Vári György

Nyomtatóbarát változat

A Nyugati-aluljáróban, a város egyik legzsúfoltabb pontján, a keresztbe-kasul szaladgáló, zaklatott emberek közt, a föld alatt, soha nem tudom megállni, bármennyire sietek különben, hogy be ne szaladjak a kis újságosboltba. Megnyugtat. Valami furcsa külvilágiszony vesz rajtam erőt ugyanis az aluljáróban, meg persze valami átmenetiség tudata. Zavart búcsú, ha indulok valahová, ha érkezem, akkor túlzottan lerohan a város elszánt rosszkedve. Szóval, mi tagadás, nem vásárlási céllal térek ide be, amolyan enyhely inkább, sarok, amelyik kívül van a világon. Betű.

Azt hiszem, azért kezdtem el olvasni gyerekkoromban, mert olyan biztonságosnak tűnt. Ha az ember nem figyel, olyan érzés, mintha nem is látszana. E tekintetben igazán nem sok fejlődéslélektani fázist abszolváltam, és megérkezésem imádott városomba bárhonnan is, azonnali regresszióra késztet. Elkezdem forgatni a lapokat, véletlenszerűen, tulajdonképpen a hogyan-gondozd-kiskertedet is tökéletesen megtenné. Az olvasás nálam amolyan kényszerneurózis, bizonyos pillanatokban mindenféle szelekció nélküli, kamaszkoromban kitüntetett kedvencem volt Janka nénikém létező szocializmus alatt gyűjtött könyvtárának törzsanyaga, Tabi László, Darvas Szilárd, Királyhegyi Pál, a Lúdas Matyi egynémely hiányos évfolyamai, továbbá a világ anekdotakincse, még továbbá Efrájim Kishon több, bő válogatásban megjelent humoreszkjei, mindenekelőtt pedig Rejtő Jenő idegenlégiós vonatkozású életműve.

Nevezett munkákat kamaszkoromban (amikor különben nem olvastam voltaképpen semmit, mint már e hasábokon korai olvasmányaim ismertetésekor említettem) lényegében kívülről megtanultam, de nem szűntem meg továbbra is olvasni, azt hiszem, a művelet volt a lényeg, az olvasásé. Ez a furcsa, merőben terméketlen szenvedély, függőség mentett meg attól, hogy három-négy, épp a rutinhiány miatt mértéktelenül súlyosra sikerült berúgást leszámítva igazán komoly ivással teljen elviselhetetlen kamaszkorom. (Jó, abbahagyom, és katonatörténeteket sem mesélek.) Egy-egy könyvüzletben újra előtör rajtam ez a meddő olvasásszenvedély. Ilyenkor szokásom például kiolvasni a Magyar Zsidó Hitközségek Szövetsége kétheti periodikáját, az Új Életet meglehetős akkurátusan. Ez távolít el legjobban napjaink rohanó világának forgatagától, igazi kisdobosújság, de az őrsi napló talán még pontosabb. Zoltai Gusztáv személyes látogatásával tisztelte meg az Újpesti Zsidó Idősotthont. A Mazsihisz ügyvezető igazgatója derűs hangulatú megbeszélést folytatott a lakókkal, és az est zárásaként jóízűen elfogyasztották a feltálalt ízletes étkeket. Az este, a finom ennivaló, amiért Kovács Irénke gondnokasszonynak tartozunk köszönettel, mindenkiben jó szájízt hagyott. Reméljük, még sok ilyen meglepetésben lesz részünk. Múlt hét szerdán, ízlésesen berendezett józsefvárosi otthonában, Blauman Miklós bácsival, a búbánatvölgyi zsidó hitközösség egykori elnökhelyettesével beszélgettünk tapasztalatokban gazdag, áldozatos életének felejthetetlen élményeiről. Miklós bácsi sokat mesélt nekünk a gyerekkorról, a mákos flódni felejthetetlen ízeiről, a feledhetetlen napokról, melyek a honi zsidóság önmagát nem kímélő szolgálatában teltek el. Blauman néni eközben figyelmesen csodás ízű kis aprósüteményt készített figyelmesen gondosan megterített asztalunkra. Az órák a kellemes társaságban szinte észrevétlenül repültek. Szokott lenni szerkesztői jegyzet is, olyasmi, hogy minket, zsidókat, persze, senki se szeret, pedig mi alkottuk az emberiség nagy alkotásait a nagy eszünkkel, közülünk kerültek ki a feltalálók és a próféták, de nem baj, testvéreim, most megsértődtünk rájuk, és megnézhetik magukat. Meg hogy mitől kell félni. Két dologtól főleg, a fasisztáktól és az Egyesült Magyar Izraelita Hitközségtől, akik a Köves Slomóék. Néha még – ez okból – szoktak beszélni Izrael állam főrabbijainak nemi életé­ről, ha ezek lobbizni kívánnak az Egyesült Magyar Izraeliták mellett, de ez ritka, az „ízletes aprósütemény” (a választékos étek szót immár valószínűleg egyedül a zsidó sajtó vonatkozó szegmense tartja benn az újságírói közbeszédben, ezzel is hazafias, nyelvvédő jellegű küldetést teljesítve, lám-lám, ugye-ugye) és a „feledhetetlen kultúrműsor” sokkal többször van. Származásbeli véletlennek tulajdonítható, hogy ezt a kivételesen mulattató és tanulságos sajtózárványt a kezembe vehettem, de amikor arról cikkeztek, hogy a vegyes házasság és a Soá is igen szomorú dolgok ám, hiányoltam a határozott állásfoglalást, hogy melyik szomorúbb, ezért megfogadtam, hogy többet nem veszek ilyesmit, akárhány legszebb nyári élményem-paródiától fosztom is meg karikírozó hajlamú stílusérzékemet. Ezt azóta csak kivételes alkalmakkor szegtem meg, amikor például nem kívántak tájékoztatni az egyik zsidó szervezet szokásos nyári táboráról, mert előadóként szerepeltem benne, és épp indexen voltam közismert zsidóellenes ténykedésem méltó büntetéseként, aztán végül engedtek, nevem mellé nyomatékos célzásokat biggyesztve arra nézvést, ki vagyok én, és milyen nagyvonalúak ők, hogy ennek ellenére közölték a nevemmel terhelt programot. Ezt eltettem. De ekkora ünnep ritkán adódik. Különben – hogy szót szóba ne öltsek – újságosoknál szoktam átfutni, van három-négy kedvencem, leginkább ez, amiről szó volt, a Nyugatiban. Olyan, mintha otthon lennék. Folyóirat lapjait lehet pörgetni, megszerezvén magadnak az illúziót, hogy, úgymond, átfutottad, nagyjából, kemény fedelű könyvét nem lehet, szerencsére, lehet, hogy akkor azokat sem olvasnám el rendesen. Nagyon szeretek átpörgetni. Nem gondolok a világ gondjával, mit nekem azon üzleti jellegű viszony, melynek lebonyolítására a bódé, rendeltetése szerint, szolgál, ez, mi tagadás, egyszerűen nem jut eszembe, nem a fogyasztó lép be ilyenkor a boltba, hanem a magát kiteljesíteni vágyó nembeli ember. Egy ilyen szűk tér, amiben ennyi betű van, nem lehet a vásárlási kényszer birodalma. Pedig nagyanyám mindig elmesélte, hogy haragudott azokra a vevőkre, akik csak azért tértek be a zöldségboltba, hogy megtapogassák és a megszerzett tudás birtokában értékeljék az árut, aztán ne vegyék, épp ítéletük kedvezőtlen volta miatt. Szóval, ha volna még bennem valami a génekbe ivódott, kitörölhetetlen kereskedőszellemből, akkor tudhattam volna. De nem vagyok elég jó zsidó, amint ezt az Új Élet írásba adta. Nagyanyám különben a szocialista állam karalábéját védte volna, természetesen, ha módjában áll, az ilyen alakoktól, és nem saját, hanem a népgazdaság ki­­eső bevétele volt a tét, ő azonban jó munkás volt, és jó gazda, ott, ahová a munkásállam – igen helyesen – állította, saját egykori boltjába, vezetőként, ő ott otthon volt, függetlenül a tulajdonviszonyok absztrakciójától. Egyszóval éppenséggel tudhattam volna, ha volna szociális tudásom a térről, ami körülvesz. De hogy volna, káros szenvedélyemnek hódolok épp. Sokáig azt hittem, a női magazinok nem alkalmasak erre, de a veszprémi büfében csak ilyesmit kínáltak a reggelihez, tanítás előtt kénytelen voltam rájuk-hozzájuk szokni. Ilyen kegyetlen dolog a szenvedélybetegség, így roncsolja a személyiséget. Mindez tán nem látszik olyan vészesnek, végtére is, Istenem, olvasni szép dolog, legalábbis veszélytelen, környezetünkre nézve éppen úgy, mint önmagunkra. De ha ilyet gondolnánk, véssük eszünkbe, hogy egy oly emelkedett lélek, mint Friedrich Schiller mit mond erről a Kellemről és méltóságról szóló értekezésében: „A méltóság az indulat formájára, nem pedig tartalmára vonatkozik. Megeshet ezért, hogy tartalmuk szerint gyakorta dicséretes indulatok, ha az ember vakon átengedi magát nekik, közönségessé és alantassá süllyednek.”

Amint rajtam eluralkodó, tehát tartalmuktól függetlenül alantas vágyaimat kielégítettem, és a Kiskegyed, az Eső című irodalmi periodika és egy lakberendezési orgánum kíméletlen elejtése után tovaindultam, az újságos megkérdezte mögöttem, ironikus hangsúlyt erőltetve dühtől majd elcsukló hangjába, hogy mindennel végeztem-é már, mert még egy pár percig nyitva vannak, ha gondolom. Érezvén, hogy van némi igaza, ugyanakkor feldühödve, hogy hogy lehet ilyen rosszindulatú és kicsinyes, végtére is mi baja lesz tőlem az újságjainak, leszedtem a szóban forgó Eső egy példányát a polcról, és megvetően koncul dobtam a pénztárgép elébe. Ő érezte, hogy én méltatlannak találom az eljárást, ő az enyémet találta felette méltatlannak, ezért folytatta igaza bizonyítását, az első lövés már eldördült: aggódott, nem bántódtam-é meg, neadjaisten, csak hát már mégsem lehetett tűrni, hogy én már századszorra jövök, és még egy alkalom nem volt, hogy bármit vásároltam volna. Ez túlzás volt ugyan, mert alkalomadtán azért előfordult, de tény, hogy aránylag ritkán és keveset.

Az újságos aggodalma esetleges megbántottságom vonatkozásában, akin látszott, hogy nem annyira az Eső ára izgatja, hanem a nagy büdös igazság (arról nem is beszélve, hogy méltán érezhette úgy, hogy az egy csepp Eső nem kárpótolja a megelőző 99 látogatásért, amikor mindezt lenyelte, ráadásul az összefogdosott és sorsukra hagyott újságlapok ezreiért), felkorbácsolta bennem is az önérzetet, ami mindaddig a szégyennel viaskodott. Ekkortól kezdve válogatottan szellemtelen riposztokat hallgatott a boltocska közönsége, akiket nem különösebben rendített meg a dolog, bár szimpátiájuk, ha bárkivel egyáltalán, világosan nem velem volt, és ez különösen elszomorított. Esélytelennek éreztem volna megmagyarázni, hogy én igazán nem kívántam ártalmára lenni senkinek, lábatlankodni, összefogdosni, bennem egyszerűen nem tudatosult, jó, hát figyelmetlenségből, hogy ez itt neki anyag és áru, és persze értem az ő szempontjait, mármint így utólag, de nem lehetne legalább megérteni az enyémeket is, elhinni, hogy én nem valami sajátos spórolási célzattal, pláne nem öncélú rosszakaratból olvasok, csak hát. Csak hát mi? Camus és Kertész jutnak eszembe. Az ember mindenképpen hibás egy kicsit. Tényleg. Mihelyst kilépek, újra nagyon szégyenlem magam.

 Lényegében egyszerűen nem volt igazam, az újságosnak volt igaza, legalább csendben maradhattam volna. Végig kellett volna hallgatnom az igazát, tudom, milyen jó, ha az van az embernek, egészen felszabadul, olyasmi, mint egy igazolvány arról, hogy jogod van élni. Ha igazad van, érvényesíteni talán nem tudod, de mindenesetre nincs okod a magyarázkodásra.

Ez, amit most írok, pár hét múlva ott lesz a boltban, megveszem majd, mindenféle olvasgatás nélkül, és átnyújtom neki, ajándékba, bocsánatkérésnek, ez így elég stílszerű lesz, és nekem is lesz majd egy igazolványom, ráadásul rögtön nyomtatásban, hogy nem vagyok olyan reménytelen. A szégyen és az önérzet, aztán megint a szégyen, nyilvánvalóan nem lehet visszakeresni, mivel kezdődött. Valakivel szemben mindenkinek igaza van vagy volt legalábbis. (Vajon meddig áll el egy igazság, mikor poshad sértődöttséggé? Vajon mennyi igazság konzerválódik csak azért, hogy mindenkor megmenekítsen a szégyentől?) Mindez kevéssel az engesztelés napja előtt volt, és megérlelte bennem a szándékot, hogy mindenkitől, akit tényleg ismerek valamelyest, és akire tényleg haragszom és/vagy tényleg haragszanak rám (és lehet-e olyan, aki nem némi joggal haragszik?), komolyan bocsánatot kérek. Voltak egyértelmű helyzetek, ez könnyebb volt. Emberek, akiket nagyra becsülök, akikkel lényegében úgy jártam, mint az újságossal, nem figyeltem oda, mert csak a gondolataimra figyeltem, de az ő megfontolásaikra nem, arra, hogyan látnak engem. Más esetekben nagyon nehezen született meg bennem az alázat. Írtam egy levelet például Kőbányai Jánosnak. Ő közölte írásomat másodszor, igen nagyvonalúan, egy felette gyenge, majd egy nagyjából tán elfogadható szövegemet is, 21 éves koromban. Aztán egy harmadik egészen gyengét meg nem, amit igen jól tett. Aztán meg is szakadt közöttünk a kapcsolat, én meg, amikor kezembe vettem a Múlt és Jövőt, sokszor bosszankodtam, sértett türelmetlenséget, vagdalkozást, túlzott önkomolyanvételt és mindezekből eredő komoly végiggondolatlanságot észlelvén egykori szerkesztőm tevékenységében. Itt-ott vitatkoztam is némely kitételével, gyorsan változó, de mindig felette kizárólagosnak tűnő véleményeivel, rajongásaival és stabilnak tűnő utálataival. Aztán feladatul kaptam, hogy írjak két könyvről, melyeket ő adott ki, és ő is írt hozzájuk terjedelmes utószót. Az utószó egyik mondata, ami szent igazságérzékem felpiszkálta, olyasformán hangzott, hogy Avigdor Hameiri egyik érdeme az, hogy rájött, mikor a cionizmushoz csatlakozott, hogy „magyar és zsidó két külön entitás”. Tehát magyar zsidó nem egyszerűen nincs, hanem el sem gondolható, aki mégis elgondolja a maga vonatkozásában, becsapja magát. A zsidóságot és magyarságot mint egymást kizáró kategóriákat az ember nem választja életével, nem alakíthatja, ezek őt megelőző, egyértelműen adott, mindenki számára ugyanazt jelentő, problematizálhatatlan lényegiségek, és közülük aztán vagy ide, vagy oda. Na most ez szerintem sem nem különösebben cizellált, sem nem különösebben, hm, elfogadó vélemény. Ezt meg lehetett volna írni. De hosszan, meglehetősen kíméletlenül gúnyolódni kár volt, különösen az igazságok és sértettségek olyan bonyolult hálózatát, mint Kőbányai lelke, valamelyest ismerve. Egészen függetlenül attól, hogy nekem olybá tűnt, hogy a sértettségek egyre erősebbek, egyre harciasabbak, és egyre kevésbé vannak összefüggésben az igazságokkal. Egykori szerkesztőm ezután több fórumon nevezett Stürmer-publicistának, holokauszttagadónak, ehhöz hasonlóaknak, továbbá személyiségi jogi pert indított ellenem és az engem közlő újság ellen, ha talált fórumot, akkor két nácizás közt írt még valami kellemetlenséget, bármi témája is volt, mintegy ceterum censeo-jelleggel. Mindezek után találkoztunk az utcán, véletlenül egy alkalommal, és én bátortalanul köszöntem neki, amit ő tüntetően nem fogadott. Ekkor, mivel úgy éreztem, hogy ennyi – mit lehet itt mondani: indokolatlan – lenácizás után mégis nekem volna több okom a sértődésre, értsd: nekem van igazam, utánafordultam, és megkérdeztem, van-e remény arra, hogy a jövőben fogadja a kö­szönésem. Ő hűvösen azt felelte, megfontolás tárgyává teszi, köszön-e ilyen alakoknak. Igaza is van, náciknál legalábbis megfontolja az ember. Én, eltelve önnön méltatlanul megtaposott igazam tudatával, kiabálni kezdtem egy idősödő, nálam mindenesetre évtizedekkel idősebb emberrel, minősíthetetlenül. Az újságosaffért követően megírt, bűnbánó levelemre azt írta, nyilvános sértést csak nyilvánosan lehet helyrehozni. Ezért most őt is kérem: bocsásson meg. A cikk gorombaságaiért, bántó gúnyolódásáért, a jelenetért az Oktogonnál. Őszintén sajnálom. És az ilyesmi talán nem hiábavaló egészen, ha tudjuk is, minden jóvátehetetlen.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges