Skip to main content

A magabiztosságról, avagy a névuralom

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Csak úgy jelzem, hogy éppen akkor, amikor Nagy Imre kivégzésének ötvenedik évfordulójára emlékezett az ország, a Múzeum körúti Központi Antikváriumban dizájnoltak egy vicckirakatot. Mármint mindenféle régi vicckönyvet raktak ki. Középre Nagy Imre: Ötezer vicc című, valamikor a két világháború közt megjelenhetett kötetét rakták ki. Nyilván ez nem az a Nagy Imre, de ki tudja, mire gondoltak a kirakatrendezők – nomen est omen, a név adja el a könyvet, vagy csak úgy szórakoztak, kegyeletet sértettek, és ami talán kvázi a legstílusosabb, poénkodtak. A kirakatot senki sem verte be, a mái napig.

Ilyesmit minden probléma nélkül ki lehet rakni. De ha leírom azt a szót, hogy Coca-Cola, akkor azzal én már sértem a versenyszférát, a reklámtörvényt, vagy mit tudom én, mit, nem vagyok pártatlan, és ezen az sem módosít semmit, hogyha most leírom azt is, hogy Pepsi-Cola. Van ez a hülye szokás, főképpen az elektronikus médiában, hogy ezzel mintegy megsértünk va­lamit, ezeknek a cégeknek a személyiségi jogait, pontosabban a konkurensekét, és egyáltalán, micsoda dolog ez. A té­vék­ben kínosan ügyelnek erre, kitakarják az emberek pólóját, bézbólsapkáját, ha azon felirat, márkajelzés van. Ugye, nehogy már. Teszem azt, ha egy címeres pedofil gyilkosról van szó, különösen ügyelni kell, kényes téma, mert ha kivillan a hamisított kínai márkajelzés, oda a világ, többé nem is veszünk abból, azonosítjuk a márkát a pedofil gyilkos fogalmával. Persze ha mindez fizetve van, akkor leírhatjuk, hogy T-Com, meg Pannon, Vodafone, Coca-Cola és Tisza cipő.

Viszont az élet az egy olyan, hogy – mondta Marx – a gazdaság az alap, abból indulunk ki, minden más felépítmény. És a gazdaság alapja meg a cégek, amiknek nevük van, de mivel azt nem ejthetjük ki, csak bizonyos esetekben, egy halom remek témával nem lehet foglalkozni. Most már magam is kezdek elbizonytalanodni, leírhatom-e, vagy éppen szakhatósági engedély kell (ez is egy szép szó: szakhatóság – mintha lenne nem szakhatóság is...), hogy a mi falunkban a kilencvenes években, amikor még a Jelen sört is hamisították (a gyárat azóta megvették a dánok vagy a németek, vagyis a multinacionális karvalytőke, viszont azóta iható), akkor mindenféle üdítő jelent meg a piacon. Ezt, vagyis az üdítő kifejezést, még a magyarok is szerbül használták, azaz sok (ejtsd: szok)-ként. Minden falunak megvolt a maga sok-ja. De egyszerűen lenyúlták a kóla szót: így aztán megjelent a piacon a Bandi-kóla (a narancsos és a citromos meg egyszerűen Bandi-sok lett), meg a Géza-kóla, stb., minden falunak megvolt a maga kólája és szokja. De még mielőtt valami nagy hamisítási botrányra gondolnánk, mondjuk el azt is, hogy gyerekkoromban, a hetvenes években, a falunkban is természetesen volt szódás. Mifelénk történetesen apám első unokatestvére, a Józsi bácsi. És mint rokonnak, természetesen, ha elmentem szódáért, kijárt egy ingyen narancsos. Annak azonban nem volt neve, csak ennyi: narancsos. Eszébe nem jutott elneveznie Józsi-fantának.

Jogosan kérdik Önök, miről is fecsegek én itt, s éppen mi köze ennek a címben jelzett magabiztossághoz? Annyi, hogy Józsi bá magabiztosan végezte a dolgát szódásként, később meg magabiztosak voltak az emberek abban, hogy bármit lehet, a szabályok nem arra vonatkoznak, hogy mit nem lehet – mert azt alig ellenőrzik –, hanem hogy mit minek lehet nevezni, vagy éppen nem. Emlékezzenek csak vissza bizonyos Ilka vezetéknevű csávóra, aki Ilka csokit csinált Milka csoki dizájnban. Hogy a csoki milyen volt, nem tudtuk meg, de hogy a néven megbukott végül, arról beszámoltak a sajtómunkások.

Tehát jogosan kérdik Önök, miről is fecsegek én itt, de az egész azért jutott eszembe, mert éppen tegnap, hogy az olimpiai közvetítést akartam hallgatni a rádión, a készüléket átvittem a konyhából a szobába (mivel a tévékommentátorok már minősíthetetlenül közvetítettek, ezért mint oly sokan, magam is tévén néztem, rádión hallgattam a dolgot), szóval, ahogy bedugtam a konnektorba, egyszerűen felrobbant a zsinór, hatalmas szikrázás közepette. Még megijedni sem volt időm. Egy barátnőm tanácsára, akivel éppen akkor beszéltem, a kádba tettem a maradványokat, mivel ő már hallott olyan esetről, amikor egy ilyen felrobbant elektronikus készüléktől – pl. hajszárítótól – leégett az egész ház.

Az már úgymond poénos – akár Nagy Imre és viccei tekintetében –, hogy mindezt a kínaiakhoz kötjük, minden ilyen készüléket ab ovo kínainak tartunk. Még viccesebb, hogy az egész eset akkor történt, amikor a magyarok megnyerték az első aranyérmüket az olimpián, az én kínai készülékem meg felmondta a szolgálatot. Azóta kiszedtem a kádból, és akárhogyan is nézem, nincs rajta semmiféle olyan jelzés, hogy Made in ... Pedig normális boltban vettem, a Móricz Zsigmond körtér környékén. EPE márkájú, ha jól olvasom, FP-600EQC – ezt írja, de hogy mit jelent, gőzöm sincs. Ter­mé­sze­tesen a dobozt a papírokkal már rég kihajítottam, így a fogyasztóvédelemhez sem fordulhatok, gondolom, azt mondanák, miért voltam hülye. Az ilyesmiért ugyan kit perelnénk? A Samsung vagy a Sony viszont perelhet azért, ha rossz kontextusban helyezem el a nevüket. (Alant még beszámolok az Amway-jel folytatott tárgyalásaimról, ha már a világmárkákról van szó.)

Teszem azt, ma már bármiféle hülyeséget lehet állítani, és tudományos köntösbe burkolni, csak egy a lényeg – legyen belőle per (lásd a Norbi update-et vagy mi a túrót, de az ő nevét már le sem merem írni). Itt van, teszem azt, a magyar pszichológia, pszichiátria és könyvkiadás legújabb hőse, bizonyos Szendi Gábor. Írt egy könyvet bombasztikus címmel – A nő felemelkedése és tündöklése –, és azóta le nem lehet vakarni őt a tévéképernyőkről és a rádiófrekvenciákról. Hírnevét természetesen először is arra alapozza, hogy – idézzük honlapjáról (http://www.tenyek-tevhitek.hu) –, hogy „a pszichiátria sokat tesz azért, hogy minél több antidepresszánst tudjon értékesíteni, legalábbis Szendi Gábor így gondolja. Szerinte divat a mániás depresszió. A pszichológus ellen éppen folyik egy per az antidepresszánsokról szóló kijelentései miatt, miközben új könyve, A nő felemelkedése és tündöklése az eladási adatok alapján sikeres.”

Na itt lenne a kutya elásva – egy kis per sosem árt a hírnévuralomhoz. Igyekeztem minél többet megtudni az esetről, bár addig nem merészkedtem, hogy megvásároljam vagy megrendeljem, hiszen az Írók Boltjában, ahol rendszerint vásárolok, hülyének néznének, ha megvenném A nő felemelkedése és tündöklését és a bookline.hu-n sem mertem megrendelni, mert oda is sűrűn járok, és nemigen illene bele a profilomba egy ilyen könyv vásárlása. Szóval, én is vigyázok a nevemre. Ahogyan arra is, hogy újfent leírtam most két cég nevét. Úgyhogy csak a médiából és Szendi úr honlapjáról tájékozódtam a könyv kapcsán, illetve a könyvesboltban bele is lapoztam.

Na most arról van szó, hogy Szendi Gábor kiderítette rövid úton, hogy miközben azt hisszük, a férfiak uralják a médiát, a kultúrát, a társadalom meg erre van kitalálva, s nem a nő a meghatározó, addig a pszichológia szerint a nő körül forog az egész világ, ezek a legújabb tudományos megállapítások. Egy riportban visszamentek egészen az őskorig, de arról már nem esett szó, hogy itt és most Magyarországon milyen a nők helyzete, mert az bizony nem a fenti tézist bizonyítja. De hát ez a konyhapszichologizálás adható el, és természetesen ha én azt állítanám, hogy ez éppen olyan áltudományos okoskodás, kuruzslás, hazudozás, mint amit dr. Csernus Imre és dr. Dabic Davic – Karadzic Radovan fo­ly­tat(ott), abból menten per lesz. Hisz azt nem tudom bizonyítani, hogy mégsem a nők körül forog a világ. Hiszen már a könyv ajánlója is világosan fogalmaz:

„Miért vannak nemek? Mi a női szépség? Mit vár a nő a férfitól? Valóban evolúciós melléktermék az orgazmus? Jó meddőség ellen az orális szex?

Szendi Gábor A nő felemelkedése és tündöklése című könyvében ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ, miközben az evolúciós pszichológia nézőpontjából vizsgálja Nő és Férfi kapcsolatát. A szerző lebilincselően izgalmas elemzései bizonyítják, hogy ebben a férfiközpontúnak hitt világban valójában a Nő a titkos mozgatóerő: a Nő a szervezője s egyben fődíja annak a férfiak közt dúló, vérre menő viadalnak, amely érte folyik. A zárófejezet a freudi életmű súlyos kérdéseit feszegeti, s bepillantást enged a pszichiáter és pszichológus szakmai, szexuális visszaéléseibe is.”

Ezenfelül a honlapot is ismét figyelmükbe ajánlanám, mert korunk újabb hőse, Szendi magabiztosan lefesti magát is: „Amikor aztán pszichológus lettem, úgy éreztem, na végre becsöppentem a tiszta, önzetlen tudomány világába, lehet habzsolni a tudást.” Ám aztán jött a még magabiztosabb megvilágosodás, és rájött, miként működik a világ: „De megjelent egy másik tudomány, a privát tudomány, amely rendkívül veszélyes az egész tudományra nézve. Az egyik legveszélyesebb formája a tulajdonosi orvostudomány és gyógyszerkutatás.”

Csakhogy, feltételezzük, a perből nem lehet megélni, és okulván-tanulván dr. Csernus sikeréből, letett egy könyvet az asztalra, ami a Nőről szól. (Kész csoda, hogy Csernus még nem perelte be Szendit, mert ellopta tőle a kifejezést – A Nő –, vagyis a Nő, nagybetűvel, hisz ez is egy márka lett mára.)

A magabiztos férfi, aki természetesen pszichológus-pszichiáter (aki még magabiztosabban elégedetlen a szakmájával), tehát megmondja, hogy mi a Nő, s ebből kiindulva miképp működik a világ. Érdekesmód a minderre oly kényes feminista mozgalom – ha van még – erre nem reagál, nem ír ellencikket, nem perel. Nem nézi meg Szendi honlapját, ahol egetverően érdekes cikkeket olvashatunk, s megtudhatjuk, hogy megoldotta a Napóleon meggyilkolása körüli kérdéseket is, nincs többé kétely. Aki, mint jelzi, a Nemzetközi Napóleon Társaság tagja, az minimum tudja, mitől Nő a Nő is.

Ugyanitt olvashatnak a Mikulás-dilemma megoldásáról is, de ezt már csak azoknak ajánljuk, akik a szürrealizmus hívei.

Múltkor a vonaton azonban szöget ütött a fejembe Szendi Gábor nagy volumenű elmélete, és rájöttem arra, hogy vannak magabiztos emberek, és ezek egy része kétségtelenül Nő, akik körül forog a világ. De legalábbis a kupé világa.

Hatan ültünk benne. Sanyika és én, a faluról származó pesti gasztarbajterek, akik meg se szólaltunk, akárcsak XY, a szintén vajdasági származású x-keresztény vasipari munkás, akit a Biblián kívül semmi sem érdekel. Jómagam egy halom újságba temetkeztem, végül már teátrális módon, hogy mindenki lássa, verseket olvastam, jelezvén, írástudó lennék, de a bolondabb fajtából, hisz ki olvas ma már verseket, az ilyet jobb meg se szólítani. Ott ült még egy angol hölgy, aki arról marad számunkra nevezetes, hogy úgy a magyar, mint a szerb kalauz számára el kellett magyarázni egy elég zavaros határnyelven, hogy miért firkálta tele a Görögországig szóló vasútjegyét mindenféle rossz dátummal, és miért ült fel a Bécs–Belgrád-vonalon a Bécs felé közlekedő vonatra, noha Belgrád felé igyekezett. Ötödik utasunk egy fiatal szabadkai szerb-montenegrói keverékű, Budapesten biznisz-stúdiumokat tanuló egykori focista volt, aki az MTK-ban játszott, de volt szerb válogatott is. Mellette ült az utat végigbeszélő-kérdező-értelmező belgrádi hölgy, aki igazi vajdasági létére úgy német, mint magyar felmenőkkel, mint szerb férjjel és német rokonokkal bírt, és úgy öt-hat nyelven értekezett.

Mint említettem volt, hármunkat, a falusiakat nem tudta kikérdezni részletesen. Az angol lányról megtudtuk, biológiát végzett, de rájött, inkább orvos lenne, és most kezdi újabb stúdiumait, csak előbb utazgat egyet, hacsak a kalauz le nem szállítja. A belgrádi hölgy ezek után a kalauzok szidalmazásába kezdett, és elmagyarázta, hogy Európában az ilyesmit minimum megbocsátják, majd ránk mutatott. Amire végül én azt állítottam, hogy nem tudom, mit bocsátanának meg nekünk az EU-ban, ha be sem engednek bennünket. Az angol lány ezek után naplóírásba fogott, hatalmas füzetet hozott magával, hogy megörökítse balkáni élményeit. Vele a konverzáció angolul folyt. A belgrádi hölgy egyébként állítólagos egyetemi tanár, aki angolul, németül, szerbül, magyarul stb. beszél, szóval nyelvszakos.

A belgrádi hölgy ezek után a bizniszszkúl-hallgató egykori focistát faggatta ki, mintegy három órán át – s nem viccelek. Megtudtuk, hogy a fiú szülei mikor kerültek Szabadkára, ki a szerb felmenő, ki a montenegrói. Hogy működik a foci világa. Miből tartja el magát. Mennyit tud félretenni.

Végül áttértek intimebb témákra, hogy úgy mondjam, a Nőre.

Van-e barátnője, kérdezte a belgrádi hölgy, miközben az angol lány jegyzetelt, a másik két gasztarbajter aludt, én meg úgymond verseket olvastam.

Ó, igen, számolt be bizalmasan a hölgynek a szabadkai ex-focista, egy szabadkai lány. Kiderült, etnikai probléma nem lesz, ő is szerb-montenegrói keverék. Turisztikát tanul Újvidéken, mivel a nyelvek és az utazás érdeklik. Szép, és húszéves, tehát most kezdte, állította mindezt a focit a bizniszért korán otthagyó szimpatikus fiatalember.

Óóóóó, mondta a belgrádi hölgy, tipikus, tipikus.

És ekkor kaptunk egy nagyelemzést. Ezt szerbül, úgyhogy az angol lány inkább olvasott. Jelezném, fél óra is elmúlt kezdetben, míg kiderült, hogy mely nyelvet tudjuk a legtöbben, és az angol lány vesztett. A belgrádi hölgy elmagyarázta, hogy itt van ez az angol lány, nagyon okos és szép, befejezett egy egyetemet, de ez nem elég, íme, most egy újabba kezd. Ez Európa! Tudja az angol lány, hogy mit akar. (Ehhez képest a vonatjegyét, mint írtam, nem tudta helyesen kezelni, de ez már mindegy is.) Ám a te barátnőd, magyarázta a szabadkainak, nem tudja, hogy mit akar. Pedig ez a legfontosabb az életben, a ha­tározottság. Íme, a barátnőd nyelveket akar tanulni, és utaz­ni. Hát persze, mint mindenki! De ez semmi, ez általános, és nem határozott cél. Ez a lány vélhetően egy buta lány, látod, egy ilyen jó partit akar kifogni, mint te.

Nem tudom, a szabadkai focista-bizniszmen mire gondolt, gyanítom semmire, mosolygott, és nagy áhítattal hallgatta ezt a határozott világlátást.

Később, hogy ezt megtárgyalták, valahogyan az olvasmányélményeikre terelődött a szó. Az orosz irodalomra. Hogy milyen nagy művek vannak, ott van ez az Anna Karenina, ugye, a Dosztojevszkijtől. És van még az a másik nagy mű is, az is milyen jó.

De a címe már nem jutott az eszükbe. A Játékos? Mert hát focizni, az is játékos. Hát, talán, de van ennél vastagabb is. A háborúról, na az az igazán jó. És ekkor rám, a versolvasóra néztek, s mondtam, igen, van ez a Háború és béke, és hogy van a Tolsztoj, meg van a Dosztojevszkij. Megegyeztünk végül, hogy az orosz irodalom nagyon jó, nem hiába, szlávok, mint a szerbek és a montenegróiak.

De ekkor hálistennek megérkeztünk a határra.

Ezt a derűs, s ismétlem magam: magabiztosságot árasztó élményt, amikor mindenki tudja, hol a helye, még feldolgozni sem volt időm, amikor visszaérkezvén Budapestre már rögtön keresett is egy alkalmi haver, sürgős találkozót kérve. Azt gondoltam, munkáról len­ne szó, ő maga mondta: munkaügy; hisz matematikus, nem afféle pancser, informatikai cége van többekkel. Kissé különc alak, de melyik tudós matematikus-informatikus nem az, hosszú haj, langaléta felépítés. Semmit nem vártam, de már ott állt régóta, láttam az utcán jövet. Félig kivasalt, tehát félig gyűrött és kopottasnak tűnő ing, tiszta, de mintha mégis koszos lenne, vagy fakó. Fél­re­csú­szott nyakkendő. Szintén félig vasalt, fekete nadrág, fekete cipő, de régi hátizsák. Még belefér, gondoltam sztereotípiáim alapján, a tudósok ilyenek.

Mentünk a Múzeum cukrászda felé, s már kérdezgetett is, hogy akkor mekkora a családom, testvéreim vannak-e, hol-hányan, rokonok-barátok-ismerősök. A titkosszolgálatok nem kezdik így a beszélgetést, nemhogy ő – de hát megbocsátható, a zsenik mindig bolondok, őszinték is, és hát így oldják a kezdeti feszültséget. Még mindig nem értünk oda, de csak úgy záporoztak a pontos kérdések, és olyanokra, hogy hány testvérem van, mégsem válaszolhatok körmondatokkal, tehát gyorsan haladtunk. Ekkor tért ki arra, hogy elégedett vagyok-e a keresetemmel, a munkahelyi helyzetemmel, az előrelépési lehetőséggel. Hát, mondtam őszintén, gondolván, itt egyfajta barátkozás indul, csak kissé furcsán, de a hebehurgyaság még nem bűn, az ember soha nem elégedett, hiú is, mindig több kell neki. Ekkor még mindig arra gondoltam, hogy hát valamit írni kéne ezen informatikus cégnek, szöveget javítani, szerkeszteni, olyasmit, amihez valamelyest értek is.

De kissé bántó volt, hogy mégis egy idegennek kell beszámolni vagyoni helyzetemről (nincs is vagyoni helyzetem, úgyhogy ez egyszerű, de mégis), fizetésemről (konkrétumok nélkül), terveimről, és mindezt öt perc alatt. És amire az a válasz, hogy egy kis pénz, nem is kevés, jól jönne, nem?

Hát erre szoktunk nem nemet mondani. Az ember el is szégyenli magát, pár másodperc alatt – mondják, akár a halál előtt – átfut az élete az agyán, nézi, nem gazdag, nincs semmije, vagy amije van, az nem elég, mi van akkor? És itt egy matematikus-informatikus, határozott bizniszmen vagy ki, aki most ezt finoman a pofájába dörgöli, de mégis kiutat kínál. De mégis, mi az a különlegesség, mi az a tudás, ami miatt pont nekem?

A cukrászdában mintegy három perc alatt megvilágosodtam, honnan barátunkban ez a magabiztosság. Kopottas-koszos hátizsákjából előszedett egy hatalmas paksamétát, egy slide-show nyomtatott verzióját. Pontosabban előbb egy könyvet vett elő, melynek hátoldalán ott volt egy ábra, hány módon lehet pénzt keresni. Merthogy csak nem vagyok olyan hülye, hogy ne akarjak pluszban, a munkám mellett, még havi kétszázötvenezret keresni? Hisz mégiscsak albérlő vagyok, nem? (Töredelmesen bevallottam, hogy nincs saját lakásom.) Nos, keresni négyféleképpen lehet: „alkalmazott, egyéni munkavállaló, vállalkozó, befektetés”.

Hol vagy te? – kérdezte.

Hát, alkalmazott – szégyenkeztem.

Oké, és szereted a munkát?

Igen, szerencsém van, azt csinálom, amit szeretek, bár persze problémák adódnak – szövögettem a fonalakat.

De azért pluszban havi kétszázötven jól jönne, nem, mint befektető, nem? Amikor te csak ülsz, a pénz meg jön – húzta el előttem a mézesmadzagot.

De ekkor már gyanút fogtam. És amint megmutatta a prezentációt, a kinyomtatott slide-show-t, tudtam, ez piramisszerű biznisz, be kell szervezni x embert, ennyi, kezdetben meg fizetsz.

Ám rögtön győzködött, hogy ez egy egészen más modell, itt bukni nem lehet, az egész netes megrendeléseken alapul, ott sem kell lennem, csak hozzak másokat is, alám beépítve, testvért, anyát-apát, rokonokat, barátokat és a munkahelyi ismeretségeket.

Jó, mondtam, értem én ezt az egészet, de mégis, mit lehet vásárolni.

Bemutatta a termékcsaládot: mosópor, fogkrém, tisztítószerek, kozmetikai cikkek.

De hát – mondtam én, immár felvilágosulva –, ez az Amway.

Majdnem jól gondolom, mondta, de nem teljesen. Különben is, ha csak fogyasztóként lépek be, akkor fizetnem sem kell a belépési nyilatkozatért, és mennyit is spórolnék?

Min, kérdeztem, a sminken?

Vagy a mosóporon, érkezett a magabiztos válasz. Hányszor mosol? Mennyit költesz fogmosásra?

Nem tudom, vallottam be.

Majd áttértünk arra, hogy feltérképezzük kiadásaimat, arányosan, mennyi megy kajára, könyvre, öltözködésre, tisztálkodásra.

Osztottam-szoroztam, mondtam, hogy hát végül is van itt egy diszkont a kiskörúton, ott veszek a vécépapírtól kezdve az afterséven át az öblítőig mindent, és akárhova is lépek én be, akár az Amway-be, havi ötszáz forintnál többet nemigen spórolhatnék.

Ekkor bedobta az utolsó aduját:

De ha lesz barátnőd, neki csak kell kozmetikum, nem?

De ha lesz barátnőm, mondtam, csak nem az Amway-től fogunk vásárolni. Hogy hat évig ugyanabból a tubusból sminkeljen.

Ugyanis ekkorra már én is magabiztos voltam.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon