Vajda Mihály

Nyomtatóbarát változat

Most Amália vendégkönyvébe írok, Amália egytárgyú, veszettül szubsztanciális szöveget kap a könyvecskéjébe, nem kell panaszkodnia emiatt, mint szegény Violának. Vagy lehet, hogy kell. Fene tudja. De most hagyom a hülyéskedést. Alábbhagy bennem. Helyette afféle olvasónaplót közlök egy könyvről, Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? kötetéről, amiről egyébként is lazábban akartam írni, fenébe a tüzetes vizsgálattal.

„– Nem úgy megy az, mer’ az már nem ugyanaz lesz. Mert ami egyszer volt, az má’ nem lesz ugyanaz, csak ezek nem tudják, mer asziszik, hogy minden ugyanaz. Mer’ csak mennek, mint a barom, de nem látnak, ez is mingyá’ nekem jön, mer’ egyik se lát a szemétől, hiába van neki kettő is, vaze. […] – Megy mind. Aztán hová. Na, hová. […] – Na mennyé’ te is. Utazzá’” – mondja a félszemű hajléktalan. Teiresziásznak hívjuk. Mert lát valamit a fél szemével, amit kettővel általában nem sikerül meglátnunk. Ha megvan mind a kettő, akkor nem látunk a szemünktől. Tóth Krisztinának legjobb tudomásom szerint megvan mind a kettő, mégis lát. Mégis látja azt, amit mi nem látunk. Úgy tűnik, mégsem a szemek számán múlik.

Első olvasásra valahogy azonban nem tűnt föl nekem, hogy Tóth Krisztina többet lát. Csak azt hallottam ki a szövegből, hogy másoknál (nálam) frappánsabban tudja megfogalmazni a látványt. „De hát azért író.” Számos remek mondata dacára mégis megmaradni hittem a felületen. „De hát ezek persze tárcanovellák; mit várok tőlük? Filozófiai mélységet? a világnak (itt a nyomorult – biztos, hogy nyomorult? – nagyvárosnak) olyan képét, amely csak annak tárul fel, akinek csupán egy szeme van, esetleg egy sem, vagy éppenséggel három? Megmaradt a felületen? De hát van-e ennek a világnak mása, mint felülete?”

Aztán elolvastam másodszor is. Figyelmesebben? Tulajdonképpen nem. Talán csak abban az egyetlen tekintetben másképp, hogy tudomásul vettem a kötet tagolását. S ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: Tóth Krisztina sokféleképpen lát, és képes minden látványt sokféleképpen leírni. Igen, megmarad a felületen, ha egyszer ezeknek a dolgoknak nemigen van másuk, mint felületük, de a Tóth Krisztina által ábrázolt felület ugyancsak rétegzett, s mindenütt másképpen van begyűrődve. Hazavitt, egyenest bele ezekbe a redőkbe és gyűrődésekbe. És ez jó.

Nem az első résszel, a Teiresziász-szal kezdem. Valószínűleg majd erre is sort kerítek, a hajléktalanok világának, pontosabban a hajléktalanok és más furcsák, valamint Tóth Krisztina által együtt-látott világnak az elemezgetésére, de legelőbb a Sors, nyiss nekem tért című részről szeretnék szót ejteni. Mert az abba belegyűjtött tárcanovellák olvasásakor vettem észre: Tóth Krisztina rejtett, némelykor nem is annyira rejtett stílusparódiái… már majdnem azt írtam, hogy nem öncélúak, de ettől a hülye közhelytől megtartóztatom magam… stílusparódiái tehát hozzásegítik őt ahhoz, hogy annak a bizonyos mélység nélküli felületnek a mélyére hatoljon. Hogy ezt miként teszik? S hogy ebben a részben minden egyes írás stílusparódia-e? Az utóbbi kérdésre irodalmi műveltségem foghíjai miatt csak bizonytalan választ adhatok. Mert ha odaírja, hogy Örkény meg Esti Kornél meg Sors, nyiss nekem tért, akkor még a hülye is észreveszi a dolgot, de… De az az igazság, hogy Örkény, Kosztolányi, Petőfi fölött elsiklottam. A Mansuelo-ügy elolvasása azonban rögvest, már elsőre ahhoz a, belátom, nem túl zseniális felismeréshez juttatott el, hogy te jó isten, hisz ez egy Borges-novella! S mint Borges-novella is megállja a helyét, nem csak mint tárcanovella. Persze egyvalami nem jutott volna a nagy argentin eszébe: az a jelenet, ahol az igaz­gató mint az Úr inkarnációja ugyancsak megijed, amikor a titkárnő a Mansuelo-térkép hamisításához először még elengedhetetlennek tűnő embervér-igény felmerülésekor mélyen elpirulva és egészen halkan közli a tanácskozás résztvevőivel: – Az még legalább két hét.  – A gondolat, hogy akkor a múlt este miféle következményekkel járhat, az igazgatót még a térkép ellopásánál is jobban nyomasztotta. Itt a Borges-novella döccenő nélkül megy át azon tárcanovellák egyikébe, amelyek Tóth Krisztinánál utolérhetetlen bájjal (na, hesspicsába, mi ez az utolérhetetlen báj?, mondjuk inkább azt, hogy utolérhetetlen iróniával, vagy talán a leghelyesebb azt mondani, hogy finom iróniá­val? túró, semmi sem jó) ábrázolják a férfiak és nők viszonyát; nem úgy általában, hanem minálunk, ma, ott, ahová Tóth Krisztina hazavisz bennünket. És éppen ettől olyan frappáns az írás. Amitől viszont a tárcanovella mégis igazi Borges-novella is egyben, egyszersmind azonban a szó szűkebb értelmében is „hazavisz”, az a befejezés. Legszívesebben azt is elmondanám, de ahhoz még majd’ egy könyvoldalt kellene idemásolnom. Arra azonban, hogy a stílusparódia miként segít hozzá a mélység nélküli felület mögé hatolni, még nem válaszoltam. Vagy igen? Talán mégis igen.

Mert éppen az utolsó, a Hazaviszlek, jó? című rész novellái – elhatároztam, hogy nem írom le még egyszer a „tárcanovellát”, úgysem tudom, mi teszi a novellát tárcanovellává, hacsak nem a folyóirat-szerkesztői dörgedelem: „Öt oldalnál pedig több nem lehet! Nem fér bele (a tárcába?)!” –, amelyekben… – azt is elhatároztam, hogy a Tóth Krisztinát sem írom le még egyszer; de mit írjak? a szerző? hülyeség;  írónő? még hülyébb, Krisztina, az meg olyan mácsós, szóval amelyekben… – mit tegyek? – Tóth Krisztinának mindig valamilyen fogást kellett alkalmaznia, hogy az írás ne süllyedjen le holmi állítólag sikamlós kabarétréfák szintjére. S ez mindig sikerült! Vagy – hogy túlzásba ne essem – mondjam, hogy majd mindig sikerült? Nem, igenis mindig. E rész írásainak egynémelyike van olyan frappáns, mint A Mansuelo-ügy, de van közöttük talán kevésbé emlékezetes is, az a bizonyos csipetnyi só viszont egyszer sem hiányzik. Azt azonban, ahogy egy Borges-novella kerekedik az igazgatónak a „teljesárbocos üzemmód” lehetséges következményeit illető beszarása köré, nem­igen lehet überolni. Azért hadd emeljem ki az utolsó részből a Vót meg az Alagút című novellákat. Az elsőben azt szeretem, ahogy ábrázolni tudja két nőgenerációnak – de egyszersmind két férfigenerációnak is – a világ legközönségesebb valamilyéhez, a férfi-nő viszonyhoz való hozzáállását.

„– A Jenő bácsi? A Jenő bácsi is nőzött?

Babus néni leírhatatlan tekintettel néz fel a tűzhely mellől [ez az; hogy a Babus néni leírhatatlan tekintettel néz fel a tűzhely mellől!], és belevág a lábosba egy fél hagymát [nem belevágja vagy éppenséggel belebassza a fél hagymát a lábosba, nem, szépen csendesen belevág egy felet].

– Hogy nőzött-e? Mást se csinált. Egy pinahajcsár volt világ életibe’.

– De Babus néni, nem is úgy néz ki.

– Nem úgy néz ki, mért, hát hogy kéne kinéznie… Örül már, ha a másik oldalára fordul, oszt nem áll be neki a dereka.

– De hát akkor már csak nem nőzik…

– Az, addig fog, amíg menni bír.”

S akkor utána Eszter, akit elhagyott a férje:

„– De Babus néni, mégiscsak az én férjem…”

S erre következik Babus néni története, ahol sem Jenő bácsiról, sem más férfiemberről nem esik már szó, s melynek csattanója: „Vót, lyányom. Csak vót.”

És az Alagút? Nem tudom itt reprodukálni. Hadd mondjak csak annyit: egyetlen kimondott szó nélkül zajlik napokon át férfi és nő csatája, mígnem az új modellvasút alagútja, melyben a vonat, bármit tettek is, mindig megállt, be lesz vágva a gardróbba; ahol az asszony titkos mobilja naponta feltöltetett.                   

Még mindig nem a Teiresziász. Még mindig nem azok világa, akik nem férnek bele a mai világ áramvonalába. Hanem egyszerűen a banális otthon. Ahová Krisztina – igen, az áramvonalasban a csaj akkor is egyszerűen csak Krisztina, ha az utóbbi évek áramvonalas Magyarországának egyik legjelentősebb költője-írója (nem költőnője-írónője, az már azért sok lenne a mácsóságból, még ha a dolog politically correctnek tűnik is) – hazavisz bennünket. Többnyire a saját otthonába. Háztartási parajelenségek. A felgerjedt férfi, aki bevezeti a nőt az élet dolgaiba, s az utóbbi, aki megtanulta, hogy a felgerjedt férfi információira – gótika, cuvée, hóeke, tedd szét a lábad –, bármilyen hülye banálisak legyenek is, bólogatni kell, néha meg rácsodálkozni: tényleg? A felgerjedt férfi kiemelkedő figurája a szülész-nőorvos: „nemsokára szülünk”, „ma szülünk”, s amikor a kellő pillanatban megjelenik az épp most születendő gyerek apja, akkor már csak a két férfi „szül”. Mit tudnak a nők az élet dolgairól?

Aztán edzőterem; rendrakás a gyerek szobájában; tülekedés a strandon a repülőről ledobált reklámlabdákért, „…olyan anya kell, aki tud szerezni…”; az író-ember, aki gyűjtöget (hosszú ű-vel írják, bazd meg, nem hiszem!): „mondatokat, arcokat, párbeszédeket, helyszíneket és sajnos tárgyakat is”; a leszakadó új könyvespolc; életünk összes kutyusai – jöhet egy cicus is –; meg az állandóan megújuló, majd lassan rohadásnak induló testünk. Az utolsó kettő vagy három – Űrkutyák, Űrcica, A lélek (Megatest) – mintha már átmenetet képeznének az egyre melankolikusabb hangvételű A kalap közepe című rész felé, de azért ez a rész megmarad a hétköznapoknál, a hétköznapok banalitásainál. S többnyire banális olvasmányok is lennének a rész novellái, ha hiányoznék belőlük – a lapok tárcarovatából többnyire hiányzó – önirónia. Vigyázat, nem az irónia! Nem a hétköznapok banalitásainak kifigurázása (az olvashatatlan), hanem az önirónia. A megmosolygása annak, hogy persze én is ilyen vagyok, ha éppen elmegyek az edzőterembe, ha rendet rakok a gyerek szobájában… Szinte mindegyik én-formában íródott, s nem kell bennfentesnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: ez az én nem fiktív, ez az én Tóth Krisztina. Mondhattam volna azt is, hogy ezek a novellák nem kioktatósak. Ha nem félnék attól, hogy magam is kioktatnám ezzel a tárcanovella-írókat, ami én nem vagyok.

A kalap közepe. Ha most tetemre hívnának, és azt kérdeznék: szerinted – a kö­­te­­tet másodszorra olvasó szerinted – a kötet minden része egyformán remek?, akkor talán azt felelném, hogy neem, háát… talán, talán A kalap közepében van néhány novella, amelyek ironikusnak ironikusak ugyan, de az önirónia hiányzik belőlük. Kényszerűségből persze: Tóth Krisztina nem férj, aki a kozmetikusnál – az szőrtelenít? – bejelenti feleségét szőrtelenítésre, körmeire a fodrásznál valószínűleg soha nem festet magának körmös Lalival Mona Lisát, az is valószínű, hogy nem volt soha bébiszitter Franciaországban, meg ilyenek. De becsszavamra baj ezekkel sincs, legfeljebb azt a bántó kijelentést kockáztatom meg, hogy ilyet más is tud. De a Tavaszi szél, a Faredőny, a Kitántorogtak, A kalap közepe, a Páternoszter, a Pixel az más minőség: így élünk, én meg ti, röhögni kell rajtunk, de azért mindezen jelenségek meg parajelenségek mögül néha megérinti az embert, már a gyereket is, a transzcendencia fuvallata. Egy-két mondat. „…végül megtelik a levegőég, megtelik a föld a születés, elhagyatás, az árulás, a hűtlenség és viszály hangjaival.” Ez a novella, a Tavaszi szél, a két nénikével, a feleséggel és barátnővel, akik az öreg születésnapján egy­szerre visznek virágot a sírra, Koszto­lányinak sem vált volna szégyenére. – „Egy másik lakás másik szobájában hatalmas robajjal újra leszakad a redőny, és nekem eszembe jut Mulasics a molnárkocsival. Tudom, hogy megvan valahol a névjegye, de azt is tudom, hogy valószínűleg már nem venné fel a telefont.” – Vagy A kalap közepe: „Azóta is rakosgatom a szavakat, csak a saját, belső logikám szerint. Ilyenkor is valami meglévő struktúrát kell betűkkel lefedni. Csak az a struktúra rejtettebb, nehezen követhető, a betűket az álmok és a képzelet küldi hozzá. És néha összeáll valami megfejtés, amit az ember beküld az örökkévalóságnak, aztán vagy nyer, vagy nem. – Tényleg, foglalkoztat az örökkévalóság? – szokták kérdezni. – A túlvilág? / Hm. Hogy foglalkoztat-e a túlvilág? Igen, mint minden író embert.” – Mint minden költőt. Vagy a Pixel: „Nem érzem jól magam az embertestben, amelyből időnként váladékok távoznak.  […] A Föld nevű bolygó megszokhatatlan […]. Nem érezni, nem elvágyódni, nem kérdezni és nem kétségbeesni.” – Az utóbbi mondat Tóth Krisztina ars poeticája is lehetne.

Szóval Teiresziász. A világ, hajlékunk, melyben együtt lakozunk a hajlékta­lanokkal meg más furcsa lényekkel. Vannak közöttük ilyenek meg olyanok. Van, akit lehet szeretni, van, akit nem. Sokukat egyszerűen már csak azért sem sikerül, mert túlságosan büdösek. Az áramvonalas világ peremén élnek. Van azonban ezek között a furcsa lények között olyan, akit nemcsak szeretni nem lehet, hanem csakis utálni, vagy aki erre az érzésre is képes, annak egyenesen gyűlölnie kell az illetőt. A Szólánc című novella remekmű, Tóth Krisztinának talán csak fejben kellett tartania (mint a gyerekkel a vonaton játszott szólánc szavait) és le kellett jegyeznie, amit hallott. Neki adresszált képtelen mondatok, más talán igyekezett volna minél hamarabb megfeledkezni róluk. „…Menjél csak vissza, és pucold le az ülést! – A fojtott hang egészen váratlanul átcsap pattogó kiabálásba: – Pucold le az ülést, amire fölraktad a mocskos lábadat! Te! Hát mit képzelsz te, mi? Összekoszolod a magyar vonatot? A mocskos lábaddal, te?! Rohadt zsidó cigány kurva! Menjél vissza, vagy lelöklek innét. Menjél vissza Irakba, vagy a faszom tudja hova! Ahol kiszart az anyád, oda! […] Te, mocskos pinaszájú. Aljadék. Ganaj. […] [Az utasok közül] egyik se reagál, nem jön segíteni, nem akar belekeveredni. […] Lehetne folytatni a szóláncot, amíg meg nem jön a következő szerelvény: B, mint Balaton, N, mint ne, E, mint egyedül, L, mint lakos, S mint saját, T, mint takarodj, J, mint jövő, Ő, mint őriz, Z, mint zavar, R, mint remény, Ny, mint nyugalom, vagy nem is, legyen inkább nyelvem – és végül M, mint Magyarország.”

Tóth Krisztina, ment ő is, utazott, és nem maradt a felszínen.  Most ezt küldöm a Vendégkönyvbe, ezúttal Amáliáéba, Tübingenből, a Beszélőnek.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges