Seres László

Nyomtatóbarát változat

„Ha nem nézünk szembe magunkkal, nem nézhetünk mások szemébe sem” – írta május elején Molnár Lajos abban a levélben, amelyben óva intette a szabad demokrata frakciótagokat attól, hogy pünkösd után megszavazzák az új, kisebbségi kormány minisztériumainak rendjét. Az exminiszter pártja új, ellenzéki hitelességét féltette, éspedig teljes joggal, elvégre a szakítás utáni első napok tapasztalata az volt, hogy a liberális frakciótagok mintegy automatikusan igeneltek minden szoci javaslatra.

Valami aztán változott az első napok után – erre utal már a Molnár-levél is, meg az, hogy Horn Gábor is kétségesnek nevezte, meggyőzhető-e a liberális frakció egy olyan kormányzati struktúra támogatásáról, amely szembemegy sok mindennel, amit a két párt eddig közösen hirdetett. Ugyancsak változást sejtet John Emese azon nyilatkozata, amely az elképzelhető legkényesebb pontra tapintott: az SZDSZ ügyvivőnője közölte, ellenzéki pártként nem szavazhatják meg a kisebbségi MSZP-kormány költségvetését, ez ugyanis a „konstruktív ellenzékiségbe” nem fér bele. És tényleg. Valószínűleg ez lesz a fordulópont, a több hónapos kormányzati agónia vége, a büdzsé késő őszi végszavazása: ha a szabad demokraták támogatják az immár nyíltan reformmentes, „bársonyos” lavírozgatás költségvetését, nevetségessé, álellenzéki kormánypártivá válhatnak egy amúgy is hitelvesztés által sújtott, érzékeny időszakban. Az – adott helyzetben teljesen szükségszerű – koalíciós szakítás valamennyi szabadságot és relatív mozgásteret teremtett a liberálisoknak, ám ezzel összemérhetetlen az a mennyiségű ősz hajszál, ami a következő hetekben kezd majd kitermelődni a szabad demokrata fejeken. A parlamenti „konstruktív ellenzékiség” ugyanis ősztől egyre inkább azokra a kérdésekre fog majd vonatkozni, amelyek már nem a közös kormányzati munka, sokkal inkább az egypárti, balra tolódott kormányzás produktumai, márpedig mi sem fejezi ki jobban egy kormány jellegét, mint a költségvetés, az alfejezetek szövevénye mögötti elvi prioritások. Az SZDSZ valóban nem ad­hatja nevét kétévnyi hazug „bársonyossághoz”, a re­formok megúszhatóságának illúziójára berendezkedő kormány költségvetéséhez. Ennél rizikósabb, de jóval tisztességesebb dolog előrehozott választások elé nézni, ha a helyzet úgy hozza.

A politikai útválasztás és önazonosság dilemmája már akkor is jelentős mennyiségű ősz hajszálat jelentene a liberális fejbúbokon, ha az ország úgymond normális kerékvágásban araszolna (képzavar) a politikai-gazdasági stabilizáció, a prosperitás és a jövő évi euróbevezetés felé, de mint tudjuk, nem araszolunk sehová. Még hosszú évekig nincs normális kerékvágás, két nagy etatista párt próbálja versenyben elkerülni a régóta esedékes modernizációt, egy kis konzervatív párt próbál beevezni az SZDSZ prokapitalista horgászterületére, úgyhogy a liberális pártnak nagyon hamar el kell döntenie, hogy markáns súlypontként a gazdasági liberalizmus mellett dönt-e, vagy a könnyebb utat választja, és egyfajta barátságos, alternatív gyűjtőpártként szerez szavazatot – ööö, mire is?

„Szavazz a liberálisokra, különben lelőjük a kutyádat” – így parodizálták amerikai graffitik azokat a demok­ra­tákat, akik kampány-erőszakossággal próbálták kompenzálni a kiüresedett tartalmat, a felvizezett elveket. Ma Magyarországon pontosan ilyen hardcore liberalizmusra van szükség, természetesen pont nem felvizezve és nem elvtelenül. Sőt.

Egy valóban, meggyőződéssel a szabadpiaci elvek talaján álló, a szükséges drasztikus reformlépéseket meglépni kész pártnak kell előadnia a rossz rendőrt a választópolgárok felé: ha nem ránk szavaztok, ha nem teszitek megkerülhetetlenné a parlamenti jelenlétünket, az ország konkrétan belerokkan a döntésetekbe. 18 százalékos flat tax, adó- és nyugdíjreform, eü-átalakítás, cserébe pár éven belüli fellendülés – ez lenne az elvárható minimálprogram, és aki most a népszavazásra hivatkozva azt mondja, az ország erre még nem kész, akkor azt is mondja: a liberális párt opportunizmusra van ítélve, neki is alkalmazkodnia kell az éppen aktuális össznépi hangulathoz. Hát nem.

Az SZDSZ előző, koalícióbontó küldöttgyűlésén Kóka János próbálta erre felhívni a figyelmet, ő beszélt a gazdaság drámai helyzetéről, a lassú növekedésről, az inflációról, az igazságtalan adórendszerről, a versenyképesség elvesztéséről – mindarról tehát, amiről Bokros, Békesi, Bauer, Várhegyi, Hamecz, Járai, Simor és mások hónapok-évek óta szónokolnak. Kóka volt az, aki – egyáltalán nem magától értetődően magától értetődőnek tartva a gazdasági liberalizmus prioritását – engedményt tett riválisának, és új, belső koalíciót ajánlott a pártban az „összefogás” érdekében. Volt ennek bármi értelme? Öncél lenne az egyben maradás?

Fodor Gábor jóval hatásosabb, Barack Obama lenyűgözően harsány ürességét idéző beszédének élénk fogadtatása azt jelezte, a szabad demokraták őt tekintik a „változás” arcának. De milyen változásról beszélünk, milyen súlypontot szeretne Fodor, milyen elvek, milyen eszmék, milyen morál alapján kíván „újra hiteles és sikeres pártot” kovácsolni az SZDSZ-ből? Ez sajnos nem derült ki. Az derült ki, hogy a hitelesség-sikeresség elvárása mögött nincsenek ilyen alapértékek, illetve ha vannak, olyannyira felhígultak, hogy minden mindennel egyenértékű.

„Jöjjenek a jobboldali liberálisok, a szociálliberálisok, a zöld liberálisok az SZDSZ-be! Legyünk befogadó, nyitott párt” – hirdette, miután nem sokkal előtte halálkomolyan közölte: „az SZDSZ feladata tárgyalni, egyeztetni, ha kell, vitatkozni a többi szereplővel, pártokkal, civilekkel, mert csak így érhetünk el eredményeket.” Ijesztő lenne, ha komolyan így gondolná, hiszen így egy profil nélküli párt képe körvonalazódik, amelyben a libertárius gazdaságpolitika egyenlő arányban fontos a Rába habzásának megállításával. Amely egyfajta érdekegyeztető fórumként fungál. Amelyben a profi párt egyenlő a barátságos, nyitott emberi jogi-zöld mozgalommal, ahol mindenkinek van helye (és ideje). Az is ijesztő volt, hogy a gazdasági liberalizmust simán negligáló programlufi felskiccelése után Fodor közölte: „nektek is van feladatotok: felsorakozni egy program mögött, odaállni egy csapat mellé, dolgozni a közös ügyért” (itt természetesen saját csapatára és „programjára” gondolt).

Aki azonban észleli, mekkora űr tátong eme vízió és Magyarország drámai helyzete között, nem kívánhatja az SZDSZ-nek a balliberális-zöld alternatívát. Ez akkor sem lenne indokolt, ha Magyarország sínen lenne, de mint tudjuk, nincs sínen, az SZDSZ-en (és talán az MDF-en) kívül más belátható időn belül nem fog előállni azzal, hogy liberális reform kell, de az egyes polgárok helyzete, az ország szabadságállapota is javulni fog, ha a nagy állami rendszereket végre torkon ragadjuk.

A környezettudatos magatartásnak, az önkéntes (tehát nem államilag kikényszerített) szolidaritás gondolatának természetesen helye van a liberális pártban – amíg azonban az SZDSZ túl kicsi ahhoz, hogy lemenedzseljen egy profiltisztítási pártszakadást, valóban fontos az egyben maradás. A lényeg azonban a gazdaságpolitikai prioritásokon, hangsúlyokon van. Tudnék-e közhelyesebb végszót mondani, mint azt, hogy a tét nagyon nagy? Nem.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges