Seres László

Nyomtatóbarát változat

Elszánt szőke nőt ábrázol a Népszabadság második oldalas fotója, kezében egy kisebbfajta trezort tart, kiszivárogtatással egybekötött politikai bűnügy ágense nyilván. Aztán persze máris látjuk, nem más, mint az egészségügyi miniszter tartja kezei között a mini páncélszekrényt, nem viszi, hanem hozza, tehát nem a Kék Fényben, hanem a Híradóban látjuk majd viszont, amint jót tesz a betegekkel. Február közepétől központi elvárás lesz minden kórházban a kis trezor felszerelése, amelyik intézmény erre képtelen, az a működési engedélyét kockáztatja – „Gyil­kos Ágnes” hardcore-ban nyomja.

Vállalva a kockázatát annak, hogy megkapom a Reakció (a volt UFI) című lap „Doromboló cicus” díját, azt kell mondjam, teljesen igaza van. A széf egy látszólag apró, ám annál szimbolikusabb kapitalista homokszem az államszocialista egészségügy máig dübörgő gépezetében.

Természetesen jól látja a kamara, a Kórházszövetség, az ország gondjait is ambulánsan kezelni vágyó orvospárt, a „tb-mentő” civil szféra és az eü-feudalizmus többi védőbástyája, hogy van súlyosabb megoldandó gond is az egészségügyben az évente 100 milliós nagyságrendű kórházi lopásoknál. Így igaz. Itt van például a hálapénz elfogadásának gyakorlata olyan kezelésekért, amelyek járnak a betegeknek, amelyekért nem jár „hála”, és amelyekért orvosaink fizetést is kapnak – a hálapénzt azonban valamiért nem kifogásolják. Itt van az egybiztosítós finanszírozási rendszer, a legalapvetőbb bajok okozója – emlékezetem szerint épp ezt akarják ezek az emberek megtartani, nem véletlenül, nyilván. Itt van a betegek mellőzésének, lealázásának, kisemmizésének intézményesített formája, hazánk jelenlegi egészségügye, amelyen belül a legkisebb, kényszerkompromisszumos kis reformból is olyan gigahisztéria támad, mintha a traubiszódás származású Salomon Berkowitz akarná kivásárolni a Szent Koronát a parlamentből. Pedig nem.

A széf nyilván problémás: macerás beszerelni, nem biztos, hogy mindenhol működik, a fiatalok elhagyják a kulcsot, a geronto-generáció egy része elfelejti a kódot, ezért majd kis cédulára írja, és odacelluxozza a széfajtóra. A kórházankénti négy-öt milliós invesztíció azonban csak olyan, embereknek nem minden esetben nevezhető egyedek számára jelenthet problémát, akik szarnak az emberi méltóságra, szarnak az egyén jogaira, bármily piciny ma­gántulajdonára, bagatellnek tartanak évi százmilliós lopást (ún. „kisemberektől”), de apokalipszis most!-ot kiáltanak, ha egy állami többségű regionális egészségpénztárba 49 százalékban beszáll a magántőke, már ha egyáltalán.

A széf ellenzői számos intelligens érvet vezettek elő arról, miért maradjon e téren is minden úgy, ahogy eddig. A Kórházszövetség elnöke, Varga Ferenc például a Ma­gyar Hírlapban „nem tartja feltétlenül biztonságos megoldásnak” a széfet, hiszen „akik például a baleseti sebészeten fekszenek (...), vagy azok, akiknek minden mozdulat fáj, illetve mozdulatlanságra vannak ítélve, nem lesznek képesek nyitni-zárni a betegágyuk melletti trezort. Ugyan­csak nehézséget okozhat a széfhasználat az agyi ér­­ka­­tasztrófát elszenvedett betegeknek.” Úgy is van, és vegyük még hozzá pl. kéz nélküli polgártársainkat. És mivel egy jog nem jog, ha nem tud vele 100%-ig mindenki élni, a kórházban is együtt sír és együtt nevet az egész Magyar Kockázatközösség, ezért érdemes az egészet lefújni: ha az egyik segítségre szorul széfileg, akkor a másik ne nagyképűsködjön azzal, hogy ötéves Alcatel mobilját és Casio kvarcóráját önelzárja a kis trezorba.

De a legszebb: Varga szerint Horváth Ágnesék tervében „nincs semmi új”, hiszen az intézményeknek „eddig is jogszabályban előírt kötelességük volt a betegek értékeinek megőrzése”. Tehát tudomásul sem vesszük, hogy a dolog nem működött, de legalább már eddig is kötelező volt, a lényeg, hogy egy miniszter tervében legyen mindig új elem. A Népszabadság tudósításából aztán kiderül, hogy egyesek halál komolyan azzal érveltek, hogy eddig egy „központi trezorral is meg tudták oldani az értékmeg­őrzést”, ebbe beleértendő az évi százmilliós járulékos kár is persze. Különben is, a széf „egyetlen mozdulattal rögzíthető”, ebben különbözik az egészségügyi reformtól.

A központi trezor gondolata az egypártrendszer logikájának továbbélése (ugyanez van az egypénztáras-egybiztosítós modellnél): one size fits all, akinek meg nem, az kapja be. Természetes elvárásunk, hogy a nénik-bácsik az Egységes Széfbe pakoljanak, miközben tudjuk, hogy kisebb értékeiket, pénztárcájukat stb. úgyis elölhagyják valahol. A széf – akárcsak a kórházakban bevezetett új menü – azt jelzi, vagy mondjuk üzeni, hogy mi, eddigi nettó OEP-befizetők és számadatok, ketteskék és digitális kartotékhullák, elkezdünk számítani. Egyé­nen­ként. Jogunk van a privát szféránkhoz, a méltóságunkhoz, és ami attól teljesen elválaszthatatlan, a magántulajdonunkhoz, legyen az bármekkora.

Itt hívnám fel miniszter asszony figyelmét arra, hogy mi, vegetariánusok is kerülünk néha kórházba, úgyhogy a kettőből az egyik menü legyen vegi, ha lehet. Különben a parizeres zsömléből a parizert berakom a széf­be. Köszönöm.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.

• Vendégkönyv

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges