, hogy a bányában dolgozó vájár addig nem tette le a csákányt, amíg váltótársa meg nem érkezett. Így takarítottak időt. Hogy a vájárok mennyire áldották Loy édesanyját, arról már nem szól a fáma, de valljuk be, kolléganőm elegánsan, szellemesen alkalmazta a klotyó kilincsének átadására – remélem, viszonthallom még e kifejezést.

Egy másik kollégám viszont csak belelapozott a könyvbe, és azt mondta: nem hajlandó elolvasni, hisz – mivel 1962-ben született – csak gyermek- és ifjúkorát fosztaná meg aurájától, megszentségtelenítené magán-múltját, a szép emlékeket (pedig nem is egy őskomcsi figura ő). Ez azért túlzás, mindenre ő sem emlékezhet, hisz például már nem járhatott az ún. csengős moziba – ez azt a szolgáltatást fedi, ami a magyar mozik 1949-es államosítása után szűnt meg, ti. hogy „a szünet és az előadás vége előtt öt perccel csengettek, azért, hogy a résztvevők, a nézők rendbe szedhessék magukat és zilált öltözéküket”. Vagy hogy még legyen idejük gyorsan elmenni (mármint amúgy).

A főnököm viszont rögtön azt mesélte el, hogy a minap olyan bolgár hirdetést olvasott, amely retrónyaralást ajánl a kedves érdeklődőnek. Zseniális ötlet, állapította meg, s én is egyezem vele (egy főnökkel különben is mindig egyezik az ember). Hiszen, hacsak a bungaló- vagy szállodatulajdonos nem fejlesztett valamit, tehát nem kell visszaépítenie a leromlott épületeket, levernie a vakolatot, úgy az egykori körülményeket retróként kínálhatja. Legfeljebb, ha most van rendszeresen meleg víz, a sörhasú tulaj kikapcsolja a bojlert, ha eldugult a vécé, úgy hagyja, nem takarít, és a kajaadagokat is a felére veszi és elsózza, s mindezt a pincér unottan löki elénk, miközben mi a koszos poharunkról próbáljuk levakarni a rászáradt csoda-tudja-mit. A krumplit és a halat avas zsírban süti ki, és ha nem is könnyen, beszerez valami alapjáraton ihatatlan házibort és sört. A fíling kedvéért persze hozat retróruhát, amit aztán méregdrágán árul. Az árak ugyanis nem lesznek retrók. Pedig a retrónyaralás akkor lenne az igazi.

Az egész kissé Tom Sawyerre emlékeztet, amikor nagynénje kizavarja őt kerítést festeni. Maga alatt van, hogy dolgoznia kell, de amikor megjelennek a többiek, vidám pofát vág, mintha művészkedne. Majd nagy kegyesen, pontosabban félig rágott almacsumáért, patkánygerincért másoknak is megengedi, hogy lemázoljanak egy részt. A hátrányból előnyt, hasznot kovácsolt, ez a lényeg.

Csakhogy ekkor ütött szöget a fejembe, hogy a retró sem az, aminek mondják. Nem kell ahhoz retrónyaralóba mennünk, hogy ilyen színvonalú szolgáltatást kapjunk. És ahogy olvastam Burget Lajos Retró szótárát, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a jelenségek azonosak, a struktúrák sem változnak, csupán és legfeljebb a dolgok neve. Ma is mindennek megvan a megfelelője, a forma maradt, bár a tartalom néha más. A név változik. És mivel a megnevezés mindig pontatlan, mert esetleges, hát hívhatunk bármit bárminek, megnevezhetjük bárhogyan, jobb, ha körülírjuk, hogy értsük is, miről beszélünk.

Zárójelben: egy képzőművész barátom nemrégiben két hónapot dolgozott egy kínai tengerparti városkában (kisváros, mivel nyolcszázezer lakosú), ahol nem kínaival csak egyszer-kétszer találkozott. A lakosok fele halászik, a másik követ farag. Ő az utóbbi bizniszben utazott, egy magyar újgazdagnak készítettek ott meztelen nőkről szobrokat, hogy kidekorálja villája kerítését. Fantasztikus történeteket mesélt, de a lényeg, hogy a kínai gazdasági-politikai élet leírása fölöttébb nehezen ment, és nem azért, mert a haverom hülye, hanem mert a mi szótárunkkal leírhatatlan. A párttitkár gyártulajdonos, a család ke­zé­ben a fél város stb., festő barátomat féltették-óvták, mintha kincset bíztak volna rájuk (egy külföldit), hisz a közbiztonság katasztrofális, kommunista párt ide vagy oda. Az effajta fogalmak, mint kommunizmus-kapitalizmus, ott használhatatlanok. Lehet, hogy fönn a Párt az első, de lenn, helyben a család, a rokonság, a klán irányítja a pártot, és nem fordítva. Szóval, vigyázzunk a szavakkal.

S hogy semmi új a nap alatt? Hogy ami volt, az most is van, ilyeténképpen a retró nem retró, hanem valóság, hogy ami a történelemben először tragédia, az utóbb komikus formában jelenne meg? Nem vagyok benne biztos.

Íme pár eset: a Retró szótár szerint a cirkuszok államosítása után az 1950-es években igen sok cirkuszos maradt állás nélkül. Hát, most sem lesz ez másképpen, legalábbis az állatidomárok új szakma után nézhetnek. Az EU-s normák szerint ugyanis állattalan dolog a tigrisekkel tüzes karikát átugratni, az elefántokat labdázásra és egyebekre bírni. A jelenlegi cirkuszos tigrisek és elefántok még kifuthatják pályájukat, ám újabbakat kiképezni, vagyis betörni már tilos.

Vagy itt van az életrajzok retusálása: az átkosban azon jeles személyiségek esetében, akik pl. papi múlt­­tal bírtak, vagy vallásosak voltak, e tényt egyszerűen elhallgatták, ha méltatni, ismertetni kellett őket mondjuk egy tankönyvben. Aki a Retró szótárt olvassa, akár azt hihetné, az életrajzok átírása csak arra a korra volt jellemző. Pedig dehogy, elég, ha a ma fungáló politikusok önprezentációit nézzük: nem kell abból semmi kellemetlent, oda nem illőt kihúzni, hisz náluk senki sem kozmetikázza jobban önéletrajzukat.

Vagy ott volt a közutálatnak örvendő Szabad Nép-félóra. Hát magyarázza már meg nekem valaki, mivel volt az rosszabb, mint az MTV-n a Modern képmesék, vagy amikor a kereskedelmi tv2 kap azért állami támogatást, hogy egy gagyi szappanoperában népszerű­sítsék az EU-t vagy mit? Hát ezen „üzeneteket” is az ál­lam finanszírozza.

Vagy ha már a médiánál tartunk, íme a frissen létrehozott Médiaunió, melyben a Népfront jegyében borul össze Geszti Péter és Schmidt Mária és vagy kétszáz média. Akkor a Dolgozók Pártja, most a médiaunió határozta el, hogy „összefog… a társadalmi tudatformálásért”, „a legfontosabb társadalmi problémákban érdemi szemléletváltást előidézve” (sic! – rá­adásul). Kampány (!) lesz, „mely elsöprő nagyságrendben bontakozik ki”. Hát ettől Rákosi is összepisálta volna magát. Csak itt nem PB van, hanem ötfős kuratórium. Ami majd dönt, mi is legyen: „A cél az, hogy minél több médiumot bevonva, minél szélesebb ér­te­lem­ben legyenek képesek egységes, hatékony, társadalmi tudatformáló hatást elérni.” Szóval, a médiaunió bevonja a médiumokat – tudatformálni! Gon­do­lom, Uri Gellert először is, ha már médiumot emlegetnek a médiauniósok, akik még nem jutottak el a társadalmi tudat azon szintjére, ahol tudatosul, hogy a médium szó valójában mit jelent. Hogy Nádasdy Ádámot idézzem: „a médiumok ugyanis a magyarban révült szemű, sápadt nők (ritkábban férfiak), akik a szellemek szavát közvetítik. A magyar médiumok között a leghíresebb egy László László nevű szélhámos volt a 30-as években.” Na, most itt van még Geller, Geszti, Schmidt is.

Na és azt is válaszolja meg valaki, miért voltak rosszabbak a békepapok a ma politizáló papoknál, lelkészeknél, akik hadba küldenék a népet, és politikai mozgalmak zászlajait szentelik fel, vagy éppen „csak” zsidóznak, és holokauszttagadókat pátyolgatnak?

És őszintén remélem, ha ötven év múlva kiadnak egy újabb Retró szótárt, abban benne lesz a Magyar Gárda is, ahogyan most e kötetben kap helyet az R-gárda, amely a Magyar Kommunista Párt szervezete volt a koalíciós időkben (de gyorsan megszűnt). A Rendező Gárda el­sőd­leges feladata „a rendezvények biztosítása lett volna, de mellette pártrendőri feladatokat is elláttak”. S hol itt a finom különbség?

S hogy ma ne lenne öncenzúra? Hogy derülünk az osztályellenség kifejezésen, pedig ma ugyanolyan undorító és akár életveszélyes is lehet, amikor hazaárulókról és nemzetárulókról fröcsögnek egyesek, listákat készítenek, felteszik a telefonszámokat, lakcímeket a netre?

És miért kéne retrónak tartanuk a lakáskiutalást? Az egykori bulvárműsor vezetőjének, a kormányfő volt szóvivőjének nem utaltak ki lakást az And­rássy úton olyan áron, amiért falun is csak tyúkólat lehet bérelni? A bevásárlóturizmus is a múlté? Mert már nem Ausztriába megy a magyar Go­ren­jé­ért, hanem Szlovákiában alapít céget, hogy ott vásároljon magának autót? A különbség? Retró lenne a gyermektelenségi adó, amikor újra és újra felveti egy idült parlamenter?

És mondja meg már valaki, a bányászoknak anno járó hűségjutalom nem volt-e jogosabb, mint a mai politikai elitnek járó ún. szabadságmegváltás? Me­lyi­ken röhögjünk sírva? Lásd a MEH honlapját, ahol négyszáz politikus jövedelméről tájékozódhatunk. És ez az ún. szabadságmegváltás bizony milliós tételeket jelenthet évenként egy-egy politikus esetében. De semmi magyarázat, mi lenne ez. Józan ésszel azt gondolnám, ez azért van, mert a politikus nem vette ki évi szabadságát, inkább busásan megfizettette azt, hogy dolgozott (mert a kormányüdülőben is dolgozik, naná). A vicc az, hogy a munkajog szerint a munkáltató kö­teles kiadni az évi szabadságot, illetve azt kötelezően ki kell használnia. Vagy nem? Ez csak egyes esetekben kötelező, a politikusokra meg persze ez sem vonat­kozik?

És most, hogy a MÁV szárnyvonalainak megszüntetéséről folyik a vita, nem árt felidéznünk akár intő, akár követendő példaként (majd eldől, mi lesz) a bocipulmant: „a háborút követően a MÁV a szárnyvonalakon olyan kocsikat közlekedtetett, amelyek lényegében egyszerű marhavagonok voltak. Beren­de­zésük: egymással szemben elhelyezett padok és egy vaskályha.” Ez is lehet egy kitűzött szint – nekem több­nyire az a tapasztalatom, legalábbis az Avala Expresszen, hogy vagy megfagyunk, vagy megfőlünk a vonaton.

És a humorunk is már rég oda van. A gumibotot egykor kádárkolbásznak nevezték el, de ki hallott ma effajta szellemességet a rendőrségi túlkapásokról is elhíresült demonstrációk után? Még egy plagizált gyurcsánykolbászra sem tellett (bár a kolbász Orbán hitbizománya a kolbásztöltőversenyek gleichschaltolása óta).

Ma egyszerűen lebarbibabázzuk az ún. menő csávók mellett a sportkocsi anyósülésén feszítő cicababákat – s hol vannak már a benzintyúkok? A lányok, akik az ötvenes években a Csepel motorkerékpár pótülésén utaztak („és akik – a kabarétréfa szerint – Lepsénynél még megvoltak”).

Igaz, ki tudja, ötven év múlva majd a mi korunk nyelvezetét találják majd érdekesnek. A kilencvenes évek retrószótára ugyanakkor könnyedén összeállítható lesz majd pl. Parti Nagy Lajos munkásságából, hogy másokat most ne is említsünk (pl. a rap-költőket). Burget Lajos könyve azért is értékes és érdekes, mert nemcsak nosztalgia-, de gondolatébresztő is.

S rögtön elkezdhetünk jegyzetelni magunk is, el­merengve azon, hogy a ma oly közismert nevek, in­téz­mények, kifejezések és nyelvi lelemények ötven év múlva mit mondanak majd. Hogy utódaink majd mit gondolnak (rólunk) akkor, ha azt hallják: szinglihordák, kompetenciavizsgálat az általános iskolásoknál, Győzike, kiszivárogtatás, őszödi beszéd, elkúrtad, polgárkormány, dakota mondás, Stadler, viszkis rabló, köcsög, vizitdíj, áfa-kulcs, BKV-sztrájk, nemzeti vágta, tematizálás, megasztár, független értelmiségi, PR-manager, HR-manager, Heti hetes, a csodálkozó Kéri László mint politológus, PANKKK (pénz a befutott rockereknek), KOGART (az állam festmény­pénze a gazdagoknak), kommunikáció szak, könyvtár, Fradi, Az igazság ára (Jakupcsek), Havas és Kelemen Anna, miniszterelnökök, zuschlágok, mikuláscsomag, a Föld napja.

PS: A kötetből hiányzik a szócikk a beszélőről. A kis- és nagybetűsről is. Az utóbbi esetében talán nem baj, hisz még van. Ahogyan reméljük, ugye, az ötven év múlva kiadott retrószótárban sem lesz benne. Bár, mint fentebb láttuk: ami benne van ebben, nem biztos, hogy nem létezik még ma is. Mert a dolgok legtöbbjének amúgy is csak a neve változik.

Burget Lajos: Retró szótár – Korfestő szavak a második világháborútól a rendszerváltásig. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008, 352 oldal, 2490 Ft

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges