Seres László

Nyomtatóbarát változat

Minden mozog a jobboldalon, és ez jó jel – a márciusra beígért újabb utcai performanszok tehát már egy sok szempontból más Fideszt érnek kihívásként. Ősszel még élt a régi paradigma (már amennyiben paradigmák élnek): mi, a Polgári Egységpárt egységesek vagyunk, tőlünk jobbra nincs élet, ha pedig mégis van, akkor jól becsatornázzuk őket, hogy úgy tűnjön, mi vagyunk ott mindenhol. És áttételesen bár, de tényleg ők voltak mindenhol.

Orbán Viktor pártja hol finoman elhatárolódott, hol nyíltan rászervezett a Kossuth téri akciószövetség viselt megmozdulásaira, de mindig ügyelt arra, hogy éreztesse: ha kissé hebehurgya módon, időnként tévészékházat gyújtogatva is, de a mi fiaink-lányaink elégedetlenkednek itt teljes joggal a hazug miniszterelnök hazug beszéde miatt. Hosszú távon persze senki nem gondolhatta komolyan, hogy az árpádsávok népétől Pozsgay Imrén át „Satu” Ferdinándig ívelő polgári spektrum egyetlen párt utcai fanclubja lenne, de a Fideszt kétségkívül segítette (mint most kiderült: félmillió választóval gazdagította) az őszi hepaj. A Fidesz azonban ma már nem a régi, megdőlt egy tabu a jobboldalon: Orbán Viktor vezető szerepe nyíltan megkérdőjeleződött.

Egy a Terror Háza főigazgatóját a nagytőkével öszszeboronáló, puccsal vádoló, álnéven közölt Magyar Nemzet-írás nyilvánvalóan nem születhetett volna meg a Fidesz legszűkebb vezetőinek tudomása nélkül – márpedig Schmidt Mária hivatalos, pártsajtó útján történt kilövése annak a jele, hogy Orbán beáldozza legfőbb szövetségeseit is a hatalom megtartása érdekében. A hazai nagytőkések nyilván valóban nem szívesen invesztálnak egy piacellenes, populista pártba, amely győzelem esetén is inkább visszaállamosítást meg „családi adózást” hirdet, mint komoly szembenézést a komoly gazdasági helyzettel. A nyilvánosság előtt derült ki az is, hogy Kósa Lajos, Pokorni Zoltán, Stumpf István, sőt fontos kérdésekben Navracsics Tibor is szembemegy az Egyedül Lehetséges Akarattal, nem mindent támogatnak magától értetődően, ami Orbántól származik, az eddig inkább biztonságpolitikával foglalkozó Gorka Sebestyén pedig új jobboldali párt megalakulását jelentette be, sőt, állítólag mások is erre vetemednek.

Orbán magának köszönheti a bajt: a párt megyei struktúrái helyett (és legfőképpen: volt bizalmasai, pl. Áder János helyett) a választókerületi, majd az önkormányzati, civil közösségeket, „saját” szervezeteit erősítette tavalyi országjárásával, konzultációs fórumaival, mostanában pedig a pártközeli alapítványok vezetőit cserélte le „saját” civiljeire. Az őszi, elsöprő önkormányzati győzelem fiatal fideszes politikusok tömegeit juttatta kulcsfontosságú közgyűlési pozícióba, azóta az is nyilvánvaló, hogy Orbánnak bizonyos szempontból érdemes volt a vidékre figyelnie. A tét ugyanis az: helyi szinten pontosan kik, milyen önkormányzati érdekcsoportok, milyen struktúrák képesek milyen technikákkal becsatornázni az EU-ból január vége óta megpályázható súlyos százmilliárdokat?

„Megnyílt az EU-kassza” – kürtölte országgá a hírt a Világgazdaság, hogy ti. el lehet kezdeni pályázni, első körben úgy 30 milliárd forint nyerhető el a hátrányos helyzetű régiók felzárkóztatására, ez az önerővel együtt százmilliárdos fejlesztést jelenthet 2007–13 között. Ennek fényében nyilván nem túl abszurd a megfigyelés: a jobboldalon belüli feszültségek nem kis része nem ideológiai-eszmei vagy személyzeti kérdésekről, hanem az országot egyedülálló módon felturbózó EU-pénzek fogadásáról, felhasználásáról, a polgári önerő felmutatásáról szól. Éppen ehhez lenne szüksége a jobboldalnak egyfajta ész- és elvszerű, angolszász típusú konzervatív-liberális gondolkodásmódra.

A liberális euroszkeptikus is kénytelen elismerni: vannak helyzetek, amikor jó az EU-ban lenni, és ez most ilyen helyzet. Nem akarnék pannon pumaként dübörögni, de Magyarország valóban kimászhat a maga ásta gödörből, ha racionális módon, a már említett önerővel és a még nem említett öngondoskodó piacpártisággal képes használni az uniós forrásokat. Ehhez ésszerű pártok, piac- és szalonképes helyi politikusok is kellenek, akik úgy költenek területfejlesztésre, munkahelyteremtésre (meg egészségügyre, oktatásra), hogy azzal hosszú távú stabilitást is biztosítanak – politikailag is értve. Ahol ugyanis konszenzus van a legalapvetőbb nemzeti érdekről, a nemzet gyarapodásáról, és ahol emiatt a nagy bal- és a nagy jobboldali párt is osztja az elhíresült liberális minimumot, ott részben súlyát veszti sok minden, ami most még ólomsúllyal nehezedik ránk.

Az irracionális vezéreket pedig előbb-utóbb leváltják a racionális vezérlő eszmék.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges