Egyre riadtabb lettem az utóbbi időben, mostanában már inkább rezignált. A helyzet olyan szédületes gyorsasággal romlik, hogy aránylag edzett pesszimizmusom csak kulloghat utána. Amikor elkezdtem publicisztikát írni, megfogadtam, hogy privát riadalmaimat nem osztom meg a közzel, nem lesznek vízióim, higgadt és pontos leszek, felelős és analitikus, amennyire tőlem telik, próbálok magyarázni és javaslatot tenni. Úgy csinálni, mintha a demokratikus nyilvánosság és az érvek ereje, mintha mindez nem merő fikció volna. Az elmúlt napokban egyre lemondóbb fejcsóválással olvasom az egyetlen országos napilapot, amelyet még a kezembe tudok venni, a Népszabadságot.

Életemben először akkor voltam anyámtól hosszabb időre elválasztva, amikor – ’90 tavaszán – elment három hétre Izraelbe. Természetesen nem véletlen, hogy éppen akkor, éppen az első szabad választások idejében.

Az utóbbi hetekben kezdek lassan leszokni a kuruc.infó-ról. Egyrészt alighanem azért, mert szerelmes vagyok, és ez elfoglal, másrészt pedig azért, mert egyre többet jár a fejemben Szép Ernő zseniális kispublicisztikája, amit majd később idézek.

A tisztelt olvasónak korábban már beszámoltam arról, micsoda procedúrával, hercehurcával, megaláztatással, egyszersmind számtalan érdekes, szinte mosolyt – mit mosolyt, sátáni kacajt – fakasztó történet átélésével jár az, ha a külföldi állampolgár Magyarországon kíván letelepedni, dolgozni s élni.

Már-már kiszámítható pontossággal bontakozódik ki újra és újra a vita arról, be kellett-e tiltani a vörös csillagot mint önkényuralmi jelképet, ha nem, akkor mi van a többi önkényuralmi jelképpel, a horogkereszttel és a többi náci szimbólummal, na meg az árpádsávos zászlóval.

Menetrendszerűen folyik a vita Che Guevara személyéről is: hogy akkor romantikus forradalmár és idealista széplélek volt-e, vagy szimplán tömeggyilkos pszichopata, terrorista, büntetőtáborok kiagyalója, esetleg éppenséggel ez is meg az is, de az előbbi verzió mintegy mente­síti a nem oly szép tetteinek következményei alól, vagy pont fordítva.

Csak úgy jelzem, hogy éppen akkor, amikor Nagy Imre kivégzésének ötvenedik évfordulójára emlékezett az ország, a Múzeum körúti Központi Antikváriumban dizájnoltak egy vicckirakatot. Mármint mindenféle régi vicckönyvet raktak ki. Középre Nagy Imre: Ötezer vicc című, valamikor a két világháború közt megjelenhetett kötetét rakták ki.

Június sok mindennek a hónapja volt, de elsősorban a tudományé. Hiszen Budapesten lesz Európa agya, azaz az Európai Unió innovációs központja.

És szeretjük mi a tudósokat. Mert amilyen okosak, nélkülözhetetlenek, jóravalóak, olyan esetlenek is, legalábbis némelyikük.

A munkahelyi reterátról jöttem kifelé, még az ajtóban álltam, amikor a kolléganő szinte kikapta a kezemből a kilincset, és futtában csak ennyit mondott: na, ezt hívják meleg csákányváltásnak a Retró szótár szerint!

„Ha nem nézünk szembe magunkkal, nem nézhetünk mások szemébe sem” – írta május elején Molnár Lajos abban a levélben, amelyben óva intette a szabad demokrata frakciótagokat attól, hogy pünkösd után megszavazzák az új, kisebbségi kormány minisztériumainak rendjét.