Szerbhorváth György

Nyomtatóbarát változat

Június sok mindennek a hónapja volt, de elsősorban a tudományé. Hiszen Budapesten lesz Európa agya, azaz az Európai Unió innovációs központja.

És szeretjük mi a tudósokat. Mert amilyen okosak, nélkülözhetetlenek, jóravalóak, olyan esetlenek is, legalábbis némelyikük. Szórakozottságuk nem is a felemás zokni hordásánál fejeződik be, hisz például – legalábbis a rossznyelvek szerint – a nagy Hegel egyszer olyannyira elgondolkodott, hogy még cipőt sem húzott, és fuszekliben caplatott a nagy sárban az egyetem felé.

Az igazi tudósokat azért is szeretjük, mert annyira el vannak foglalva saját szakterületükkel, hogy nem különösebben szokásuk beleszólni olyan ügyekbe, amelyek nem érdeklik, nem izgatják őket, és amelyekhez éppannyira értenek, mint bármely átlagember. Az igazi tudós – hallottam ilyenről is – még akkor is Derridát olvas, amikor gyerekeivel focizik az udvaron.

De a tudósokat éppen emiatt is hallgatjuk meg szívesebben bármely más kérdésben, mint az ún. véleményformálókat, akiket le sem lehet vakarni a képernyőről, az újságoldalakról. Előbbiek töprengve mondanak is valami meghökkentőt, míg utóbbiak azok, akik – alkalomtól függően – jónak tartják ma­gukat szakpolitikusnak, szakembernek, de független elemzőnek szintúgy, mikor melyik után nagyobb a kereslet, vagy mikor jelöli őket egy párt ide vagy oda. Tökmindegy, csak helyzetben legyenek, így mentik meg az országot, a világot. Tudós ilyet sosem akarna, éppen ettől is tudós.

Itt van például a már emlegetett uniós kutatás-fejlesztési központ. Mint olvasom, a 18 tagú igazgatóbizottság egyik tagja lehet Magyar Bálint. Ez nemcsak arra bizonyíték, hogy a politikai elit tagjai sosem esnek ki a pikszisből – ez valami természeti törvény nyomán történik így –, de arra is, hogy mindenképpen (volt) politikusokkal kell „igazgatni”, azaz ellenőrizni a tudósokat, nehogy lenyúlják a lóvét. 2013-ig úgy 77 milliárdnyi forintot költenek majd el az intézményben, mondjuk nem is oly nagy pénz ez ahhoz képest – úgy nyolc kilométernyi autópályára elég (attól függően, mennyi cementet lopnak el) –, hogy csak az igazgatóbizottságban 18-an sasoljonak rá (hovatovább ez a sasolás is pénzbe kerül, és mivel biztosan nem kevésbe, hát a tudósoknak nem is marad sok).

Mint ismeretes, a székhelyre Budapest mellett Wroclaw, Barcelona, illetve közös projektben Bécs és Pozsony is pályázott, de végül már csak Wroclaw ma­radt állva, igaz, minden esély nélkül. Wroclaw csak úgy tudta elhalasztani egy nappal a végleges döntést, hogy Lengyelország szavazott Budapest ellen. Ma­gyarán a halogató döntés 26:1-es állásnál született, vagyis Lengyelország egyedül maradt, de élt vétójogával. Június 18-án reggel a Magyar Tudo­mányos Aka­démia új elnöke, Pálinkás József az MR1-Kossuth Rádió 180 perc című műsorában ugyanakkor azt nyilatkozta – s ekkor rémültem meg én kissé –, hogy: „Sok háttérbeszélgetést lefolytattunk, és ebből úgy látszik, hogy biztosra vehetjük, kimondom akkor a szót is, akkor is, ha ilyet nem illik egy döntés előtt kimondani, azt gondolom, hogy biztosra vehetjük, hogy ez Magyarországon valósul meg.”

Lefordítom: Pálinkás arról beszélt, ő olyannyira biztos a sikerben, hogy előre ihatunk a medve bő­rére. És hagyján, hogy ilyen értelemben tökéletesen igaza volt, tippje bejött. Hanem hogy az európai politizálásban mi illik, mi nem illik, ez lenne a kérdés. Mert biztos vagyok benne, hogy ha a Lengyel Tudományos Akadémia elnöke ugyanezt nyilatkozta volna a Wroclawi Rádió reggeli műsorában, és végül ők nyerik el a központ létrehozásának jogát, fél Ma­gyarország felkel emiatt, és Brüsszelig meg sem áll, hogy micsoda pofátlanság az, hogy mi itt pályáz­gatunk, aztán voltaképpen már minden előre eldőlt, le van vajazva, éppen semmi értelme a szavazásnak, az csak színjáték, hogy megerősítsék a háttérbeszélgetéseken született döntést. Hogy na itt van, a lobbisták uralják a világot, az egész Unió fabatkát sem ér, és lépjünk ki belőle rögvest.

És effajta érvrendszer bukkant volna fel akkor is, ha teszem azt autópálya-építési koncesszióról, kecske­méti Mercedes-gyárról vagy más hasonlókról lenne szó.

De mivel a lengyelek nem hallgatják a Magyar Rádió reggeli adását, illetve nem figyeltek Pálinkás József nyilatkozatára, Magyarország megúszta.

De azért szólni kéne neki, hogy tudni illik, hogy mi illik, legyen ő akármilyen szórakozott professzor. Különben is, ő maga mondta, hogy mi (nem) illik.

Ez a nap egyébként tényleg a magyar tudomány, az MTA napja volt. Legalábbis ezen a napon számolt be arról az újvidéki Magyar Szó, hogy a Szerb Tudo­mányos és Művészeti Akadémia (SANU) néhány akadémikusa az MTA vajdasági tanácsának megalakulása ellen tiltakozott. Tegyük hozzá, elsősorban egy Vasilije Krestic nevezetű futóbolond nacionalista, aki már a nyolcvanas években is olyan szélsőséges volt, hogy a fal adta a másikat, és persze része volt a milosevici háborús ideológia kidolgozásában is. Mint olvashattuk, a jól értesült akadémikus tudja, hogy az MTA törekvése mögött a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom áll Nagy-Ma­gyar­ország létre­hozásának eszméjével. Krestic azt is kipárologtatta magából, hogy az MTA valójában be akarja kebelezni a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiát (VANU). Utóbbi tagjai aztán nem győztek tiltakozni amiatt, hogy a VANU-t bármiféle kapcsolatba hozzák a HVIM-mel, mely utóbbinak meg sem kellett nyikkannia ahhoz, hogy ismét címlap­sztori le­gyen. (Összeesküvés-elméletem szerint a HVIM maga beszélte be ezt a szerb akadémikusnak egy belgrádi kiskocsmában egy liter sljivovica mellett.)

Az MTA Vajdasági Tanácsa egyébként május 11-én alakult meg, feladata, hogy dinamizálja a vajdasági magyar tudományos közösség tevékenységét (ami nem kis feladat, hiszen olyan, mint vajdasági magyar tudományos közösség, voltaképpen nincs, vagy ami van, és vajdasági magyar, az minden, csak nem tudományos, különösképpen a humán tudományok terén, bár magyarnak túlságosan magyar is). Elnöke, dr. Berényi János viszont nem kívánt reagálni a SANU egyes tagjainak vádjaira, mert minek.

És az egészben valójában nem az az érdekes, mit csinál az MTA a Vajdaságban, hanem egyáltalában hogyan keveredik ide a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Akik, ezek szerint, mindenütt ott vannak. Annak ellenére is, hogy Toroczkai Lászlót, a szervezet tiszteletbeli elnökét – állítólag – ismét kitiltották Szerbiából, ahogyan – állítólag – kitiltották Kanadából is. De erre sincs bizonyíték, mert az nem az, hogy a HVIM bejelent valamit, mások meg cáfolják, ahogyan persze arra sincs bizonyíték, hogy az MTA-n keresztül szervezkednének. Ám az kétség­telen, hogy ragyogóan használják a médiát, amely mindent bevesz-átvesz tőlük, s terjeszt ellenőrizet­lenül. A HVIM és Toroczkai senkik lennének a média nélkül, és legyinthetnénk is rájuk, csakhogy szinte minden pórusunkba befúródnak, mindenütt ott vannak, róluk esik szó, miközben valahol, valamilyen értelemben sehol sincsenek, főleg nem szellemi ér­telemben.

Számomra azért is fájdalmas, ahogyan elmennek mellettük, miközben fújolni kéne folyamatosan, cáfolni, lerántani róluk a leplet, mert diadalmene­tüket végül is az én falumban kezdték meg 2004. október 23-án. Akkor még nem gyűlölhették olyannyira Gyurcsányt sem, hisz ő meg akkor került hatalomra. Az idő tájt még a Vajdaságban grasszáltak s vonultak fel, így került végül sor az általuk rendezett Kárpátia-koncertre a falunkban. Mivel a szerb rendőrség vagy a titkosszolgálat egyszerűen csak itt en­gedélyezte, egy magyar faluban, ahol minden ellenőrzés alatt tartható. Emlékszem, mi egy egészen más jellegű, disznóvágásos irodalmi napot tartottunk, aztán kissé meglepődtünk, hogy este már Árpád-sávos zászlók alatt vonulhatunk el jártunkban-keltünkben. És le se szartuk volna őket – akkor még sem Gój Motorosok, sem Magyar Gárda nem volt –, ha a következő napokban a szerb sajtó nem csinál fasiszta falut a településünkből, ahol az emberek másról sem gondolkodnak, csak hogy miképpen lehetne itt me­gint Nagy-Magyarország.

Mármost azt kérdezik, hogy a falu, az akadémia és a szélsőjobb hogyan keveredik a fejemben most össze, hová akarok kilyukadni? Hát oda, hogy júniusban az Akadémia elnöke egy szakmai konferencián a vidéki élet mellett érvelt. Azzal még mélységesen egyezünk is, hogy – így a tizedikei hír – megengedhetetlennek mondta, hogy az államigazgatás és az oktatás kivonuljon a kis településekről, és hangsúlyozta, hogy iskolákra és munkahelyekre van szükség, s hogy a városokon a sor, segítsenek biztosítani a falvak gazdasági-szellemi életképességét.

Ám azt sokkal kevésbé értem, miképpen képzeli el a következőt: „meg kell állítani, hogy az emberek a falvakból a városokba költözzenek.” Mert ennek a módszeréről egy szót sem szólt (mint láttuk a fentiekben, csak általánosságban), de azt hiszem, a leg­nagyobb probléma mindebben az, hogy már megint előkerült „a magyar falu”. A magyar falu, a magyar város – így általában, egy kalap alá véve az összes falut, illetve az összes várost. S hogy ellentétben a várossal, falun kell élni, vidéken, kutyaugatás, madárfütty és lópatacsattogatás közepette, a földet művelgetve, zoknit kötögötve, ez lenne az autentikus lét. (Nem tudom, Pálinkás idézte-e Heideggert…)

Az egész egyszerűen már csak azért is érdekes, mert éppen ama napokban folyt ádáz vita arról, hogy vajon a segélyt kapóknak kell-e közmunkát végez­niük, hogy egyáltalán megkaphassák a segélyt, vagy aki nem dolgozik, ne is egyék. Illetve, hogy az önkormányzatok határozatai jogsértőek-e. Kiderült, igen, azok, de ma a jogsértés nem számít jogsértésnek. S ha jól emlékszem, többnyire kisebb vidéki falvak, települések hoztak ilyen döntéseket, amelyek többnyire a romákat érintenék, bár akadt olyan falu is, ahol a helybéliek elmondták, hogy ott mindenkit egyaránt érint.

Azt ugyan nem állítanám, hogy a tudósok elnöke úgy általában idealizálná a falusi életet, de az bi­zonyos, azt sem tudatosította magában, hogy ma a falvak egy jó részében egyszerűen nincs munkale­hetőség, tehát ott ma élhetetlen az élet, és az embe­rek csak azért nem migrálnak, mert halovány ötletük sincs, hová mehetnének, ahol nemcsak munkájuk adódna, de az éjszakát sem a csillagos falusi ég alatt kellene eltölteniük. A magyar falu nem a pilisi vagy a Balaton-parti vagy -felvidéki falvakat jelenti, hanem az összest, inkluzíve akár az alföldi tanyavilágot is… A közbiztonságról is annyit, hogy a Magyar Gárda és a Gój Motorosok falujárásai a legrosszabbakat sejtetik, és ahogyan a HVIM fasiszta falut gyártott az én vajdasági falumból, ugyanúgy nem hiszem, hogy e településeknek jót tenne az, hogy mindenféle önjelölt félkatonai alakulatok mennek oda erejüket demonstrálni, még akkor sem, ha ennek a helyiek egy része örül is. Mert nemigen hiszem, hogy egy vállalkozó ott akarna munkahelyeket teremteni – ha csak nem helybéli, és uralja a terepet –, ahol ilyesmik zajlanak, s amikor az adott településről csak és kizárólag ilyen kontextusban hall az ország népe. És még rémisztőbb az, hogy az Akadémia elnöke szerint még meg is kell akadályozni azokat, akik egy élhetetlen faluból egy élhető városba akarnak költözni. Pon­to­sabban azt merem megkockáztatni, hogy Pálinkás tisztában sincs avval, mit mondott, csak úgy mondta, mert egy MTA-elnöknek sok helyen hirtelen kell sok okosságot mondania.

Más tudósok, így például a konzervatív filozófus, Roger Scruton – aki egyébként falun lakik – éppen azért érvel többek közt a város mellett A lámpaosz­lopok és a telefonfülkék jelentőségéről című cikkében (Kom­mentár, 2008/2.), mert immár az utcai közvilágítás is a város közbiztonságának a záloga: „annak jele, hogy a városnak szemei vannak.” Igaz, az egyenruháról meg azt mondja, hogy az „biztonságérzetet ad, felemel és legitimál: emlékeztet arra, hogy a rendőrség nem ön­kényes, hanem ligitim hatalommal bír, amelynek az öntudatos (állam)polgár épp ezért aláveti magát.”

S nekem ugyan halovány fogalmam sincs, mi történik „a magyar faluban”, de mintha egyre több jel utalna arra, hogy ott már semmi sem nyújt bizton­ságérzetet, az egyenruhákat önkényesen hordják, önbíráskodásról hallani, közvilágítás meg sehol, mert sokaknak már otthon sem telik világításra, stb. stb. De azért még idéznék Scrutontól, hisz jól érzékelteti a dolgok velejét: „A város az önkorlátozáson és a kölcsönös előzékenységen alapul: azért képes fennmaradni és működni, mert milliónyi lakosát számtalan kis kimondatlan egyezség köti össze, melyekben közös az, hogy lemondunk az erőszakról a megegyezés javára, legyen szó a tömött utcákon és piacokon való előrejutásról, a tömegközlekedés használatáról, arról, ahogyan helyet foglalunk a mozikban és a színházakban, vagy egyszerűen ahogy elsétálunk egymás mellett a parkban.”

Hát ez az. És ezért nem szeretem én feltétlenül a falut. Mert meglehet, a mi magyar falunk a nap túlnyomó részében kihalt, annak ellenére, hogy több mint ötezer lakosa van, és egy frekventált útvonalon fekszik, nemrégiben fényes nappal a járdán ütött el egy hatvanéves néni. Egyszerűen belém rohant kisbiciklijével, későn vett észre, én pedig már nem tudtam elugorni előle. Ahogyan belémszállt, röptében egyszersmind lefejelt, úgy, hogy kisebb agyrázkódást szenvedtem, az egyéb sebekről nem is szólván. Kér­dé­semre, hogy miért nem megy az úton, ezt válaszolta: „A rendőrök mondták, hogy a járdán hajtsunk, mert az úton veszélyes.” Erre csak káromkodni tudtam. Mert akár igaza is lehet: az úton közlekedni tényleg nagyon veszélyes.

És ha már a biciklizésnél, a közlekedésnél tartunk. Nem tudom, hová szándékoznak majd költöztetni ezt az új EU-s innovációs központot, ahol majd kutatnak és fejlesztenek a nemzetközi tudóskrém képviselői. De hogy ide-oda közlekedni Budapesten (át) nehezen fognak majd, az biztos. A probléma ma pont az, hogy sokan költöztek ki a fővárosból az agglomerációba, a környékbeli falvakba, és ez a sok em­ber reggelente be akar jönni Budapestre, estefelé pedig haza akar menni. Ilyenkor áll be a város totá­lisan. A city viszont nem akar falura menni, mert akkor nem lenne city. A közlekedés pedig nincs megoldva, és ott tartunk, ahol. A jövő munkaformájának tekintett távmunka sem működik, hisz a magyar munkaadó szereti élőben látni a munkavállalót, akiben persze nem bízik, ezért ellenőrizni akarja.

Erről persze az urbanisták, a város- és munkaszociológusok biztosan többet tudnának mondani. Addig viszont elmélkedhetünk arról, az Akadémia új elnöke miért gondolja azt, nem jó élni a (bűnös fő)városban, vidéken, falun viszont ott a Kánaán, és aki már ott van, maradjon is. Csak aztán nehogy még bevezessék a lakhelyelhagyás tilalmát. Tudományosan.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges