Vári György

Nyomtatóbarát változat

Egyre riadtabb lettem az utóbbi időben, mostanában már inkább rezignált. A helyzet olyan szédületes gyorsasággal romlik, hogy aránylag edzett pesszimizmusom csak kulloghat utána. Amikor elkezdtem publicisztikát írni, megfogadtam, hogy privát riadalmaimat nem osztom meg a közzel, nem lesznek vízióim, higgadt és pontos leszek, felelős és analitikus, amennyire tőlem telik, próbálok magyarázni és javaslatot tenni. Úgy csinálni, mintha a demokratikus nyilvánosság és az érvek ereje, mintha mindez nem merő fikció volna. Az elmúlt napokban egyre lemondóbb fejcsóválással olvasom az egyetlen országos napilapot, amelyet még a kezembe tudok venni, a Népszabadságot. Először Lévai Katalin cikke lep meg kissé, már nem nagyon, arról, miért vállalta az Operabál fővédnökségét. Persze, jelentéktelen az egész, csak végtelenül jellemző a magyar politikai osztály egyszerre politikai és esztétikai ízléstelenségére (legkedvesebb szövegeim egyike az, amelyikben Gadamer emlékezik meg az esztétikai és politikai ízlés szoros összefüggéséről). Lévaihoz hisztérikus és agresszív hangvételű nyílt levelet intézett az ATTAC nevű szervezet, amelyben szerepelt néhány megfontolandó mondat és nem kevés bornírt ostobaság: „Ön baloldali politikusként egyébként morálisan már korábban is lejáratódott, hiszen nemrégiben szerelmi életéről írt könyvet, nem pedig azokról a szociális gettóban élő, több százezer főt számláló hontestvéreinkről, akik nyomorban és kirekesztettségben tengetik életüket”.

A megfontolandó mondatokban az iránt érdeklődnek az aktivisták, jó ízlésre vall-e, ha egy olyan országban, ahol amúgy is nagy a szociális kiszolgáltatottság, ahol a kiszolgáltatottak egymást veszélyeztetik, ahol ez a feszültség robbanásig vagy inkább azon túl feszült, ahol mindehhez még egy súlyos, további egzisztenciákat is fenyegető válság csatlakozik, olyan ember reprezentál az Operabálon fővédnökként, aki esélyegyenlőségi miniszterként vált ismertté, aki az MSZP szociális és emberi jogi érzékenységének egyik emblémája.

Lévai Katalin mindenesetre válaszolt a Nép­szabadság hasábjain, ahonnan megtudhatjuk, hogy csak egy tánc volt, semmi több, meg persze a jeles hagyományok tisztelete a döntés oka. Könnyű Katát bálba vinni. „Amikor az Operabál fővédnökségét elvállaltam, nemcsak azért tettem, mert megörültem, hogy Franco Neróval táncolhatom a nyitókeringőt – bár ez nagyon hízelgő ajánlat volt –, hanem azért is, mert… De ezt nem is folytatom. Nagyon visszásnak érzem, hogy magyarázkodnom kell, mint egy vásott kölyöknek, akit csínytevésen kaptak. Nézzük meg inkább, miért áll a bál.” Egy vásott kölyöknek? De hát itt politikai felelősségről van szó, amibe, természetesen, a szimbolikus politikai aktusok is beletartoznak, és amit egy szervezet most számon kér. Ezen valahogy a magyar politikusok mindig meglepődnek, miért nem hagyják már őket békén. Lévai, amikor megkísérli megmagyarázni ezt a szimbolikus politikai aktust, nem szívességet tesz, bírálói (az idézett idétlen kitételt nem számítva) nem a magánéletébe ártották bele magukat. „Most viszont megnyitom Budapest legszebb, legelegánsabb bálját, mert tisztelem a hagyományokat, szeretek táncolni, és nem gondolom, hogy az Operabál kárt okozna az országnak, vagy ártana a szegényeknek.” Nos, azt senki nem gondolja, hogy az Operabál több volna, mint ízléstelenség, nyilván nem árt az országnak, és rosszabb persze a szegényeknek sem lesz tőle. Ez igaz. Az, hogy Lévai Katalinnak a magyar „celebvilág” úrhatnám, előkelősködő, exkluzív rongyrázása és Franco Nero acélos tekintete a „szépség” és „elegancia” ne­to­vábbja, továbbá ha hagyományt keres, épp ezt találja meg, érdektelen magánízléstelenség volna, ha Lévai nem reprezentálna mást is saját magán kívül, ha nem éppen e politikusi minőségében kérték volna fel szerepére. Ártani valóban nem árt az a részvétlen értetlenség, ami ebből a levélből árad, Marie Antoinette sem ártott senkinek, amikor úgy vélte, hogy ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot, az ő udvara is igen előkelő volt, továbbá nemes hagyományai is voltak. Lévai hozzáfűzi még, hogy az Operabál tartalma kibővülhetne, lehetne a gazdagokat fokozott felelősségükre, szegények és gazdagok összetartozására (ne­vezzük, mondjuk, nemzetnek) emlékeztető esemény. Lehetne, de a magyar Operabálnak mindehhez – kí­vül­ről nézve legalább – igen kevés köze van.

Bál utáni hangulat van a magyar rónán min­denütt. Érezzük, hogy valaminek vége, de reflektálni képtelenek vagyunk rá. Mindenki úgy csinál, mintha minden változatlan lenne, mintha nem lenne minden konszenzus, a legalapvetőbbek is, romokban. A ma­gyar nemzeti közösséget egyre kevésbé tartja össze bármilyen közös múltértelmezés fikciója, közös ér­tékrend, egyre inkább puszta szó, legfeljebb még az üresben járó, úgy-ahogy elműködő intézményrendszer. Bár az, amit Tatárszentgyörgyön a gyilkosság után láttunk, nem növeli bizalmunkat az állami erőszakszervezetekben, és minden bizalomvesztés újabb fenyegetést jelent az állam erőszakmonopóliumára.

Ezenközben, ezekben a hetekben, a magyar kritikai értelmiség jeles képviselője, Salamon János felháborodásának adott hangot, mert az ÉS egyik szerzője leírta az újságban a „kúl” szót. Salamon ebből rövid úton levezeti, nem pusztán a felvilágosodás végét, nem pusztán a nemzethalált, de egyenesen az evolúció visszavonását, amit rögvest a gondolattalan, értékhiányos liberalizmus nyakába varr, akárhogy lehet beszélni, ugye, és ez nivellál. Ha mindent lehet, és minden ugyanannyit ér, akkor, ugye, felegyenesedni se kötelező. A „kúl”-nak a vonatkozó szövegben világos stiláris funkciója volt, okkal vétett a stiláris etikett ellen szerzője. A kérdés nem olyan bonyolult, önmagában nem megítélhető e rendkívüli horderejű kérdés, hogy a kúl leírása helyes-é, avagy pediglen bűnös. Salamon azonban holmi stiláris funkciókat nem mérlegel, nem esik a relativizmus bűnébe, lát és ítél. Civilizáció, evolúció nyista, eljött az apokalipszis. A „kúl”-tól. Ez a vita, igen-kúl vagy nem-kúl, legalább négy lapszámon keresztül zajlott az ÉS-ben, mindkét oldal legkiválóbb vitézeit sorakoztatta fel, bájos menüett volt, elegáns tánclépésekkel. Jó volt látni, hogy a súlyos válság helyükön találja őket.

Lévai írása után két nappal jelent meg Labanino Rafael cikke. Labanino az SZDSZ tanácsadója, az LMP két politikusa, Scheiring Gábor és Szombati Kristóf bírálatára válaszol. Szövegük azt veti az SZDSZ szemére, hogy emberi jogi liberalizmusuk nem párosul semmiféle szociális koncepcióval, hogy gazdasági elképzeléseik nagymértékben felelősek azoknak a lecsúszásáért, akiket amúgy meg akarnak védeni. Azt, hogy ez így van-e, nem tudom, a felvetés mindenesetre legalábbis megvitatható. A párt tanácsadója azonban nem hagyja magát megzavarni kérlelhetetlen bizonyosságaiban holmi önvizsgálattal, mérlegeléssel, fölényeskedik, válaszában kéz a kézben jár az önfelmentés és az önsajnálat, mindenfajta revízió és mérlegelés visszautasítása. Az SZDSZ, mondani sem kell, mindig mindent tudott, mindig mindent jól, csak soha senki nem hallgatott rá. „Jellemző, hogy mind a régi, mind az új (LMP-s) baloldal, mind a jobboldal a neoliberalizmus ellen vívja szélmalomharcát. Úgy beszélnek, mintha az SZDSZ és liberális közgazdászok irányítanák az országot. Jó hírrel kell szolgálnom szá­mukra: nem így van. Magyarországon tisztázatlan az állam szerepe, kevesen fizetnek rendkívül sok adót, nem hatékony és drága a közigazgatási rendszer, egyre erősebbek a demokráciát és a demokratikus értékrendet megkérdőjelező mozgalmak. És dacára annak, hogy a liberális párt 2002-től tavaly nyárig a kormánykoalíció tagja volt, javaslatai nem, vagy csak az eredeti koncepció szellemiségét is alig tükröző formában valósultak meg.” No, ha kormányon vagyunk, ha ellenzékben, rajtunk semmi nem kérhető számon. Ha ellenzékben, az egyszerű: „Ráadásul nem is 800 ezer ember szakadt le 1990 után, hanem legalább 1-1,5 millió, de nem valamiféle neoliberális sokkterápia miatt, hiszen ilyen egyszerűen nem volt, hanem az ipar és a gazdaság összeomlása, valamint a mezőgazdaságnak a jobboldali kormány általi szétverése miatt.” Azok csinálták. A kommunisták és az MDF-kormány. Jó. Aztán pedig 2002-től senki nem fogadta meg okos tanácsainkat. Nekünk semmi felelősségünk semmiben, mi soha nem voltunk ott sehol, ha igen, akkor megmondtuk, csak nem vették észre. Mi több, még bántani sem átallottak minket. Kérdés, vajon hogyan tűrhették mindezt ennyi évig, vajon mit is csinált akkor az SZDSZ legutóbb 6, előtte 4 évig közös koalícióban a szocialistákkal? Ez is egyfajta viszonyulás, ha nem is éppen felelős. Azonban határozottan emlékeztet a tatárszentgyörgyi helyszínelés után egymásra mutogató mentők, rendőrök és tűzoltók viselkedésére.

Különben Scheiring és Szombati tisztában vannak vele, hogy a létező szocializmus öröksége beha­tárolta a rendszerváltás utáni évek döntéshozóinak lehetőségeit. Azt vetik fel, nem kellett volna-e mégis megpróbálni, ennek ellenére is, megmenteni és, amennyiben lehet, korszerűsíteni ezeket az üzemeket, vállalva a súlyos gazdasági kockázatot, mérlegelve azt, hogy a másik, a végül követett út társadalmi kockázata szintén igen nagy, azért különösen, mert a munkaerőpiacról kiszoruló csoportok etnikailag-bőrszín alapján amúgy is könnyen elkülöníthetőek, stigmatizálhatóak. Erre lehetséges azt mondani, valamiféle kockázatelemzés végeredményeként, hogy való­jában nem volt ilyen opció. Azt mondani azonban, hogy csak azért beszélnek ilyen butaságokat, mert alighanem soha nem hallottak még arról, hogy a rendszerváltást a létező szocializmus előzte meg, ez biztos nem visz sehová. Scheiringék Csehországra hivatkoznak, mint az általuk felvetett lehetőség modelljére, Labanino azt válaszolja, hogy „jóval cigányellenesebb a közhangulat ott, mint (eddig) Magyarországon”.

A csehek helyett a szlovákokat dicséri meg: Szlovákia szerinte az SZDSZ által preferált gazdaságpolitikának köszönhetően „dolgozott le 15 évnyi hátrányt velünk szemben és előzött meg minket majdnem minden téren”. Azt nem említi, hogy mi a helyzet a szlovákiai éhséglázadások rendőri-katonai elfojtásával. Szükséges áldozatnak tekinti-e a gazdasági racionalitás oltárán, ami történt, vagy ha nem, akkor mennyiben-miben térne el a szlovák modelltől az SZDSZ, ha végre odafigyelnének javaslataira? Ehelyett ajánlja magát, felelősséget azonban pártja nem vállal, legfeljebb akkor, ha abszolút többséget kap, mint fentebb láttuk. Előző havi, vázlatos attitűdkritikám újbóli, fényes igazolása volt az írás, világossá tette, hogy az SZDSZ-t sem zavarja annyira a helyzet, hogy felelős mondatokat mondjon végre.

Ezenközben olvasom, hogy egyre újabb vádpontokat fogalmaz meg az ügyészség Hunvald Györggyel szemben. Most éppen arról van szó, hogy másik druszámmal, Gál Györggyel és Kardos Péterrel együtt családtagjaiknak, barátaiknak adtak bérbe lakásokat, majd felkínálták nekik mint bérlőknek az igen méltányos vételárat. Amikor Hunvaldot letartóztatták, a fővárosi MSZP-frakció lemondásra szólította fel, mivel egyetlenfős többségüket veszélyezteti az, hogy képviselőjüknek nem áll módjában bemennie a munkahelyére. Ez az oka pusztán a felszólításnak. Tudom, nincs még jogerős ítélet, mégis, a látszat felettébb kellemetlen. Persze van, akiket nem zavar: „A szocialista pártban (legyen szó helyi, fővárosi vagy országos képviselőkről) elterjedt nézet szerint egyértelmű, hogy a Hunvald-ügy – ha ilyen egyáltalán létezik – teljesen független a 2003-as és 2004-es házeladásoktól, illetve az azok miatt tett feljelentéstől. A szocialisták úgy vélik, hogy hasonló »vétkek« – ha Hunvald egyáltalán elkövette őket – szinte bármelyik önkormányzatban előfordulhatnak; ezért furcsállják, hogy a nyomozó hatóságok eddig csak az ő és VI. kerületi társa, Verók István ügyére haraptak rá. (Ha egyáltalán van ügy). Általános a vélekedés, hogy Hunvald félreállítása mögött politikai motivációk húzódnak meg” – olvasom a Narancsban, a cikk születésekor az újabb ügyész­­ségi vádakról még nem lehetett tudni. Az MSZP-nek nem az a kérdés jár elsősorban a fejében, vajon apasztotta-e számottevő mértékben a közvagyont a személy, akit ők polgármesternek jelöltek, ez, mint látjuk, legfeljebb zárójelben foglalkoztatja őket. Az igazi kérdés számukra az, milyen politikai ármány magyarázza, hogy – akár ártatlan, akár nem – éppen Hunvald, az ő emberük. Vagyis a köz, a polisz ügyei, a politika jó, ha másodrangú kérdés a szóban forgó politikai párt számára, akárcsak a politikai felelősség és a politikai morál, igaz, ez esetben még a büntetőjogi felelősség is jóformán irreleváns a számukra. És különben is, nem én vagyok a hibás, a többi is ugyanolyan, csak engem még bántanak is. Helyben vagyunk.

Az MSZP és az SZDSZ prominensei néha demokratikus jogállamról, bizalomról, a köz társaságáról szoktak szavalni. Pedig a korrupció, a hazugság, a cinizmus igen nagy mértékben járul hozzá mindezek erodálódásához.

A Fidesz sem változtat szokásos politikáján, ők sem hajlandók észrevenni, hogy bál után vagyunk. Emlékezetes közleményük szerint ki kell mondani, hogy a cigány származású emberek által elkövetett bűncselekmények száma aggasztó mértékben növekszik, követelik továbbá, hogy a kormány „a bűnelkövetők származás alapján való mentegetése helyett kerítse kézre az elkövetőket, és biztosítsa az áldozatok jog- és érdekvédelmét”.

A borzalmas gyilkosság elkövetőit senki nem próbálta mentegetni, ez egyrészt mérhetetlenül részvétlen aljasság, másrészt azonnali politikai öngyilkosság lett volna. Egészen világos tehát, hogy a Fidesz vállalja az uszítással járó minden kockázatot, ha pillanatnyi taktikai érdekei így kívánják, ahelyett hogy azt a rengeteg mindent kérné számon a kormányon, ami számon kérhető volna rajta. Ahelyett, hogy felelős politikai alternatívát dolgozna ki.

Azt lehetne remélni, hogy ha senki más, akkor az egyházak, melyeknek politikája nem kell, hogy politikai taktikával párosuljon, képesek lesznek valódi politizálást folytatni, valódi keresztény politizálást. Mert azt hiszem, ebben tévedett a felületesen liberális egyházkritika, az egyháznak van feladata a világban, lehet és szerintem kell politizálnia. Hirdetnie kell például, hogy Krisztusban nincsen görög és zsidó, cigány és fehér, szabad és szolga, férfi és nő, szegény és gazdag között értékkülönbség. Azt, hogy aki egyet is bánt a legkisebbek közül, olyan, mintha az Emberfiával tenné. Az egyetemes szolidaritást minden szenvedéssel, bárkié legyen is, a kompassió etikáját. Nemcsak a híveknek, hiszen az evangélium hitük szerint mindenkihez szól, az Emberfia mindenkiért jött, de híveikkel szemben specifikus felelősségük is van. Adná az Isten, hogy legyen keresztény politika Magyarországon. Többnyire valami egészen más van: A katolikus püspöki kar közleményben fejezte ki aggodalmát az utóbbi időben elharapódzott erőszakos cselekmények miatt, az áldozatok és a hozzátartozók felé pedig kinyilvánította együttérzését. Ugyancsak aggasztó – olvasható – az a „provokációsorozat, amely a ma­gyar­ságot rasszista színben igyekszik feltüntetni. Ennek érdekében egyesek nem riadnak vissza társadalmi támogatottsággal nem rendelkező, szélsőséges jelképeket használó áldemonstrációk szervezésétől sem.” A püspöki kar meggyőződése, hogy ezek az igazi problémákról terelik el a figyelmet.

Állásfoglalást adott ki a Keresztény Értelmisé­giek Szövetsége is, megállapítva: „a cigány etnikumhoz tartozók és a többségi társadalom tagjai konfliktusainak napjainkban tapasztalható kiéleződése mögött az országot romokba döntő, a hatalmat bitorló törpe politikai kisebbség tudatos manipulálása áll”. A szövetség tiltakozik az „évszázadok óta egymással bé­kében élő cigányság és magyarság közti jó viszony fellazítása, a tudatos uszítás ellen” – áll a Nép­sza­badság temetési beszámolójához csatolt keretes anyagban.

A katolikus püspöki kar bizonyosan tudja, hogy „egyesek” áltüntetéseket szerveznek, álkirekesztőnek öltözve, hogy besározzák Magyarországot, ugyanis valódi előítéletesség egyáltalán nincs, semmiféle va­lódi társadalmi támogatottsággal nem rendelkezik legalábbis, még egy demonstrációhoz sem elegek, azt is külön kell szervezni a diverzánsoknak. Ilyen probléma, etnikai feszültség Magyarországon nincs is, nem „igazi probléma”, csak „egyesek” felhasználják figyelemelterelésre. Egyesek. Bátor és érzékeny közlemény. A KÉSZ közleménye már nem ilyen ködös az „egyesek” tekintetében, szeme közé néz a problémának. A hatalmat bitorló törpe politikai kisebbségről van szó, ne kerteljünk. A bitorlás demokratikus választások következménye, mondhatnánk, akkor jönne az, hogy igen, de hazudtak, mintha nem lenne az egész magyar álpolitika átitatva hazugsággal úgy, ahogy van, mintha hazugot választani magunknak erkölcsi tett lenne. Ez, ennyi jut eszükbe a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének egy kisgyerek és az édesapja meggyilkolásáról. Tudniillik az, hogy Gyurcsány, takarodj. Ami mindig. Semmi. Se nekik, se másoknak. Keringenek az urak és hölgyek körbe-körbe a táncparketten. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a nagyon sok szempontból szörnyű helyzetben lévő Ma­gyar­országon megszűnt a politika. Bál van helyette, az utolsó táncig, rendületlenül, az előtérben Lévai Katalin ropja Franco Neróval, a háttérben mindenki folytatja tovább kisded játékait. Bál után, ez Tolsztoj híres novellájának címe. A báli forgatagban megismert finom, gyengéd tisztről kiderül a szövegben, a bált követő hajnalon, hogy bál után, a képmutatás terein kívül a legközönségesebb szadista. A történet elbeszélője, Ivan Vasziljevics azt mondja, hogy az az „egyetlen éjszaka, vagy pontosabban hajnal, az egész éle­temet megváltoztatta”. Magyarországon aggasztó állapotok kezdenek eluralkodni. Bál után vagyunk. Ideje volna végre észrevenni.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges