Papp László Tamás

Nyomtatóbarát változat

Ha valamiféle sajátos műfajközi fúzió révén összegyúrnánk az Új antiszemitizmus című konferenciakötetet1 Mario Vargas Llosa izraeli–palesztin helyzetről szóló publicisztika- és riportválogatásával,2 úgy el­fogulatlanságra törekvő, nívósan tárgyilagos olvasmányt kaphatnánk. Egybemixelve kölcsönösen el­len­súlyoznák a másik hibáit, fogyatékosságait, téves végkövetkeztetéseit. Annak dacára is megkockáztatjuk ezt, hogy a két válogatás látszólag nem teljesen ugyanarról szól. A Mazsike–Szombat koprodukcióban létrejött előadás-sorozat a globális zsidógyűlölet metamorfózisáról rendeztetett. Ergo, hogyan korszerűsödik egy fundamentálisan antimodern tudat­állapot. A méltán világhírű perui regényíró viszont irodalmi útijegyzetek, kommentárok formájában reflektált a közel-keleti örök békétlenség aktualitásaira. Csakhogy – kritikánk fent írt tárgyai momentán a legjobb bizonyítékok rá – e témák széttéphetetlenül összefonódnak. A Llosa-kötet nemegyszer kitér az antiszemitizmus (burkoltan vele szemben is felmerülő) vádjára. Ugyanígy, az európai judeofóbia strukturálódásáról szóló rendezvény vendégelőadói is foglalkoznak – direkt vagy közvetett formában – a zsidó állam határain lezajló történésekkel. Ráadásul mindkettő szinte ugyanakkor hangzott el/íródott le. A Szombat-konferencia 2006 januárjában volt, Llosa pedig 2005 novemberében zárta le a kéziratát. Ma­gyarul azonban csak tavaly jelentek meg nyomtatott formában. Ez a kétéves csúszás azonban semmit nem ront értékükön (ahogy persze hiányosságaik sem íródtak felül). A téma egyre időszerűbb, és talán nem is árt, ha a globális hírlavina által elsodort polgár né­ha visszatekint. Ha valaki e két tanulmány- és cikk­gyűj­teményt váltogatva végigolvassa, árnyalt összképhez jut a problémáról. Ilyenféle, „szimultán olvasás” nagyon ajánlatos mindenkinek, aki hisz a demokratikus gondolkodásmódra jellemző, többosztatú látómezőben.

Tűzszerészek egy interkulturális pokolgépnél

Bizonyos értelemben szimbolikus, hogy 2005 végén, 2006 elején jelentek meg a kritikusi tárgylemezre rakott művek. Ekkorra tudatosult ugyanis szinte mindenkiben: az 1989–90-ben lezárult „rövid XX. századtól” 2001. szeptember 11-ig húzódó átmeneti korszak véget ért. Azért fontos ez, mivel a kilencvenes évek több okból való jellemzője volt az Izrael (és szomszédai) által határolt régió felértékelődése. Akárhogy is nézzük, az 1945–89 közti bipoláris, szuperhatalmi világnak a zsidó állam (és az őt körülfolyó iszlám kultúrkör) csupán mellékhadszíntere volt. A hidegháborús tömblogika igazgatott mindent. De a hidegháború végével úgy látszott, van esély, hogy hatástalanítsák ezt az interkulturális pokolgépet. Ráadásul az afgán bevonulással a Szovjetunió a muszlimok antiimperialista gyámolából istentagadó gyarmatosító, miközben a mudzsahedek patroná­lásával az USA a sábeszgój iszlámbéli megfelelője lett. Hitetlen, akire szükség van az üldözött igazhí­vők védelmezőjeként. Washington eme nimbusza a 90-es években is megvolt, amikor a jugoszláv polgárháborúban Bosznia és Koszovó muszlimjainak védelmezőjeként lépett föl. Ugyanekkor az afgán kalandban leamortizálódott gorbacsovi szovjet külpolitika nyitott Izrael felé. Nagyjából ugyanekkor indult a Közel-Kelet oslói békemaratonja. Minden arra utalt, a Nyugat képes a szemben álló feleket megbékíteni. Rabin (és Peresz) Arafattal való egyezkedései közben születőben volt a jugoszláv utódál­lamok daytoni békéje. Paradoxonként még Rabin halála is a végleges fegyvernyugvás előszelének tűnt. A mártír kormányfő vére a béke épületének cementjévé lényegült át. A tartós rendezés reménye és lehetősége kitartott az évtized végéig. Az ezredfordulóra Barak gavalléros ajánlattal lepte meg a palesztinokat (a területek 95 százalékát + a felségjog jeruzsálemi gyakorlását kínálta nekik). A 90-es évek tehát a posztnukleáris korszak reményfutamának tekint­hetők. Élt a hit, hogy sokéves konfliktusok hidegre tehetők.

Mindez akkor is áll, ha utólag már láthatók a gyenge pontok, amelyeknél – a kritikus tömeget túl­­lépve – összeomlott a folyamat. Amikor az óriás­gépek a WTC-ikertornyokba csapódtak, a közel-keleti bé­ke­folyamat már agonizált. Mégis, szeptember 11. tette nyilvánvalóvá, a terrorkorszak végérvényesen a globális fázisba lépett. Nem önmagában a támadás volt mély hatással Izraelre, hanem annak folyománya. Afganisztán és Irak lerohanásával a zsidó állam újra mellékhadszíntérré degradálódott. Az iraki Baath-rezsim fegyveres megdöntése nagyjából úgy hiányzott Tel-Avivnak, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. A zsidó államra (és az euroatlanti kö­zösségre) nem a tömegpusztító fegyverrel valójában nem rendelkező Szaddám jelentett primer veszélyt, hanem a tényleges atompotenciállal bíró, Szírián át a Hezbollahot finanszírozó, Izrael felszámolását (legalábbis retorikailag) célul kitűző Teherán. Az Arafat halála utáni Fatah–Hamasz-belharc, a libanoni háború, az obligát rakétatámadások árnyékában létező Izrael szövetségese, az USA olyan háborúba ragadt bele, amely kihagyható lett volna.

Fajelméleti jégkocka a bolsevik koktélban 

Rátérve a könyvekre, mindkettőnek az előszavából is nyilvánvaló: ha antiszemitizmusról beszélünk, Izrael óhatatlanul szóba jön, és fordítva. „A zsidóellenes érzület modernizálódik, s ma már – Izrael államot a középpontba állítva – többnyire e korszerű nyelven szólal meg” – jegyzik meg az Új antiszemitizmus fülszövegében. A kötet vezérfonala, hogy az unásig ismert ultrajobbos zsidózás mellett létrejött egy döntően baloldali gyökerekből táplálkozó Izrael-ellenesség. Azonban kétségtelen, „sokan vitatják, hogy az Izraelt érő, akár túlzó bírálat az antiszemitizmus új formája volna”3 – ismeri el a kötet bevezető esszéjében Szántó T. Gábor. S respektálásra méltó őszinteséggel bevallja, őneki(k) is voltak ennek kapcsán dilemmáik. „A Szombat szerkesztőiként éveken át tartózkodtunk attól, hogy a honi vagy a külföldi antiszemita jelenségeket túlreagáljuk. Gyakran úgy éreztük, az erre irányuló, kiemelt zsidó figyelem és érthető érzékenység inkább a vészkorszak utóhatása, a traumatizált zsidó identitás következménye, s egyben a trauma fenntartásának része, mintsem a jelen percepciójának megfelelő eszköze. Ügyeltünk arra is, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem, így az új antiszemitizmus elleni fellépés se váljon afféle zsidó pótidentitássá, szerves azonosságtudat helyett, mert mint ilyen, tévútra vihet bennünket, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a jelenséget alkalmasint túldimenzionáljuk.”4 De Llosa is megosztja az olvasóval, hogy az a terep, amelyre rámerészkedik, igencsak csúszós. Mint írja, „számítottam rá, hogy bírálattal is illetik riportsorozatomat, de meglepett, hogy milyen sokat kaptam belőle – igen heves is volt egyik-másik –, főleg pedig az hökkentett meg, hogy némelyek azt vetették a szememre, hogy átálltam az ellenséghez, noha ismerték Izraellel rokonszenvező életpályámat”.5 De minden kétség ellenére, ahogy a Szombat-konferencia létező, elemzést igénylő tényezőnek véli az új antiszemitizmust, akképp Llosát sem tánto­rították el a bírálatok. Felvezető iránytűje, hogy „bíráltam az izraeli kormányt a palesztin kérdésben képviselt politikája miatt, ám a szabadság- és igazságszeretetnek ugyanazok az elvei ihlették bíráló szavaimat, amelyek nevében Izrael védelmére keltem mindazok ellen, akik azzal gúnyolták, hogy csupán az imperializmus bábja a Közel-Keleten. És, persze, annak a zsarolásnak sem engedek, amelyhez sok fa­na­tikus folyamodik, és »antiszemitának« mond mindenkit, aki szót emel az izraeli kormány elkövette túlkapások és bűntettek ellen.”6

Ugyanerre keres választ Heller Ágnes, amikor Baloldali antiszemitizmus címmel a zsidógyűlölet újszerű dimenzióit taglalja. Az természetes, hogy a szélsőjobboldali katekizmusnak rendszerint elementáris összetevője a judeofóbia. Méghozzá legtöbbször faji indíttatásból. Tudjuk ugyanakkor, hogy a kommunista diktatúrák is pengettek – taktikai okokból – antiszemita húrokat. De lehet-e zsidóellenességgel vádolni a palesztin üggyel rokonszenvező, Izrael nagykövetségeinél demonstráló szociálliberális, radikálbalos vagy globalizációellenes aktivistákat? Főleg, miután Heller is papírra veti, „önmagában nemcsak Izrael kritikája nem antiszemitizmus, de az anticionizmus sem az”.7 Csakhogy ezek után nemigen fejti ki, ha a fenti dolog nem korunk baloldali antiszemitizmusa, akkor mi is lenne az? Különösen, mivel forráshivatkozások tekintetében igencsak szűkölködik az előadás leirata. Ez segít abban, hogy eligazodjunk, mire alapozza, hogy „a hagyományos baloldali ideológiai antiszemitizmus alapvető sztereotípiái megőrződnek, illetve ismétlődnek a mai zsigeri Izrael-ellenességben”.8 Heller állítása világos: a Szovjetunió (és az örökébe lépő posztmodern antiimperialista mozgalmak) zsidóellenesek, mivel „nem is olyan régen a Szovjetunió volt az arab államok nemzetközi védnöke. Akkoriban baloldalinak az az ország számított, melyet a Szovjetunió támogatott, vagy amely a Szov­jetuniót támogatta Amerikával szemben. Tehát minden milliárdos arab olajsejk baloldalinak számított, míg minden izraeli szocialista jobboldalinak. A nyugat-európai szélsőbaloldali pártok és azok utódai a Szovjetunió összeomlása után is tartották magukat ehhez e hagyományhoz, annak ellenére, hogy az akkoriban divatos »haladó«, úgynevezett imperializmus elleni nemzeti kapitalizmus helyét azóta az iszlamista fundamentalizmus foglalta el. Az arab világ maradt szemükben a haladó, Izrael pedig a reakciós erő”.9 Ugyanezen kötet másik szerzője, Tatár György is leszögezi a balos judeofóbia kapcsán, „lévén Izrael – mint állam – a világpolitika egyik összetevője, az irányában halmozódó gyűlölet per definitionem nem lehet más, mint politikai antiszemitizmus”.10 Tehát mivel a szovjet pártvezetők Izraelt (is) imperialis­tának tartva gyűlölték, antiszemiták voltak. Az idézett állítások fonákja úgy szólna: Hitler (és a nácik örökösei) el akarták venni a zsidók vagyonát, tehát általában a magántulajdon ellen voltak. Tudjuk, ez nem helytálló. Ugyanígy helytelen azt mondani, hogy mivel a Szovjetunióban a zsidó gyárost, földbérlőt is kisajátították, az izraelita felekezetet is üldözték, a többi kisebbség nemzeti függetlensége mellett a cionizmust is betiltották, Izraelt a világimperializmus cselédállamának nevezték, ez önmagában antiszemitizmust jelent.

Sztálinnak a 30-as években egyaránt voltak filoszemita és antiszemita irányban tett burkolt gesz­tusai. A Zsidó Távirati Ügynökségnek adott 1931-es nyilatkozatában – amelyet 1936 novemberében (a szovjet alkotmány ratifikálásának előestéjén) a Pravda is leközölt – leszögezte: „a Szovjetunióban az aktív antiszemitákat halállal büntetik.”11 Számos más beszédében is fellépett a zsidók diszkriminációja ellen. Támogatta az elképzelést, hogy a zsidóknak a Krímben (majd Birobidzsánban) hozzanak létre „nemzeti otthont”. Ugyanakkor ez nem akadályozta meg a Hitlerrel kötendő paktumban. Tudjuk, a generalisszimusz magánemberként előítéletekkel viseltetett a zsidókkal szemben, ugyanakkor valószínűleg nem sokkal jobban, mint bármely átlag orosz (vagy eloroszosodott nemzetiségi). Diktátori minőségében viszont a zsidókhoz (és államalapítási törekvéseikhez) a szituatív pragmatizmus jellemezte. Zsidósággal kapcsolatos privát averziója nem akadályozta abban, hogy az 1941-es náci agresszió után hivatalosan is felkarolja őket. Áldásával jött létre a Zsidó Antifasiszta Bizottság (ZSAB), Szolomon Mihoelsz elnökletével. (A népszerű zsidó színművész 1943-ban egy USA-beli turnén 32 millió dollárt gyűjtött a megszállók ellen küzdő hazájának.) Később, a II. világháború után a generalisszimusz támogatta Izrael állam létrejöttét. Nem titkoltan azon szándékkal, hogy az ország szovjetbarát hídfőállás lesz a brit imperializmus arab lakájainak ellenében. Az ENSZ Közgyűlés 1947. november 29-i ülésén a szovjet delegátus, Andrej Gromiko kijelentette, „a háború a zsidóságra minden más népnél nagyobb szenvedést hozott. A náci gyilkosok által lemészárolt zsidó népességet hatmillióra becsüljük. A zsidó nép ezért óhajt önálló államot teremteni, és igazságtalan volna megtagadni ezt a kérésüket.”12 Meir Vilner – az Izraeli Kommunista Párt főtitkára – szovjet ukázra aláírta az 1948. május 14-i függetlenségi nyilatkozatot. Később, amikor – a hidegháborús feszültség növekedésével párhuzamosan – bebizonyosodott, Tel-Aviv a nyugati hatalmakkal tart, a szovjet Izrael-politika rögtön átértékelődött. Megindult az anticionista boszorkányüldözés. De a Szovjetuniót ebben – Heller és Tatár állításaival szemben – nem ideológiai vagy elvi zsidóellenesség, csupán bel- és külpolitikai számítás vezette. A ZSAB 1948-as feloszlatásával induló és az orvosper előkészületeiben tetőző, mindenütt cionista ügynököket vizionáló kampány nem az indulása, csupán logikus folytatása volt egy tanulási folyamatnak a szovjet politikai csúcsvezetés részéről. Egyszerű – s nyilván hálásabb – lenne azt vélni, miszerint a diktatúra oktrojálta rá az orosz (ukrán, grúz stb.) társadalomra az antiszemitizmust. Csakhogy fordítva volt. A cári Oroszország évszázadainak néplélektani hagyománya volt a birodalmi sovinizmussal kevert feketeszázas pogromlégkör. Amit legfeljebb sok évtizedes „demokratikus nevelőmunkával” tudtak volna felszámolni. Ehelyett a lenini diktatúra terrorral akarta felszámolni a „burzsoá-feudális csökevénynek” minősített nacionalizmust, antiszemitizmust és bigott vallásosságot. Őszinte fanatizmussal hitték, előítéleteket ugyanúgy lehet meghaladni, akár a magántulajdont, a többpártrendszert vagy az istenhitet – be kell őket tiltani. Az első történés, amikor szembesültek ennek lehetetlenségével, az 1920-as szovjet–lengyel háború volt. A mozgósítás során ugyanis az osztályharcos forradalomexportáló propaganda átment expanzionista birodalmi nemzettudatba. „A szovjet vezérek körében nyugtalanságot keltett a patriotizmus felszínre törése, amely már-már a jól előkészített mederből is kilépett: sürgős intézkedéseket foganatosítottak a megfékezésére.” Betiltották a Vojennoje gyelo című újságot, mert hasábjain „a lengyelek veleszületett jezsuita szellemét a nyílt és becsületes nagyorosz lélekkel állítja szembe”.13 A lapot indexre tették, de az originális, az etnikai identitást negligáló internacionalizmus módosult, amit legtalálóbban Karl Radek fogalmazott meg, éspedig: „Minthogy Oroszország az egyetlen állam, ahol a munkásosztály vette kezébe a hatalmat, mostantól kezdve a világ összes munkásának orosz hazafivá kell válnia.”14 A doktriner kommunizmus, születése után, örömest megsemmisítette volna valamennyi nemzetet (felekezetet). A kisebb (izraelita, unitus, jehovista) vallásoknál, zsebkendőnyi (balti, kaukázusi) nációknál ez majdnem sikeres volt. De a többségi nemzetet, anyanyelvet vagy hitet sehogyan sem lehetett eltörölni. Ezért aztán meg kellett alkudni a nemzeti ideológia könnyebben totalizálható, kirekesztő és antidemokratikus változatával. Így éppenséggel a rasszista, soviniszta tömegmentalitás itatta át a pártot, amely másfelől igyekezett ennek vadhajtásait nyesegetni. De mivel a bolsevizmus még őshazájában is rendkívül népszerűtlen volt, alapvetően kétféleképp lehetett időszakosan elfogadtatni. Egyrészt korlátozott piaci reformokkal (NEP). Csakhogy 1929-re ezt ideológiai okokból elfojtották. Mint Gereben Ágnes kötetben publikált tanulmánya is megállapítja, pont erre az időre esett, hogy a rendszerellenes zsidógyűlölet „az 1920-as évek közepén országszerte zsidóverésekben manifesztálódott, úgynevezett üzemi antiszemitizmusban csapódott le”.15 Így aztán, félvén, hogy egy hatalomtól független antiszemita szubkultúra jön létre (s mivel a rendőri és agitációs fellépés úgyszólván hatástalan maradt), kényszerű engedményeket tettek, hogy rendszerhűvé szelídítsék. S a gáttalan nacionalizmus propagandamederbe terelése nemcsak a zsidókat (és a lengyeleket) sújtotta. Hanem – antifasiszta mezbe bújtatott – rasszista, fajüldöző propagandával a II. világháború alatt a németeket is. Amit Ilja Ehrenburg (és Lev Mehlisz, a Vörös Hadsereg politikai főcsoportfő­nökének sajtóaktívái) műveltek, az a náci fajdémonizálás tükörverziója volt. Ehren­burg A német című brosúrájában (magyarul Szikra Kiadó, 1945) ilyen mondatok olvashatók: „a német egyszerű, egysejtű, de mégis különös élőlény… A német katona nem hasonlít az emberhez… Szív és fej a németet nem érdekli, csak a faj... A németek nem titkolják, hogy állatok. Sőt, büszkék arra, hogy állatok… a németben belül, a beleiben van a fasizmus… Gyakran mondják, hogy a németek vadállatok. Kár az állatokat sértegetni. A vadállat széttépi az embert. A német pedig sokáig és ravaszul kínozza. A vadállat öl, hogy jóllakjon. A német azért gyilkol, hogy élvezzen… A német nem ember. Automata puskával felfegyverzett automata. Az automata puskát fel lehet használni, de a németet el kell temetni.” A birodalmi öntudatra, kirekesztő nemzetfelfogásra szocializált orosz tömegeket (leszámítva a törpe minoritást alkotó kivételeket) képtelenség lett volna az életidegen, papírízű dimitrovi fasizmusdefinícióval harcra buzdítani. A Goebbelsszel versenyképes Ehrenburg-röpiratokkal igen. Ugyanígy az 1948–53 közti anticionista offenzíva is széles népi bázison nyugodott. Öngerjesztő tömeghisztéria harapózott el. Nyilván nem véletlen, hogy a dolog – írja Ge­re­ben – „olyan hisztériát indukált, hogy az anyák nem engedték beoltatni gyermekeiket, ha zsidó orvoshoz kerültek”.16 Hogy a cionisták, Izrael ügynökeiként a szovjet mé­diában felzárkóztak az amerikai kémek mellé, az nem vezethető le pusztán a Politbüro szándékaiból. A glavnij vrag, a legnagyobb ellenség persze az USA volt. Izrael pedig csupán az egyik alárendeltje. De hiába uszítottak csúcsra járatva az Egyesült Államok ellen. Amerika távol volt, az embereknek semmilyen konkrét előítéletük nem létezett vele kapcsolatban. (Inkább pozitív tapasztalatuk volt róluk, mint például a tengerentúlról a leningrádi blokád éveiben jött Spam-húskonzerv.) A cionistákkal szembeni koholt bűnvádak azonban dús aratást ígérő talajba hullottak. Éppúgy, mint az 1967-es arab–izraeli háború után kibontakozó lengyel anticionista hecckampány. Viszont (ellentétben a háborús pszichózis burkolatlan németgyűlölő propagandájával) ez soha nem ment át nyílt zsidózásba. Még Sztálin végnapjaiban, a „fehér köpenyes gyilkosok” nyomozása alatt is hi­va­talos álláspont volt, hogy a cionizmus és Izrael elítélése nem lehet azonos a zsidóság egészének meg­bélyegzésével. Gereben Ágnes is megjegyzi, „a többi 17 szovjet nép kényszerkitelepítésével szemben nincs írásos bizonyíték a volt szovjet zsidóság körében máig élő legendára, mely szerint 1953 elején a hatóságok a kínai határszélre akarták deportálni kétmillió hitsorsosukat”.17 Sztálinnak a Politikai Bi­zott­ságtól kezdve a fegyveres testületeken át a mű­vész­értelmiségig egyaránt voltak olyan zsidó elvtársai, akikhez ragaszkodott, pl. Kaganovics, Mehlisz vagy Ehren­burg. Az Izraeli Kommunista Párt zsidó vezetői SZKP-kongresszusok megbecsült díszvendégei voltak. Hogy Izraelt mint imperialista csatlóst elítélték, nem változtatott azon, hogy Moszkvának a hidegháború alatt Nyugat-Európában (és a tengerentúlon) számos zsidó származású hírszerző, illetve társutas kriptokommunista dolgozott s kapott magas szovjet kitüntetést. Akiket a KGB-nek esze ágában se volt pusztán gyökereik okán letagadni. A holokauszt sem azért volt – finoman szólva – alulreprezentálva a szovjet tankönyvekben, mert Sztálin, Hruscsov vagy Brezsnyev politikailag „baloldali antiszemiták”. A cen­zúra oka az volt, hogy a rasszcentrikus, etnoparanoián alapuló szörnyállam tette nem fért bele a finánctőke reakciós diktatúrájának osztályharcos sémáiba. Hogy a Német Munkafront dolgozói vörös lobogóval menetelnek, miközben népállamuk zsidó gyárosokat foszt ki – ez kivágta a marxista–leninista biztosítékot. Másfelől azért hallgattak róla a szovjet iskolákban, mivel (újfent Gereben Ágnest citálva) „a szovjet kollaboránsok bírósági felelősségre vonása is abbamaradt, amikor már kínossá vált az áldozatok beszámolója a helyi lakosság részvételéről a tömeggyilkosságokban”.18 Ha a mészárlásokat retusálatlanul oktatják, fény derült volna arra, hogy a „fasiszták ellen vállvetve küzdő szovjet nép” csak mítosz. Regnáltak kommunista vezetők, akik a hatalmi pragmatizmus okán alkalmanként engedményt tettek a zsidózóknak, de ez nem baloldali jegy. Ellenkezőleg, az ideológiai felpuhulás jele, fajelméleti jégkocka a bolsevik koktélban. A Szovjetunió (vagy más pártállami/haladó) rezsimek által támogatott balos mozgalmak legszélsőségesebbjei sem voltak antiszemiták. Gyűlölték a polgári demokráciát, az imperializmus segédcsapatának tartották Izraelt. Igaz, az RZ (For­radalmi Sejtek) Carlosszal is összedolgozó német terrorspóra vezetői Simon Wiesenthal meggyilkolását tervezték, mivel az náci vonalon segített a Mo­szadnak. Az egyik törzstag, Hans-Joachim Klein „fel volt háborodva. A nemzetiszocialisták elleni efféle harc számára teljes mértékben igazolható volt. Még a nem különösebben finnyás Carlos is csak a fejét csóválta a terv hallatán.”19 Jegyezzük meg, hogy a Wiesenthal (és a hitközségi elnökök) megölését akaró vezetők sem tekinthetők antiszemitának. Áldozataikban nem a zsidót, hanem a világimperializmus bábjának tekintett Izrael cionista hívét látták. (Moszkva időnként hóna alá nyúlt újnáci terroristáknak is. Részint provokációs célzattal – bizonyítván, hogy izzik a hitlerista parázs a dekadens Nyugaton –, illetve kicsiben olyan alapon, mint 1939–41 között nagyban. De ez sem a „baloldali antiszemitizmus” ideológiai létét bizonyítja, „csupán” azt: kommunisták együttműköd(het)nek antiszemitákkal. De ez nem bizonyítja, hogy átveszik nézeteiket. Izrael újbalos bírálói nevezhetők értelmiségi szalonkommunistának, doktriner antikolonialistának, mondhatjuk, hogy szélsőbalos demokrácia-megvetésük, öngyűlölő Nyugat-ellenességük ugyanolyan rossz, mint az antiszemitizmus. Mindez igaz. De őket az antiszemitákkal egy kalap alá venni logikai hiba.

Koránba ütköző kutyanyál

Gadó János, Heller Ágnes és Eperjesi Ildikó – akikre sűrűn fogunk még hivatkozni – az „új antiszemitizmus” ismérvei között említik az Izraellel kapcsolatos holokauszt-analógiát, a zsidó állam antiterrorista harcát a náci (vagy szélsőjobboldali) módszerekhez ha­son­lító kitételeket, illetve, hogy az országot reakciós, imperi­a­lista hatalomnak tekintik. Ilyen alapon persze „új antiszemita” lehet Mario Vargas Llosa is. Mert úgy véli, a szomszédaival való hadakozás „gyarmattartó országgá változtatta Izraelt”, amely sok tekintetben olyan, mint „az apartheid Dél-Afr­i­ká­jának fehér kisebbsége”, s osztja a revizionista történésziskola ama vélekedését, hogy a zsidó állam létét etnikai tisztogatással alapozták meg, Saront pedig egyik cikkében emlékezteti arra, ahogy Hitler se tudta kiirtani a zsidókat, úgy ő se tudja megtörni, térdre kényszeríteni a palesztinokat.20 Llosáról e so­rok írója azt gondolja: ezekben több dolgot helytelenül lát, máshol pedig létező tendenciákat eltúloz. De hogy emiatt antiszemita lenne? Ha az IRA-aktivistákkal törvénytelenül bánó angol kormányt sommásan lefasisztázom, nyilván tévedek, de hogy pusztán ettől anglofób lennék? Észrevehető: a perui író számos dologban éppúgy jóhiszeműen félre­trafál, mint az Új antiszemitizmus némelyik szerzője. De ettől Llosa nem lesz új (se régi) antiszemita. Ahogy a má­sik oldal képviselői sem válnak palesztingyűlö­lővé. Ha Llosa antiszemita, akkor a liberális Tomy Lapid (Saron igazságügyérséget vállalt koalíciós partnere), aki kijelentette: Auschwitzban megölt nagyanyjára emlékezteti „a lerombolt házuk törmelékei közt kaparászó palesztin asszonyok képe”,21 talán öngyűlölő zsidó? Nem, Llosa kijelentései példák rá, lehet anélkül bírálni (akár nem helytállóan, pontatlanul is) Izraelt, hogy valaki prejudikációt dédelgetne szívében a zsidóságról. Mondjuk ott, ahol írónk egyetértően hivatkozik palesztin nyilatkozókra, hogy az öngyilkos merényleteknél „sok esetben a két­ség­be­esés, a kilátástalanság, a nyomor bírja rá az em­be­reket ezekre az elvakult bűncselekményekre, és fő­leg az a meggyőződés, hogy soha életükben nem ke­rül­hetnek ki abból a sötét mélységből, amelyben sínylődnek”.22 Továbbá a palesztinok azok, akiket „válogatás nélkül büntetnek egy törpe kisebbség, fanatikus bűnözők terrorcselekményei miatt. Csakugyan ne­he­zen megy az ember fe­jébe, hogy úgy lehet legjobban leküzdeni a terrorizmust, hogy egy egész népet nyomorba döntünk, munka­nélküliségre kár­ho­z­ta­tunk, és önkényesen olyan elzárt életre kényszerítünk, amely nagyon is hasonlatos a gyűj­tő­táborok életé­hez.”23 Így hát  – vonódik le a következtetés – a terrorizmus híveinek létszámnövekedését „nem is valami vallási ok, hanem sokkal inkább a Ha­masz útján eljuttatott szociális segély magyarázza”.24

Llosa három dolgot állít: a szuicid kamikazeterrorizmusnak alapvetően nem hitbéli, inkább társadalmi okai vannak. Ugyanakkor a palesztin nyomorúság első számú felelőse Izrael. S végül: a robbantók aprócska minoritást alkotnak, tetteikért a vétlen közösség nem hibáztatható. Kezdjük az utóbbival. Direkt büntetőjogi számadással persze hogy csak a merénylők instruktorai, felbujtói és parancsnokai tartoznak – egy relatíve szűk kör. Ámde közvetett felelőssége igenis van (lehet) a szélesebb társadalmi populációnak. Merthogy jól tapint rá a lényegre cikkében Gadó János: az intifáda „egy nagyon sajátos partizánháború, ahol a partizánokat nem kiterjedt erdőség vagy hegyvidék, hanem a sűrű civil lakosság védi. A kamerák előtt palesztin civilek és izraeli katonák összecsapása zajlik, a palesztin fegyveresek pedig meghúzódnak a civilek között/mögött.”25 Tegyük rögvest hozzá: eme civilek jelentős része szimpatizál a gyilkosokkal, bújtatja, fedezi őket. A palesztin me­ne­külttábor olyan, mint egy a hallgatás törvénye által igazgatott szicíliai falucska. Ahol mindenki tudja, a helyi maffiatagok hány embert öltek meg, fosztottak ki, vertek félholtra. De csendben vannak. S – ezt fontos megérteni – nem (csak) félelemből. A puszta rettegés előbb-utóbb leküzdhető. Hanem mert a torz hagyományban gyökerező „becsületkódexük” szerint a bűnöző ellen a hatóság oldalán tanúskodni na­gyobb vétek, mint maga a bűn. A nyugati civilizáció a hate crime (gyűlöletbűntény) után lassan, keservesen tanulgatja a honour crime (becsületbűntény) fo­galmát. Olyan Európában is gyakran megesik, hogy valaki erős felindulásból, beszűkült tudatál­lapotban megöli házastársát vagy más családtagját. De az, hogy a családfőt a tágabb rokonság biztatja, segíti, unszolja, hogy előre megfontoltan végezzen a famí­liára szégyent hozó hűtlen feleséggel, szüzességét házasságon kívül elvesztő kamaszlánnyal a hit és morál nevében, az iszlám kultúrkör egyik jelenkori sajátossága. Valahogy így állunk a palesztin terrorizmussal is. A bűnöket egyének csinálják, de mártír­jelöltségük beteljesítése után fényképüket – vidáman a levegőbe tüzelve – embertömegek vi­szik. Kollektív vallási hisztéria állapotában palesztinok tíz- és száz­ezrei üvöltik: „Halál a zsidókra!” Llosa azt mondja, a nyomorúság viszi rá őket. De öngyilkos terrorista csak az lesz, akit a társadalmi közeg erre fanatizál. Éppen Llosa az, aki szándékosan rácáfol önmagára. (Ettől is olyan rokonszenves kritikus. Nem kinyi­latkoztat, hanem állít valamit, majd a kétely magvát is elhinti önmaga kijelentését illetően.) Leírja, a Jerusalem Postból merítve, hogy sok két lábon járó bombajelölt „tűzbiztos alumíniumgöngyöleggel burkolja be a hímtagját, a jövendő gyönyörök reményében”.26 Nyilván nem azért, mert szegény.

Bár nem gondoljuk, hogy a palesztin nyomor elsődleges oka Izrael lenne, de hipotézisként azért ne dobjuk el. Mert a népnyomor elméleti oka tényleg lehet az, hogy egy idegen megszálló (vagy nemzetközi kataklizma) hazátlanságra, száműzetésre, lemaradásra és kifosztatásra ítél valamely nációt. De az már kulturális, valláspszichológiai/nemzetkarakterológiai gyökerektől függ, miként reagál erre az adott társadalom. Vigyük a palesztin analógiát más terepre. A határon túli magyarokat sok évtizeden át többször is fosztogatták, deportálták, kollektíven stigmatizálták, elvették iskoláit, honpolgári jogait. A Vajda­ság­ban Tito-partizánok, Er­délyben Maniu-gárdisták gyilkolták ezerszámra. Milosevics atrocitásairól, Ceausescu falurombolásáról nem is beszélve. De ők mégse röpítették levegőbe bukaresti diszkók román fiataljait, pozsonyi éttermek ártatlan szlovák vendégeit. A lengyel partizánok se kúsztak át 1939–45 között a nemzeti létüket eltörlő birodalmak határsávján, hogy berlini (vagy moszkvai) járókelőket gyilkoljanak, polgári repülőjáratokat térítsenek el. Miért van, hogy a palesztin társadalom főárama 1948 (és 1967) után soha nem vértelen eszközökkel (nemzetközi rokonszenv- és szolidaritáskampány, kisebbségi érdekképviseletek alapítása, tüntetés, ülősztrájk, önkormányzatiság-létrehozási próbálkozás) akarta jobb belátásra téríteni Izraelt? Mi végre, hogy a palesztinoknak nemhogy Gandhijuk nincs, de még egy világias, européer Ibrahim Rugovájuk se akadt? Nem mégis a hagyományban keresendő ennek oka? Azonosulnunk kell Bányai Lászlónak az Új antiszemitizmusban kifejtett gondolataival, melyek szerint civilizációs kiindulópontja van a békétlenségnek. Hisz az iszlám jog alapján hívő a hitetlennel békét nem, legfeljebb hudnát (fegyverszünetet) köthet. Bányai szertefoszlatja a reményt, hogy ezek már csak ósdi dogmák, melyeket senki nem vesz komolyan. Merthogy – írja – „Arafat 1993-ban, Nelson Man­dela államfői beiktatásakor beszédet mondott egy johannesburgi mecsetben. Az oslói megállapodást Mohamednek a mekkai politeistákkal kötött megállapodásához hasonlította, amikor a próféta egy átmeneti időszakot követően elfoglalta Mekkát. Az iszlám jog szerint ugyanis hívők hitetlenekkel békét nem, legfeljebb hudnát, tűzszünetet köthetnek.”27

Maga Llosa is utalt rá, hogy nagyon is ott tátong a civilizációközi szakadék a nyugati kultúrkör (és az odasorolt Izrael) és a palesztin területek között. Az alábbi, éles szemre valló megfigyelést teszi: „Miért nem találtam egyetlen kóbor kutyát sem Gázában? Egy keresztény palesztin nő magyarázta el nekem, egy menekültsegélyező humanitárius ügynökség alkalmazottja. Öt kiskutyája van, és nyugtalankodik, hogy mi várhat rájuk. Tisztátalan és rossz képzeteket kelt a Koránban a kutya nyála, és, a legenda szerint, a Próféta sem kedvelte a kutyát. Ezért tart kevés muzulmán kutyát Gázában. Néhány fanatikus pedig öldösi a kutyákat.”28 Hogy mi az elbűvölő Llosában? Ha talál egy szabályt, addig nem lankad, amíg rá nem bukkan a kivételre. Felkeresi a kilencvenéves Haidar Abdel-Safit. Azon kevés palesztin egyikét, aki – igen józanul – elfogadta volna az ENSZ Palesztinát két (zsidó és arab) államra osztó 1947. november 29-i határozatát. „Ha őrá hallgattak volna, nemcsak megtakarították volna az azóta kiontott tenger sok vért, hanem a palesztin állam is kész tény volna, ráadásul sokkal tágabb határok közt, mint amilyeneket most akar kivívni”29 – konstatálja. De megszólaltat egy nőt is, aki közli, a palesztinoknál „nincs szabadság a családban”. Márpedig a kivételek igenis fontosak. Ugyanis egyszer átvehetik a szabályok helyét.

Harckocsi versus Kisjézus

„A mai demokratikus nyugati világ, ezen belül is elsősorban Európa egyik legfontosabb véleményformáló eszköze, a mértékadó sajtó Izraellel kapcsolatos narratívája többrétegű. Miközben – forma szerint – a napi politikai történéseket és ezek hátterét mutatja be, a mélyben mindez időről időre összekapcsolódik a zsidósággal kap­csolatos (elő)ítéletekkel, akár a legrégebben rögzült hiedel­mekkel”30 – írja Gadó János a Dzsenini vérvád cí­mű tanulmány legelején. „Az alatt a hónap alatt, amelyet Washington DC-ben töltöttem, nagy hatással volt rám, hogy, szinte kivétel nélkül, milyen elfogultan tájékoztatnak a palesztin–izraeli viszályról az Egyesült Államok nagy hírközlő szervei… Az Iz­ra­ellel kapcsolatos részrehajló tájékoztatás az a döntő tényező, amely miatt nem tud békeszerződést kieszközölni az Egyesült Államok kormánya….”31 – tu­dat­ja az olvasóval Llosa. Két állítás, melyek formállogikailag egyszerre is helytállóak lehetnének. Igaz, hogy az uniós hírmédia arabbarát, az USA-sajtó pedig Izrael-párti? Olyanról, hogy „a” média, „a” sajtó, (hír)­értékpluralizmust reprezentáló demokráciákban nemigen tanácsos beszélni. Abban kétségtelenül lehet részigazság, hogy a nyilvánosság fősodra erre-arra tart(hat). Nézzük először Gadó érvelését. A dzsenini menekülttáborban, a Születés Tem­plo­má­nál, illetve más emblematikus helyszí­ne­ken/­ap­ropóból történt összetűzésekre reagáló nyolc karikatúra elemzésével kívánja demonstrálni az európai lapcsalád „új antiszemitizmusát”. Az első négy gúnyrajz/grafika vitán felül Izrael-ellenes, rágalmazó, országimázs-lerontó jelentéstartalommal bír. Az első Dzsenint a varsói gettóhoz hasonlítja. A második a zsidó államot mint országot az auschwitzi haláltáborral méri össze. A harmadik – SS-katona és zsidó kisgyerek fotójának párjaként – izraeli Cahal-bakát és palesztin lurkót jelenít meg. A negyedik kifejezetten antiszemita ízű. Két zsidó egyenruhás férfi palesztin civileket szúr le késsel. Az egyik Dávid-csillagos katona így szól habozó bajtársához: „Ne aggódj, barátom, nem szenvedni voltunk Auschwitzban és Dachauban, hanem tanulni.”32 Csakhogy primer forráshelyük – a Daily Nation kenyai napilap, a Kleine Zeitung osztrák újság, az Ethnosz című görög lap, illetve Michael Leanig webkarikaturista – finoman szólva, nem része a tekintélyes, nemzetközi sajtóközösségnek. Periferikus lapok hazug rajzokat közölnek – mi van itt a tűréshatár fölött? Ebből kiindulva levonni az indító következtetést, hogy földrészünk tömegmédiája „új antiszemita” – faktumoktól elrugaszkodó merészség. Bizonyos szempontból más tészta az Independent brit és a Liberation francia napilapok Saron-karikatúrája. Már annyiban, hogy ezek valóban komoly(an vehető) orgánumok. Az első újság gúnyrajzán az izraeli kormányfő óriásként gyerekeket marcangol szét fogaival. Míg a másikon Saron egy feszület előtt áll, tenyerében kalapács, fogai közt szögek, akár egy kisiparosnak. A szöveg pedig: „Arafatnak nincs karácsony… De húsvétra szívesen látjuk.”33 Nyilvánvalóan azért, hogy keresztre feszítsék. Gadó úgy véli, az első „valójában a gyerekgyilkos zsidó toposzának felújítása”, a második pedig „a zsidóellenes előítéletek még mélyebb rétegét, a Krisztus-gyilkosságot jeleníti meg”.34 Itt szólhatnánk közbe: lassan a testtel! Saron – egykorvolt, vitatható pályaívet leíró izraeli kormányfő – nem azonos a zsidó néppel. A vitriol őrá fröccsenő cseppjei nem egyenlők az izraeliek általánosító gyalázásával. Tény, Saront a szabrai és satilai (gyerekek életét is követelő) rémdráma lezajlásában minimum közvetett, ha nem is jogi, de szakmai, morális és politikai felelősség terheli. Az pedig – enyhén mondva is – sejthető: Arafatot szívesen látta volna holtan. Disputálhatunk róla, a két rajz mennyire ízléses, esztétikus stb. Megengedjük: lehet antiszemita olvasata (pontosabban: nézete). De hogy csak ilyen lehet(ne), azt tagadnánk. A Mohamed-karikatúrák után pedig utólag is óvatosságot javallnánk. Ha ugyanis az iszlám (és keresztény) hagyomány – akár sértő – kifigurázása integráns része a véleményszabadságnak, s önmagában nem gyűlöletkeltő, úgy ezen mércét zsidó viszonylatban szintén alkalmazni ildomos. Ráadásul itt nem egy etnikum vagy hit, csupán egy megosztó politikai személyiség lesz gúny tárgya. Kérdésesebb a szintén terítékre kerülő hírhedt New Statesman-címlap és egy La Stampa-karikatúra. A baloldali angol hetilap címgrafikája egy Dávid-csillag, mely átdöfi a földön végigterülő Union Jacket (a nemzeti lobogót). A cím pedig: Kóser összeesküvés? Tény, hogy ennek – az angol nemzeti érdeket megölő zsidó befolyás – van antiszemita zöngéje. Baloldali szerkesztőségként a New Statesmannek nyilván az volt a célja, hogy bemutassa Tel-Avivnak a hazai politikára gyakorolt hatását. Izrael-lobbiról beszélni (azt megkritizálni) szerintünk nem ördögtől való, ahogy a zsidó állam érdekében végzett tevékenység sem az.35 Ugyanakkor kétségtelen, ha a ri­port­készítők objektivitásra törekedtek, úgy nem a legszerencsésebb írásukat effajta provokatív öntettel forgalomba hozni. És akkor még jóhiszeműek voltunk. Az olasz lap gúnyrajzán a kis Jézus fekszik a jászolban, amely felé egy izraeli felségjelű páncélos araszol hernyótalpain. Mire a csecsemőkorú vallásalapító így szól: „Csak nem akarnak megint kicsinálni?”36 – félreérthetetlenül utalván rá, hogy régebben is zsidók küldték őt gajdeszba. (A grafika akkor született, mikor – odamenekült palesztin fegyvereseket körülzárva – izraeli tankok vonták blokád alá a Szü­letés Templomát.) Ez tényleg egy klasszikus antiszemita panel újrahasznosítása. Ámde – s ez valamennyi inkriminált sajtótermékre fennáll – médiatudományi szintű következtetést levonni csak reprezentatív végigmonitorozás után lehet. Így Gadó János diagnózisának hitelessége kétséges.

Llosa kategorikus verdiktje sem fogadható el. Az USA médiája egy 300 milliós belföldi piacra (illetve nagy volumenű exportra) termelő, sokgyökerű, ezerágú organizmus. Beskatulyázni már csak azért sem lehet, mert a hazai (és uniós) híriparhoz viszonyítva sokkal inkább piaci, direkt állami beavatkozástól mentesebb környezetben jelenítheti meg elfogulatlanságát (vagy elfogultságait). Ugyanakkor dicséretes, hogy Llosa – az őáltala vélelmezett rész­re­hajlással kapcsolatban – arra inti olvasóit: ennek oka nem valamiféle zsidó összeesküvés. Hanem az, hogy „a palesztinok kirívóan alkalmatlannak bi­zonyultak ügyük képviseletére és védelmére”. Még­­pedig azért, „mert nem ismerik az amerikai intéz­mények és szokások finom és bonyolult működési rendszerét, és mert gyakran annyival is beérték, hogy elmentek a radikális baloldali rendezvényekre, gyűlésekre, s ez aztán visszafelé sült el, mert még jobban eltávolította őket a közvélemény átlagától, márpedig az a döntő a politikai életben”.37 Vagyis a perui író szintén beismeri: a palesztin elit nem ismeri (vagy félreismeri) az USA (általában a polgári demokrácia) működését. És nyilvánvaló képtelenség a perui író azon elvárása, hogy az USA-nak „okvetlenül semleges álláspontot kell elfoglalnia a viszálykodó felek közt”.38 Nem lehet egyenlőségjelet tenni egy fogyatékosan, de mégiscsak zakatoló demokrácia és egy, a népképviselet köntösében gépfegyveres politikai klánok bandauralmát legitimáló államszerűség közé. Mert abban ugye egyetértünk, hogy még a féldemokrácia karikatúrájának se tekinthető egy olyan rendszer, ahol az ellenzék adott esetben Kalasnyikov, repeszgránát és aknavető segítségével ad hangot nemtetszésének.

Terror, antiterror, kontraterror

A Llosa-könyv tévedéseire való rámutatást követően az Új antiszemitizmus objektivitási defektjei is szemet ütnek. Tény, hogy a Közel-Keleten a jelenlegi helyzetért világtörténelmi és aktuálpolitikai szempontból egyaránt az iszlám terrorizmus és a hagyományelvű arab társadalomfilozófia viseli a felelősség terhének nagyobbik részét. De az, hogy Izrael felelőssége kisebb, nem jelent(het)i, hogy a zsidó államnak semmiféle felelőssége nincs. Ennek ténye ugyan itt-ott, említések szintjén (vagy áttételesen) jelen van, de aránytalanul kis mértékben. Persze feltehető a kérdés, miért foglalkozzon egy antiszemitizmusról írott tanulmánykötet a zsidó sovinizmus/bigottság és az izraeli politika vétkeivel, amikor nem az a dolga? Nos ugyanazért, amiért a szlovák nacionalizmusról sem lehetne tanulmányokat írni a magyar nemzettudat torzulásainak aprólékos feltárása nélkül. Hisz a nacionalizmusok már csak olyanok, hogy (vissza)hatnak egymásra, tanulnak a másiktól. Az, hogy kiállunk Izrael létjoga, a zsidóság biztonsága mellett, az iszlám fundamentalista önkényuralmak ellen, nem jelenheti azt, hogy a másik oldal „saránál” csendben vagyunk. A Roy Gutman és David Rieff által összeszerkesztett, precíz, majd félezer oldalas „nemzet­közi krimináljogi” szakmunka39 – amelyhez az Új antiszemitizmus egyik tanulmányát jegyző Valki László írt méltató előszót – több résztanulmányban ismerteti, hogy Izrael fegyveres és rendvédelmi erői 1948-tól napjainkig számtalan háborús bűntettet követtek el.40 Történtek atrocitások 1967-től a zsidó telepesek részéről is palesztinok sérelmére. Igaz, a tömeggyilkos pánarab/palesztin (és/vagy iszlám) terrorizmusnak ez nem oka és mentsége, csupán ürügye és magyarázata. De az áldozatok ugyanúgy megérdemlik a főhajtást. És az a fenyegetés sem becsülendő le, amelyet a bigott/rasszista, teokrácia-hívő izraeli szélsőjobb jelent a szekuláris-demokratikus zsidó államra. Mindig és folyamatosan (újra)vizsgálandó, a jogosan kemény izraeli antiterrorizmus nem megy-e át kontraterrorizmusba. A zsidók legitim terrorelhárító bűnüldözéséből nem válik-e ellenterror. A háborús szükséghelyzetben indokolt titkosszolgálati kényszerítő és vallatótechnikákat nem alkalmazzák-e önkényesen és ötletszerűen. Azt kell mondanunk, Kende Péter és Karády Viktor értékes, hasznos, de a kötet tematikájába nehezen illeszthető (a hazai zsidóság identitásdilemmáit boncolgató) előadása helyett inkább a fentieket kellett volna valamilyen formában ott elhelyezni.

Szenvedéslicit helyett

Sajnos a leegyszerűsítő egyoldalúság a kötet valóban tabudöntő, helytálló megállapításait inflálhatja. Hisz tény, szükség van arra, hogy a politikai korrektség béklyóit ledobva, a civilizációtörténeti/interkulturális értelmezési dimenziókat kiemeljük a tudományos párialétből. Bányai László és Novák Attila ez irányú próbálkozásai nagyon is becsülendők. De sajnos gyengíti az érvelést, ha a ledöntött tabu helyére újat emelünk. Novák egyetértően idézi Andrei S. Mar­kovitzot, aki szerint az izraeli–palesztin konfliktus indokolatlanul aránytalan „megjelenése is előítéletet jelent, hiszen a világban jelen lévő egyik konfliktusnak kiemelkedő, szinte teológiai jelentőséget tulajdonítanak, míg a többinek – s nem ez az igazi rasszizmus? – nem”. Eme megállapítás (nyilván a szerző akaratán kívül) egy bizonyos antiszemita koncepció fonákját alkotja. Amely szerint a zsidók teologizálják, mitizálják, más népirtások fölé emelik a holo­ka­usz­tot. Szenvedtek Ruandában, Kambodzsában, Ör­mény­országban, miért a zsidóké a legfontosabb? – kérdezik. Miért fontosabb eme konfliktus más válsággócoknál? – tanakodik szerzőnk. A magyarázat ugyanaz a második kérdésre is, amit az elsővel, a holokauszttal kapcsolatban Bence György válaszol meg. Amikor a kötetben publikált előadásában azzal foglalkozik, miért elutasítandó a brit iszlám közösség vezetőinek ama javaslata, hogy a holokauszt-emléknap helyére egy össznépirtás-gyásznapot rakjanak. Szerinte azért, mivel „a zsidók ellen elkövetett genocídium a német, a magyar, az európai, a nyugati történelem saját külön szégyene”, míg a földrészünkön kívül elkövetett ruandai, kambodzsai, örményor­szági, darfúri nyilvánvalóan nem az, márpedig „minden politikai közösségnek elsősorban a saját bűneivel kell foglalkoznia, amelyek akkor is különlegesen fontosak lehetnek a számára, ha más politikai közösségek még nagyobb bűnöket követnek el”41 – írja felül Bence a népirtások versenyének szenvedéslicitjét. Ugyanezért fontos(abb) Európában a közel-keleti harc, s ne gondoljuk, hogy csak az antiszemitáknak az. Izraelnek – bár a Mediterráneum délkeleti szegletében terül el – euroamerikai gyökerei vannak. Sok százezer itteni (és tengerentúli) kivándorló hozta létre, tartja fenn. Akik otthon maradt rokonaikon, a többségi nemzet velük szimpatizáló (jelenlétüket pozitívan vagy épp hiányukat negatívan érző) tagjain át (is) ott vannak a nyugati vérkeringésben. Tegyük hozzá ehhez a jóérzésű európaiak morális lelkiismeretvizsgálatát a Soá miatt, rögtön érthető lesz, miért fontos(abb) nekik Izrael, mint Ruanda. (Ami nem jelenti, hogy utóbbi genocídium ellen ne kellett volna sokkal hatékonyabban fellépni.)

Koncepcionális hézagok és faktumfetisizmus

Ugyanezen felületesség látható Kovács András megállapításában, hogy „bár az antiamerikanizmusból nem következik feltétlenül az antiszemitizmus, a két ideológia – az antiamerikanizmus már idézett elemzői egybehangzóan rámutatnak – szinte elválaszthatatlanul összefonódott a történelem során”.42 Ha már Amerika-ellenességről beszélünk, úgy annak párja nem az antiszemitizmus, hanem az Izrael-ellenesség. Európa sokat kárhoztatott Amerika-ellenessége nem érthető meg annak párja, Amerika Európa-ellenessége nélkül. „Az amerikai szerzőknek kellene különbséget tenniük – ám sajnos sokszor nem teszik meg – a Bush-kormányzat jogos, tájékozott kritikája és az Amerika-ellenesség között, vagy a Saron-kormányzatra vonatkozó jogos kritika és az antiszemitizmus között”43 – jegyzi meg Timothy Garton Ash az USA Európa-ellenességéről szóló cikkében. Hozzá­ten­nénk, ez némely, Izraellel és az antiszemitizmussal foglalkozó hazai szerzőnek se ártana. Ezzel rokonítható koncepcionális „hézag” van Eperjesi Ildikó A holokausztnyelv használata Izrael ellen című tanulmányával. Mely – az új antiszemitizmusról szóló kötetben – csak az „old school” zsidógyűlöletet elemzi a Magyar Fórum, Demokrata, Hír Tv stb. Izrael-képét bemutatva. Csontig lerágott közhelyeket ismételgetve. Pedig a jobbos hírlap- és tévécsalád üzletpolitikáját alaposabban kutatva rábukkanhatunk a „novus judeofobicus” meglepő törzsfejlődési színeváltozására. A hagyományos magyar antiszemitizmus, fundamentális jobboldaliságából eredően, antikommunista volt, a kommunizmust lényegileg a zsidók művének tartotta. Így eszébe nem jutott a szocializmust támogató embereket felkarolni. Ma azonban a vérjobbos Kairosz Kiadó megjelenteti Israel Samir Pol Pot népirtását mentegető könyvét, amely szerint a „kommunizmus megteremtette Európában a társadalmi demokráciát”.44 Mivel a szerző véresszájú antisze­mita, neki még ezt is elnézik. S ez új vonás. Erről kéne írni. Mint a kötet fülszövegében írják, „elsősorban a szélsőjobboldali médiában tűnik fel e vulgárbaloldali frazeológia”. Ez lenne az új antiszemitizmus? De nem lehet, hogy a két dolog, pl. hogy Samir kőbalos és zsidógyűlölő, nem áll ok-okozati összefüggésben? Tehát lehet valaki baloldali és antiszemita, a két dolog megférhet egymás mellett, de nem (feltétlenül) egymásból következik. Heller Ágnes például az új antiszemitizmus gyökereit Marx és Voltaire táján véli felfedezni. Tény, a szocializmus (így Marx is) kezdetben azonosságot feltételezett a zsidóság és burzsoázia viszonylatában. Voltaire valóban antiszemita volt (sőt, rasszista is – a fajok külön teremtéstörténetében, a poligenezisben hitt), de nem radikális, szabadelvű-baloldali „közös ősatyai” mivoltából következően volt az, hanem annak dacára (vagy attól függetlenül.) Persze ugyanekkora a definíciós zavar Eperjesi Ildikónál a hazánkban lévő jobboldal mibenlétét illetően. Ismét a differenciálatlan okfejtés mintapéldája, hogy „a magyar jobboldali politika, illetve sajtó jobbára az antiglobalizációs, antiatlan­tista, piacellenes – és nevezzük nevén – Amerika-ellenes nemzetközi trendekbe illeszkedik”.45 Va­ló­jában az Orbán-kormány (a délszláv bombázásoktól az afganisztáni háborúig) határozott atlantista külpolitikát vitt. (Ellentétben, pl. az MSZP-vel, mely a csapásmérő erők repülőtér-használati jogosítványainak visszavonását indítványozta a parlamentben.) Iraki beavatkozásról vallott felfogása pedig csupán népszerűséghajhász ellenzéki pragmatizmus. Amúgy meg a Fidesz Oroszországgal kapcsolatos felfogása ma is „atlantistább” a jelenlegi kormánynál. A Fi­desz-­közeli jobboldali sajtó tényleges retorikai USA- és Izrael-ellenessége (sőt, antiszemitizmusa) belső használatra szolgál, nem exportcikk.

Valki László szikár nemzetközi jogi tudása ehhez képest felüdülés. Imponálóan empatikus ok­fejtéssel cáfolja, hogy az Unió zsidó állammal szembeni ENSZ-fellépéseinek antiszemita motivációja lenne. Szerinte inkább az játszik bennük szerepet, hogy „az európaiak jelentős része egyszerűen nem érzékeli azt a folyamatos fenyegetettségi helyzetet, amelyben Izrael megalapítása óta él. Nem mérik fel annak hatását, hogy egyes népek folyamatosan megkérdőjelezik Izrael létét, nem érzik át a civil lakosság ellen végrehajtott terrortámadások tömeglélektani hatását, és nem értik meg azt sem, hogy a mindenkori jeruzsálemi kormánynak nincs sok választása az ellenintézkedések alkalmazása során.”46 Amihez hozzá­tehetjük: a Tel-Aviv drasztikus módszerein szörnyülködő Unió törzsállamai nem voltak épp puhakezűek a velük szemben a palesztinoknál jóval korlátozottabb hadviselést folytató terrorsejtekkel (ETA, IRA, OAS, RAF stb.). S képzeljük el, mi volna, ha mondjuk Hollandia ellen valamelyik, szomszédját (vagy kisebbségét) reprezentáló intézmény totális háborút proklamálna. Utána pedig meg is valósítaná azt. Civilek tömeges legyilkolásával. Vajon nem romlana-e le a holland (belga, francia, olasz, svéd) demokrácia minősége és szabadságfoka pár nap alatt az izraeli szintjére? Bizonyos mértékig érthető az izraeliek euroszkeptikus frusztráltsága. Míg az Egyesült Államok segélyekkel talpra (és a jóléti államiság fejlődési pályájára) rakta a nyugat-európai országokat, fizetve helyettük a hidegháború cechjét, addig Izrael ugyanezen segélyekért a vérével fizetett, dacolva a Közel-Kelet proszovjet szörnyállamaival. Amiért túl sok hálát nem kapott. Zárásképp elmondható: az Új antiszemitizmus nagyságrenddel jobbra sikeredhetett volna, amennyiben mindegyik előadás közelíti Valki jó értelemben használt „faktumfetisizmusát”: a reáliák mániákus tiszteletét. Ha – mint Llosa írja – a békeharcos Ámosz Oz is hajlandó volt belátni, Arafat kétkulacsosságát és igazi természetét illetően Ariel Saronnak volt igaza, akkor talán e kényes témában szintén igényt formálhatunk az önreflektív kutatói énképre. Mindenesetre a fenti két művet tényleg érdemes összehozni egy vetésforgós kiolvasás alkalmára.

Jegyzetek

1   Új antiszemitizmus. Szerk.: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóirat ki­adása. Bp., 2007. (Továbbiakban: Új…, 2007.)

2   Mario Vargas Llosa: Izrael/Palesztina. Béke vagy szent háború. Fordította: Benyhe János. Bp., Európa Könyv­kiadó, 2007. (Továbbiakban: Llosa 2007.)

3   Új…, 2007, 7. o.

4   Uo. 9. o.

5   Llosa 2007, 6. o.

6   Uo. 6–7. o.

7   Új…, 2007, 17. o.

8   Uo.

9   Uo.

10  Uo. 28. o.

11  Ormos Mária: Hitler – Krausz Tamás: Sztálin. Pannonica Kiadó, 1999, 297. o.

12  Martin Gilbert: Izrael története. Pannonica Kiadó, 1998, 146. o.

13  Orosz történelem. Mihail Heller – Alexandr Nyekrics: A Szovjetunió története. Osiris Kiadó, 2000, 76. o.

14  Uo.

15  Új…, 2007, 98. o.

16  Uo. 102. o.

17  Uo.

18  Uo. 100. o.

19  Oliver Schröm: A Sakál árnyékában. Carlos és a nemzetközi terrorizmus. Kairosz Kiadó, É. n., 136. o.

20  Llosa 2007, 13, 92, 94, 131–132. o.

21  Uo. 155. o.

22  Uo. 36. o.

23  Uo. 47. o.

24  Uo. 82. o.

25  Új…, 2007, 86. o.

26  Llosa 2007, 35. o.

27  Új…, 2007, 120–121. o.

28  Llosa 2007, 79–80. o.

29  Llosa 2007, 83. o.

30  Új…, 2007, 77. o.

31  Llosa 2007, 143., 146. o.

32  Új…, 2007, 80. o.

33  Uo. 83. o.

34  Uo. 82–83. o.

35  http://plt.blog.hirszerzo.hu/?todo=entry&vid=4580

36  Új…, 2007, 83. o.

37  Llosa 2007, 147.o.

38  Uo.

39  Háborús bűnök. Bp., Zrínyi Kiadó, 2003.

40  Uo. lásd Benny Morris, 34–43. o., Alex Levac, 73–74. és Naomi Bar-Yaacov, 331–333. o. tanulmányzanzáit.

41  Új…, 2007, 47.o.

42  Uo. 25–26. o.

43  Timothy Garton Ash: Amerika Európa-ellenessége. Rubicon, 2003/3–4. o.

44  Israel Samir: Rasszista állam. Összegyűjtött írások. Kairosz Kiadó, 2004, 270. o.

45  Új…, 2007, 135. o.

46  Uo. 114. o.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges