Skip to main content

A liberális lét elvisel­he­tet­len nehézsége

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

„Nekem nincs más tőkém, mint az SZDSZ-es küldöttek bizalma” – akár ezen a rosszul időzített, a szavazategyenlő­ség miatt megismétlésre ítéltetett elnökválasztási ol­dal­vágáson is múlhatott március végén az, hogy nem Fodor Gábor lett a magyar liberális párt elnöke. Az állítólag profi elnökjelölti kampányban – amely nagyjából arról szólt, hogy két eltérő koncepciójú, megközelítésű ember szünet nélkül konszenzusra törekszik a másikkal – ez volt az egyetlen olyan elszólás (Népszabadság: „an­ti­kapitalista duma”), amely 13 küldöttet meggyőzött arról, hogy nem rá szavaz. Hanem kire?

Kicsoda Kóka János, és miért pont ő? Ő lenne a „di­na­­mikus, csinálós ember” (Rajk László), aki valami Tarantino-antihősként „problémákat old meg”? Ő len­ne korunk Ross Perot-ja, aki részben vállalatmenedzsmenti eszközökkel rázza rendbe a magyar liberális örökséget? Vagy csak egy újabb, közfunkcióba került, érzéketlen Gyurcsány-klón ő, egy állami bizniszeléstől sikeres yuppie privatizátor, aki a kórházakat átjátszaná a szcientológusoknak? Nem. Kókát anno kétségtelenül Gyur­csány találta ki az SZDSZ számára, de egyrészt lássuk meg, hogy ez a párt valamiért képtelen kitermelni egy új, di­na­mikus, XXI. század- és biznisz-kompatibilis vezetőt, másrészt a párt jelenlegi állapotát tekintve egy ilyen figura a megoldás – elvi és gyakorlati szempontból egyaránt.

Az MSZP-hez való viszonyulás ma gyökeresen más­képp merül fel, mint eddig bármelyik elnök­választásnál: most a katasztrofális hibákkal, de végre beindult re­for­mok sorsa a tét, márpedig erre ma csak Gyurcsányékkal lehet szövetkezni. Ez van. És az is van, hogy ha ezek a reformok elbuknak, akkor a magyar liberalizmus is jó időre bukik.

Kóka János a hírek szerint heti egy-másfél napot szán a rászakadó párt belső életének rendezésére, a fele­rész­ben nem őt támogató ügyvivői testület meggyő­zésére, a jelenlegi, parlamenti küszöb alatti státus alapvető megváltoztatására, a 2009-es EP-választásra és a 2010-es parlamenti választásokra való felkészítésére. És ami le­g­alább ennyire lényeges: az SZDSZ ereje jórészt a helyi önkormányzatokban volt – egészen tavaly szeptemberig, amikor az őszödi beszéd és a budapesti utca elsodorta a vidéki pozíciókat is.

Beszéljünk nyíltan: Kóka Jánosnak heti egy-másfél napja van arra, hogy kitalálja, le akarja-e cserélni a párt egy részét. Azaz hajlandó-e azoknak a szavazatára is hajtani, akik nem feltétlenül egy klasszikus liberális párt el­kö­te­le­zettjei (már ha ez a cél), és kész-e markánsan nyitni az új, fiatal középosztály, illetve a kis- és közép­vállal­kozók felé, akik – ha igaz Tölgyessy Péter meg­látása – jobb híján a Fi­desz­nél keresik protekcio­nista boldogulásukat. „Az SZDSZ egy­szerre akar szólni a romákhoz és a bróke­rek­hez, de egyikről sem tudná pon­tosan megmondani, miért” – írtam 2003-ban, és a hely­zet szerintem alapvetően nem változott.

Ahogyan a Fidesznek elvi alapon vissza kell utasítania az árpádsávos kisnyilasok választói megcélzását; ahogyan az MSZP-nek elvi alapon el kell utasítania a kádárista nosztalgiaréteg érdekeinek kiszolgálását, úgy az SZDSZ sem vállalhatja fel a széles körben népszerű ökologista-védegyletes-antiglobalista irányzat politikai képviseletét. A racionális, liberális szellemű kör­nye­zet­védelem és az irraci­o­nális, posztmodern ökopolitika (pl. „a jövő generációk om­budsmanja”) képviselete két teljesen különböző dolog, ami két teljesen különböző pártnak (egy liberálisnak és egy zöldnek) a feladata.

Önmagában tehát még csak nem is az a lényeges kér­dés, hogy idő- és szervezéstechnikai szempontból elég lesz-e a másfél nap a magyar liberális párt felho­za­talára (nem lesz elég, de ez még nem érv miniszteri posztjának feladására), hanem hogy milyen elvek, milyen vezérlő eszmék mentén milyen párttá válnak alatta a nagy múltú szabaddemokraták. Biztató kezdet ugyan, ha egy mélyen depressziós és önsajnáló országban hisz a sikerben, az egyéni szabadságban és fe­le­lős­ségben, a versenyben, az öngondoskodásban, de azt is látnia kell, hogy nem az FDP, hanem az SZDSZ elnöke lett, a célcsoport itt jóval homályosabban belőhető, mint a német testvérpártnál. De a cél ez, az irány adott, és ezt az MDF például jóval hamarabb (és ami az ak­tu­ális számokat illeti: hatékonyabban) ismerte fel, mint az a párt, amelynek pedig természetes feladata a szabad vállalkozók, az ország sikerét sok-sok egyéni sikerrel megalapozó kapitalisták képviselete.

Kókának most valóban hitelesen kell bebizonyítania, hogy a siker nem egy szűk kör bizniszfogalma, a párt sikere pedig különösen nem egyenlő a dél-baranyai térség egyedülállóan magas egy főre eső liberalizmusával. A liberális párt esélyt kapott arra, hogy teljesen átgondol­ja: kihez akar szólni, és hogyan. A lét a tét.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon