„Nekem nincs más tőkém, mint az SZDSZ-es küldöttek bizalma” – akár ezen a rosszul időzített, a szavazategyenlőség miatt megismétlésre ítéltetett elnökválasztási oldalvágáson is múlhatott március végén az, hogy nem Fodor Gábor lett a magyar liberális párt elnöke. Az állítólag profi elnökjelölti kampányban – amely nagyjából arról szólt, hogy két eltérő koncepciójú, megközelítésű ember szünet nélkül konszenzusra törekszik a másikkal – ez volt az egyetlen olyan elszólás (Népszabadság: „antikapitalista duma”), amely 13 küldöttet meggyőzött arról, hogy nem rá szavaz. Hanem kire?
Kicsoda Kóka János, és miért pont ő? Ő lenne a „dinamikus, csinálós ember” (Rajk László), aki valami Tarantino-antihősként „problémákat old meg”? Ő lenne korunk Ross Perot-ja, aki részben vállalatmenedzsmenti eszközökkel rázza rendbe a magyar liberális örökséget? Vagy csak egy újabb, közfunkcióba került, érzéketlen Gyurcsány-klón ő, egy állami bizniszeléstől sikeres yuppie privatizátor, aki a kórházakat átjátszaná a szcientológusoknak? Nem. Kókát anno kétségtelenül Gyurcsány találta ki az SZDSZ számára, de egyrészt lássuk meg, hogy ez a párt valamiért képtelen kitermelni egy új, dinamikus, XXI. század- és biznisz-kompatibilis vezetőt, másrészt a párt jelenlegi állapotát tekintve egy ilyen figura a megoldás – elvi és gyakorlati szempontból egyaránt.
Az MSZP-hez való viszonyulás ma gyökeresen másképp merül fel, mint eddig bármelyik elnökválasztásnál: most a katasztrofális hibákkal, de végre beindult reformok sorsa a tét, márpedig erre ma csak Gyurcsányékkal lehet szövetkezni. Ez van. És az is van, hogy ha ezek a reformok elbuknak, akkor a magyar liberalizmus is jó időre bukik.
Kóka János a hírek szerint heti egy-másfél napot szán a rászakadó párt belső életének rendezésére, a felerészben nem őt támogató ügyvivői testület meggyőzésére, a jelenlegi, parlamenti küszöb alatti státus alapvető megváltoztatására, a 2009-es EP-választásra és a 2010-es parlamenti választásokra való felkészítésére. És ami legalább ennyire lényeges: az SZDSZ ereje jórészt a helyi önkormányzatokban volt – egészen tavaly szeptemberig, amikor az őszödi beszéd és a budapesti utca elsodorta a vidéki pozíciókat is.
Beszéljünk nyíltan: Kóka Jánosnak heti egy-másfél napja van arra, hogy kitalálja, le akarja-e cserélni a párt egy részét. Azaz hajlandó-e azoknak a szavazatára is hajtani, akik nem feltétlenül egy klasszikus liberális párt elkötelezettjei (már ha ez a cél), és kész-e markánsan nyitni az új, fiatal középosztály, illetve a kis- és középvállalkozók felé, akik – ha igaz Tölgyessy Péter meglátása – jobb híján a Fidesznél keresik protekcionista boldogulásukat. „Az SZDSZ egyszerre akar szólni a romákhoz és a brókerekhez, de egyikről sem tudná pontosan megmondani, miért” – írtam 2003-ban, és a helyzet szerintem alapvetően nem változott.
Ahogyan a Fidesznek elvi alapon vissza kell utasítania az árpádsávos kisnyilasok választói megcélzását; ahogyan az MSZP-nek elvi alapon el kell utasítania a kádárista nosztalgiaréteg érdekeinek kiszolgálását, úgy az SZDSZ sem vállalhatja fel a széles körben népszerű ökologista-védegyletes-antiglobalista irányzat politikai képviseletét. A racionális, liberális szellemű környezetvédelem és az irracionális, posztmodern ökopolitika (pl. „a jövő generációk ombudsmanja”) képviselete két teljesen különböző dolog, ami két teljesen különböző pártnak (egy liberálisnak és egy zöldnek) a feladata.
Önmagában tehát még csak nem is az a lényeges kérdés, hogy idő- és szervezéstechnikai szempontból elég lesz-e a másfél nap a magyar liberális párt felhozatalára (nem lesz elég, de ez még nem érv miniszteri posztjának feladására), hanem hogy milyen elvek, milyen vezérlő eszmék mentén milyen párttá válnak alatta a nagy múltú szabaddemokraták. Biztató kezdet ugyan, ha egy mélyen depressziós és önsajnáló országban hisz a sikerben, az egyéni szabadságban és felelősségben, a versenyben, az öngondoskodásban, de azt is látnia kell, hogy nem az FDP, hanem az SZDSZ elnöke lett, a célcsoport itt jóval homályosabban belőhető, mint a német testvérpártnál. De a cél ez, az irány adott, és ezt az MDF például jóval hamarabb (és ami az aktuális számokat illeti: hatékonyabban) ismerte fel, mint az a párt, amelynek pedig természetes feladata a szabad vállalkozók, az ország sikerét sok-sok egyéni sikerrel megalapozó kapitalisták képviselete.
Kókának most valóban hitelesen kell bebizonyítania, hogy a siker nem egy szűk kör bizniszfogalma, a párt sikere pedig különösen nem egyenlő a dél-baranyai térség egyedülállóan magas egy főre eső liberalizmusával. A liberális párt esélyt kapott arra, hogy teljesen átgondolja: kihez akar szólni, és hogyan. A lét a tét.
A cikk megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.
- Vendégkönyv [6]