Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Nincs ma jobb, tisztességesebb, vállalhatóbb politikai alternatíva az MSZP-nél. Igen, annál az MSZP-nél, amely úgymond odakormányozta az országot, ahol tartunk. Amely nyolc hatalomban töltött év alatt a harmadik miniszterelnöknél tart, s amelynek miniszterelnök-jelöltje ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – egy politikai profil nélküli nyeretlen kétéves. Amely önmagát meghazudtolva, önmagán erőszakot téve élt túl minden válságos helyzetet, s – megjósolom – túl fogja élni ezt a mostanit is. Amely jóléti rendszerváltást ígért, bevezette az országot az Európai Unióba, irdatlan pénzek elosztása felett rendelkezett, a gazdasági lehetőségekkel visszaélve irdatlan egyensúlyhiányt csinált, majd irdatlanul megszenvedett, hogy rendbe tegye, amit elrontott.

Muszáj volt szegénynek. Elkövette ugyanis azt a hibát, hogy megnyerte a 2006-os választásokat, és így saját magának kellett megennie, amit főzött. Na jó, nem csak azt. Volt itt közben egy világgazdasági válság is. De milyen más lett volna az a válság, ha költségvetési eszközökkel lehet tompítani a rémségeit, és ha a befektetői bizalmat szülő fegyelmezett államháztartási gazdálkodás közepette kamatcsökkentéssel reagálhat rá a jegybank, mint a világ boldogabbik – vagy legalábbis jobb gazdaságpolitikát folytató – felén. Az MSZP bukta a válságot, bukta a miniszterelnökét, bukta a miniszterelnökjelölt-állítási folyamatot, és minden bizonnyal bukja a 2010-es választásokat is. A kérdés csak az, hogy mennyire.

Ami nem baj. Nyolc hatalomban töltött év után mentálhigiéniai szempontból javallott az ellenzéki lét. Félrehúzódni kicsit, töltekezni, tisztulni – van mitől –, másra hagyni a kormányzás dagadt ruháját. A vád alá helyezett kabinetmunkatárssal, kerületi polgármesterrel és pártfinanszírozási szakemberrel szegélyezett éveket kövesse végre egy kis nyugalom. Az alábbiakban mégis amellett érvelek majd, hogy az MSZP választható – és a rendelkezésre álló kínálatból választandó – alternatíva maradt. Rajta múlik a szociáldemokratákat és liberálisokat is magában foglaló demokratikus baloldal és nem kis részben az egész magyar demokrácia jövője.

A népszerűtlenség dinamikája

A legtöbb liberális – hasonlóan a magyar választók többségéhez – nem különösebben kedveli az MSZP-t, és az elmúlt évek kormányzati kudarcai legfőbb okának tekinti a szocialisták politikai gyengeségét és hibáit. Az első Gyurcsány-kormány hazug politikát folytatott, szól az MSZP-ellenes mantra, miként azt a hajdani miniszterelnök maga ismerte el híres őszödi beszédében. Aztán jött 2006, a kijózanodás és a tisztázatlan szakmai és politikai hátterű rendőrattakok éve, amit a 2008-as népszavazási zakóban kulmináló reformkínlódás követett.

A kormánypártok jelentős arányú népszerűség- és tekintélyvesztése a stabilizációs intézkedések 2006-os bejelentését követően azonnal elkezdődött, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése csak betetőzte azt. Gyurcsányék úgy gondolkodhattak, hogy ha az államháztartási stabilizációért úgyis súlyos politikai árat kell fizetni, érdemes egy füst alatt letudni a strukturális reformokkal járó fájdalmak nagy részét is. Aztán mire sikerül fenntartható pályára állítani a költségvetést, jöhet a megreformált elosztórendszerek konszolidációja, és ismét visszaszerezhetővé válnak a ciklus elején elvesztett támogatók. Gyurcsány így beszélt erről 2006. május 26-án Balatonőszödön az MSZP frakciója előtt:

„(…) De nem azért kell politikusnak lenni, mert ebből olyan kurva jól meg lehet élni. Mert már elfelejtettük, hogy milyen autófényezőnek lenni. Hanem azért, mert meg akarjuk ezeket [mármint a legfontosabb társadalmi problémákat – Á. Z.] oldani. Egyébként pedig épp az az elmúlt négy évnek a tapasztalata, épp az Horn Gyula kormányzásának tapasztalata, hogy nem abba szoktak belebukni emberek, hogy ha valamit csinálnak, meg ha nem csinálnak. A francba is, mibe is akkor? El kell indulni. Tudni kell, hogy mit akarunk csinálni. Irtózatos lesz az első pár év, persze. Teljesen érdektelen, hogy 20 százaléka a lakosságnak fog ránk szavazni. Tavaly nyáron az utolsó nyolc évben először a 100 emberből a Szonda szerint csak 18 mondta, hogy ránk fog szavazni. Tavaly nyáron, gyerekek! Egy évvel később nyertünk. Mi lenne, ha nem az egymás közötti faszkodás miatt veszítenénk el a népsze­rűségünket, hanem mert csinálunk nagy társadalmi ügyeket. És nem probléma, hogy elveszítjük akkor egy időre a társadalom, a támogatásunkat. Aztán majd visszaszerezzük. Mert majd megértik. És el lehet majd menni vidékre nyugodtan, hogy megcsináltuk, a hétszázát. Nem lett mindenkinek jobb? Igazuk van. De neki, meg neki, meg neki, meg kollégiumok épültek ebben a nyüves országban végre újra. Erről szól a politika. Nem arról, hogy melyikünkből lesz kerületi polgármester, mégis hány darab helyettese lesz. Fontos az is, tudom én, nem vagyok naiv. De nincs benn az ország első száz legfontosabb ügyében. És mi döntjük el, hogy melyikkel foglalkozunk, mi. És az ország azt gondolom, hogy megérdemelné, meg mi magunk is, hogy ilyen dolgokat csináljunk. (…) Amíg nagy tempóval lehet menni előre, addig megyünk. Ha nem lehet menni, és elmagyarázzátok, hogy igen, de… Ahhoz énszerintem én nem köllök. Ahhoz más kell.”

Gyurcsány azonban alábecsülte az Őszöddel tetézett stabilizációs és reformintézkedések népszerűség-erodáló hatását, és persze arra sem számíthatott, hogy a világgazdaság 2008 végén második világháború utáni történetének legsúlyosabb válságába kerül. Végül ez utóbbi pecsételte meg a sorsát.

Gyurcsány ugyanis sokak várakozásával ellentétben talpra állt a 3,4 millió reformellenes szavazatot hozó 2008. márciusi népszavazási vereség és az azt követő koalíciós szakítás után. Ez a baloldali identitás részleges visszaszerzésének és a válsággal szembeni látványos fellépésnek az időszaka volt, amelynek során a miniszterelnök személyes népszerűsége és az MSZP támogatottsága is jelentősen javult a tavaszi mélypontot követően: a Szonda-Ipsos adatai szerint 2008 áprilisában a Fidesz 68-23-ra vezetett az MSZP-vel szemben a biztos szavazó pártválasztók között. Ugyanez az arány 2008 decemberében 57-32 volt.

Valószínűleg ekkor kellett volna kiírni az előre hozott választásokat, vagy javasolni, hogy a nyáron esedékes európai parlamenti választásokkal egy időben a magyar országgyűlésbe is válasszunk új képviselőket. Gyurcsány ehelyett előbb megpróbálta maga levezényelni az újabb költségvetési megszorításokkal járó válságkezelő politikát, majd – látva a makrogazdasági feltételek további romlását – pártelnöki posztját megtartva kísérelte meg átadni a kormányfői széket egy többségi parlamenti felhatalmazást szerezni képes személynek.

Az ehhez szükséges politikai autoritás azonban már nem állt rendelkezésére, és a bohózatba illő kormányfő-jelölési folyamat megpecsételte a sorsát. Az MSZP népszerűsége ezt követően újabb mélypontokat ért el: 2009 áprilisában a biztos szavazó pártválasztók között 21%-ra zuhant, majd októberben az eddigi abszolút mélypontot jelentő 17%-ra csökkent, 65%-os Fidesz-támogatottság mellett. Igaz, decemberre 63-21-re módosult, idén januárban pedig ezzel azonos támogatottságot mért a Szonda. Nem mondhatni tehát, hogy az MSZP kedvező helyzetben vágna neki a tavaszi választások előtti kampánynak, esélyei azonban javultak a Gyurcsány távozását közvetlenül követő helyzethez képest. A későbbiekben még visszatérek rá, hogy a Bajnai-korszak politikai és morális szempontból mit hozott a baloldal konyhájára, előbb azonban az elmúlt négy év egészének kormányzati teljesítményét kísérlem meg röviden értékelni.

A kormányzati teljesítmény

A kormány kritikusai, köztük számos liberális véleményformáló szerint a 2006 és 2010 között mutatott kormányzati teljesítmény összességében politikai és szakmai kudarcok sorozatának tekinthető. Nem voltak reformok, lelassult, majd negatívba fordult a gazdasági növekedés, romlottak az életkörülmények, előretört a szélsőjobb, és mindent elöntött a rasszizmus, meginogtak a jogállam eresztékei, és burjánzott a korrupció – szól az elmúlt négy év értékelése.

Kevés olyan állítás van, amellyel kevésbé tudok egyetérteni.

A 2006 és 2010 között hatalomban lévő Gyurcsány-, illetve Bajnai-kormányok alapvetően és túlnyomórészt helyes gazdaságpolitikát folytattak. Előbb konszolidálták az államháztartást, majd megóvták Magyarországot a magyar gazdaság magas külső adósságállománya miatt a globális pénzügyi válság nyomán előálló fizetésimérleg-válságtól. Ez a forint drámai mértékű, tartós leértékelődését jelentette volna, ami az elterjedt közhiedelemmel ellentétben rövid távon elsősorban nem a túlnyomórészt forintban eladósodott államot, hanem a külföldi valutában eladósodott, de valutabevételekkel nem rendelkező vállalatokat és háztartásokat fenyegette. A magasra szökő kamatok és a bruttó hazai termék arányában megemelkedő államadósság természetesen az államháztartás finanszírozását is megnehezítették, és középtávon kérdésessé tették az adósságpálya fenntarthatóságát. Ebben a helyzetben a kormány előbb a jegybankkal közösen megállapodást kötött az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal a külső adósság finanszírozhatóságát biztosító hitelfelvételről, majd – előbb Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon vezetésével – további lépéseket tett a költségvetési hiány mérséklése érdekében. Ezek sikere, valamint az EU-val és az IMF-fel kötött finanszírozási megállapodások betartása a világgazdasági klíma javulását követően meggyőzte róla a befektetőket, hogy Magyarország nem fog csődbe menni, a vezető magyar vállalatok részvényei és a magyar állam kötvényei pedig ismét vonzó befektetéssé váltak.

Ám a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok nem pusztán az államháztartás pénzügyi fenntarthatóságát teremtették meg előbb 2006–2007-ben, majd védelmezték meg hatékonyan és eredményesen a 2008–2009-es globális pénzügyi válság közepette, hanem több hosszú távon is fontos, szerkezeti javulást eredményező lépést tettek (illetve kétharmados felhatalmazás híján kíséreltek meg tenni). Több tízezer fővel csökkent az állami foglalkoztatás, majd a ciklus végén megszűnt a közszférában mindenkit törvényesen megillető tizenharmadik havi bér. Közigazgatási intézményeket vontak össze és alakítottak át, hol több, hol kevesebb sikerrel. Fehéredett a gazdaság, több ezren léptek át a szürke- vagy feketegazdaságból a legális foglalkoz­tatás keretei közé. A ciklus második felében sikerült a kívánatos irányban módosítani az adó- és járulékrendszert, amennyiben csökkentek a munkát terhelő adók és járulékok, miközben emelkedett a fogyasztás és a vagyon adóterhelése.

Ugyanakkor mindjárt a ciklus elején százmilliárdos nagyságrendű megtakarítást lehetővé téve alakult át a gyógyszer-finanszírozás rendszere; úgy, hogy a betegek túlnyomó része – bár sajnos biztosan nem mindegyikük – biztonsággal hozzájutott a számára fontos orvosságokhoz. Minden – esetenként rendkívül súlyos – szakmai és politikai hiba dacára szerkezetileg összességében racionálisabbá vált a kórházi ellátás rendszere.

Több lépésben jelentős mértékben javult a nyugdíjrendszer fenntarthatósága, majd megszűnt a be- és kifizetések egyensúlyát nagymértékben rontó, differenciálatlan formájában igazságossági szempontból sem helyes tizenharmadik havi nyugdíj. Szigorodtak a korábban számos visszaélésre lehetőséget adó rokkantnyugdíjazás szabályai.

Az elmaradott térségek és a szakképzetlen munkavállalói csoportok krónikusan alacsony foglalkoztatási rátájának emelésére, valamint az ezeken a területeken gyakran növekvő romaellenességgel párosuló társadalmi feszültségek enyhítésére a kormány „Út a Munkához” néven kiterjedt közfoglalkoztatási programot indított. Sok liberális véleményformáló szerint ez egyfelől meghátrálást jelent az erősödő romaellenességgel szemben, másfelől racionális közpolitikai célokkal nem igazolható százmilliárdos nagyságrendű, indokolatlan közkiadást.1 A bírálók szerint a közfoglalkoztatás nem alkalmas a szakképzetlen munkavállalói csoportok valós munkaerőpiaci esélyeinek javítására, költségei pedig magasabbak, mint amivel az érintettek puszta segélyezése esetén kellene számolni. Nem értek velük egyet. Véleményem szerint egyfelől szembe kell vele nézni, hogy a tartós munkanélküliség, illetve generációkon át öröklődő munkaerőpiaci passzivitás gyakran párosul súlyos társadalmi devianciákkal, amelyek felerősíthetik és adott esetben a többségi társadalom jelentős részének szemében akár igazolhatják is a cigányellenes előítéleteket. Szembe kell továbbá nézni azzal is, hogy a szakképzetlen munkanélküliek számottevő hányada az elemi kulturális készségek hiánya miatt sosem válik alkalmassá a piaci viszonyok közötti foglalkoztatásra. (Félreértések elkerülése végett itt természetesen korántsem csupán romákról van szó.) Figyelembe kell venni azt is, hogy a költségvetési eszközökkel támogatott – a puszta segélyezésnél gyakran szükségszerűen többe kerülő – közfoglalkoztatást nem csupán a foglalkoztatás növelése, azaz a rendelkezésre álló humán erőforrások jobb kihasználása teheti indokolttá. A feketemunkát is magában foglaló deviáns társadalmi magatartásformák visszaszorítása, a legális foglalkoztatási viszonyok kiterjesztése, a nemzedékről nemzedékre öröklődő viselkedési mintázatok modernizációja, valamint a többségi és kisebbségi etnikai csoportok közti feszültségek csökkentése mellette szólhatnak. Ha a „nyílt” vagy „elsődleges”, azaz a piaci kereslet és kínálat által meghatározott munkaerő­piaci integrációnak feltehetően nem is, a nem kevésbé fontos társadalmi integrációnak igenis lehet hatékony eszkö­ze a krónikus alulfoglalkoztatás enyhítésére a fejlett országok jelentős részében alkalmazott2 közfoglalkoztatás.

Nem biztos, hogy a jelenlegi magyarországi modell, amelyben a központi forrásokból finanszírozott közfoglalkoztatást a helyi önkormányzatok szervezik és irányítják, a legjobb megoldás. Elképzelhető, hogy a közfoglalkoztatási projektek szervezését helyesebb volna kistérségi vagy regionális szereplőkre bízni.3 Ez azonban nem változtat azon, hogy a krónikus alulfoglalkoztatottsággal és ijesztő méretű kulturális különbségekkel jellemzett magyar társadalom legsúlyosabb problémáinak megoldásában fontos szerep juthat a közfoglalkoztatásnak, aminek felismerése a kormányzat részéről nem a terjedő romaellenességnek tett engedmény, hanem racionális közpolitikai lépés.4

Az elmúlt évek kormányzati teljesítményének értékelésekor érdemes kitérni a kormány rendőrségi és jogpolitikai gyakorlatára, különös tekintettel a 2006. őszi rendőri túlkapásokra és a szabadságjogokhoz fűződő viszonyra. A 2006 szeptemberében és októberében lezajlott utcai zavargások során a rendőrség többször is súlyosan jogsértő módon lépett fel a közrend védelmezése során. Jogtalanul vettek őrizetbe és bántalmaztak embereket, az intézkedő rendőrök nem viseltek azonosító számot, esetenként békés járókelőket vertek meg. A rendőrség október 23-i fellépése szakmailag több tekintetben elhibázott volt, a rendőri hibák be nem ismerése és az értük viselt felelősség elhárítása pedig politikailag vállalhatatlan.5 A kormány ennek ellenére sokáig kitartott az illetékes rendőri vezetők mellett, és csak a közállapotok konszolidálódása után, 2007 májusában volt mersze őket elmozdítani. Ez szégyenletes, a kormány morális tartását és a demokratikus intézményrendszer egészének hitelét aláásó eljárás volt. Ugyan­akkor a súlyos rendőri visszaélések 2006 ősze után nem ismétlődtek meg, és a rendőrség 2007-től lényegében a jogállami normáknak megfe­le­lően és többnyire szakszerűen teszi a dolgát.

A kormány szabadságjogi gyakorlata szintén ambivalensnek tűnik. A kormány, illetve a mögötte álló MSZP több alkalommal is megkísérelte bevezetni a szólásszabadság restriktívebb szabályozását, és kezelhetőbbé tenni a gyülekezési jog körüli anomáliákat. A gyűlölködő megnyilatkozások büntetőjogi szabályozásának szigorítását az alkotmánybíróság valamennyi alkalommal megsemmisítette, a gyülekezési jog szigorítására pedig csak közvetve, a kétharmados gyülekezési törvényen kívüli büntetőjogi szabályozás keretében került sor. A kormányzati és szocialista párti jogpolitikai törekvéseket a rendszerváltás idején kialakított alapjogi szabályozáshoz ragaszkodó liberális-jogvédő álláspont a demokráciára veszélyesnek ítéli, és a kormányhatalom gyengeségét leplezni hivatott „alkotmányjogi barkácsolásnak” minősíti. Ez az álláspont – Kis Jánost idézve – úgy véli, hogy a versengő alapjogok körüli „jogalkalmazói bizonytalankodásnak (…) nem a hatályos joganyag körüli zavar a legfőbb oka. A döntő okok politikaiak (…). Nagyon röviden: a magyar jobb- és baloldal végzetes meghasonlásáról van szó; a jobboldal hajlamáról a baloldali kormányok legitimitásának kétségbe vonására, s a baloldal bátortalanságáról, amikor kormányának ellenállással szemben kellene alkalmaznia a hatályos jogot, vágyakozásáról egy szigorúbb, szabadságkorlátozóbb állam oltalmára.”6 

Úgy gondolom, hogy ez a kritika csak részben megalapozott. A baloldal bátortalansága ugyanis jelentős részben éppen a kormánytól független jogalkalmazó szervek – a bíróságok és az ügyészség – gyakorlatának zavarosságából fakad. Érdemes továbbá megfontolni, hogy a rendszerváltás idején kialakított alapjogi infrastruktúra nem biztos, hogy adekvát módon képes szabályozni az elmúlt húsz évben jelentősen átalakult társadalmi viszonyokat. Az alapjogi szabályozás megalkotásának idején, illetve a jelenleg jellemző társadalmi-politikai helyzet közötti eltérések önmagukban is jogalkalmazási zavarokhoz vezethetnek, mivel nem világos, hogy mi az a releváns társadalmi normarendszer, amelyhez képest egy-egy konkrét büntetőjogi tényállás – például a közösség elleni izgatás esetében – megállapítható. Ha ez így van, az önmagában indokolhatja a vonatkozó jogszabályhelyek módosítását. Másfelől a baloldali jogpolitikai törekvéseket a leghatározottabban elutasítók gyakran reflektálatlanul hagyják azt a tényt, hogy a liberális szabadságjogi hagyomány képviselői maguk sem egységesen ítélnek meg számos kérdést: Halmai Gábor álláspontja lényeges pontokon tér el Kis Jánosétól, mint ahogyan a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért sem lát azonosan mindent. Egy ilyen helyzetben nem méltányos és nem is célravezető a szabadságjogok védelmezése körüli kudarcokért pusztán a kormány politikai gyengeségét és a kormányzó pártnak a szabadságjogok szűkítésére irányuló hajlamát kárhoztatni.7

Nem állítom, hogy a kormánynak az alapjogi szabályozásra irányuló politikája és az éles konfliktushelyzetekben választott stratégiája mindig a lehető legszerencsésebb volt, és maximálisan kihasználta a hatályos jogszabályok adta lehetőségeket. Azt sem állítom, hogy a kormány soha nem hőkölt vissza a proaktív fellépés jogi és politikai kockázataitól, és nem igyekezett a társadalmi félelmekre és szorongásokra apellálva mozgósítani a támogatóit. Nem arról van tehát szó, hogy a kormány mindent a lehető legjobban, a liberális demokrácia normatív követelményeit kifogástalanul teljesítve tett a jogrend és a jogállami intézmények tekintélyének vészterhes megingása idején. Állításom csupán annyi, hogy az elmúlt évek – vagy ha úgy tetszik, a rendszerváltás óta eltelt évtizedek – szocialista vezetésű kormányai általában és főszabály szerint a jogrend adta keretek között tevékenykedtek, és nem törekedtek tudatos jogkorlátozásra. A tarthatatlan és vállalhatatlan 2006. őszi gyakorlatot a jogállami normák helyreállítása követte a rendőri gyakorlatban; a kormányzati tevékenység során pedig tiszteletben tartották a jogállami szabályokat és az alkotmányos alapjo­gokat. A kormány és a vezető kormánypárt részéről felvetődő restriktív jogpolitikai javaslatok az anomikus társadalmi jelenségek terjedéséből fa­­kadó problémákra reagáltak, amelyek kezelését gyakran megnehezítik a kormánytól független jogalkalmazó intézmények – a bíróságok és az ügyészség – diszfunkciói. A rendőri-kormányzati fellépést eközben szigorú – ám a külön­féle tényállásokat nem mindig egy­értelműen és pontosan meghatározó, a jelenlegi társadalmi viszonyokkal esetenként nem adekvát – jogi keretek közé szorítják a csak kétharmados parlamenti többséggel módosítható alapjogi törvények.

A kétharmados törvényhozási konszenzus hiánya több más ügyben is zátonyra futtatta a kormányzati törekvéseket. Ezek közé tartozott a helyi és regionális közigazgatás szerkezetének átalakítása és a párt- és kampányfinanszírozás reformja. Ez ugyan önmagában nem menti fel a kormányoldalt az ezekben az ügyekben elszenvedett kudarcok felelőssége alól, de kizárja a kormánypárt(ok) differenciálatlanul egyoldalú elmarasztalását.

Mi következik mindebből? Benyomásom szerint az, hogy elsősorban nem a kormányzati szakpolitikákkal volt gond8, sőt azok esetenként kifejezetten hatékony eszköznek bizonyultak a kormányzati célok elérésében, például a gazdaságpolitikai válságkezelés során. A szakpolitikák szintjén egyetlen, de annál lényegesebb igazán nagy kudarcot szenvedett el a kormány: az egészségügyi reform bukását. Ennek legfontosabb okai a szakmai konszenzus hiányában és a megvalósítás visszatetszést keltően erőszakos jellegében keresendők9, amelyek minden bizonnyal fontos szerepet játszottak a 2008. márciusi népszavazási vereségben. Szakpolitikai szinten azonban ez esetben is sor került a korrekcióra, igaz, a koalíció felszámolásának árán. A több-­pénztáras egészségfinanszírozási modell – szerintem helyesen – lekerült a napirendről, a legfontosabb szakpolitikai céllá pedig a terület konszolidálása vált.10

Mindössze arról volna tehát szó, hogy az előző kormányzati ciklus megalapozatlan költségvetési költekezéséből fakadó stabilizációs kényszerből és az elhibázott egészségügyi reformból fakadó népszerűtlenségtől a 2008 végén eszkalálódott világgazdasági válság kellemetlen következményei miatt nem sikerült a kormánynak szabadulnia? Nem, nem csupán erről. A kormány veresége alapvetően nem szakpolitikai, hanem erkölcsi természetű.

A magyar baloldalnak számot kell vetnie azzal a ténnyel, hogy az elmúlt években súlyosan erodálódott a jogállami intézmények tekintélye, gyengült a demokratikus politikai képviseletbe vetett hit, és romlottak az elemi demokratikus konszenzus megteremtésének esélyei. Ebben nyilvánvalóan súlyos felelőssége van a kormánynak és a mögötte álló pártoknak, amelyek esetenként súlyos korrupciós ügyekbe keveredtek, és magatartásukkal szem­befordultak az elemi demokratikus normákkal.11

Ez a legnagyobb kudarc az elmúlt évek baloldali kormányai számára, ami önmagában indokolttá teszi a baloldal választási vereségét. Nem következik azonban belőle, hogy a baloldali és liberális szavazóknak hátat kellene fordítaniuk a minden kormányzati hiba és tévedés dacára számos tekintetben eredményes és tiszteletre méltó kormányzás mögött megmaradt egyetlen politikai erőnek: a szocialistáknak.

A választás kényszere

A válság szembenézésre kényszerít: fájdalmasan racionális döntések elé állítja a választókat és a politikai élet szereplőit is. A viszonylag magas külső adósságállomány a pénzpiaci kockázatvállalási kedv elpárolgása idején rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe hozza a magyar gazdaságot, és a nemzetközi szervezetekkel kötött finanszírozási megállapodások betartására kényszeríti a kormányt. A gazdaságpolitikai mozgástér drámai mértékű beszűkülésével ideológiai irányultságától függetlenül minden politikai erőnek szembe kell néznie. Ebből a felismerésből kiindulva javasolta Révész Sándor ezeken a hasábokon tavaly, Gyurcsány Ferenc bukását követően, hogy tartsanak mielőbb előrehozott választásokat, megfosztva a Fideszt a demagóg ellenzéki politizálás lehetőségétől.12 A magam részéről nem értettem egyet ezzel, és ma sem hiszem, hogy helyes lett volna, ha a szocialisták és a liberálisok Gyurcsány távozását követően visszarettennek a kormányalakítás felelősségétől. Az azóta eltelt háromnegyed év sikeres baloldali válságkezelő kormányzást hozott. Magyarország betartotta az IMF-fel és az EU-val kötött finanszírozási megállapodásokat, ami visszaadta a befektetők bizalmát, és stabilizálta a forint árfolyamát, a globális válság enyhülését követően pedig ismét lehetővé tette az államadósság hosszú távú piaci alapú finanszírozását, a kamatok és az állampapírhozamok csökkenését, valamint a tőzsdei árfolyamok növekedését.

Minderre úgy került sor, hogy a kényszerű stabilizációs intézkedések közepette – a szélsőjobb látványos megerősödésének és néhány kirívóan durva, a roma kisebbséggel szembeni bűncselekménynek a dacára – alapvetően nem rendült meg a társadalmi béke. A baloldal, ahelyett hogy átadta volna a hatalmat a társadalom- és gazdaságpolitikai programját felfedni nem hajlandó Fidesznek, egy rendkívül nehéz helyzetben képesnek bizonyult a gazdasági válságkezelésre. Nagyobbrészt jól és eredményesen tette meg az ehhez szükséges lépéseket, saját törzsszavazó-csoportjai rövid távú egzisztenciális érdekeit is a háttérbe szorítva. Ez morálisan értékelhető teljesítmény, még ha önmagában nem is lehetett elegendő a baloldal tekintélyének helyreállításához.

A válságkezelés sikerének egyik legfontosabb záloga ugyanis a kormány önkéntes ideológiai neutralizálódása volt. Másképp fogalmazva, a stabilizációs intézkedések elfogadásáért cserébe a baloldal azt ajánlotta fel a társadalomnak, hogy lemond saját ideológiai preferenciáiról. Bajnai Gordon eredményes­ségének – személyes tehetségén és szakértelmén túl – az volt az egyik legfontosabb oka, hogy a válságkezelő intézkedések indokolásán túl kerülte a kormányzati tevékenység morális kontextusba helyezését. Nem mondta meg, hogy milyen a jó és milyen a rossz társadalom: az erre vonatkozó állításokat a hatékony és nem-hatékony válságkezelés kérdéseire korlátozta. Túlságosan messzire politikailag ezzel a teljesítménnyel nem lehet jutni, de ahhoz elegendő, hogy a magukat baloldaliként azonosítók emelt fővel szavazhassanak a szocialistákra.

Ezt megkönnyíti, hogy az MSZP riválisai­nak morális teljesítménye, ha lehet, még rosszabb volt az elmúlt négy évben. A szélsőjobboldali Jobbik esetében ez az állítás feltehetően nem igényel külön indoklást. A Fidesz politikáját az elmúlt években az államháztartási stabilizáció és a kormányzati reformok érdemi szakpolitikai alternatívák megfogalmazása nélküli demagóg eluta­sítása jellemezte. A  részéről elhangzó, a világgazdasági válság hatásaival szem­benézni nem hajlandó gazdaság­po­li­tikai állásfoglalások éppen úgy a közvélemény infantilizálásának irányába mutattak, mint az Őszöd előtti szo­cialista–liberális kormányzás. A Fidesz a baloldali és liberális pártoknál gyakrabban és durvább módon sértette meg az elemi demokratikus normákat, amikor önkényesen igyekezte kizárni a politikai közösségből ellenfeleit, politikája pedig kétértelmű maradt a roma kisebbséget sújtó társadalmi előítéletekkel szemben.

A ciklus végére egyértelműen a liberális gazdasági reformok mellett elköteleződő – ez ügyben korábban ambivalens – MDF társadalompolitikája markánsan konzervatív maradt, a szociális kártya melletti elköteleződéssel pedig egy kifejezetten paternalista irányt vett. Baloldali vagy baloldali-liberális választók számára csak meglehetős nehézségek árán jelenthet komolyan szóba jövő alternatívát.13 

Az egyetlen, baloldaliként jó szívvel mérlegelhető alternatívát megítélésem szerint az LMP képezi, vele is számos gond van azonban. Először is morális alapon vonakodik érdemi különbséget tenni az MSZP és a Fidesz között, miközben a demokratikus intézményi berendezkedést védelmező, a társadalmi kisebbségek emancipatorikus törekvéseit támogató álláspontja felől nézve a Fidesz nyilvánvalóan jóval nagyobb veszélyt jelent az általa fontosnak tartott értékekre, mint a szocialisták. Másrészt érdemi szakpolitikai állásfoglalásai a legjobb esetben is sporadikusnak minősíthetők. Harmadrészt gazdaságpolitikai elképzelései a piaci mechanizmusok olyan mértékű korlátozását tartalmazzák, ami nehezen egyeztethető össze a liberális piacgazdaság alapelemeit – például a javak és szolgáltatások nemzetközi kereskedelmét – elfogadó állásponttal.

Mindezen túl még egy súlyos érv szól az MSZP mellett: a magyar demokráciának szüksége van egy komoly politikai erőt képviselő baloldali váltópártra, amely viszonylag sikeres választási szereplése esetén képes lehet megakadályozni a jobboldal alkotmányozó többségét. Erre a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok alapján nyilvánvalóan az MSZP-nek van a legnagyobb esélye. A szocialistáknak kétségtelenül súlyos kérdéseket kell megválaszolniuk a következő években saját azonosságtudatukat illetően. A demokratikus közösség egészének érdekében áll azonban, hogy ezt viszonylag erős pártként tehessék meg.

Jegyzetek

1          Lásd pl. Krémer Balázs: Milyen út a munkához? Beszélő, 13. évfolyam, 5. szám, 2008. május. Következetesen állást foglal az Út a Munkához programmal szemben Kis János is, aki szerint a szociális segélyek elleni lázadás szellemét – melynek legismertebb megnyilvánulása a szerencsi kistérség polgármestereinek 2008. májusi nyilatkozata volt – „maga a kormányfő engedte ki a palackból”. Szerinte erre Gyurcsány Ferenc 2008. február 26-án a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott beszédében került sor, amikor a kormányfő bejelentette az Út a Munkához programot (lásd: Kis János: A sodródás ellen. Népszabadság, 2008. október 11.). Kis legutóbbi átfogó elemzésében az idei parlamenti választások utáni baloldali ellenzéki politika egyik sarkalatos pontjává javasolja emelni a programmal való szakítást: „(…) elvetendők azok az álmegoldások is, melyek a mélyszegénység viszonyain semmit nem változtatnak, arra azonban jók, hogy helyi hatalmasságok kényének-kedvének szolgáltassák ki és stigmatizálják a célcsoporthoz tartozó embereket. Olyan ötletekre gondolok, mint a szociális kártya vagy a »segély helyett közmunkát« jellegű programok” (Kis János: A köztársaság válsága. HVG, 2009/52., 2009. december 22.).

2          Vö. Melvin M. Brodsky: Public-service employment programs in selected OECD countries. Monthly Labor Review, October 2000, pp. 31–41. Letölthető: http://www.bls.gov/opub/mlr/2000/10/art4full.pdf.

3          Ez történt például a 2005-ben indult, kistérségi szinten szervezett Cserehát-program esetében, amelyet az irodalom ígéretes példaként említ a többnyire meglehetősen alacsony hatékonyságú, települési szinten szervezett magyarországi közfoglalkoztatási programokkal szemben. Lásd Szabó Péter András:

A közfoglalkoztatási programok működése és eredményessége. In: Fazekas Károly, Cseres-Gergely Zsombor, Scharle Ágota (szerk.): Munkaerőpiaci Tükör 2007. pp. 87-90. Letölthető: http://www.econ.core.hu/file/download//MT07kozel.pdf.

4          Korántsem mondható el ugyanez a kormány által ismereteim szerint nem támogatott, eddig megismert formájában a Szociális Törvénnyel nyíltan ellentétes, a segélyezettek fogyasztói szabadságát és emberi méltóságát indokolatlanul és elfogadhatatlanul sértő szociális kártya intézményéről.

5          A rendőri jogsértésekről és az azokat relativizálni próbáló kormánypárti állásfoglalásokról lásd Ádám Zoltán: Zaccpolitika. Beszélő, 11. évfolyam 11. szám, 2006. november.

6          Kis János: A szabadság védelmében. Válasz Kádár András Kristófnak. Élet és Irodalom, LII. évfolyam, 37. szám, 2008. szeptember 12.

7          „Az egyik okról már szó volt: a kormányzó párt nehéz helyzetekből rendre a szabadságjogok szűkítésével szeretné kivágni magát, ahelyett, hogy számba venné a szabadságjogok által nem védett, jogsértő cselekmények visszaszorítására máris rendelkezésre álló törvényes eszközöket, és útmutatást adna a neki alárendelt szerveknek ezek következetes alkalmazásához. A másik ok, azt hiszem, a kormány gyengeségében keresendő. Az ellentüntetések betiltatásához vállalni kellene a politikai felelősséget, ehhez pedig a 2006 ősze óta mindinkább elbizonytalanodó kormány a jelek szerint nem elég erős. Ám azzal áltatja magát, hogy nem autoritásvesztése, hanem a „parttalan” gyülekezési szabadság köti gúzsba. Tehetetlenkedése mindenesetre a neki alárendelt végrehajtó szerveket is elbizonytalanítja, és olyan légkört teremt, amelyben rendre zavaros motivációjú bírói ítéletek születhetnek, ez pedig őt magát is tovább gyengíti” (Kis János: Szégyen, büszkeség, demokrácia. Népszabadság, 2008. július 31.).

8          Természetesen nem állítom, hogy ez minden szakpolitikai területre igaz. A fentiekben egyáltalán nem foglalkoztam például a kormányzati oktatáspolitikával.

9          Vö. Ádám Zoltán: Reformok ideje. Beszélő, 12. évfolyam, 5. szám, 2007. május.

10        Az egészségügyi reformfolyamat elhibázott jellegéből és a többpénztáras finanszírozási modell hiányosságaiból fakadóan nem értek egyet Emődy Zsolt okfejtésével, miszerint „a háromnemes népszavazás a rendszerváltás négyigenes referendumának ellenpontjaként, az azóta eltelt két évtized tagadásaként és lezárásaként fogható fel” (A háromnemes népszavazás. Népszabadság, 2009. december 7.).

A népszavazás, bármit is gondolunk az alkotmányosságáról, a demokratikus akaratnyilvánítás eszköze volt, és meglehetősen egyértelmű kimenetelével hasznos jelzést adott a kormánynak. Az eredménnyel nem az antiliberális „világérzékelés vált dominánssá”, hanem a felvilágosult-abszolutista reformok lehetetlenültek el.

11        Vö. Ádám Zoltán: Rosszkedvünk nyara. Beszélő, 12. évfolyam, 9. szám, 2007. szeptember.

12        Révész Sándor: A pillanat és az igazság. Beszélő, 14. évfolyam, 4. szám, 2009. április.

13        Lásd erről Révész Sándor: Szavazzunk a szamárra? című cikkét ebben a számunkban.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges