Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A Die Welt című konzervatív német napilap november elején születésnapi interjút közölt Kertész Imre Nobel-díjas magyar íróval, amelyben az író hangot ad Budapesttel és a magyar közállapotokkal kapcsolatos negatív véleményének, és elhatárolja magát Magyarországtól. Legpolemikusabb mondatai a Népszabadság Online fordításában így hangoznak: „Én egy nagyvárosi ember vagyok – mindig is az voltam. A nagyvárosi ember nem köthető Budapesthez. Az a város teljesen balkanizálódott. A nagyvárosi ember az Berlinbe való!” Kertész szerint Budapesten „szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei – a hazugság és az elfojtásra való hajlam – jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor.” Arra a kérdésre pedig, hogy „nincs ebben a gazdag irodalmi hagyományokkal rendelkező országban semmi, amihez kötődést érezne?”, azt feleli, hogy „én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az Ön honfitársai [értsd: a németek] zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes. És hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék Önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen államilag engedélyezett könyvet se olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van azért néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens, játékos alakok, akiknek a neve Önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, aki Krúdy kortársa volt.” Kertész ezen kívül kiválónak minősíti Márai naplóit, szemben a regényeivel, amelyek „nem érik el a modernek színvonalát”, illetve úgy nyilatkozik, hogy „az irodalmi modernek” hiányát Nádas Péter és ő maga pótolta Magyarországon, amit a posztmodernek, köztük Esterházy Péter, színrelépése követett.

Kertész nyilatkozatáról és annak egyes állításairól különféle vélemények láttak napvilágot az elmúlt hetekben Magyarországon. A jobboldali sajtó felháborodottan tárgyalta őket, a baloldali publicisták viszont többnyire védelmükbe vették az írót, vagy legalábbis megértést tanúsítottak iránta. Az Élet és Irodalom hasábjain Széky János (Méd levelek – Előzetes, ÉS, 2009. november 13.) és Bauer Tamás (Kertész Imre igazsága, ÉS, 2009. november 13.) is az író védelmére kelt. Széky szerint egy Kertészhez hasonló formátumú szerző esetében eleve jogosulatlan egy-egy sajtónyilatkozat kritikai vizsgálata: „Az írók egy bizonyos minőségi szint fölött – írja –, beleértve a Nobel-díjasokat, egyedi gondolkodású, mondhatni önfejű emberek. Nem feltétlenül jó nyilatkozók […]. De ha vérükben van a publicisztikus poénok megfogalmazásának képessége, […] gyakran mondanak olyanokat, amiktől az embernek kinyílna a bicska a zsebében, ha olyan fajta volna. Ámde nem olyan fajta, és tudomásul veszi, hogy az író nem szépségkirálynő, akinek álma az egyetemes, mosolygós világbékesség, hanem, mondom, önfejű ember, és még annál önfejűbb, mert nagyon is megingathatatlan véleménye van a világról, és ettől lett valakivé.”

Ez az írói géniusz előtt kalapot emelő, bizonyos minőségi szint fölött a bicskanyitogató nyilatkozást is készséggel tudomásul vevő álláspont nyilvánvalóan komoly defektustól terhes. Ezen az alapon „bizonyos minőségi szint fölött” semmiféle bicskanyitogatást nem lehetne szóvá tenni, így például az antiszemita vagy rasszista vélemények hangoztatását sem. Ez pedig aligha fogadható el, nem szólva arról a nem lebecsülendő módszertani nehézségről, hogy ki és milyen alapon jogosult eldönteni, hogy ki számít „bizonyos minőségi szint fölöttinek”.

Ha fenntartjuk magunknak a jogot, hogy rendkívüli írói nagysága ellenére kritikailag vizsgáljuk Kertész szavait, a legjóindulatúbb megközelítésben sem mondhatunk mást, mint hogy az írót butaságokra ragadtatták az indulatai. Azt állítani, hogy valaki „a szocializmus évei alatt egyetlen államilag engedélyezett könyvet se olvasott el”, mert az „nem felelt meg az ízlésének” nyilvánvaló abszurditás, egyszersmind több évtizednyi magyar (és nem magyar) irodalom durva lenézése. De hasonlóan méltánytalan az is, ahogyan Kertész – aki mellesleg 2002 óta a város díszpolgára – Budapest balkanizálódásáról beszél, aminek alátámasztására Charlottenburgot, Nyugat-Berlin központját és egyben Európa egyik leggazdagabb városrészét hozza fel ellenpéldaként.

Mi tagadás, a Körúton valóban kevésbé kedélyes az élet, mint a Kudammon, ettől azonban Budapest még nem lesz „balkáni”. Az pedig külön kérdés, hogy pontosan mit is értünk balkanizálódás alatt, amibe itt nem mennék bele, csak jelzem, hogy ha az ember a nyárspolgári Charlottenburggal szemben mondjuk a bevándorló- és alternatív életmódközösségeiről híres Kreuzberget részesíti előnyben, némiképp átalakul a fogalom jelentéstartománya.

Kertésznek ezeket a nyilvánvaló túlzásait és méltánytalanságait nyilván Bauer Tamás sem kívánná a védelmébe venni, szerinte azonban nem ez a fontos az interjúban. „Amit Kertész interjúja kapcsán tisztáznunk kell – írja Bauer –, az nem az, hogy elfogadható-e az ő válasza a kialakult helyzetre, hanem hogy helytálló-e a helyzetre adott diagnózisa. Igaz-e, hogy a szélsőjobb diktál.”

Bauer szerint pedig pontosan ez a helyzet: „Ahol teret nyer az etnikai alapú nacionalizmus – és a magyar jobboldal 1990 óta, különösen pedig a Fidesz nacionalista fordulata óta a »határokon átívelő nemzetegyesítés« meghirdetése óta azt képviseli –, ott óhatatlanul követi a származási alapú kirekesztés, vagyis az antiszemitizmus is. Azért mondhatja Kertész, hogy Magyarországon »a szélsőjobb diktál«, mert a jobboldal nacionalista gesztusok sorát teszi, és domesztikálja a politikai antiszemitizmust is” – írja. „Amikor Kertész azt állítja, hogy a szélsőjobb diktál, bizonyára nemcsak a Jobbikra gondol, hanem a Fideszre és annak egész holdudvarára Magyar Hírlapostul, Demokratástul. Nemcsak a Jobbikra, de a Fideszre és holdudvarára is érvényes, hogy olyan nacionalizmust képviselnek, amely idegen a II. világháború utáni Európa normáitól” – mondja Bauer.

Szerinte tehát Kertésznek igaza van, magatartása pedig jogos és érthető: „Azt a helyzetet, ahogy Magyarországon a másik embert nap mint nap kiközösítik a nemzeti közösségből – nemcsak a futballpályákon, hanem a Fidesz politikai nagygyűlésein is –, sokan sokféleképpen kezeljük. Vagyunk sokan, akiket ez harcra, ellenállásra késztet, és vannak mások – valószínűleg ők vannak többen –, akiket szakításra, távozásra. Mint egykor Bartók Bélát. Joguk van hozzá” – teszi hozzá.

Bauer abban is igazat ad Kertésznek, hogy „a faji hovatartozással együtt a nemzeti hovatartozást is elutasítja. Történelmi tapasztalataink támasztják őt alá – írja –: nacionalizmus és antiszemitizmus édestestvérek, egyaránt azt jelentik, hogy a származás, az etnikai hovatartozás alapján tesznek különbséget ember és ember között, származás, etnikai hovatartozás alapján szabják meg, hogy ki a barát és ki az ellenség.”

A helyzet azonban az, hogy Kertész sem azt nem állította, hogy a nemzeti hovatartozás vállalása egyenértékű a nacionalizmussal, sem pedig azt, hogy „nacionalizmus és antiszemitizmus édestestvérek”. Ellenkezőleg, Kertész saját „gyökértelenségét” minősíti dekadenciának, még ha megértő is vele szemben. Való igaz, hogy Kertész az európai kultúrába emigrált a kelet-európai despotizmusok és provincializmusok elől, ebből azonban nem következik, hogy a nemzeti hovatartozás felvállalásától – netán hangsúlyozásától – szerinte szükségszerűen egyenes út vezet az antiszemitizmusig. Ezt legfeljebb Bauer gondolhatja így – gyanítom, hogy ő sem egészen így –, Kertésznek ehhez vajmi kevés köze van.

Kertész, ha jól értettem, a Die Welt-interjú ellentmondásos hazai fogadtatására reagálva igyekezett nyilvánvalóvá tenni, hogy nem kíván és magyar íróként nem is tud kiiratkozni a magyar kulturális hagyományból. Az interjúban elhangzottak – legyenek bármilyen fellengzősek és végiggondolatlanok – ennek fényében is értékelendők, és eleve kizárják a baueri Kertész-értelmezést. Ennél azonban fontosabbnak tartom, hogy Kertész közéleti pályájának egy korábbi, kitüntetett jelentőségű pontján nagyon is felvállalta nemzeti hovatartozását. Híres stockholmi beszédében, a Nobel-díj átvételekor a következőket mondta: „Külön öröm számomra, hogy ezeket a gondolatokat az anyanyelvemen, magyarul mondhatom el. Budapesten születtem, egy zsidó családban, amelynek anyai ága az erdélyi Kolozsvárról, az apai pedig a Balaton-vidék délnyugati sarkából származik. Nagyszüleim még gyertyát gyújtottak a Sabbat beálltakor, péntek este, de nevüket már magyarosították, és természetes volt számukra, hogy a zsidóságot a vallásuknak, a hazájuknak pedig Magyarországot tekintsék. Anyai nagyszüleim a Holocaustban lelték halálukat, apai nagyszüleimet a Rákosi-féle kommunista hatalom pusztította el, amikor a zsidó aggok házát Budapestről az ország északi határvidékére kitelepítették. Úgy érzem, hogy a rövid családtörténet mintegy magában foglalja és szimbolizálja az ország legújabb kori szenvedéstörténetét.”

Egy mélyen hívő református barátom 2002-ben úgy kommentálta Kertész Nobel-díját, hogy Magyarországot ismét kivételes kegyelemben részesítette az isteni gondviselés. A magyar zsidó szenvedéstörténet globális érvényre eme­­­lése elkerülhetetlenné tette ugyanis, hogy szembesüljünk a múltunk egy ne­hezen feldolgozható elemével, esélyt kapva azáltal arra, hogy igazabbá és tisztességesebbé tegyük a jelenünket. Kivételes kegyelmi pillanat volt ez, és akkor úgy tűnt, hogy a kegyelem hordozója, Kertész Imre maga is tisztában van ennek jelentőségével. Stockholmi beszéde nem az elhatárolódás, a „ne kös­sön engem Magyarországhoz” hangján szólt, hanem éppen ellenkezőleg, a zsidó sorstragédiát magyar nemzeti sorstragédiává transzcendáló, a be­fogadás értelmében vett nemzeti közösségteremtés gesztusaként. Olyan hangként, amire pártállástól, származástól és személyes szenvedéstörténettől függetlenül minden magyar büszke lehetett, és amely egy a történelemből ismertnél jóval vonzóbb és egészségesebb magyar nemzetfejlődés lehetőségét hordozta magában.

Megértem Kertész Imre keserűségét, mint ahogyan megértem Bauer Tamás indulatát is, ki ne értené meg őket, aki a mai Magyarországon él? A szélsőjobb hangja erősebb, mint a második világháború óta bármikor. A politikai közösség jelentékeny része – sok száz­ezer ember – nyilvánvalóan helyesli a legelemibb emberiességi normák nyílt és egyértelmű semmibe vételét. Jó szándékú demokrata ezt nemigen szemlélheti másként, mint kétségbe­eséssel, a totalitárius politikai rendszerek önkényének elszenvedői – mint például Kertész Imre – pedig különösen joggal borzadnak el a Jobbik mocskától. Az elborzadás joga azonban nem igazolja a félresikerült mondatokat.

Bauer Tamásnak természetesen igaza van abban, hogy mindenkinek joga van kivonulni egy általa elutasított társadalmi közegből, azaz a hirschmani cselekvési alternatívák – kivonulás, tilta­kozás, hűség – közül az előbbit választani. Kertész így döntött – majd a közös­ség határain túlról fejtette ki a kö­zösséggel szembeni kritikáját. En­nek komoly hátrányai vannak. Nehéz ugyanis a közösség szemében hiteles kritikát gyakorolni felette az elhatárolódás gesztusának bejelentésével egy­­idejűleg. A közösség tagjai joggal gondolhatják úgy, hogy az ilyen kritika voltaképp már nem is nekik szól. Ami felveti azt a morális kérdést, hogy az ilyen kritika elhangzása hogyan befolyásolja a közösségen belüli erőviszonyokat. Azaz hogy mekkora becsülete lesz a közösség tagjai előtt egy olyan igazságnak, amelynek megvitatására hangoztatója nem tartotta őket méltónak.

Kivonulnia mindenkinek lehet, de a kivonulónak számot kell azzal vetnie, hogy magatartása hogyan befolyásolja a maradás mellett döntők helyzetét. A minimum, ami elvárható tőle, hogy félresikerült és méltánytalan mondatai­val ne rombolja az általa elhagyott közösség közbeszédének szellemi és morális színvonalát. Hogy méltányosan és körültekintően járjon el a közösség egészével szemben, még ha személyes sérelmei ezt esetleg nehézzé is teszik számára. Egy Nobel-díjas írónak tudnia kell, hogy szavai egyaránt be­folyásolják a közösség külső megítélését és tagjai önbecsülését – még akkor is, ha maga kifelé igyekszik belőle. Elvárható tőle, hogy kellő árnyaltsággal fogalmazzon, amikor emberekről, közösségekről, városokról vagy éppen pályatársakról foglal állást.

Kertész Imrének ezúttal nem sikerült kellő árnyaltsággal fogalmaznia. Ami nemcsak azért baj, mert szavaival sokakat akaratlanul is megbánthatott, hanem azért is, mert igazságai így éppen azokhoz nem találhattak utat, akiknek a legfontosabb lett volna meg­hallaniuk őket. Az igazság pedig, amelynek útját maga a szerzője torlaszolja el, csak fél­igazság maradhat.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges