Seres László

Nyomtatóbarát változat

Dübörög az egészségügyi reform: amikor e sorokat írom, ár- és vényérzékeny kisnyugdíjasok pánikszerűen rohamozzák a gyógyszertárakat Algopyrinért, Quarelinért, Demalgonért, hogy pontosan miért, amiatt fájjon másnak a feje. A gyógyszerforgalmazással együtt ugyanis nem liberalizálták sem e népszerű könnyű drogokat, sem magukat a fogyasztókat, akik most azt látják, hogy nemhogy a Tescóban vagy a MOL-kútnál, de a patikában sem kaphatják meg szabadon mindazt, amit pedig eddig bemondásos alapon megkaptak.

E sajátosan magyar, rebürokratizáló kivételekkel együtt persze jó, hogy mindaz történik, ami éppen történik. Erre kellett hogy várjon az, akinek szívügye az egészségügy rendszerének szemléletbeli megváltoztatása, mielőtt e szemléletváltás nyomán a finanszírozás módja is átalakul. Az összképet tekintve csak bízni lehet abban, hogy a folyamat végső soron a (német, holland stb. példák által remélhetőleg kellőképpen hitelesített) több-biztosítós finanszírozási modell bevezetését jelenti ebben az amúgy is igen túlállamosított országban. Ha pedig kiderül, hogy nem, akkor csak bízni lehet abban, hogy a liberális párt azon nyomban kilép a kormányból.

Most tehát patikaroham és készlethalmozás forog fenn, kiürültek a nagyker raktárak, ’87-es feeling: ha nem most veszek Gorenjét, holnapra elfogy. Az pesze érthető, hogy senki nem akar egy nyomorult Algopyrinért háziorvoshoz menni, hogy vizitdíjjal súlyosbítsa a dobozdíjat (kivéve ha mentesül ezalól: a reform már annyira puhul, hogy egyszerűbb lett volna kijelenteni, „aki beteg, nem fizet vizitdíjat”), de hogy készleteket halmozni? Amikor ezerféle másra is át lehet állni? Jó, a fent említett gyógyszereknél talán hamarabb is rájöhettek volna a minisztériumi bürokraták arra, hogy „súlyosabb mellékhatásai lehetnek”, az Algopyrinnel pl. a hivatalos verzió szerint konkrétan az a probléma, hogy az EU-ban is vényköteles, különben is, „allergiás sokkot is kiválthat” – de hát ezzel bármelyik Gyurcsány-megszólalásnál is így vagyunk. Még sincs engedélyhez kötve mindaz, amiből a túl sok túl veszélyes: a vodka, a bonbon, a miniszterelnök.

Háromszázféle gyógyszer a bevásárlóközpontokban és a benzinkutaknál – ezt akartuk? Igen. Még akkor is, ha nehéz elképzelni, amint tankolás és hűtővíz-, ill. olajcsekkolás után jobb híján a kutas sráctól fogom megkérdezni, megvegyem-e azt a glicerines végbélkúpot a kasszánál, esetleg mást ajánl, vagy forduljak-e kezelőorvosomhoz, gyógyszerészemhez, aki viszont, amilyen pechem van, nem éppen akkor tankol ugyanott. Arra mindenképpen jó lesz ez a döntés – amely szerencsére kész helyzet elé állította az este zárva tartó, éjjeli ügyelet esetén kissé árdrágító patikalobbit –, hogy elkezdünk informálódni, kipróbálunk új szereket, lecuppanunk a régiekről, egyszóval önkezünkbe vesszük magunkat, úgy teszünk, mintha közünk lenne saját fejfájásunkhoz, saját pénztárcánkhoz. Saját döntési szabadságunkhoz.

A rizikófaktor nem nő: empirikusnak, de semmiképpen sem reprezentatívnak nevezhető felmérésem szerint a patikák többsége eddig sem halmozta el kérdéseivel, tanácsaival a sorban álló, láncreakcióban egymásra köhögő polgárokat, nem kérdezték eddig sem, terhesnek lesz-e, szed-e olyat, amitől ez vagy az nem szedhető; ahogy arra sem emlékszem, hogy valaha elhangzott volna az ún. kisnyugdíjas irányába, hogy „ne ezt tessék venni, ezt csak a gyógyszerlobbi íratta fel a doktor úrral, itt van ez az olcsóbb, sokkal jobb.” Vagy csak nem járok eleget patikába. Azt viszont hallottam, mert a patikusok teleharsogták vele az újságokat, hogy ne legyen patikaliberalizáció, nehogy bárki itten patikát alapíthasson bárhol, ha meg a benzinkútnál is lesz fejfájás-csillapító, akkor szegény beteg magára marad; ja és az a sok hamisított gyógyszer is mekkora veszély.

Az államosított beteget ez idáig államosított struktúrák, államosított gondolkodású eü-hivatalnokok és diszfunkcionális, biztosítóként nem működő betegpénztárak kísérték végig az élet rögös útján, a bölcsőtől az OEP-en és az aktív kórházi ágyon át a sírig. Gyógyszeren élünk, óriási mennyiségben kapjuk be a pirulákat mindenre, negyven éve halmozzuk házipatikánkat, hátha egyszer jól jön, orvosunk nélkül pedig egy tapodtat sem, sehová. Most, egy kissé furán kommunikáló, de ambiciózus és elszánt liberális miniszternek köszönhetően véget ér egy korszak – egy olyan korszak, amelynek legemblematikusabb kifejezője a Kádár-kori gyógyszer, amelynek dobozához nem adtak betegtájékoztatót: úgyis a doktor írja fel, úgyis ő tud mindent, legyen elég annyi.

Az állam betegei vagyunk. Ideje kigyógyulni belőle.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges