Vajda Mihály

Nyomtatóbarát változat

Na, Kira drága, a maga neve olyan ritka, hogy a masina szótára nem is ismeri. Mindegy. Kira, az van. S remélem, maga nem járt még úgy, mint szegény Attila, amikor kiadták Öcsödre (még Öcsöd is van! csak Kira nincs) nevelőszülőkhöz, és „átnevezték”.

És látja, drága Kira: augusztusban végig a maga Vendégkönyvébe írtam a naplót. Most aztán olvashatja – ha van kedve.

Júl. 31.

Jaj, ha nem ülök neki rögtön a naplónak, nem lesz semmi sem álmaiból.

Tegnap este Hoffmann meséi, nagyon szép salzburgi előadásban. Ez a romantikus opera t. k. a romantikus opera, mindenekelőtt Verdi persziflázsa. Nincs igazi szerelem – különösen ebben az előadásban, ahol az életbe belefáradt Hoffmann, miután a Múzsa elszaladt, a végén mérget fecskendez az ereibe.

Írom a Szembesítés III.-at, ezzel elbütykölök egy ideig. Most anyám kitalált életrajza, igazi morzsákból összerakva. De a Jaschik Álmos-leveleket meg kell találnom. Bár már „kitaláltam”, hogy miről van szó bennük.

Aug. 1.

Íródik az Adél és fia. Ez anyám fiktív életrajza. Franc tudja. Péternek elküldtem, meg a II. részt is. Kíváncsi vagyok a véleményére, de a II. részt illetően Andris véleménye a perdöntő. És ha nemet mond? A Budapesti Iskola nélkül az egész fabatkát sem ér. Ami meg az I. részt illeti: Ambrus Judit véleményét nagyon várom. A kérdés, hogy megszerkeszthető-e értelmesen. Szerintem az első részen kell a legtöbbet szerkeszteni.

Barbara megvétózta a tervemet az Ehemaliger Truppenübungsplatzot illetően. Nagyjából igaza van, de annyira szeretnék már kitörni a megszokottból. Ma elmegyünk megint a Wurmlinger Kapelléhoz. Hogy bírni fogom-e.

Tegnap újabb Fassbinder – Niklashauser fart. Fart, így! Ez elég hülye. Nemcsak a fart. Az egész. És szájbarágós: ahogy egybemossa a katolikus és a kommunista világmegváltást. De itt-ott legalább lehet rajta röhögni.

A világválság most talán elmarad. De egyre többen (szakemberek is) gondolják azt, amit én: ez így nem megy tovább. Az újkortörténet egy szakasza lezárul. De a „végkifejletet” (mi az?) én már nem érem meg.

Aug. 2.

Na, ma meg az éjjel Orbán Viki Királlyal beszélgettem. Mindenekelőtt a kínai kapcsolat veszélyeire hívtam fel a figyelmét. Aztán mire belefogtam a demokrácia felszámo­lásának kritikájába, felébredtem. Nem figyel az emberre. Nem figyel az senkire sem.

Van már videocall-om, ma hív a Gyula.

Ebből az életből a spontaneitás hiányzik.

Aug. 3.

Megint több álom volt, de csak az utolsóra emlékszem. Ismétlés. Utazunk vonaton, egyszer csak egyedül vagyok. Keresem a többieket a mozdonytól a vonat végéig, sehol sincsenek. Valahol – talán még Németországban, talán már Romániában – a vonatot kettészedték, s most ki tudja, hol s mikor találjuk meg egymást. Aztán egy magyar állomásról visszafelé kell még mennünk a vonattal, a kérdés csak az, hogy meg tudjuk-e még venni a jegyet, vagy majd büntetést fizetünk.

Aug. 4.

Tegnap megnéztem az In einem Jahr mit 13 Monden-t. Tényleg Fassbinder egyik legszebb filmje. A főszereplő Erwin/Erika fantasztikus méltósággal viseli mindazt a szörnyűséget, amit az élet kirótt rá; csak a végén omlik össze, mire már mindenki cserben hagyta. S még nem is látok mindent át, többször meg kellene nézni. Egyre inkább azt hiszem, hogy kezdenem kellene valamit Fassbinderrel. De hogy kell hozzáfogni az ilyesmihez? Egyrészt meg kellene legyenek otthon a filmjei. Sorra-rendre meg kéne nézni mindet, azt is, amit már láttam. Aztán ehhez bizony irodalmat is kellene olvasnom, nem hagyatkozhatom csak a benyomásaimra. Dolgozni kéne vele. Nem vagyok én ahhoz lusta?

Az anyám kisregénye, úgy látom, nem megy addig, míg nem kapok visszajelzést Ambrustól, Kardostól és Pórtól. Hát olvasok akkor Chandlert.

Aug. 5.

Csakhogy a Chandlert unom. Mégis inkább a Viktor Klemperert kell folytatni.

Hol a Sümi?

Aug. 6.

Arról nem is írtam, hogy bizony végiggyalogoltam a Wurmlinger Kapelléig, s fel is másztam a kápolnához. Végül is bírtam. Persze nagyon elfáradtam.

Álom: a két … csaj bejelentette, hogy leszbikusok, de kérnek tőlem egy-egy gyereknyi spermiumot. Meg is kapták. Sok egyéb álom, de azokat már kiengedtem a kezemből.

Barbara ma utazik.

Szörnyű fülledtség. És nem csinálok semmit.

Pedig szeretem a szombat délelőttöt Tübingenben, a Jakobuskirche körülötti piacot. Jó piac van a Marktplatzon is, de az más. Itt a templom körül valahogy van valami költői benne. Talán mert kisebb, talán a szép platánok miatt, nem tudom. De szeretem.

Valahogy nem bírom írni az Adélt. Péter nem is értette (igaz, csak a legelejét, egy egészen rövid részt kapott meg).

Rainer Werner Fassbinder: Folyton dolgozni kell, így menekül az ember a magány elől. Milyen igaz! S ha már semmi nem jut ennek az embernek az eszébe?

Aug. 7.

Most csak gyorsan leírom az álmokat, aztán majd a többi.

Ülök valakivel a kocsiban a Vérhalom utca és a Szemlőhegy utca sarkán. S kérdésére, miszerint vajon Husserlnél is van-e a mindennapi élet mint kiindulópont, tagadólag válaszolok. Nem, ez csak Heideggernél van. S ezzel meg is oldódott az egész filozófiatörténet rejtélye.

Megyek is a hírrel lelkesen az orvoshoz, valahogy sikerül is beszélnünk, annak ellenére, hogy nagyon nagy a tömeg. Aztán leletekért vagy miért el kell még mennem, mikor visszajövök, még nagyobb a tömeg. Fel kell iratkozni valamelyik listára – ott fekszenek a középső asztalon. De egyikbe sem illek bele valamiért: értelmiségiek, főiskolai tanárok, egyetemi tanárok? Aztán a Jandl nevű dosszié, igen ez a megoldás, a Mamától tudom, aki mintha szintén ott ülne, és várna az orvosra.

Tegnap Effi Briest – nem ezt a Fassbinder-féle feldolgozást láttam. Hogy ez a pasas hányféleképpen volt képes filmet csinálni! S milyen igaza volt, hogy felemésztette magát. Amikor már nem vagyunk képesek célokat hajszolni, amikor már nem vagyunk képesek szabadon ereszteni, elereszteni magunkat, nem szabadna tovább élni: megesz az üresség, megesz a magány. – Írnám az Adélt, de nem bírom továbbvinni a szöveget. Iszonyatos teher a tudás hiánya – nem vagy te író! –, s mégsem próbálod megszerezni a tudást. Miért nem olvastad el a Jaschik–Nasser-levelezést? Azt sem tudod, hová tetted. Most legalább próbálod megkeresni Esztert, aki nyomozott valamit nagyanyjai után, aztán eltűnt.

Nem kéne most párbeszédesen mégis beleszólni az Adél-szövegbe? Nem tudom.

Aug. 8.

Most meg a Chabrolhoz fogtam. De amit tegnap láttam – La femme infidèle –, az talán csak a második filmje, melyet láttam. Van benne valami a Hitchcockból. Sima unalmas felszín mögött rémséges lelki zűrök. Ilyen volt már az az egyetlen filmje is, melyet előzőleg láttam, Les innocents aux mains sales is. Láss mögé, és vedd észre a szörnyű­séget (amely szerencsétlenséggel, magánnyal stb. párosul). Fassbinder állítólag nagyon szerette Chabrolt.

Aug. 9.

Az álmot eltrehánykodtam. Sebaj.

Chabrol La cérémonie, nem valami nagy dobás. De:

Ha még a Chandlert is hozzáveszem: mindaz, ami megfog, film vagy regény (krimi többnyire), minden hagyományos érték komikussá válását mutatja be – nagy nosztalgiával. Konzervatív öregurak ragaszkodnak már csak a Ne ölj! érvényességéhez is. Meg hát persze a Marlow. Végül is tetszett a Chandler: Hosszú álom. Meg hát a Buñuel, a Fassbinder és a Chabrol is ragaszkodnak hozzá. De van-e Chandlertől Fassbinderig valami mozgás? Mindenképp szörnyű a világ. Ám hoppá:

Tudod, komám, mi a jó a Facebookban? Hogy mindig egy új s ráadásul beváltatlan „szerelemre” találsz. Az utóbbi időben csak ez segít élni úgy, hogy néha örülök is az életnek. Ez a csaj, először csak hülyéskedni éreztem. Mindkettőnket. Aztán ki­derült: nem csak hülyéskedik. És nagyon is intelligens. S intelligenciája vonzó. Milyen szép fotókat készített magáról! A sfumato kép egyenesen csodaszép műalkotás.

Aug. 10.

Tegnap este azután nekifogtunk valamit a zsidóságunkról is kommunikálni, meg arról, hogy „mindkét pasasa” febr. 10-én született. Az egyik én volnék. „De meg ne ijedj!” Nem vagyok én ijedős!

Aug. 11.

Ma újabb Wanderung Dáviddal, Kalberstellétől Bebenhausenig. Nem mondom, hogy nem volt megerőltető, különösen hogy valahogy elkerültük a Teufelsbrückét, és így első adagban többet jártunk a tervezettnél. De mégis csoda, hogy tudok járni! Írok Évinek.

A kirándulás végén találkoztunk Anne Fromannal, aki aztán hazahozott minket Bebenhausenból. Ők is – unokájával volt – sörözni vagy valamit inni akartak, de a megfelelő Gartenwirtschaft csütörtökön zárva. A másikban nem volt hely, így aztán hazajöttünk. S most, miután kipihentük magunkat, kimentem Dáviddal a Krumme Brückére, a Pizzeria da Vito teraszára, s söröztünk (ill. Dávid grappát és kávét ivott).

Esténként mozizás. Mi más? Claude Chabrol.

Aug. 12.

Tegnap éppen nem Chabrol, hanem Üvöltő szelek (Wuthering Heights). A film képeskönyv, de legalább kedvet csinált elolvasni a regényt. Hogy az angol irodalom női része miért maradt ki nálam? Hát az úgy volt, tetszik tudni, hogy fiatal koromban nem sokat olvastam, legfeljebb az élenjáró szovjet irodalmat. Azt meg untam. Aztán jött Lukács: főleg német, egy kicsit még francia irodalom, az angolból igen kevés. Csak ami „élenjáró”. Szóval olvasni kell Austent meg a Brontë-kat. Legalábbis az Üvöltő szeleket meg a Jane Eyre-t.

Aug. 14.

Álmok: Villamos keresése Pesten. Majd vezetem a villamost körbe-karikába. – Másik: valami kórház. Hogy ki fekszik benne, én vagy más, azt nem tudom. Aztán keresem a kórházat, megyek fel a dombra, azt mondták, egyenesen belefutok, de az utolsó keresztutcánál sincsen. Kicsit jobbra megyek, egy ösvényen megyek tovább, de nem úgy néz ki, mintha arra egy kórház lenne, lehetne.

Tegnap nem írtam naplót. Tegnapelőtt este megint Chabrol: Le boucher. Nagyon hitchcockos. Szorongunk, jóllehet régen tudjuk, ki a sorozatgyilkos. De éppen azért szorongunk. Mi lesz a főhősnővel, aki félig-meddig beleszeretett, de mindenesetre mindennel tisztában van, és találkozgat a gyilkossal. Az alapmondanivaló – a jólfésült polgári felszín mögötti szörnyűség – szempontjából a párizsi filmek jobbak. Párizsi filmek? Hiszen eddig csak egy volt. Mi is volt a címe? Ja, La femme infidèle. S miért nem írtam a Les liens de sangról? S ha jól meggondolom, az is lehet, hogy láttam a Landrut is. Meg a Madame Bovary, melyet láttam, az is tőle van.

Tegnap este meg Lars von Trier. A „folytatása” a Dogville-nek, de más szereplőkkel. Eleinte unja az ember a szájbarágós Brecht-követést, de aztán mégis magával ragad a film. Elkezdesz a lányért is, Mandervill lakóiért is izgulni.

Megyek zsemléért a vasárnap reggeli Kornhausgassen. Egy fiatal nő, kiköpött … Éva. Elképesztő.

Ja, hogy miért nem írok soha Klempererről? Azt hiszem, azért, mert kijegyzetelése és a jegyzetek kommentálása nélkül csak közhelyeket tudok írni. Egyet azonban muszáj megjegyeznem: Az a néhány zsidó, aki ’44-ben Drezdában még él, rémséges életet kénytelen élni ugyan, de mégsem automatikusan viszik őket Auschwitzba. Többeket elvittek, mert valamit mondtak, valamit tettek, amit nem lett volna szabad. De aki megúszta, hogy feljelentsék a Gestapónál, az még élt, ha szarul is. Ha jól sejtem, pl. a zsidóházban Klempereréknek van egy saját szóbájuk! Ha Klemperer utálja is, hogy sárga csillagot kell hordania az utcán, azért sokszor kimegy sétálni (ahol vagy csúnyán lezsidózzák, sokszor azonban éppen szolidaritásukat jelzik az emberek). Hogy épp most, hogy szívével, szemével nem bírta a rémséges monoton, lélekölő munkát, felmentették a munkavégzés alól. Ez Pesten elképzelhetetlen lett volna. Rémség és rémség között is van hát különbség. Arról azonban nem szabad megfeledkeznem, hogy a Drezdában még „szabadlábon” lévő zsidóknak – ahogy nálunk mondták akkoriban – „árja a párja”. Lehet, hogy azoknak Magyarországon is kivételezett helyzetük volt. Persze nem vagyok még a napló végén. Eichmann azonban, kétségtelenül, tiszta munkát végzett. Úgy néz ki, nem volt központilag elrendelve, mint kell bánni a zsidókkal Németországban és a németek által megszállt területeken. – Többször van szó pl. Berlinről. Berlinben állítólag – többek beszámolója szerint – nem hordják a zsidók a csillagot. A Gestapo szemet huny a dolog felett. Berlinben el lehetet bújni – számos esetről hallottam én is.

Aug. 15.

Que la bête meure. A tegnap esti Chabrol.

Juj, de rémes ez az idő.

A „regény” második részét Andris elolvasta. Irályban jobb, mint az első – mondja. De nem elég kemény Ágival, s így magammal szemben sem. Na, ezt nem vártam. De örültem neki. Mert igaza van: még mindig meg akarok úszni valamit. Azt hiszem, tudom is, hogy mit.

Aug. 16.

Nem, nem egészen tudom.

Les biches. Erről azt írták valahol, hogy a legszebb filmje. Hát ez aztán biztos túlzás. Még van itt egy Chabrol, de aztán elég Chabrolból egy időre.

Judittal ma lennénk 56 éves házasok. Róla éppenséggel írhatnék a napló publikussá tehető részében is. Sajnos már 23 éve nem tud megsértődni. – Mert ami a legszemélyesebb viszonyokat illeti, csak arra kell vigyáznom, hogy szeretett élőket ne sértsek. Juditra mindig szeretettel gondolok. Meg kell halnia valakinek ahhoz, hogy felhőtlenül szeretni tudjam? Elég rémes egy alak vagyok.

Aug. 17.

Mennyivel jobb a Facebookkal játszani, mint a pasziánsszal! S a Facebookban az is remek, hogy az ember lassan, észrevétlenül átcsusszan egy másik csoportba. A politizálást, őszintén szólva, unom. Mit segít a romákon, hogy állítólag százezren vannak (vagyunk) Gyöngyöspatáért? Ahogy a filozófusokat sem fogják békén hagyni egy Facebook-csoport miatt. Csak magunkat erősítgetjük, vigasztalgatjuk. Biztos sokaknak ez kell. Nekem nem. De a művészettel kapcsolatos csoportosulások önmagukban értéket jelentenek. Ahogy Annavarro összeszed modern verseket ide-oda fordításokkal, ez még engem is megfog, holott alapjában, úgy tűnik, régen elvesztettem már a (szubjektív) kapcsolatomat a szűkebb értelemben vett költészettel. Egy-egy vers, ízlelgetem. Hozzá a költő képe. Valahogy az ötlet is remek.

Aztán a festmények, a fotók meg a mindenfélék. A játék! Az ilyen igyekezet élhetővé teszi a világot. Az ökölrázás viszont nem. Vagy csak öreg vagyok?

Aug. 19.

Tegnap délután kirándulás: Dätzingen (kastély, képkiállítással), Zavelstein (Luft­kurort, giccsesen helyreállítva a régi kis város, de szép helyen van), aztán vacsora a Nagold völgyében. Nagyon büszke voltam magamra, hogy azonnal felismertem a helyet. – Aztán nagyvonalú voltam, nemcsak borravalóban, hanem abban is, hogy a kávézást Zavelsteinben meg a vacsorát magam álltam.

Holnapután megyek haza. Haza? Az ott nekem az otthon, ez meg az itthon. Itt nyugis, az unalomig nyugis; nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy csak a családot lássam. De lássam be: nem árt ez a nyugi. Otthon megint kezdődik az állandó izgalom légköre. Nem „mi” tehetünk róla persze.

Na drága Kirácska, itt van, amit ígértem. Remélem, jó egészségben és örömök között találja Kegyedet. Áldja Isten!

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges