Elszánt szőke nőt ábrázol a Népszabadság második oldalas fotója, kezében egy kisebbfajta trezort tart, kiszivárogtatással egybekötött politikai bűnügy ágense nyilván. Aztán persze máris látjuk, nem más, mint az egészségügyi miniszter tartja kezei között a mini páncélszekrényt, nem viszi, hanem hozza, tehát nem a Kék Fényben, hanem a Híradóban látjuk majd viszont, amint jót tesz a betegekkel. Február közepétől központi elvárás lesz minden kórházban a kis trezor felszerelése, amelyik intézmény erre képtelen, az a működési engedélyét kockáztatja – „Gyilkos Ágnes” hardcore-ban nyomja.
Vállalva a kockázatát annak, hogy megkapom a Reakció (a volt UFI) című lap „Doromboló cicus” díját, azt kell mondjam, teljesen igaza van. A széf egy látszólag apró, ám annál szimbolikusabb kapitalista homokszem az államszocialista egészségügy máig dübörgő gépezetében.
Természetesen jól látja a kamara, a Kórházszövetség, az ország gondjait is ambulánsan kezelni vágyó orvospárt, a „tb-mentő” civil szféra és az eü-feudalizmus többi védőbástyája, hogy van súlyosabb megoldandó gond is az egészségügyben az évente 100 milliós nagyságrendű kórházi lopásoknál. Így igaz. Itt van például a hálapénz elfogadásának gyakorlata olyan kezelésekért, amelyek járnak a betegeknek, amelyekért nem jár „hála”, és amelyekért orvosaink fizetést is kapnak – a hálapénzt azonban valamiért nem kifogásolják. Itt van az egybiztosítós finanszírozási rendszer, a legalapvetőbb bajok okozója – emlékezetem szerint épp ezt akarják ezek az emberek megtartani, nem véletlenül, nyilván. Itt van a betegek mellőzésének, lealázásának, kisemmizésének intézményesített formája, hazánk jelenlegi egészségügye, amelyen belül a legkisebb, kényszerkompromisszumos kis reformból is olyan gigahisztéria támad, mintha a traubiszódás származású Salomon Berkowitz akarná kivásárolni a Szent Koronát a parlamentből. Pedig nem.
A széf nyilván problémás: macerás beszerelni, nem biztos, hogy mindenhol működik, a fiatalok elhagyják a kulcsot, a geronto-generáció egy része elfelejti a kódot, ezért majd kis cédulára írja, és odacelluxozza a széfajtóra. A kórházankénti négy-öt milliós invesztíció azonban csak olyan, embereknek nem minden esetben nevezhető egyedek számára jelenthet problémát, akik szarnak az emberi méltóságra, szarnak az egyén jogaira, bármily piciny magántulajdonára, bagatellnek tartanak évi százmilliós lopást (ún. „kisemberektől”), de apokalipszis most!-ot kiáltanak, ha egy állami többségű regionális egészségpénztárba 49 százalékban beszáll a magántőke, már ha egyáltalán.
A széf ellenzői számos intelligens érvet vezettek elő arról, miért maradjon e téren is minden úgy, ahogy eddig. A Kórházszövetség elnöke, Varga Ferenc például a Magyar Hírlapban „nem tartja feltétlenül biztonságos megoldásnak” a széfet, hiszen „akik például a baleseti sebészeten fekszenek (...), vagy azok, akiknek minden mozdulat fáj, illetve mozdulatlanságra vannak ítélve, nem lesznek képesek nyitni-zárni a betegágyuk melletti trezort. Ugyancsak nehézséget okozhat a széfhasználat az agyi érkatasztrófát elszenvedett betegeknek.” Úgy is van, és vegyük még hozzá pl. kéz nélküli polgártársainkat. És mivel egy jog nem jog, ha nem tud vele 100%-ig mindenki élni, a kórházban is együtt sír és együtt nevet az egész Magyar Kockázatközösség, ezért érdemes az egészet lefújni: ha az egyik segítségre szorul széfileg, akkor a másik ne nagyképűsködjön azzal, hogy ötéves Alcatel mobilját és Casio kvarcóráját önelzárja a kis trezorba.
De a legszebb: Varga szerint Horváth Ágnesék tervében „nincs semmi új”, hiszen az intézményeknek „eddig is jogszabályban előírt kötelességük volt a betegek értékeinek megőrzése”. Tehát tudomásul sem vesszük, hogy a dolog nem működött, de legalább már eddig is kötelező volt, a lényeg, hogy egy miniszter tervében legyen mindig új elem. A Népszabadság tudósításából aztán kiderül, hogy egyesek halál komolyan azzal érveltek, hogy eddig egy „központi trezorral is meg tudták oldani az értékmegőrzést”, ebbe beleértendő az évi százmilliós járulékos kár is persze. Különben is, a széf „egyetlen mozdulattal rögzíthető”, ebben különbözik az egészségügyi reformtól.
A központi trezor gondolata az egypártrendszer logikájának továbbélése (ugyanez van az egypénztáras-egybiztosítós modellnél): one size fits all, akinek meg nem, az kapja be. Természetes elvárásunk, hogy a nénik-bácsik az Egységes Széfbe pakoljanak, miközben tudjuk, hogy kisebb értékeiket, pénztárcájukat stb. úgyis elölhagyják valahol. A széf – akárcsak a kórházakban bevezetett új menü – azt jelzi, vagy mondjuk üzeni, hogy mi, eddigi nettó OEP-befizetők és számadatok, ketteskék és digitális kartotékhullák, elkezdünk számítani. Egyénenként. Jogunk van a privát szféránkhoz, a méltóságunkhoz, és ami attól teljesen elválaszthatatlan, a magántulajdonunkhoz, legyen az bármekkora.
Itt hívnám fel miniszter asszony figyelmét arra, hogy mi, vegetariánusok is kerülünk néha kórházba, úgyhogy a kettőből az egyik menü legyen vegi, ha lehet. Különben a parizeres zsömléből a parizert berakom a széfbe. Köszönöm.
A cikk megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.
- Vendégkönyv [6]