Skip to main content

Vendégkönyv

Bazsányi Sándor „…testének temploma…” című kötetéről

Na, Kira drága, a maga neve olyan ritka, hogy a masina szótára nem is ismeri. Mindegy. Kira, az van. S remélem, maga nem járt még úgy, mint szegény Attila, amikor kiadták Öcsödre (még Öcsöd is van! csak Kira nincs) nevelőszülőkhöz, és „átnevezték”.

És látja, drága Kira: augusztusban végig a maga Vendégkönyvébe írtam a naplót. Most aztán olvashatja – ha van kedve.

 

Drága Odette,
különös kegyben részesítem. Vendégkönyvébe önéletnaplómból írok bele részleteket. Íme:

VII. Az új kör és az öregség

Na most meg a Melánia. Hát nem is ismerlek… Soha nem voltam nálad vendégségben, akkor meg miért írnék bele a vendégkönyvedbe? Amikor annak idején Judit felkeltvén délutáni édes álmomból azt kérdezte, írnék-e a Vendégkönyvbe, s én, csak hogy alhassak tovább, igent mondtam, ugyancsak mély csapdába estem. Lehet, hogy csupán kedvességből, mert azt akarta, hogy miután kimondtam a boldogító igent, békésen alhassak tovább, Judit nem árulta el, hogy én ezzel az igennel egy életre elköteleztem magam mindenféle pimasz kis csajok vendégkönyvének.

Jaj, Borsika, drága, most meg maga nyomja elébem a vendégkönyvét, írnék bele valamit; biztosan arra gondol, hogy valami szépet, de hát úgy hirtelenjében nem jut ám az eszembe mindig valami szép. Mindjárt végiggondolom, találkoztam-e valami széppel az utóbbi időben, mert ugyebár, ha csúnyaságot, gorombaságokat kellene ide írnom, az igazán nem esnék nehezemre. Na de, jutja hirtelen az eszembe: még az ősszel írtam egy szöveget Pór Péter barátom 70. születésnapja alkalmából rendezett meglepetés-konferenciára.

Zsófika, kedves, most már nem berzenkedem ezektől a vendégkönyvektől. Tudja, miért? Rájuk szoktattak. Írok hát magának is. Bele. A vendégkönyvbe. Ha már oly szeretettel vendégül látott, és meghallgatta, amit Bibóról meg Petriről fecsegtem. Mert hát, ne is tagadja, Maga volt az, aki Bálintnak ezt a témát súgta. Vagy tévednék? Én a felkérésre azonnal igent mondtam. Már hogy is ne fogadtam volna el? Bibó meg Petri, fontos hőseim a rendszerváltást megelőző időkből!

Mire észbe kaptam, Viola és Amália után a kicsi Gerda is elém tolta a vendégkönyvét. Nem megmondtam, kicsi Gerda, hogy utálok vendégkönyvbe írni?! Haggyá’ mán békén… De várj csak! Kicselezlek én Téged. Már Amáliát is kicseleztem. Írtam neki bele egy könyvről, csak úgy felelőtlenül. Nem kritikát, hanem csak úgy. Úgyis mindig csak úgy kéne írni. Bár? Nem voltam-vagyok ebben egészen biztos, s még tovább bizonytalanodtam elfele, amint a minap a kezembe vettem Radnóti Sándor barátom (egyik) új könyvét; Az Egy és a Sok, az a címe.

Most Amália vendégkönyvébe írok, Amália egytárgyú, veszettül szubsztanciális szöveget kap a könyvecskéjébe, nem kell panaszkodnia emiatt, mint szegény Violának. Vagy lehet, hogy kell. Fene tudja. De most hagyom a hülyéskedést. Alábbhagy bennem. Helyette afféle olvasónaplót közlök egy könyvről, Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? kötetéről, amiről egyébként is lazábban akartam írni, fenébe a tüzetes vizsgálattal.

Kiállításokon találkoztam először vendégkönyvvel. Írja bele a tisztelt látogató a benyomásait (?), véleményét (?), mit tudom én. Azóta is majd mindig elosonok a vendégkönyvek, akárcsak a koldusok mellett. Írnék én mindegyikbe, adnék én mindegyiknek, de hát szégyellem magam.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon