Krémer Balázs

Nyomtatóbarát változat

A célok és az eszközök

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Út a munkához címmel 2008. február 26-án előadást tartott a Ma­gyar Tudományos Akadémia dísztermében. Elő­adása nagyobbik felében arról beszélt, hogy a foglalkoz­tatás bővítésének problémája nem egyszerűsíthető le az adócsökkentésre (elsősorban az élőmunka béren felüli terheinek, elvonásainak csökkentésére) – hanem a probléma orvoslásához csak sokrétű, komplex, egymással összefüggő kormányzati intézkedésekkel lehet hozzájárulni. A nyilvánosságra bocsátott diákból nem olvasható ki, de a miniszterelnök élőszóban elmondott szövege egyértelműen kifejezte azt a hozzáállást, hogy a kormányzati intézkedések közvetlenül nemigen teremthetnek munkahelyeket. A kormányzati intézkedéseknek „csupán” az a tétjük, hogy a kormányzati politika mennyiben teremt a növekedéshez és a foglalkoztatás bővítéséhez „barátságos környezetet”, megfelelő atmoszférát. Ennek a piacok számára „barátságos környezetnek” az előadás egészében kulcsfontosságú tényezőjeként elemezte a miniszterelnök a fiskális környezetet, az elvonások és állami transzferek összhatásaként kialakuló környezetet, ám az előadás első részében folyamatosan igyekezett kitágítani a gazdasági környezetet befolyásoló tényezők körét, nagy jelentőséget tulajdonítva az oktatásnak és a szakképzésnek, az infrastruktúra- és vidékfejlesztésnek vagy a bürokratikus „macerák” csökkentésének. Igyekezett e tényezőket az adópolitikai intézkedésekkel összemérhető súlyúnak és jelentőségűnek beállítani, hűteni próbálva az adócsökkenés áldásos hatásaitól révületbe esők eltúlzott vágyakozásait. Így pl. több táblázatban mu­tatta be azt, hogy pusztán a járulékcsökkentésnek semmilyen érzékelhető pozitív hatása nem volt sem a foglalkoztatás alakulására, sem a járulékbevételek növekedésére. Mindezt nem is túl burkolt kritikaként vetette fel az ellenzék jelenlegi – az általa kritizált nézettel beazonosítható – álláspontjával szemben – hivatkozva arra, hogy a járulékcsökkentés hatástalanságát épp az 1998–2002 közötti időszak tapasztalatai támasztják alá a legmarkánsabban.

Az előadás második része három, egymást kizáró verziót vázolt fel az élőmunkát terhelő elvonások átalakítására. Mindhárom verzióval szemben támasztott közös követelményként rögzítette azt, hogy csak egyfajta biztonságos, konzervatív adócsökkentési po­li­tikát tart elképzelhetőnek, olyat, amely nem teremt elviselhetetlen bevételkiesést az állam működte­té­sének és a költségvetési hiány csökkentésének szempontjából. Ez a követelmény gyakorlatilag két paraméterben foglalható össze: egyrészt a bevételcsökkentés végső mértéke nem haladhatja meg a két-háromszáz milliárd forintot; másrészt az óvatos becslés céljából a számítások csak statikus modellezésre építhetnek (vagyis a jelenlegi jövede­lem­eloszlással számolnak, és nem veszik figyelembe azokat a dinamikus hatásokat, amelyek a változások következményeként a gazdaság, a jövedelmek és a foglalkoztatás növekedését eredményezhetik).

Mi a cél: foglalkoztatásbővítés vagy adócsökkentés?

Érdekes módon a miniszterelnök előadásának első részében a foglalkoztatás bővítését tekintette elsődleges politikai célnak, míg a második részben az elvonások és a jövedelemkoncentráció csökkenése jelent meg célként. Pedig könnyű belátni, hogy a két cél nem azonos. Egyfelől a jövedelemkoncentráció magas mértéke önmagában nyilvánvalóan nem „húzza le” az államok gazdaságának fejlettségét, hiszen például a nálunk magasabb jövedelemkoncentrációval jellemezhető EU-tagországok mindegyike lényegesen magasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkezik, mint mi. Másrészt azt is tudjuk, hogy az adócsökkentés önmagában nem állít elő semmiféle többletnövekedést vagy fejlődést. De még érzékletesebb az ellentmondás, ha arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a három ismertetett adócsökkentési alternatíva közül a miniszterelnök előadása szerint az első („szuperbruttósítás”) kimondottan foglalkoztatáscsök­kenést eredményez, míg a második („szja-fókuszú”) ha­tása is csupán semleges a foglalkoztatásra. Ha te­hát a foglalkoztatás bővítése az alapvető cél, az első két verziót eleve el kell vetni.

Kérdés persze, hogy mi az alapvető cél, és melyek azok az eszközök, amelyek a megvalósítását szolgálhatják. Az adócsökkentés lehet alapvető cél: végtére is, ki szeret adót fizetni? Az adócsökkentés tehát politikailag önmagában is vonzó program, különösen azok számára, akik úgy érzik, hogy túl sok adót fizetnek. És mivel manapság Magyarországon mindenki így érzi, ezért ez nemcsak azok számára vonzó, akik tényleg sok adót fizetnek (és akiknek az adócsökkentési verziók még több előnyt ígérnek), hanem jóformán mindenki számára az. Nagyjából ezt tükrözte vissza a média is a miniszterelnöki előadás lényegét kiemelve: esély arra, hogy pusztán egy állami intézkedéstől több legyen a zsebben maradó pénz, nagyobb legyen a jövedelem; ez a lényeg, minden más csak körítés...

A „szuperbruttósítási” javaslat kidolgozói nyilvánvalóan nem a foglalkoztatásbővítés célját tekintik elsődlegesnek, amin nincs is mit csodálkozni: javaslatuk esetleges megfogadása bevallottan a foglalkoztatás csökkenését vetíti előre. A javaslatot jegyző GKI (Gazdaságkutató Intézet) sajtótájékoztatóján elmondottak szerint a „szuperbruttósítás” koncepciója arra az általuk vélt problémára kíván reagálni, hogy az alacsony és magas jövedelmeket terhelő adókulcsok között túl nagy a különbség, azaz túlságosan progresszív a jövedelemelvonás, ami a jövedelmek eltitkolására és a feketegazdaságban való részvételre ösztönzi a magas keresetűeket. Az elsődleges cél ezért a feketegazdaság kifehérítése, elsősorban a magas keresetűek feketegazdasági részvételét csökkentő fiskális ösztönzők, illetve a jelenlegi bérszámfejtési és elvonástechnikai apparátusok teljes felfordításával járó változtatások alkalmazása révén.

Természetesen lehet így érvelni, de ez egy igen ellenszenves, amolyan hamisítatlanul kelet-európai érvelés. A javaslat igen világosan a magasabb jövedelműeknek kíván kedvezni, akár azon az áron is, hogy őket kiáltja ki a feketegazdaság legjelentősebb szereplőinek. A „kedvezek nektek, ha jól bemárthatlak titeket” elv erkölcsileg sem túl ízléses ajánlat, azonban még ennél is problematikusabb annak empirikus alátámasztása, hogy a magas jövedelműek tömegesen adócsalók lennének, és hogy éppen ezen társadalmi csoport jövedelmeinek kifehérítésével juthatna jelentős bevételhez az államkassza, fehéredhetne a gazdaság. Mindezek tükrében különösen visszásnak tűnik a vállalkozási adminisztráció felfordítására irányuló nagy igyekezet: jelentős költségekkel, nagy megrázkódtatásokkal alapvető reformok látszatát keltve némi előny a magas keresetűeknek, az alacsony keresetűek viszonylag jelentősebb kárára…

Lehetséges persze az is, hogy az általános adócsökkentés nincs ellentmondásban a foglalkozta­­tás-növelés céljaival. Ha például volna arra nézvést bármiféle empirikus bizonyítékunk, hogy a volt szocialista országok közötti adóverseny alapvetően befolyásolja a tőkebeáramlást és az új munkahelyek te­remtését, akkor ez nyomós érv lenne amellett, hogy – a miniszterelnök előadásának első részében elmondott érvekkel szemben – mégiscsak az elvonási kulcs általános csökkentése lehet a foglalkoztatás bővítésének legfontosabb eszköze.

Ilyen bizonyíték azonban ismereteink szerint nem létezik.

Ebben az esetben viszont vissza kell térnünk ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan lehet elősegíteni a foglalkoztatás bővítését. Ennek elsődleges közpolitikai céllá nyilvánítása ugyanis valóban fordulatot jelentene a magyar politikai gondolkodásban.

Jó okunk van azt feltételezni, hogy a foglalkoztatási kérdés napirendre tűzése nemcsak retorikai bevezetés egyfajta adócsökkentési politika bevezetéséhez (vagy helyettesítéséhez), hanem történetesen valóban komoly törekvés Gyurcsány Ferenc részéről. Igaz, ma még kuriózumnak számít, ha bármely vezető politikus nemcsak taktikai gesztusnak tekinti, hanem valóban komolyan veszi az Európai Unió és az OECD stratégiai ajánlásainak vállalását. A fejlett országok gazdaságfejlesztési, növekedési stratégiái ugyanis régóta arra a felismerésre épülnek, hogy egy ország jólétét és gazdasági fejlettségét nem kizárólag az határozza meg, hogy a dolgozó, munkában levő emberek milyen hatékonysággal dolgoznak, és átlagosan mekkora hozzáadott értéket hoznak létre, hanem hozzávetőleg ugyanekkora súllyal az is, hogy hányan dolgoznak, vagyis az adott társadalom mekkora része vesz részt az értékteremtésben. Ha ugyanis bárki, aki tegnap nem dolgozott, ma viszont bármekkora értéket teremtve – bármit is nevezzünk annak – dolgozik, az a nemzet gazdagságához és jólétéhez járul hozzá. Következésképp a foglalkoztatás kérdése nem kizárólag, sőt nem is elsősorban szociális kérdés: nem a nemdolgozók nehéz életkörülményeiről szóló felvetés. A foglalkoztatási kérdés a nemzet gazdagságáról és jólétéről szól, mivel a foglalkoztatás általános bővítése nélkül – egy ponton túl – a ma foglalkoztatottak jóléte sem növelhető.

Ez a probléma különösen releváns egy olyan országban, ahol a foglalkoztatási ráták a legalacsonyabbak közé tartoznak a fejlett világban; valamint ott, ahol a vállalatok korábban elképzelhetetlen ütemű termelékenységnövekedése az utóbbi években csökkenő tendenciát mutat.

A foglalkoztatás bővítésének forrásai és lehetőségei

Ha bárki a foglalkoztatási mutatók javításán gondolkodik, akkor nem árt, ha néhány primitív összefüggést folyamatosan szem előtt tart. Ezek közül talán a legfontosabb az, hogy a foglalkoztatást csak úgy le­het bővíteni, ha a ma nem dolgozók egy része munkába áll. Ha ezt sikerült belátnunk, körül kell néznünk, hogy vajon kik azok, akik ma nem dolgoznak, pedig elvileg képesek lennének dolgozni. A mai ma­gyar közéletben sokan tesznek úgy, mintha leginkább a nanotechnológiai mérnökök lennének azok, akiknek nincsen munkájuk, márpedig – most ne nyissunk vitát róla, hogy ez baj-e – ez nem így van. Akkor sem, ha elképzelhető, hogy néhány magasan kvalifikált mérnök, jogász vagy közgazdász nem feltétlenül legális, bejelentett, járulékfizető munkából szerzi jövedelmét (vagy annak minimálbéren felüli részét).

A legnagyobb tömegben ma olyan emberekből áll a potenciális munkavállalók köre, akiket alacsony iskolai végzettség, elavult szakismeretek vagy azok teljes hiánya, valamint települési, egészségi, családi és más hátrányok sújtanak.

Ha valaki a foglalkoztatás bővítését a gazdasági növekedés, az államháztartási egyensúlyok és az ál­lami rendszerek fenntarthatósága kulcskérdéseként kezeli, akkor nem térhet ki az elől a kérdés elől, hogy miképpen lehetne pénzkereseti lehetőséghez juttatni a ma – és már régóta – saját munkajövedelmet megkeresni képtelen, munkanélküli, segélyekből élő, jelentős számú szegénységben élő embert. Ebből a nézőpontból a szegénység (Európában legalábbis…) a gazdasági növekedésről, a versenyképességről és a nemzetek jólétéről szóló komoly politikai és tudományos diskurzusok egyik legfontosabb kérdése.

Milyen munkához?

Természetesen mind a gazdaság növekedése, mind a szegénység elleni küzdelem és a társadalmi jólét szempontjából igen szerencsés lenne, ha volnának olyan csodamegoldások, amelyek révén a tanulatlan, falu széli viskójában számos gyerekét nevelgető cigány asszonyból egy csapásra nanotechnológiai mérnököt vagy banki menedzsert lehetne faragni. (Nem mintha ízlésem ellenére lenne, ha újkori Higgins professzorok olykor virágáruslányokból úri dámákat faragnának, sőt még az is megható történet lehetne, ha olykor a virágárusok gyerekeiből sikerülne beérkezett egzisztenciákat kikupálni. De lássuk be, a brit fabiánusok etikája annak ellenére sohasem vert gyökeret Magyarországon, hogy olyan kiváló PR-szakértővel dolgoztattak, mint G. B. Shaw.)

Ennél még kevésbé ambiciózus és szép reményű terveket is csak a vágyak körébe sorolhatunk. Nem feltétlenül várható ugyanis az, hogy ezen lakossági csoport valaha is alkalmas lesz arra, hogy teljes mun­ka­időben, hivatali munkarendben alkalmazva folyamatosan produktív, értéket teremtő munkát végezzen. Nagy valószínűséggel a foglalkoztatás bővülésének Magyarországon is azon pénzkereseti lehetőségek bővítése lehet az útja, mint a legtöbb olyan országban, amely sikeresen dinamizálta munkaerő-piacait. Ezekben az országokban (Európában ide szokás sorolni a skandinávokat, köztük is elsősorban a dánokat, valamint Hollandiát, az Egyesült Király­sá­got és Írországot) a munkaerő-piacokat „alulról” sikerült élénkíteni és bővíteni, nagyrészt a nem szokásos, nem teljes idős, különféle részmunkák általánossá válásával.

Ne szépítsük, ne fessük rózsaszínűre a perspektívákat: a munkaerő-piacokat alapvetően a rossz, kényelmetlen időbeosztású, számos bizonytalansággal járó – ámde mégiscsak pénzkeresetet jelentő, kapcsolatok és elismertségek gyarapítását lehetővé tevő – munkák általánossá válásával lehetne bővíteni.

Ma tehát nem annyira a virágáruslányokból kellene polgári egzisztenciát faragni, hanem a – legá­lisan legalábbis – semmilyen pénzt nem kereső lányokat (és fiúkat) kellene legális virágárusításhoz (műköröm-építéshez, szoláriumban zsetonok kiadásához, bankban takarításhoz, nanotechnológiai üzem kantinjában sonkás zsemle kenéséhez stb.) juttatni.

Mindez nem egy megvetendő és lenézendő pers­pektíva: ez maga a szolgáltatási szektor által do­mi­nált posztindusztriális fejlődés. Ami Magyar­országtól sem idegen alternatíva: bár nem szoktunk belegondolni, sőt inkább behunyjuk a szemünket, ha szembesülni kellene vele, de a helyzet az, hogy már ma is több nő dolgozik a szépségiparban, mint például a konfekció- vagy a szövőiparban.

És ha idáig sikerült eljutni, akkor már nem nehéz belátni az atipikus, illetve részfoglalkoztatások megkerülhetetlenségét sem. Ha a turizmus és vendéglátóipar a gazdasági és foglalkoztatási bővülésnek egy fontos területe – akkor helyesebb elfogadnunk azt, hogy a kocsmai csaposokat és söröskrigli-mosogatókat nem célszerű reggel 8 és délután fél 5 között alkalmazni, hanem inkább este 7 és 11 között van szükség a munkájukra.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes egy pillanatra eltöprengenünk azon, hogy vajon miért nem jelennek meg sem a foglalkoztatási statisztikákban, sem a foglalkoztatási programokban azok, akikről beszélünk? Miért nem esik sohasem szó virágárusokról és műkörömépítőkről, fittness-előtáncolókról és hajmosó lányokról, pizzafutárokról és biciklis kézbesítőkről?

Nos, erre könnyű válaszolnunk: mert nem éri meg. Nem éri meg őket legálisan foglalkoztatni, hiszen nem termelik meg legális foglalkoztatásuk teljes költségét. És nem éri meg ilyen munkakörökben legálisan munkát vállalni sem, mivel a töredékbérként megkeresett munkajövedelem nettó jövedelemveszteséget jelentene, ha ezzel – a létező szabályoknak megfelelőn – egyszersmind elveszne mindenfajta szociális támogatás is.

A potenciálisan legjelentősebb munkahely-bővítési, munkahely-teremtési lehetőség így a feketegazdaságba szorul. Aminek örülnünk kellene, hogy ti. mégiscsak van munka és pénzkeresési lehetőség, azon mi el vagyunk keseredve, és megpróbáljuk üldözni.

Valószínű, hogy ebbéli törekvéseink már eddig is komoly sikerekre vezettek, amennyiben jó sok embert sikerült végérvényesen leszoktatni arról a gondolatról, hogy pénzért dolgozhatna, és a saját munkájával kereshetne pénzt.

A szociális támogatások és a munkaösztönzés

A miniszterelnök rövid elemzése a szociális támogatások természetéről igen lényeges tartalmakat emelt ki. Való igaz, hogy a hagyományos szociális támogatási gyakorlat nemhogy legfontosabb, hanem szinte kizárólagos deklarált céljának tekintette azt, hogy a különféle társadalmi-jóléti hátrányokat enyhítse, ezen belül is elsősorban megpróbáljon a lehetőségekhez mérten tisztes megélhetést nyújtani azoknak, akiknek nincsen más, saját forrásból származó jövedelmük. Ezen törekvés morálisan nehezen kritizálható, ám kétségtelen tény az is, hogy ebből a hozzáállásból nem következett és nem következik az, hogy akit lehet, azt mégiscsak inkább munkához és jövedelemszerzési lehetőséghez kell segíteni.

A „munkára ösztönzés” elve tehát viszonylag új elem a modern szociálpolitikákban. Némi sajnálkozással kell azonban megállapítanunk, hogy ez egy nem létező elem a hazai szociálpolitikában.

Az egyik problémára már utaltunk: nem tisztázott az, hogy milyen munkához kellene elvezetnie az „Út a munkához” programnak. A nanotechnológiai jellegű álmodozások iránt pozitív érzelmekkel viseltetünk: ezek nem károsak, nem rosszindulatúak, csak éppen irreálisak. Egyértelműen elutasítjuk ellenben azokat a kormányzati törekvéseket, amelyek horizontján csak és kizárólag a közfoglalkoztatások (közcélú, közhasznú foglalkoztatás, közmunka) jelennek meg a „munkaerő-piaci” lehetőségek bővüléseként. Ezeknek a munkáknak ugyanis nincsen semmilyen kimutatható hasznuk, sem a létrehozott értékek, sem pedig a nyílt munkaerő-piacra történő kijutás szempontjából. Pontosabban csak és kizárólag a segélyeknél nagyobb fajlagos költségű programokat jelentenek, amelyekben a segélyek feletti rész nem is annyira a programokban részt vevő „munkavállalókhoz”, mint inkább a programok hivatali teendőit végző állami alkalmazottakhoz jut. Mondhatnánk: a tömeges, tíz- és százezres kiterjedésű közfoglalkoztatás útja nem vezet sehová, és különösen nem vezet a nemzet jólétét gyarapító munkához.

Ha a munkára való ösztönzés elvét érvényesíteni akarnánk, akkor nemcsak azt kellene egy kicsit jobban tisztázni, hogy hová is vezetnek ezek az utak, hanem azt is jó lenne pontosabban látni, hogy milyen akadályok vannak ezen az úton, és hogyan lehetne ezeket leküzdeni. Merthogy igen gyakran nem éri meg dolgozni, nem éri meg legálisan munkát vállalni. Ilyen helyzet lehet az, amikor még a jelenlegi szánalmasan alacsony segély is több annál, mint amit részfoglalkozásban, részbérként legálisan meg lehetne keresni. Ilyen helyzet az is, amikor a munkába járás, mint életforma, sokkal költségesebb annál, mint amennyivel több pénzt lehet munkával megkeresni a segély összegéhez képest, például akkor, ha túl sokba kerül a bejárás költsége. Ilyen helyzet lehet az is, amikor a munkába állás kezdeti időszaka túl nagy vagy éppen megfizethetetlen egyszeri beruházással járna, például ha egy hosszú évekig a kitérdesedett mackónadrágját viselő nő úgy gondolja, hogy a munkába álláshoz „fel kéne öltöznie” és „ki kéne néznie” valahogyan. És ilyen helyzet az is, amikor a munkába állás reményteli bizonytalanságait valaki elviselhetetlenebbnek tartja a reménytelen segélyezés biztonságánál, például ha úgy érzi, hogy a próbaidő alatti elbocsátása esetén több hónapos utánjárással sem szerezheti vissza korábbi jogosultságait.

A miniszterelnök előadásának szellemében viszonylag egyértelmű lehetne a reakció az efféle felvetésekre: hiszen épp ezeknek a nehézségeknek az enyhítése a kormányzat feladata, épp ehhez kell megfelelő fiskális és közszolgálati környezetet teremteni! Érje meg dolgozni! Legyen az személyesen is kedvező, előnyökkel járó választási lehetőség, amiből a köznek, a társadalomnak is haszna van.

Még talán az is kiolvasható a miniszterelnöki megnyilatkozásokból, hogy ha a munkába állás támogatása, a munkára ösztönzés pénzbe kerül, akkor ezt ezen az áron, a létező támogatások átalakításával is érvényesíteni kell. Mert azt nemigen lehet fenntartani, hogy a pénzeket és a forrásokat továbbra is csak a munkán kívüli lét finanszírozására akarjuk fordítani, a munkába lépés költségeit és terheit meg kizárólag másokra – leginkább a felhalmozások és tartalékok nélküli, munkába igyekvő munkanélküliekre – kívánjuk hárítani. Ehelyett az jelenthet utat a munkához, ha az út költségeihez, terheinek viseléséhez az állam, a társadalom is hozzájárul. Nyil­ván­va­lóan ilyen törekvést jelez a Start Program kibővítése, a leghátrányosabb térségekben a leghátrányosabb helyzetű munkavállalók munkába lépését támogató Start Régió meghirdetése is.

Azonban a miniszterelnök februári megszólalása nem feltétlenül jellemzi kormánya és pártja máig ér­vé­nyes hozzáállását a problémához. Az utóbbi időszak kormányzati és önkormányzati megnyilatkozásaiból inkább az a törekvés olvasható ki, hogy az embereket lehetőleg érdekeik és akaratuk ellenére is kényszeríteni kellene a munkára. Hogy a „munkára ösztönzésnek” részben a segélyek leszorítását, részben a szankciók kibővítését és mélyítését kellene jelentenie. Ez elborzasztó távlatokat nyit. A segélyek leszorítása (a nemzetközi szervezetek, az EU és az OECD ajánlásai szerint is) kizárólag azt eredményezheti, hogy a segélyből élők megjelenése, tájékozottsága, életformája egyre távolabb kerül mindazoktól a normáktól, amelyeket a munkaadók érvényesítenek foglalkoz­tatottjaikkal szemben. Magyarán: a segélyek leszorításával csak azt lehet elérni, hogy a segélyezetteket a későbbiekben a kutya se akarja majd alkalmazni… És hasonló a helyzet a segélyek megvonásával vagy az ezzel való fenyegetéssel is: ha a létfenntartás igencsak minimális eszközeitől is meg akarnánk fosztani ezeket az embereket, akkor csak a lopás, a kriminalitás ma­rad­na megélhetésként számukra. Ez az út inkább a munkától elfelé vezet, mintsem oda.

A munkára való ösztönzés elve tehát nem jelentheti a minimális létfenntartási garanciák feladását, a szankciók és az erőszakfunkciók térnyerését a szociálpolitikán belül, még akkor sem, ha „jelentős lakossági igény” mutatkozna effélékre. Ezt helyesebb volna másképp nevezni, például a rasszizmus szociálpolitikába való beépülésének. Ami minden elképzelhetőnél borzalmasabb irányba vezető utakat jelölhet ki arrafelé, ahol a „munka szabaddá tesz”…

Mit is kellene „foglalkoztatáspolitika” alatt értenünk?

Ma Magyarországon a foglalkoztatáspolitika alapvetően a munkaerő-piaci szervezet, a Szociális és Mun­kaügyi Minisztérium, a Szociális és Foglalkoz­tatási Hivatal és annak regionális, megyei kirendeltségi szintű hivatalainak működtetését jelenti. Ezek a hivatalok egyfelől hatósági eszközökkel igyekeznek „helyes irányba” terelgetni a munkaadók és a potenciális és tényleges munkavállalók ténykedéseit, másfelől a piacoktól elkülönült vagy legalábbis a piacok által alig befolyásolt intézményekben, programokban, az állami közintézményi működésmódokhoz hasonlatos keretekben igyekeznek a munkaerő-piacok zavarait, kudarcait ellensúlyozó formákban „foglalkoztatni”.

Ezeket a sajátos állami foglalkoztatásokat, így a közfoglalkoztatásokat vagy a magas állami szubvenciókban részesülő foglalkoztatásokat az állami szabályok, az állami pénzek megszerzésének törekvései és logikái mozgatják.

A nyílt munkaerő-piacra való eljuttatás legfeljebb retorikai formulaként jelenik meg a programokban, valójában a piacok, a munkaerő-piacok bővítése nem célja, nem érdeke az ilyen foglalkoztatáspolitikai játszmák egyetlen résztvevőjének sem. Ennek a súlyos állításnak az alátámasztásához elegendő egyetlen tényre hivatkozni: a nyílt munkaerőpiacra való kilépést, a munkába lépést nem is kíséri figyelemmel az állami foglalkoztatáspolitika egyetlen szereplője sem. Mi­közben a foglalkoztatáspolitika informatikai rendszere milliárdokat költ különféle adatok felvételére, gyűjtésére, aközben sem térségenként (megyénként, kirendeltségenként), sem támogatási formákként, programonként nem tudhatjuk azt, hogy hány embernek, hány ügyfélnek segítettek piaci munkához, pénzkeresethez jutni. Amiben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy az eredményekkel aligha volna bárki elégedett...

Hiba lenne azonban ezt kizárólag a foglalkoztatáspolitikai szereplők cinizmusának és erkölcsi tévelygésének – saját érdekeiknek a munkát keresők érdekei elébe tolásának – betudnunk. A mechanizmusok mögött számos esetben jóindulatú naivitás és reflektálatlanul maradt nosztalgikus konzervativizmus is fellelhető.

Egyrészt jelen van a közintézmények és közszolgálatok általános piacellenessége: valamiért alantasnak, az állammal való együttműködés szempontjából diszkvalifikálandónak szokás tekinteni azt, ha piaci szereplők az állammal való együttműködés so­rán haszonra akarnak szert tenni. Az egészségügyi reform kontextusában élesben felbukkanó piacellenességhez hasonlóan a munkaügy esetében is gyanúsnak, elkerülendőnek vélik sokan, ha piaci szereplők az állami támogatások igénybevétele révén nemcsak a támogatás céljaként beazonosított hátrányos helyzetű embereknek akarnak munkát adni, hanem pénzt akarnak keresni, hasznot akarnak realizálni. Ami, lássuk be, elég nagy ostobaság: ha ugyanis a hátrányos helyzetűek alkalmazásával együtt is tudhatnak hasznot realizálni – akkor a hátrányos helyzetű embereknek jó hosszú ideig lesz állásuk, míg ha nem sikerül hasznot realizálni, akkor így is, úgy is el fogják zavarni őket a munkából az állami támogatások lejártával. Tulajdonképpen ez történik a közfoglalkoztatásokban, a nonprofit szervezeteknek nyújtott támogatásokban, a magasan szubvencionált, fogyatékos, megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztató „akkreditált” szervezetek esetében is. Amíg van támogatás, addig van munka, ha nincs támogatás, akkor nincsen munka – amitől a támogatott szervezetek is, a munkavállalók is az újabb projektek, az újabb támogatások megszerzésében lesznek érdekeltek, a piaci eredményesség, ha­szon, a hozzáadott érték maximalizálása helyett. A helyzetet tovább rontja, hogy a következő években várhatóan több száz milliárd forint uniós támogatás bővítheti még tágabbra a piactól, az értékteremtés és produktivitás kihívásaitól védett, sajátos „foglalkoztatás” lehetőségeit.

A másik naivitás a csodák megvalósulásába ve­tett remény. A programok gyakran valóban őszintén, mélyen átélten (máskor persze cinikusan) úgy tesznek, mintha lennének olyan foglalkoztatási varázspálcák, amelyek segítségével a masszív munkaerő­piaci hátrányok eltüntethetők lennének. Mintha lenne olyan néhány hónapos át­képzés, amelyen való részvétel eltüntethetné az általános és középiskola elvégzésének hiányaiból adódó hátrányokat; mintha bármilyen munkahelyteremtő program elegendő tőkét tudna bevinni az összes hátrányos helyzetű kistérségbe, apró településre; mintha lenne olyan rehabilitációs varázspálca, amelynek suhintásaitól kinőhetne a féllábú hiányzó lába, amely eltüntetné a fogyatékosságnak épp azért nevezett, mert megváltoztathatatlan egészségi hátrányokat. (Ha megváltoztatható lenne, akkor „betegségnek” neveznénk, amiből többnyire ki lehet gyógyulni…) Nos, csodák nincsenek, és ha fel is lehet számolni a létező hátrányokat, az csak igen hosszú idő alatt, igen komoly ráfordítások árán tehető meg. A foglalkoztatást támogató programoktól nem várhatjuk el tehát, hogy rövid távon, tö­meges méretekben, akkora lépésekben számolják fel a munkavállalás hátrányait, hogy a programok alanyai teljes mértékben verseny­képesek legyenek a magasan kvalifikált, jó munkák piacain. A hátrányok nem tüntethetők el, nem ha­zud­hatók el – csodák nincsenek.

Épp emiatt a fejlett világ foglalkoztatáspolitikái elsősorban fiskális politikák: olyan elvonási és támogatási konstrukciókban gondolkodnak, amelyek alkalmazása mellett még alacsony bérű, nem éppen csúcsminőségű munkákat is megéri elvállalni. Olyan munkákat, amelyek elvégzése még a hátrányok mellett is értéket teremt, és amely munkákat még a hátrányok ellenére is képesek lehetnek az amúgy szo­ciális támogatásokból megélő emberek elvégezni. (A másik oldalról már szóltunk: egyben olyan konstrukciókat, szabályozási kereteket is, amelyek között a piaci alapon működő munkaadóknak is megéri őket foglalkoztatni…)

Nem könnyű, nem egyszerű feladat ilyen konstrukciókat kitalálni – de a gyakorlatias célok viszonylag jól beazonosíthatók, és az alkalmazott technikák is „lekoppinthatók” a jó európai gyakorlatokból. Vi­szonylag tipikus eset az, hogy valakinek ma az eltartott családtagjait is figyelembe véve van 40 ezer forint szociális segélye, és emellett – ha nem fél a segély megvonásától – tud mellé feketén ke­resni 20-30 ezer forintot. Ma erre az az összekacsintós reakció, hogy hunyjunk szemet felette, de maradjon titokban. Az Út a munkához program szankcionálni akarja azt, ha valakit rajtakapnak a 20 ezer forintos keresettel járó piaci (bár kétségtelenül fekete) munkán: meg akarják vonni tőle a 40 ezer forint segélyt. Vagy kötelezni akarják a közmunka elvégzésére. No de elképzelhető lenne olyan megoldás is, amelyben legálisan elismerhetnénk a 20-30 ezer forint keresetet is, azzal, hogy így a segély összegét 40 ezerről 35 ezerre csökkentjük. Ez jó bolt lenne mindenkinek: érdekében állna a segélyezettnek is, hiszen tisztán, legálisan nőhetne a jövedelme 15–25 ezer forinttal, miközben az állam is jól járna, hiszen kevesebb támogatást kellene adnia. (A mértékek természetesen vitathatók, és megvitatásra érdemesek lennének.)

A foglalkoztatáspolitikák tehát a fejlett világban elsősorban olyan fiskális politikákat jelentenek, amelyek érintkezésben állnak, kommunikálnak a piacokkal, és az elvonások és transzferek eszközeivel azt próbálják elérni, hogy érdemes legyen dolgozni. Hogy érje meg azoknak is dolgozni – és őket foglalkoztatni –, akiknek és akiket ezen állami-fiskális korrekciók nélkül nem érné meg…

A hazai foglalkoztatáspolitika azonban nem érdekekben, nem az érdekeltségek kalibrálásában, hanem közmunkákban, szankciókban, kényszerekben gondolkodik. Abban tehát, hogy milyen csellel, trükkel, ármánnyal és erővel lehetne rávenni a segélyezetteket arra, hogy érdekeik ellenére cseleked­jenek.

Az érdekek elfojtása nem eredményezheti a piacok, a jólét fejlődését. És nem hat a közpolitikák fejlődésére sem: a közalkalmazottak és köztisztviselők teljes szakmai és erkölcsi elzüllesztését eredményezi, ha a bajban levő embereknek nyújtandó segítség helyett érdekeikkel ellentétes ténykedésre való rávételük válik hivatali feladattá.

Félrevivő koncepciók, politikailag terhelt terminológiák

Hozzászólásunk elején jeleztük: igencsak aggályos az, amikor nem tisztázottak a célok, és amikor összekeverednek a célokra és a célokhoz igénybe veendő eszközökre vonatkozó kérdések. A zavarosban való halászás nem szokott sok jóra vezetni: a közjó gyarapodása helyett csak a zavarosban halászók szoktak jól járni… A jelenkori közbeszéd két irányban torzítja el jelentősen a problémák valós tartalmához képest azok szokásos előadásmódját.

Először is kriminalizálja, szabálytalanságnak állítja be azt, ami valójában teljességgel törvényes és szabályszerű. Így például a már emlegetett GKI-anyag a „szuperbruttósítás” indokaként arra hivatkozott, hogy az adókulcsok progresszivitása miatt a magas jövedelműek túl nagy arányban vesznek részt a feketegazdaságban, túl jelentős arányban onnan veszik ki jövedelmeiket. Arról, hogy a magas jövedelműek bűnös módon, feketén vennék ki jövedelmük nagy részét, legfeljebb kissé hangulatkeltő vélemények, vádaskodások ismertek. Arról ellenben tényszerű ismereteink vannak, hogy a magas jövedelműek az általuk realizálható jövedelem jelentős részét járulékfizetéssel nem terhelt tőkejövedelemként veszik fel – teljesen jogszerűen, a jogszabályok maximális betartásával. Általánosságban igaz az, hogy a hazai foglalkoztatotti struktúrában csökken a hagyományos alkalmazottként való foglalkoztatás, és nő a mindenféle más munkaviszonyokban, megbízási jogviszonyokban vagy önmagukat tulajdonosként foglalkoztatva dolgozók aránya. Márpedig a közteherviselés, különösen a társadalombiztosítás továbbra is arra a feltételezésre épül, hogy a munka azonos az alkalmazotti bérmunkával.

Ha valaki a tőkejövedelmek és más nem-alkalmazotti jövedelmek után fizetendő közterhek ügyét problémának tartja, akkor elsősorban nem csalókról és „potyautasokról” kell beszélnie, hanem a kisvállalkozások és más nem-alkalmazotti munkaviszonyban foglalkoztató vállalkozások tényleges társadalmi és gazdasági szerepéről kell eltöprengenie, és ennek alapján kell levonnia a szabályozási, adóterhelési és járulékoltatási következtetéseket. Az ugyanis súlyos tévedés, tévút, ha a bármi okból nem tetszőt, az ízlésnek nem megfelelőt kriminalizálni és megbélyegezni próbáljuk, ahelyett hogy a valós problémák értelmezésével és megoldásával foglalkoznánk.

A másik, az előzőből következő, ám még súlyosabb torzítás az, hogy kinek a kárára, milyen csoportokat vádolva próbálja meg a közbeszéd potyautasnak titulálva kriminalizálni az amúgy szabályos tevékenységeket. Kiket próbál meg bűnbakká tenni a problémákért?

Nos, ebben a kérdésben is szisztematikus torzításokra kell rámutatnunk.

Ha az előző kérdések kapcsán elgondolkodunk a „potyautas” problémán, akkor a legsúlyosabb gondnak azoknak a tőkejövedelemből és más, nem járulékolt jövedelmekből élőknek a „potyautassága” tűnik, akik teljes jövedelmük helyett csak a minimálbér után fizetnek járulékot, ám ezen járulékfizetésükkel a nyugdíj megállapításához teljes szolgálati idő beszámítására tesznek szert. Ez egy teljesen szabályosan, ámde befizetésekkel nem alátámasztott, a nyugdíjkasszára jelentős terheket rovó gyakorlat. A közbeszéd azonban nem ezt tekinti „potyautasságnak”. Jobbik esetben nem tudjuk, hogy kik a potyautasok, csupán azt érzékeljük, hogy a politika éppúgy nem szereti őket, mint néhány évtizeddel ezelőtt a „vándormadarakat” – akikről szintén soha nem kellett tisztázni, hogy voltaképpen kik is ők. Rosszabb esetben – és ennek a nagyobb a valószínűsége – a „potyautas” be lesz azonosítva: az az olyan érdemtelen szegény – ne szépítsük: gyakran a cigány – szinonimájává válik, aki érdemtelenül veszi fel a segélyt.

Nem akarnék moralizáló vitákba bonyolódni ezzel kapcsolatban, pusztán annyit szeretnék rögzíteni, hogy a közbeszéd a tőkejövedelemmel rendelkező, evás vagy más kisvállalkozásból is jövedelmet szerzőkről „áthúzza” a potyautas-problémát a segélyből élőkre, akik nagy valószínűséggel gyenge érdekképviseleti potenciállal rendelkező szegények. Ez a szociológiai értelemben tendenciózus átterelés más területen is folyamatosan zajlik. Amikor közgazdászok a jóléti kiadások nemzetközi szinten magasnak is ítélhető szintjéről beszélnek, akkor folyamatosan a „segélyezés magas szintjéről” van szó. Pedig a szegényeknek jövedelemteszt alapján nyújtott segélyek szintje nemzetközi összehasonlításban nálunk kimondottan alacsony. Vannak viszont a nemzetközi összehasonlítások szerint igen magasnak tűnő jóléti kiadásaink a szociális jövedelmek körében, mint például a nyugdíjak és a családi-anyasági támogatások.

Ha mindezen torzítás után azt is feszegetni próbálja az ember, hogy akkor hol lenne elvileg mód a jóléti közkiadások csökkentésére, akkor a közbeszéd – a politikai retorika, a lakossági igények stb. – a torzítást folytatva a segélyek megvonhatóságát, a segélyből élők szigorúbb szankcionálhatóságát követeli. Pedig a segélyekben eleve nincsen sok pénz, és ha megvonnánk őket, akkor valószínűleg a megvont segélyeknél magasabb összegű közkiadásokat kellene a költségvetésnek adminisztrációra, bűnüldözésre, valamint börtönök fenntartására fordítania.

Lehet-e egyáltalán csökkenteni a jóléti kiadásokat?

Reálisan mérlegelve vannak olyan jóléti kiadási tételek, amelyeket a nemzetközi gyakorlatok tükrében szokatlannak, furcsának, akár feleslegesnek is ítélhetnénk. Például nyilvánvalóan nem kevesen vannak olyanok, akik viszonylag magas munkajövedelmeik mellett is igénybe vesznek nyugdíjat vagy anyasági támogatásokat, amit akár felesleges, nélkülözhető szociális ráfordításnak is tarthatunk. Ám a magas jövedelmű, nagy befolyással és jó érdekérvényesítési pozíciókkal rendelkező csoportok jóléti támogatásaira való rákérdezés helyett a problémák bűnbakjává a védekezni alig képes, politikai befolyással nem rendelkező szegények lettek megtéve a közbeszédben, a szakmai diskurzusokban és a politikai programokban is.

Általánosabban is fogalmazhatunk. Ma, elsősorban a két nagy párt politikai retorikájának köszönhetően, a magyar politikai közgondolkodásban tovább­él az a kádári gulyáskommunizmus iránti nosztalgia, amely szerint az állami újraelosztás – és ezen belül a jóléti, szociális újraelosztás – célja az általános jólét, beleértve a középrétegek jólétének biztosítását is. Jóindulatúan azt mondhatnánk erre: csacsiság. A társadalom egésze, ezen belül a középrétegek logikailag sem lehetnek az elvonások és jóléti transzferek nettó nyertesei. Nekik kell „szponzorálniuk” az államot, nem csupán a jóléti rendszereket, hanem ezen felül az állam minden más kiadását is, köztük az államapparátus fenntartását vagy a biztonsági kiadásokat is. Azaz tőlük mindenképpen többet kell elvonni, mint amennyit bármilyen jóléti rendszer visszaadhatna nekik. Ha valaki többet akar nekik jóléti újraelosztásban adni – akkor ezt csak úgy teheti meg, ha előbb még többet von el tőlük.

Rosszabb szájízzel azt mondhatnánk, hogy a középre osztogatás hevülete a szavazatvásárló, a szavazókat korrumpálni igyekvő populizmusokból fakad. A középre ígérgetés a szavazatszerzés szempontjából hatékony pártműködtetési magatartásnak tűnik, ami pontosan jelzi a magyar politikai berendezkedés bizonytalanságait. A fejlett világ politikai elemzői általában azért szentelnek kitüntetett figyelmet a politikai középrétegek vizsgálatának, mert képviselőikben azokat az önálló egzisztenciákat látják, akik biztosan állnak a talpukon. Akik nem azt akarják elvárni a politikai pártoktól, hogy lekenyerezzék őket, hogy nekik személyes hasznuk származzék a ténykedésükből – ők, köszönik, jól vannak e nélkül is. Ők azt várják, hogy a politikusok, a politikai osztály, a politikai pártok a közjó érdekében alakítsák programjaikat, azt várják, hogy egy jobban működő gazdaságért, egy élhetőbb és jobb világért dolgozzanak a politikusok.

Nos, Magyarországon a középrétegek megvásárolhatósága, a középrétegek megvásárlására tett politikai igyekezetek sikeressége azt a helyzetet alapozza meg, amelyben a politikusok nem a közjó ügyében, hanem az erősebb érdekérvényesítési képességekkel és jobb szavazási potenciállal rendelkezők érdekeinek megfelelően cselekszenek. Ami másfelől azt is jelenti, hogy a magyar szavazók között igencsak kisebbséget képeznek azok, akik elsősorban nem személyes előnyöket és anyagi hasznot, hanem a közjó iránti elkötelezettséget és az általános gazdasági-társadalmi közállapotok javítását várnák el a politikusoktól.

Ennyiben ez jelöli ki azt is, hogy milyen lakossági igényeknek megfelelően, milyen munkákhoz vezető utakat képzelnek el kormányzó nagyjaink.

Az alcímben feltett kérdésre azt válaszolhatjuk tehát, hogy természetesen lehet csökkenteni a szociális kiadásokat, feltéve, hogy azokat rendeltetésüknek megfelelően, a különféle társadalmi hátrányok, az elfogadhatatlan és ezért enyhítendő társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére akarjuk használni.

Manapság nem zajlanak értelmes viták, és nem kapnak hangot józan mérlegelések arról, hogy a különböző társadalmi hátrányokat miképpen lehetne a jóléti, szociálpolitikai és foglalkoztatáspolitikai eszközökkel enyhíteni. Egyfelől féktelen szavazatvásárlási hevületben fogant osztogatási ingerek, másfelől ingerült dühök és gyűlöletek minden szociálpolitika ellen. Az Út a munkához is ezekhez igyekszik alkalmazkodni.

Az őszinteség tesztje, avagy: a szó veszélyes fegyver

Ha már az írás elején szóba kerültek a XIX. század végének társadalmi erkölcseit képviselő, jellemzően a brit akadémiai elitből rekrutálódott fabiánusok, nem árt mai utódaikat is megidéznünk. Ruth Lister, a Fabiánus Bizottság a Méltányos Esélyekért és a Gyermekszegénység Ellen nevében igen markáns kritikát fogalmaz meg az amúgy a politikailag korrekt nyelvhasználat dolgában igencsak pallérozottnak számító Tony Blair és Gordon Brown kormányaival szemben. Álláspontja szerint az olyan kifejezések, mint az „underclass” (alsó vagy inkább osztályok alatti osztály), a „welfare recipients” (a jóléti ellátásokat élvezők, azokból részesülők) nem csupán negatívak, de stigmatizálnak is. Amint nyilvánvalóan sértve érezhetik magukat azok is, akiket Blair a „languashing on benefit” („segélyen pilledők”) formulával ír körül, vagy akiknek jövedelmét (segélyét) a „passive welfare” (passzív jóléti ellátás) fogalmával írja le.

Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az olyan kifejezések, mint – az inadekvát módon használt „potya­utas” mellett – a „járadékleső”, a „járadékvadász”; vagy akárcsak bizonyos emberek körülírására, legfontosabb közös jellemzésére használt „segélyezett”, „segélyből élők” kifejezések nem csupán lenézést, megvetést közvetítenek, hanem valamiféle erkölcsi szempontokból elítélő stigmát is ragasztanak mindazokra, akikről szó van. Ezeket a stigmákat még tovább lehet erősíteni azzal, ha a tartósan munkanélküli, segélyekből élő embereket szembeállítjuk a „keményen dolgozó”, „adófizető” – a közkeletű szóhasználatban erkölcsösnek és rendesnek lefestett – állampolgárokkal.

A nyelvhasználat kérdése nem finomkodó úri gesztusokról szól. A nyelvhasználat kérdése politikai gesztusok és politikai törekvések kifejezéséről szól. Ha bárki a szegényeket a jelenkori problémák bűnbakjaivá kívánja tenni, ha magát a szegénységet erkölcsi és kriminológiai eltévelyedésnek akarja beállítani, és emiatt a szegények megregulázását, szankcionálását, a velük szembeni állami erőszak fokozását akarja politikai kurzussá tenni – akkor helyes és kívánatos a szegények megbélyegzésére, erkölcsi elkülönítésére és megvetésük kívánatosságára játszania. (Vannak, akik ezt komolyan így gondolják.) Ebben a gondolati keretben akár jelentős költségek árán is megéri állami intézményekben elkülönítve, az érdekeikre fittyet hányva, akár szankcióként is munkát végeztetni velük, például értéket és hasznot nem termelő közfoglalkoztatásokba terelve őket.

Ha azonban valaki úgy gondolja, hogy a foglalkoztatottság bővítése a köztársaság alapvető érdeke, a munka világa pedig nem az állami kényszerekről, hanem a kölcsönös érdekek szerint megkötött piaci alkukról és munkaszerződésekről szól – akkor he­lyesebb nem bűnös, erkölcsileg lealjasodott, pária népnek beállítani azokat, akik közül bővíteni lehet a foglalkoztatottak körét. Az előítéletek gerjesztése, erősítése, burkoltan rasszista uszítás helyett célszerűbb az előítéletek enyhítésére, tompítására; az elhatárolódások helyett a társadalmi csoportok közötti átjárhatóságra és mobilitásra hivatkozni pozitív mintaként. Már csak azért is, mert különben a megbélyegzettek gyerekei is megbélyegzettek maradnak…

A szegénység csökkentése és a nemzet jóléte

A miniszterelnök februári beszéde ritka esélyt villantott fel arra, hogy a szociálliberális kormány világos alternatívát mutasson fel a rasszizmusokkal és rasszistákkal nyíltan kokettáló, azokkal folytonosan összenövő ellenzékkel szemben, és ezzel egyidejűleg túllépjen az osztogatásokra, „hangulatjavító intézkedésekre” hagyományosan ráhangolódott (azután a szegények helyett folyamatosan a jól szavazó középrétegeknek osztogató) szocialista hagyományokon. Annak belátása, hogy ma a foglalkoztatottság bővítése nem kizárólag a munkanélküliek nehéz sorsa feletti szenvelgést jelenti, hanem a gazdasági fejlődés és a növekedés kulcskérdését, ma könnyebb, mint az extenzív szocialista iparosítás óta bármikor korábban volt. Annak belátása pedig, hogy foglalkoztatást bővíteni leginkább onnan lehet, ahol sokan vannak, akik nem dolgoznak, pedig akár dolgozhatnának is, nem tűnik túl bonyolult feladatnak. Ha bárki politikai programot akarna készíteni erre építve, akkor a következő megfontolásokat ajánlanám a figyelmébe:

Ha a foglalkoztatás bővítése alapvető cél, akkor nem érdemes túl sok időt és energiát fordítani olyan adómódosítási javaslatokra, amelyek csökkentik vagy változatlanul tartják a foglalkoztatás szintjét. Ha a ma nem dolgozó emberek munkaerő-piaci dinamizálása a cél, akkor alapvetően olyan területeken, mindenekelőtt olyan bérkategóriákban érdemes a foglalkoztatásukhoz megfelelő pénzügyi érdekeltségeket és ösztönzéseket teremteni, ahol reális esélyük lehet pénzt keresni és munkát vállalni. Figyelembe véve a ma nem foglalkoztatott társadalmi csoportok szociológiai sajátosságait, képzettségi szintjét és egyéb hátrányait, nekik – bármennyire is kényelmetlen ezt kimondani – alapvetően az alacsony bérű, nem túl biztonságos, nem túl jó munkakörök betöltésére lehet esélyük. Nem nehéz belátni, hogy a munkára ösztönzés problémáját nem érdemes magas keresetet biztosító, jó munkák esetében felvetni: ilyen munkára mindig lesz jelentkező. A munkára ösztönzés problémája az alacsonyabb bérű, rosszabb munkák területén releváns kérdés.

Ha a fenti megfontolásból arra következtetnénk, hogy alacsony végzettséggel csak az állam és csakis a közfoglalkoztatások területén képes foglalkoztatni, akkor jogos lehet akár az is, hogy a közmunkákon való részvételre szankcióként kötelezzünk embereket. De senkinek ne legyen olyan illúziója, hogy ez értékteremtő, a nemzet jólétéhez hozzájáruló munkát eredményez majd. Ez legfeljebb – igen magas közkiadások árán – olyan közhangulatok és lakossági igények kielégítésére lesz jó, amire nem kell túl büszkének lennie senkinek, nemhogy egy ilyen eszközökkel élő baloldali kormánynak.

Ha az alacsonyabb béreken történő foglalkoztatást piaci környezetben, a piacon működő vállalkozások körében akarjuk bővíteni, akkor munkaadói és munkavállalói érdekké kell tennünk az ilyen körülmények közötti foglalkoztatást. Ha a munkáltatói érdekeltségeket akarjuk ösztönözni, akkor elég könnyű dolgunk van: olcsóbbá kell tenni az alacsony végzettségű, alacsony keresetű emberek foglalkoztatását. Mindenekelőtt az alacsony bérek elvonási terheit kell csökkenteni, és akár állami támogatásokkal is át lehet legalább részlegesen vállalni olyan, a foglalkoztatással járó kiadásokat, mint a munkába járás vagy a munka melletti tanulás költségei. Számolni kell azzal, hogy bizonyos tartósan hátrányos helyzetű munkavállalók alkalmazásával járó produktivitási kockázatokat pénzügyi konstrukciókkal is meg kell osztani az állam és a munkaadók között, és a foglalkoztatás költségeit csökkentő tényezők lehetnek bizonyos munkajogi deregulációs intézkedések is.

Ha valaki a ma nem dolgozók munkába állási érdekeltségén akar javítani, akkor mindenekelőtt fel kell hagynia a regulázó és fenyegető hangnemmel. Bátorító és támogató hozzáállást kell sugároznia annak, aki azt szeretné elérni, hogy a megbicsaklott sorsú, megkeseredett emberek elhiggyék, hogy értékes, hasznot hozó munkára lehetnek képesek.

Ha valaki érdekké akarja tenni a munkavállalást, akkor jobb tudomásul vennie, hogy olykor még a segélynél is kisebb összeget ajánlanak bizonyos (jellemzően nem teljes munkaidős) munkák elvégzéséért. Ám még ilyen esetekben sem célszerű a korábbi segélyek megvonásával fenyegetőzni, ezzel ugyanis csak a munka eltitkolására, illegalitására, no meg a munkáról való leszokásra lehet az embereket ösztönözni. Olyan támogatási rendszerek kidolgozására van szükség, amely még kis kereset mellett is ad annyit, hogy megérje akár részmunkaidőben is dolgozni; és ehhez hasonlóan olyan támogatásokra van szükség, amelyek magát a munkába állást segítik, a rendszeres munkavégzéshez nélkülözhetetlen életforma-változások és személyes beruházások támogatásával.

Ha valaki a foglalkoztatás bővítését tekinti célnak, akkor nem a piacok korlátozásán és beszűkítésén kell fáradoznia, hanem a piacokhoz való hozzáférés egyenlőbb esélyűvé és méltányosabbá tételén, a piaci ösztönzők révén pedig igazságosabb jövedelemelosztási rendszerek elérésén érdemes fáradoznia.

Ha valaki modern, európai Magyarországban gondolkodik, akkor nem kell versengenie a jobboldallal a rasszizmusokkal, osztálygőgökkel kacérkodó szavazók megnyeréséért: ott már ugyanis foglalt a pálya. Az ilyen igyekezet csak legitimálja, „normálissá” és társadalmilag megerősítetté teszi az előítéletességet – anélkül hogy egyetlen szavazatot is lehetne vele nyerni. Sőt…

Az igazságosság filozófiai fogalma egyfelől az egyenlőtlenségek csökkentését, másfelől a közjó maximalizálásának, a legtöbb ember legnagyobb hasznának a követelményét jelenti.

Ma nincsen adekvátabb mód érvényt szerezni az igazságosság elvének, mint a foglalkoztatás lehetséges, reális eszközökkel való bővítése. Ha valóban több ember számára nyílnak meg utak a munkához – valódi, értékteremtő munkához vezető, reális utak.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges