Vajda Mihály

Nyomtatóbarát változat

Jaj, Borsika, drága, most meg maga nyomja elébem a vendégkönyvét, írnék bele valamit; biztosan arra gondol, hogy valami szépet, de hát úgy hirtelenjében nem jut ám az eszembe mindig valami szép. Mindjárt végiggondolom, találkoztam-e valami széppel az utóbbi időben, mert ugyebár, ha csúnyaságot, gorombaságokat kellene ide írnom, az igazán nem esnék nehezemre. Na de, jutja hirtelen az eszembe: még az ősszel írtam egy szöveget Pór Péter barátom 70. születésnapja alkalmából rendezett meglepetés-konferenciára. Ez a szöveg éppen a maga vendégkönyvébe illik, hiszen maga is, kedves Borsika, szereti Pétert, nagyon. Hát nézzük akkor:

Péter és a fin de siècle Bécsben

Sarka-szegetten, egy tübingeni kórházban készülök megünnepelni a neves dátumot; s hogy valami undokot is mondjak: biztosíthatlak, drága Péterem, ettől kezdve azért inkább csak lefele mennek a dolgok. De sebaj – ha igaz az, hogy emlékeink teremtik identitásunkat, akkor azért ez a lefele nagyon is értékes elemeket hoz fel a felszínre. Ágyamon hevervén, élvezvén az őszi színeket, fényeket – most az ablak éppen nyitva van –, az illatokat is, s azon mélázván, képes leszek-e az Allah büntetéseként rám rótt állapotomban Hozzád méltó sorokat a masinába püfölni – igen, Allah büntetése: egy gyönyörű mecset udvarán történt sarkam szegése –, identitásomat teremtő s közülük Reád vonatkozó emlékeim közül valamiért kettő tolakodott előtérbe. Eddig nem tulajdonítottam semmiféle jelentőséget annak a ténynek, talán nem is regisztráltam tényként, hogy mi tulajdonképpen Bécsben barátkoztunk össze. A hetvenes évek végén, ha jól sejtem, az után, hogy akkor éppen végleg búcsút mondtatok rémséges széphazánknak, s mielőtt még tovább költözködtetek volna nyugati irányba, háromszor is találkoztunk Bécsben. Korábban láttuk ugyan egymást Pesten, Te úgy emlékszel, először a Corvin mozi előcsarnokában mutatott be bennünket egymásnak valaki, én meg egy Falk Miksa (Néphadsereg) utcai hasonló pillanatot őrzök az emlékezetemben – bizonyára a Te emlékezeted őrzi hívebben… a mit is? A tényeket talán? már csak írásaink karakteréből is megállapíthatja bárki, kinek jobb a memóriája (de mindegy is, kétszer csak-csak nem mutatkoztunk be egymásnak – már miért is ne? Hány ember van, akinek a sértésig menően sokszor sikerült bemutatkoznom! Pór Péternek azonban, akinek vágytam is nagyon az ismeretségére, bizonyára csak egyszer mutatkoztam be), szóval, egy szó, mint száz: első beszélgetéseinkre Bécsben került sor. Sorra-rendre: először valami professzori szálláson, ahol Bodi Laci lakott éppen. Miről beszéltünk? Azon kívül, hogy megkértél rá, hozzam ki Bécsbe Dávid fiatoknak a fa teherautóját – rövidesen epitheton ornansommá vált Dávid kisgyerekkori mitológiájában: Misu bácsi, „aki meghozta a teherautót” –, fogalmam sincs, miről esett szó közöttünk. Biztos járt a szánk – mindig jár –, de hogy elsőre bármi fontosat közöltünk volna egymással? Valószínűleg nem, ahogy több mint 30 éven át hol gyakoribb, hol ritkább találkozásaink során többnyire nem beszélgetésünk tárgya, hanem – számomra legalábbis – a mondottak mikéntje, a beszélgetés atmoszférája volt mindig az igazán fontos.

Másodszor a Sterngasséban (jól emlékszem az utca nevére?), ahol vagy egy évig laktatok, amikor meghoztam a Hold utcából (Rosenberg házaspár) a nevezetes teherautót (vajon megvan-e még? Csak nem Samuel játszik vele?), harmadszor meg ugyanott, amikor Judittal és Sándorékkal hosszú út után – Isztambul, Edirne, Szófia, Újvidék, Eszék, csak rövid megállók – hajnalban megérkeztünk, s Juli nem átallott Benneteket azonmód felkelteni.

Nos, miről jutottak ezek a nem túl jelentős bécsi epizódok az eszembe? Persze azért nagyon is jelentősek voltak, érezhetően egy több évtizedes, fontos barátság kezdetei. De miért lett hirtelen fontos a számomra, hogy ezek a rövid találkozások a császárvárosban történtek? Sem a professzori szállás, sem a Ti lakástok nem volt jelleg­ze­tesen bécsi, Bécsből meg amúgy semmit sem láttam ezen alkalmakkor. S mégis: azt hiszem, Bécs – nem is tudom, Te szereted-e, tudom, egy időben sokat jártál ott, nekem a város mint város meg semmit nem jelent, ridegnek érzem, hiányzik belőle nekem az elevenség, csak egy-egy Jugendstil épület előtt kapom fel a fejemet –, s ez, Bécs tehát, az emlékek említett második eleme, Bécs valamiféle kapocs közöttünk. Nem Bécs városa, hanem a bécsi fin de siècle. Erre akkor jöttem rá, amikor újra rápillantottam írásodra: „Két pillanat a bécsi színpadon. Hofmannsthal: A rózsalovag; Schnitzler: A zöld kakadu”. Újraolvastam gyorsan a két darabot is. S világossá lett a számomra: ez az „egyszer volt, hol nem volt, többé soha nem lesz” az, amiben találkozunk. Ahogy évekkel később egy esti sétán Nancyban elvittél a város Jugendstil negyedébe, mintha valaha volt közös, már csak emlékeinkben élő szerelmünkhöz vittél volna el.

Fin de siècle. Miért éppen Bécs? Túl bonyolult a kérdés, hogy itt ezt mélyebben boncolgatni merészkedjem. Te, Péter, ezt ezerszer jobban tudod, mint én. Tenéked magyarázzam? De Bécs: a régi bomlik, elkerülhetetlenül, ahogy másutt is; de a császárvárosban, s ez sok vonatkozásban a Monarchia egészét is jelenti, nem egy csapásra, nem robbanásszerűen. A régi értékek (sőt a régi hierarchia is) érvényesek, legalábbis az érvényesség látszatával bírnak, igazán komolyan viszont már nem vehetők; aki butaságában és ember­telenségében komolyan veszi őket, s még arra is jogot formál, hogy életformáját kikezdhetetlenül érvényesnek tekintsék, Ökör báró, az már nemcsak nem tiszteletre méltó, hanem egyszerűen nevetséges és alantas. Néha úgy néz ki, mintha külső, bomlasztó erők híján a régit még őrző, bánatosan örömteli nosztalgia világa, melyben valóság és látszat, igazság és többnyire nem túl veszedelmes hazugság, az egyik igazság és a másik igazság kavalkádja valamiféle élhető életet tesz lehetővé, méghozzá odafent éppen úgy, ahogy az alsóbb rétegekben, soha el nem múlna. De a régi akkor is bomlik, feltartóztathatatlanul, s aki elég okos ezt tudni, mint a Tábornagyné, az nemcsak azt tudja: az idő kikezdi saját fiatalságát, szépségét, óhatatlanul elrabolja tőle szinte még gyerek szerelmét; nincsen világ, melyben ne ez történne. Hanem tudja azt is: a világ, melyben boldognak tudta magát, a saját személyes sorsától függetlenül is lassan múlttá enyészik. Lassan, kíméletesen, még ha a Tábornagynét kegyetlen gyorsasággal fosztja is meg boldogságától. De ő nem omlik össze: tudja, az időt megállítani nem lehet.

„Oh sei Er gut, Quin-quin. Mir is zu Mut,
dass ich die Schwäche von allem Zeitlichen recht spüren muss,
bis in mein Herz hinein:
wie man nichts halten soll,
wie man nichts packen kann,
wie alles zerlauft zwischen den Fingern,
alles sich auflöst, wonach wir greifen,
alles zergeht, wie Dunst und Traum.

(Legyen már jó, Quinquin.
Ne bántson most,
A múlandóság hívságos kínjait
Én érzem át
Szívemnek mélyéig.
Hogy tűnik sorra el minden,
Mi drága volt,
Hogy folyik szét mind ujjaink között,
Hogy foszlanak széjjel a tündérálmok,
Ami csak szép, mind lég és füst.)

„Leicht muss man sein:
mit leichtem Herz und leichten Händen,
halten und nehmen, halten und lassen…
Die nicht so sind, die straft das Leben und Gott erbarmt sich
Ihrer nicht.”

(Könnyű szívvel, könnyű kézzel
Fogadjuk el
S úgy eresszük útnak...
Kik nem teszik,
Bűnhődnek érte,
És még a jó Isten se szánja meg.)

„Die Zeit ist ein sonderbares Ding.
Wenn man so hinlebt, ist sie rein gar nichts.
Aber dann auf einmal,
Da spürt man nichts als sie:
Sie is um uns herum, sie ist auch in uns drinnen.”

(De lám az idő furcsa dolog,
Ameddig itt van, észre sem vesszük,
De ha egyszer elmúlt,
Nem érzünk mást, csak őt.
Körülfog mindenütt,
Odabúvik lelkünkbe…)

(A rózsalovag. Várady Sándor fordítása)

De még mielőtt valakit, aki tán felolvassa sarka-szegett barátod üdvözlő esszéjét, arra kényszerítenék, hogy énekelje el legalább a Tábornagyné egész szerepét, inkább idézem, amit Te voltál elmondandó A rózsalovagról, megerősítvén magamat benne, hogy talán mégsem csupa szamárságot hordok össze. „Miféle érzület készült itt fellobbanni, majd kioltódni az atmoszféra egészében, vagyis a pillanatban? …túl az irodalmon és művészeten, az életnek (illetve annak, amit akkoriban életnek neveztek) valamilyen általános érzülete talál színpadi formát a pillanat dramaturgiájában; kicsit pontosabban: egy sajátos tapasztalat arról, amit az Idő és az Érték jelentett a fin de siècle Bécsének nevezetes fellobbanásakor.” Aztán – összefoglalóan – azt mondod, Péter, hogy „Hofmannsthal dramaturgiáját a szorongás és a nosztalgia ihlette” – de még nem Freud húsz évvel későbbi Unbehagenje! – „Darabjaiban megállította és térré változtatta az időt, hogy megőrizve egy sokrétű és bizonytalan állapotot, kitérhessen a visszafordíthatatlan fenye­getése elől” – talán ezt szerettük volna mi valahogy újra­érezni, már együtt, jó barátokként.

Schnitzler A zöld kakaduban nem akar már kitérni a visszafordíthatatlan fenyegetése elől. Át is kell helyeznie a színt a megbocsátón szomorú-vidám Bécsből a forradalmi pillanat Párizsába. Ez a Párizs persze nem Párizs, legalábbis addig nem, míg Henri le nem szúrja a Herceget. Hiába dübörög a visszafordíthatatlan fenyegetése a színházkocsmába levezető lépcsők előtt, odalent még „tapasztalat és képzelet, igazság és hazugság, valóság és álom kényes egyidejűsége” az úr, még ha kontinuusan halljuk is a dübörgést. „És amit itt nagyon sajátosnak találok, az az, hogy minden látható különbség, hogy úgy mondjam, fel van függesztve. A valóság játék és a játék valóság. Nézze meg a márkinét. Ahogy ezzel a teremtéssel cseverészik, mintha egyformák volnának. Pedig ő…” Itt is, miként Klimtnél és Schielénél, Mahlernél és Richard Strauss­nál „az érdes anyag” számtalanszor „szétrobbantja a szép, egyenletes felületet”.

Ahogy A rózsalovag csak jelzi a véget, úgy A zöld kakadu, azzal is, hogy 1789. július 14-én játszódik, kimondja: kész, vége, nem fog ez így már tovább menni. „Ami volt, el van törölve”, mondja Henri, Prospère egyetlen igazi színésze, aki itt búcsút vesz mesterségétől. S Henri eltökéltsége szimbolikusan szembeállítható A rózsalovag világával, melyben, ahogy megmutatod, Péter, a művészet, mint utolsó lehetőség, még összetartja a világot: „Köpök a művészetre” – mondja Henri. S a „művészetet” nem a művész Henri, hanem az képviseli, aki néhány óra elteltével Henri áldozatává lesz: a Herceg. „...ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget annak, amit mondok. Ez mind csak ebben a pillanatban igaz.”

„– Esküszöm, hogy ez nem színjáték. – Természetesen nem. Valami valódi mindenen átcsillámlik. Pont ez az elbájoló.” „Az ember nem látja minden nap egy valódi herceg valódi meggyilkolását.”

Borsika, drága, megsúgom, mindezt szép magyarsággal a következő műben találja meg Parti Nagy Lajos fordításában – Arthur Schnitzler: A zöld kakadu (Arthur Schnitzler: Drámák. Vál. Szakács Emese. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004), de ha feljön hozzám, szívesen a fülébe súgom a saját fordításomban is. –

Nos, Péter, hogyan is álmodhattuk volna együtt vagy külön-külön vissza azt „a világot, ahol néhányan még azt hitték, hogy életüket és művészetüket szerepekben, maszkokban és gesztusokban élik egy szép, tágas és örök színpadon”. Ez a világ a „szarajevói gyilkos tettel” végérvényesen odalett. Nem is egy ilyen buta hiten, s nem is arra a buta hitre építvén éreztünk rá egymásra, hogy lesz ez még újra szép. Tudtuk, hogy a mi életünkben biztos nem lesz, csak abban bíztunk, hogy világunk leg­brutálisabb formái véglegesen elenyésznek. S lássatok csodát, tényleg megértük ezt. Többet viszont, azt hiszem, egyikünk sem akar. Valahogy elevickélünk együtt-szeretetben egy világban, amely a hasznosságon túl egyre inkább felfal minden más értéket. „Die Wüste wächst.” De ahogy Arendt mondotta, baj csak akkor lenne, ha már valamennyien otthon is éreznénk magunkat e sivatagban. De, tudod mit?, nekem lassan már Arendt is túl romantikus. (A Pór-esszét Király Edit fordításában idézem.)

Szóval ennyi. Talán csak még azt tenném hozzá: az azóta történtek csak felerősítették akkori hangulatomat. Borsika, drága, költözzünk vissza az ancien régime-be!

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges