Papp László Tamás

Nyomtatóbarát változat

Politikai vonalkóddal beárazva

Ha lenne akasztófahumor iránti érzékük, az ellenzéki pártok Kubatov Gábort jelölnék adatvédelmi biztosnak, ha eljön az ideje. Komolynak álcázott, de szarkazmusban pácolt országházi beadványokban lehetne ecsetelni az illető pártkáder adatkezelői jártasságát. Szakirodalmi hivatkozásként feltétlenül mellékelendő a reménybeli adat­őr tudományos igényű expozéja az információpiac aktuális kérdéseiről.1 Melyben hősünk kifejti: „Tehát azt állítom, hogy név szerint ismertünk minden olyan embert, aki elment szavazni, és nem Páva Zsoltra szavazott. Tehát név szerint. Tehát meg tudom mondani azt a városban, hogy kik azok a komcsik, akik egyébként elmennek szavazni, és nem a Pávát vagy nem a Fideszt támogatják.” Hivatalosan persze Kubatov nem vállalta fel az idézett retorikai teljesítményt. Ugyanakkor „a hang valóban az övére emlékeztet, és sem a pártigazgató, sem a Fidesz nem cáfolta a felvételek valódiságát”.2 De a Fidesznek nyilván okozna néhány kínos percet egy ilyesfajta adatvédelmi hecc. Ám korántsem jelent akkora blamát, amekkorát az elvi szempontú jogvédők remélnek. Cikkíró majdnem pont két héttel a Kubatov-gate fényre derülése előtt vázolta a Fidesz-pártigazgató által leírt modellt.3 Kezdődik ugyebár a helyzet ama szituációval, hogy „a polgárok adataik marketingcélokra történő kiadását megtilthatják, de a kampánycélra kiadást nem”.4 Jóri András mostani adatőr szakvéleménye alapján „a választási kampánycélú adatigénylés esetére tehát nem jár ugyanaz a védelem a polgárok számára, mint amelyet a közvetlen üzletszerzést végző szervezetek tevékenységével szemben élvezhetnek: míg lakcímadataik direkt marketing célú felhasználását az adatszolgáltatás tiltásával korlátozhatják, addig a pártok részére történő adattovábbítást nem.”5

De mire is kellhet a teljes körű név- és címregiszter egy pártnak? Pusztán a totális szórólap-lefedettséghez aligha kihagyhatatlan az ilyesmi. A reklámlevél-kézbesítésben erre találták ki az ún. címzetlen küldeményt. Amikor a hirdető, a párt – terjesztőin át – egy adott régió minden háztartásába eljuttatja üzenetét. Ezt nem más, mint Kubatov Gábor ismerte be. Elmondván: „szórólapjaik kiküldéséhez nem vettek névjegyzéket, a nyugdíjasokat például postai szolgáltatás útján érik el. Vagyis a nyugdíjszelvény mellett a postás kiviszi a szóróanyagokat is.”6 Nyilvánvaló, hogy egy valamirevaló párt – tagnyilvántartása és a szimpatizánsi adatbázisok mentén – úgyis tudja, kik a hívei. Azok utolérhetőségét pedig fakultatív alapon is beszerezheti. A teljes körű név- és címjegyzék a lakosság politikai beárazásánál, a termékkód-címke elhelyezésénél segíthet. Mégpedig úgy, amennyiben hozzárendelik, társítják az önkéntes alapon beszedett pozitív szimpátialistát. Így némi lokális terepismerettel egyénekre lebontva rá lehet jönni, ki sorolható a riválisokhoz. Kizárásos alapon az eddigi halmazokba nem tartozó választók a bizonytalanok. A „választólokalizálási paraméterkönyv” adataihoz persze osztályozó jellegű kategóriákat rendelnek: mondjuk barát, ellenség, semleges, ingadozó. Ami természetesen jogsértő. Demokráciában nem lehet állampolgári pártlojalitás-lakmuszpapírként használni a közhatalmi nyilvántartásokat. A Kubatov-beszéd azonban pont valami efféle létezésére utal.

Nem is a rövid lejáratú belpolitikai skandalum igazán releváns már a dologban. Hanem az, ahogy a szélesebb publikum reagált arra. »A Fideszben az volt a le­csapódása ennek a történetnek, hogy kellemetlen, de nem veszélyes« – mond­ta a párt egyik befolyásos politikusa, aki szerint érezhető, hogy a választók többségét nem érintette meg ez az alapvetően jogi kérdéseket felvető ügy. »A magyar választópolgárok nyolcvan szá­zalékának adatvédelmi érzékenysége nagyon alacsony« – tette hozzá a politikus, aki szerint az ügy ezért legfeljebb egy szűkebb körben okozhat kárt”7 – citál egy nyilatkozót a fentebb hivatkozott Origo-riport. „Hasonló tapasztalatai voltak egy budapesti képviselőjelöltnek is, aki a felvételek kikerülése után először ijedséget tapasztalt a környezetében, néhány órával később azonban megszűnt az aggodalmaskodás. »A második reakció már az volt, hogy ennek nincs jelentősége, nem befolyásolja az embereket« – mondta a jelölt, aki egyetért azzal a párttársa által megfogalmazott véleménnyel, hogy az adatvédelmi kérdések nem izgatják túlságosan a választókat. Másrészt szerinte még az erre fogékonyabb értelmiségiek is tisztában vannak vele, hogy minden pártnak vannak listái a szimpatizánsokról, nemcsak a Fidesznek, ez ugyanis szerinte hozzátartozik a modern kampánytechnikákhoz” – folytatódik a cikk. Való igaz: a hazai adattudatosság krónikusan gyenge. Az ilyen botrányokon felháborodók oroszlánrészét sem elvi-eszmei okok, hanem a vélt tettessel szembeni politikai averzió motiválja. Az őszinte, érdek nélkül tetsző adatvé­de­lem lényegében szűk, liberális rétegműfaj. A honi kisembert nemhogy adat­védelmi tudatosság nem jellemzi, de személyes adatgazdálkodása nagyvonalúan felelőtlennek mondható. A kádári éra puhábbik felében az átlag­polgárt nemigen zaklatták azért, ha otthon, a kocsmában, szűkebb rokoni-baráti körben a hivatalostól, a „normálistól” elütő életvitelt, hangvételt tanúsított. A szankció elmaradá­sának (vagy jelképesen enyhe voltának) feltételéül szabták viszont, hogy a rendszer kincstári ideológiájába ütköző nézeteit, viselkedését, magán­vé­le­ményét senki ne próbálja köz­normává és közvélekedéssé tenni. Magán- és közélet szinte hermetikusan izolálódott, szinte mindenkinek volt egy hivatalos-közéleti és egy otthoni-privát énje. Nem volt divat (és nem is volt tanácsos) intim – vallási, szexuális, családi, pénzügyi – dolgokat kiteregetni.

Adatzabrálástól az adatlottóig

Viszont a ’90-es évek politikai-közjogi szisztémacseréje, illetve az ezredforduló digitális forradalma alapjaiban írta mindezt felül. Bár itt is léteznek kontinuitási csatornák. Hűen kifejezi ezt az állítólagos kádári aranyköpés: „Minek békekölcsön, ha itt a lottó!” Már Kádár is rájött: ha valakitől erőszakkal rek­virálnának valamit, körmeszakadtáig védelmezi. Ha viszont a róla való lemondást – annak közkinccsé tételét – menő dologgá, sőt össznépi őrületté teszik, az illető önként, dalolva adja oda. Ez – úgy tűnik – nemcsak pénzre, de a személyes adatokra, magánszférára is áll. Az intim- és publikus szféra közötti merev falak leomlása gyakran nem a józan ész szabályozta folyamot, hanem gát­szakadásos árvizet produkált. Embertársaink jelentős létszámban gyermeki felelőtlenséggel tesznek közzé magukról közösségi oldalakon, fórumokon, videó- és blogportálokon olyan dolgokat, amik tíz év múlva – vagy akár sokkal hamarabb – (alapjaiban más karrier- és létfázisban) már jó eséllyel kínosak, kompromittálóak, veszélyesek, üzletileg károsak stb. lehetnek. „Az ilyesmi legfeljebb a családra és a haverokra tartozik, de semmiképp sem a kollégákra, aktuális és leendő munkaadóra, volt osztályfőnökre és vadidegenekre. Ne vigyük utcára, ami a négy fal közé való! Akinek Facebook van a kezében, az mindent megosztandónak néz, de ugyanúgy téved, mint a kalapácsos em­­ber”8 – figyelmeztet a pályatárs, több­nyire hiába. Kitűnő példája ennek, mikor a Kurucinfó csapott le9 egy – általuk cigány származásúnak vélelmezett – rendőrnő szakmai etikátlanság gya­núját felvető, online közprédává tett fo­tóira.10 Tény, ma egy hírszerzőtisztnek, ipari kémnek, magánnyomozónak, adatgyűjtő/adatbázis-építő cégnek e téren jóval könnyebb dolga van, mint az offline-analóg érában. Elég felmenni ide-oda a világhálón. Mivel pedig a tipikus honpolgár az önállóan létrehozott adattartalmait sem kontrollálja minőségileg, igazából azzal sem törődik, hogy a róla közintézményileg tárolt paramétereknek mi lesz a sorsuk.

De miért van akkor, hogy újságírók, köz­vélemény-kutatók, szociológusok, magánnyomozók, múltfeltáró történészek, adatszerzéssel és adatkezeléssel foglalkozó szakértők egyre többször ostorozzák a jelenséget, melyet e sorok írója (is) elkeresztelt adatvédelmi paranoiának.11 Ami lényegében valami olyasmit fed, hogy már egy felmérést, személyzeti, vállalatbiztonsági célú kör­nyezettanulmányt, népszámlálást sem lehet bizonyos témakörökben megcsinálni. Ugyanis immár az adatok nyilvántartásának, tárolásának lehetősége is mindent legyűrő hisztériát generál. Nem ellentmondás ez? Egy országban, ahol a pártok többsége és a lakosság oroszlánrésze nagy ívben köp a privacyra, hogyan tombolhat ez irányban üldözési mánia? Azért, mivel a valóság e tekintetben is bonyolultabb. Először is – mint fentebb konstatáltuk – az istenadta nép különböző belpolitikai tényezők felé húzó rétegei adott szituációban belevonhatók orwelli rendőrállammal ijesztgető hisztériakampányokba. Akkor is – sőt, főleg akkor –, ha ennek semmiféle reális alapja nincs. Iskolapéldája ennek a ’98-as meg­figyelési ügy. Mint köztudott, az első Orbán-kormány beiktatása után nem sokkal a miniszterelnök kijelentette: az előző szoclib koalíció idején titkos, jogsértő és adópénzből finanszírozott módon szereztek információkat Fidesz-politikusokról. Aztán persze a dokumentumról, amelyre Orbán pártja erre való bizonyítékként hivatkozott, kiderült,  „hogy közönséges, legálisan rendelhető és elkészíthető magánnyomozói tucattermék, amely ráadásul kiemelten foglalkozik szocialista és szabaddemokrata politikusokkal is”.12 Viszont az adatgyűjtés szó, mint olyan, bűvös varázsigévé lett. Egyikévé vált a közéleti diskurzus mágiaterminusainak. Adott pillanatban bármi, a legtörvényesebb adatszerzés is beállítható ördögi, diktatórikus ízű szándékként. Mindebben az a legszebb, hogy olyan emberek háborognak politikai elfogultságból a vélelmezett jogtipráson, akik különben magasról tesznek az adatvédelemre, s hatalmi-intézményi célok érdekében jómaguk is szívbaj nélkül rátaposnak. Az információs önrendelkezés viszonylatában a fentírt nyolcvanszázalékos „közönyösségi ráta” legalábbis életszagúnak tűnik. Ebből következően a bemutatott – mesterségesen felgerjesztett – álszent kampányhisztéria nem is alkalmas arra, hogy valódi adattudatosságot csiholjon. Az ilyenek végcélja nem is az, hogy a konkrét pártnak a fiktív vagy tényleges adatrablókkal szembeni hangulatkeltéssel új híveket verbuváljon. Sokkal inkább arra szorítkozik, hogy a törzsbázis ellenségképét, fóbiáit megszilárdítsa. Hogy Ezek (vagy Azok) bármire képesek.

Ismét felvetendő hát: mi bizonyítja egyáltalán az „adatvédelmi paranoia” létezését? Illetve azt, hogy ez a tünetcsoport komoly (és negatív) hatást gyakorolhat össztársadalmi méretekben is? Amennyiben van ilyen, az – legalábbis attól a pillanattól, mikor az elméleti minőség átmegy gyakorlati mennyiségbe – biztos nem varrható maroknyi lelkes jogvédő nyakába. Ők egyszer korrekt és legitim, máskor doktriner, életidegen formában, de szinte mindig meggyőződésből, valódi morális alapon képviselik azt, amit. Nehezen volna tulajdonítható pár száz értelmiséginek ama praxis, amit sokan (köztük a cikkíró is) adatvédelmi paranoiának neveznek. A Társaság a Szabadságjogokért, az Eötvös Károly Intézet és más civil szervezetek összesen sem bírnak akkora erővel, hogy nézeteiket közhatalmi rendezőelvvé tegyék. Skizofrén módon léteznek Magyarországon (s feltételezhetően szerte a térségben) párhuzamos valóságuniverzumok. Az egyikben a kormányzat önkényesen, hitbizományként kezeli személyes adatainkat. Úri kedve szerint eladhatja azt pártoknak. Mi pedig nem tehetünk semmit. A privacy-sértő hatalmi döntések orvoslása alig lehetséges, az információkalózkodással szemben fellépők a hallgatólagos pártközi cinkosság és népi közöny betonfalába ütköznek. A másik – fordított – tükörvilágban azonban a hatalom a civil (tudományos, újságírói, magánnyomozói stb.) céhhel szemben a rigorózus, drákói adatzsandár zord képét mutatja. Az adatvédelmi jogsérelem és az adatvédelmi paranoia áldozatai egymásra mutogatnak. Megegyeznek abban, hogy a túloldali világnak már a létét is eltagadni próbálják. Holott – s ez a lényeg – a kettő párhuzamosan egzisztál. Senki nem állíthatja, hogy nincsenek Magyarországon olyan adatvédelmi jogsértések, mint a fenti. De ugyanígy létező jelenség az adatvédelmi paranoia is. Amely persze nem igazi, „csupán” hatalmi önérdekből szimulált üldözési mánia. Egyoldalú interpretáció, hogy nálunk főként csak sértik az adat­intimitást, de az is, hogy leginkább (vagy csakis) túlvédik az adatnyájakat. Valójában a helyzet – mint alábbiakban bizonyítani kívánjuk – az, hogy az ügyeletes hatalom mindenféle garanciális-elvi következetesség nélkül, pillanatnyi szempontjaihoz hozzáigazítva úgy váltogatja adatfilozófiai preferenciáit, mint bármelyikünk az alsóneműjét.

Az etnikai-vallási adatfóbia színeváltozásai

Esettanulmányi szintű példája minden­nek a népszámlálás (általában az etnikai-vallási jellegű felmérések.) Leg­in­kább a jövő évi népszámlálás, amely a taglalt állami következetlenségnek pompás illusztrációját nyújtotta. A törvényhozó majoritás eredetileg is „szelektív adatvédelemmel” operált. Originális változatban törölte a 2011-es népszámlálás kérdőívének rovataiból a termékenységre, az egészségi állapotra, a fogyatékosságra, illetve a vallásra rákérdező sorokat. Ugyanakkor például az etnikumhoz tartozásról való adatfelvétel nem tabu. Nehezen lehet ezt konzekvens felfogásnak gondolni. Ha az etnikumról lehet gyűjteni, akkor hitelvi-felekezeti paraméterekről miért nem? Miért lenne érzékenyebb információ a hit, mint a származás? Ugyanígy értelmezhetetlen a fogyatékosság statisztikai szondázásának tiltása. Pláne, hogy konkrét személyek fogyatékosságát nem az „leplezi le” az állam felé, hogy a kérdezőbiztos erre is kitér. Amennyiben az illető mondjuk látás- vagy mozgássérült, süketnéma, arról a környezetében bárki tudhat. Hogyan is tudná eltitkolni, mikor ennek jól észlelhető külső jegyei vannak? És természetesen egy sor közintézmény, hatóság, szerv is eleve tárolja az ő fogyatékosságára vonatkozó információkat. Másként nem is lehet, mivel csak így kaphatja meg a neki járó támogatásokat (rokkantnyugdíj, segély, gyógyászati eszköz, rehabilitáció stb.). Fentieknél tehát öncélú adatvédelmi paranoia olyasmiről beszélni, hogy az illetők jogai bármiben is sérülnének attól, hogy feljegyeznek róluk valamit, amit amúgy is bárki – akármelyik járókelő, szomszéd – azon­nal tud, ha rájuk néz. (Ahogy a közigazgatás is névre szóló dossziét vezet róluk.) A népszámlálással kapcsolatos államelnöki kifogások szerint „egyrészt valamennyi adat fontos jellemzője a társadalomnak, másrészt a társadalmi folyamatok könnyebben megérthetőek és elemezhetőek, ha a tízévente sorra kerülő népszámlálásokon ugyanazok a kérdéskörök szerepelnek, és így a felvett adatokat össze lehet vetni.”13 A Sólyom-vétó utáni módosítás az önérdekű, mazsolázó követke­zetlenség újabb díszpéldánya. A kor­rekció alapján „a fogyatékosságokra is rákérdeznek majd a kérdezőbiztosok. A vallásról és az egészségi állapotról szóló kérdések hiányoznak majd, hiába kérte ezeket többek között az államfő is.”14 Természetesen semmiféle részletes, érdemi válasz nem született arra, hogy miért nem sért alkotmányos honpolgári jusst az etnikum, s mi végre fenyegeti ugyanezt a vallás (vallástalanság) beikszelése? Hogyan csorbítja a lakosság méltóságát az egészségi státuszra irányuló kérdés, és hogyan nem a fogyatékosság mérése?

Utóbbinál a szerző is találgatásra van kárhoztatva. Gondolhatja, okoskodhat akképp, hogy a fogyatékosság – mint fentebb levezette – többnyire vizuálisan is jól észlelhető dolog. Ugyanakkor van számos betegségtípus, melyeket nem lehet ennyire könnyen felismerni. Továbbá a kérdéses személy kifejezetten nem akarja idegenek elé tárni. Mivel szégyelli, restelli, titkolja. Ide sorolható a meddőség, az impotencia, a nemi úton szerzett kór, a vizelettartási gondok. Ami lélektanilag respektálható. Csakhogy ennek tudomásulvételével sem világos, mi a „hézag” bármelyik témakör felmérésben való szerepeltetésével. Merthogy az erre vonatkozó kérdések megválaszolása lényegében fakultatív, önbevalláson alapul. Amellett a KSH nem is tudja ellenőrizni a válaszadó polgár feleleteit. Tehát az illető maga dönti el, mit és mennyiben oszt meg a statisztikussal. Valószínűsíthető tehát: elvi-ideológiai konzekvencia helyett pragmatikus igazgatási-bürokratikus önérdek dominál benne, hogy hol engedik részlegesen (vagy gáttalanul teljesen, akár valóban etikátlan módon) szabadjára az adatfolyamot, és hol blokkolják azt. Az etnikai adatgyűjtés húsz éven át volt tilalomfa alatt. Olyan időkben is, amikor a többségi–roma konfliktus feszültségpotenciálja még nagyságrendekkel alacsonyabb volt, amikor a szélsőjobb tartósan a parlamenti küszöb alatt rekedt. És pont akkor oldják fel, amikor a törésvonal szakadéknyivá mélyül. Logikát senki ne keressen benne. Etnikai regiszter természetesen a 2001-es népszámláláson is volt, de olyan torz formában, ami az adatkezelési jogsértés és az adatvédelmi paranoia átlagembert sújtó hátrányainak fúziója volt, az előnyök kizárásával. Lévén, hogy „az etnikai hovatartozásra vonatkozó adatokat a kérdőív egy külön oldala tartalmazta azzal a felirattal, hogy az ilyen adatok szolgáltatása nem kötelező. Ez a megoldás feltehetőleg sokakat nem győzött meg arról, hogy adataik titokban maradnak, ezért a roma kisebbségre vonatkozó adatok messze alatta maradtak a más mérések, kutatások alapján becsülhetőtől.”15 Vagyis egyszerre kínált potenciális ziccert információs önkényre és fóbiára. Ehhez képest a javallott változás annyi, hogy „az állampolgár a népszavazási kérdőívtől független külön lapon, a kérdezőbiztos által nem ellenőrzötten maga töltse ki a kisebbséghez tartozásra (és más különleges adatokra) vonatkozó adatokat, és azt lezárt borítékban adja át a kérdezőbiztosnak.”16

Bár ez igazából csak látszateredmény. Abból következően, hogy az etnikai adatok térszerkezeti dimenziója gyökeresen különbözik pl. a fogyatékosságétól. Utóbbi és a magyar viszonylatban legrobbanékonyabb cigány identitás közt számos rokon vonás felfedhető. Ahogy a testi vagy mentális fogyatékosság is nehezen leplezhető, úgy romák esetén is bajos azzal érvelni, hogy az etnikai hovatartozás adatként való felvétele okoz majd később diszkriminációt. Könnyű belátni: azt, hogy valaki a cigány kisebbségből származik – hasonlóan ahhoz, hogy afroamerikai, közel-keleti vagy ázsiai – gyakorlatilag lehetetlen eltitkolni. Hisz a bőrszíne miatt ez nyilvánvaló. Tehát, ha emiatt valaki bántani, megkülönböztetni, inzultálni akarja embertársát, nincs szüksége ehhez adatbázisra. Rasszizmus nem az etnikai adatgyűjtés miatt van.17 Differencia – és gond, rendellenesség – abból fakad, hogy míg a fogya­tékosság tényét (függetlenül attól, hogy népszámláláson rákérdezhető-e), rengeteg szociális, gyám- és nyugdíjügyi, rehabilitációs háttérintézmény eltárolhatja, feldolgozhatja, kezelheti, addig a vállalt roma identitásét nem. Miért baj ez? Az Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézetének jelentése szerint „[a] cigányság életkörülményeit objektíven bemutató átfogó helyzetértékelés sem a 90-es évek elején, sem azóta nem készült. 1993 óta adat­­védelmi jogokra hivatkozással hivatalos adatfelvételt a kisebbségekről nem készítettek. Megfelelően részletezett és kis változásokat is mérni képes infor­máció híján nem lehet pontosan szám­szerűsíteni a cigányság helyzetében a rendszerváltás óta vagy annál rövidebb időszakban bekövetkezett változásokat.”18 Valószínűleg itt érhetőek tetten leginkább az adatvédelmi paranoia kártételei, melyeket a hivatkozott dokumentum így foglal össze: „Következésképpen a cigányság életkörülményeinek javítását szolgáló támogatások hatékonyságát a közgazdasági elemzés hagyományos eszközeivel nem lehet megítélni. A támogatások eredményességének számszerűsítéséhez szükséges objektív adatok hiánya miatt a támogatások hatékonyságát csak közvetett módon lehetett vizsgálni… a forrásfelhasználás nem transzparens, nehezen ellenőrizhető, vannak feladatok, amelyeknek forrásai nevesítettek, vannak, amelyek a kisebbségi büdzséből valósulnak meg. A tényleges roma célú felhasználásra, annak ellenőrzésére nem voltak kidolgozott módszerek, a cigány társadalmi szervezetek számára különösen átláthatatlan volt a programok megvalósítása…”19

Mára köztudomású ténnyé vált: az elmúlt húsz évben a romák felzárkóztatására, integrációjára, esélyegyenlősítésére fordított pénzek tetemes része eltűnt egy bizonyos, részben a többségi nemzet lenyúlási-panamázási módszereinek stílusjegyeit, részben pedig sajátos, szubkulturális „etnokorrupciót”, etnobizniszt tükröző fekete lyukban. Fentírt tünet haszonélvezői a végrehajtó hatalommal bennfentes kapcsolatban lévő kisebbségpolitikusok, a pártok holdudvari cigányszervezeteinek vezetői, a pénzosztást végző alapítványok, háttérintézmények, tárcaközi grémiumok, szociális egyesületek kulcsemberei. Akik lényegében az adófizető társadalom és a papíron kedvezményezett etnikum gyakorlati beleszólása, kontrollja nélkül, pártszimpátia, önös gazda­sági-egzisztenciális szempontrendszer mentén teríthették a dotációt. Létrejött egy, működését „identitásüzérkedésre” alapozó kisebbségi elit, amely gyakorlatilag ugyanazon párt- és kampányfinanszírozási, gazdálkodási trükkökkel élt, mint a többségi változata. De ennek következményei nagyság­rendileg súlyosabbak voltak. A többségi elitkorrupció nem gerjesztett a többségi nemzetben (ön)gyűlöletet, a kiseb­b­ségi panamák viszont minden esetben fokozták a cigányság egészének rovására menő helytelen általánosítást, skatulyázó előítéletet, rasszizmust. Kimondható: a cigányság esetében az etnikai adatkezelés rigorózus korlátozásának látható előnye gyakorlatilag nem volt. De legalábbis a biztos hátrányai jócskán felülmúlják a lehetséges előnyöket. Tehát az etnikai adatkezelés tabusításának nem valamiféle filantróp, kisebbségvédő indíttatása volt. Hanem főként nyers, oligarchikus hatalomtechnikai prioritás.

Ugyanez jellemezte mindkét térfélen a vallási adatkoncepciót is. A parlament gyaníthatóan azért nem bólintott rá, mert a balliberális oldal – némi joggal – attól tart: a Fidesz a népszámlálási adatok kősziklájára szeretné ráépíteni az egyház-finanszírozást. (Lapzárta előtt befutott hír: a Fidesz-többség politikusai most visszaraknák a kiszerkesztett népszámlálási adatrovatokat.20) Tény, hogy a hitbéli meggyőződésre adott válaszok összetétele jelentéstanilag félrevezetően manipulatív lehet. A lakosságon belül mind a felekezeti hívők, mind a tudatos ateisták kisebbségben vannak. Az emberek többsége, ha megkérdezik tőle vallási hovatartozását, csípőből-zsigerből, ösztönösen azt a hitet nevezi meg, amelybe hajdanán beleszületett. Függetlenül attól, jár-e templomba, gyakorolja-e a vallását, hisz-e valóban Istenben (egyáltalán, gondolkodik-e ezen), mi a felfogása az egyházak pénzügyeiről. Emiatt a „maga módján”, passzívan vallásos vagy a köznapi életben vallásilag közömbös illetők pozitív feleleteit tényszerűen nem lehet valamiféle „pénzosztási szándéknyilatkozatnak” tekinteni. De ez nem indok a vallás népszámlálásból történő kitiltására. Jogilag fixálható lehetne, hogy ez nem használható fel pénzügyi dimen­zióban. A népszámlálási végered­mények egyház-finanszírozási célú hasznosítása csak akkor lenne jogosnak tartható, ha arra is rákérdeznének: „Akarja-e ön, hogy a kérdőíven vállalt vallási hovatartozása az egyházak normatív-fejkvótás finanszírozásának alapját képezze?” Magyarul: kapjon-e pénzt azután az egyház, hogy az állampolgár információt adott a hitéről? Igazából e téren mindkét fél lapjai cinktől bűzlenek. A szoclib koalíció létező, de hamis indok­kal blokkolta a statisztikai valláskutatást. De a túloldal viselkedése sem a kor­­rektség ragyogó precedense. Ugyanis 2001-­ben a Fidesz úgy döntött: „2003. január elsejétől az egyszázalékos felajánlások helyett a népszámlálási adatokhoz köti a hitéleti támogatást.”21 Balog Zoltán Fidesz-hon­atya aztán a vallásfelmérés legitimitásának oltalmazójaként tavaly oda nyilatkozott: „a végjátékos idegesség megnyilvánulása a nevetséges szocialista álláspont, amely szembemegy mind az egyházak döntő többségének, mind a Magyar Tudományos Akadémiának a véleményével”.22

Cikkszerző már hivatkozott – adatvédelmi paranoiát körüljáró – panorámaképében23 igyekezett tisztázni: megerő­sí­tik-e illetékesek Balog kijelentését, hogy az MTA a vallás szabad népszámlálási kutathatósága mellett van. (A Balog által hivatkozott akadémiai szakvéleményt a cikkíró megpróbálta felkutatni, idáig sikertelenül. Jelezte eme igényét az MTA Kommunikációs Főosztályának is, ahonnan kérését továbbították az elnöki titkárságra. Válasz lapzártáig nem jött. Pedig a dokumentum birtokába jutva, szívesen ismertette volna olvasóival annak tartalmát.) Ugyanakkor rendkívül érdekes, hogy a Magyar Tudományos Akadémia saját berkeiben nem feltétlenül híve a vallási felmé­réseknek. „Kutatóként vagy az MTA köztestületi tagjaként nem tartanék szerencsésnek egy ilyen felmérést Magyarországon, miközben tudósgenerációk élnek és alkotnak köztünk, akiknek meglehetősen rossz emlékeik lehetnek vallásos érdeklődésüket firtató kér­­désekről, illetve amikor az egyházhoz tartozás időnként politikai kampányok és ellenkampányok ürügye” – közölte 2007 nyarán Fábri György, az MTA akkori kommunikációs igazgatója.24 Jómagam akkor is leírtam: ha egy tudós nem meri identitáskutatásnak alávetni magát, fél őszintén beszélni hitéről, az körülbelül olyan, mint ha egy járványtani professzor rettegne a védőoltástól. Rossz példát mutat. Tehát itt – csakúgy, mint etnikai fronton – a kultúrharcos-holdudvari prioritások, a hatalomtőzsde mindenkori indexe bizonyultak vezérelvnek. Amennyiben lehetséges, még az eddigieknél is sötétebb tónusok villannak elő, ha az adatpiac bőrszín- és ideológiamentes, ergo alapból pragmatikus fertályaira nézünk rá.

Big Brother Inc.?

A közhiedelem és közfelfogás bizonyos áramlatai úgy tartják: manapság a Nagy Testvért részben vagy egészben privatizálták. „Háromféle ember él ma szerte a világon: aki volt már lehallgatva, aki lesz, és akit éppen lehallgatnak. A lehallgatás csak egyik módja az ember célzatos megfigyelésének, amely ma már korántsem az állam monopóliuma. […] A telefonos lehallgatásokat nem csak a rendőrségi vagy az állambiztonsági szervezetek gyakorolják ma már – írta másfél évtizeddel ezelőtt Jacques Derrida” – veti papírra a közíró.25 Felvázolva egy magánosított orwelli rendőrállamot. Ahol a privátérdek dirigálja az adatönkényt. „Az idegen fülek és tekintetek számára hozzáférhetetlen terek – magánterek és köztes terek – eltűnőben vannak, a privátszféra egykor szent határait nem (vagy nem csak) az állam sértheti meg a jól vagy rosszul felfogott közérdekre hivatkozva, hanem privátcélokat szolgáló szervezetek és magánemberek is. […] Alig van hely égen és földön, amely ne lenne bekamerázva vagy »bepoloskázva«.”26 E koncepció – az adatvédelmi paranoia minősített eseteként – lényegében azt állítja: nincs itt már privacy, bárki lehallgathat bárkit. Valóban reális ez? Még ha a gyakorlatban az is volna, a jogi megítélés és következmény tekintetében a magánkémkedés, a privátszféra üzleti jellegű határsértése nem egyenrangú a közhatalom lehallgatási, megfigyelési, adatgyűjtési potenciáljával. Az állam a köztulajdont és közérdeket, polgárainak épségét – bírói felhatalmazás alapján – simán oltalmazhatja titkos hang- és videopoloska-telepítés, számítógépes kémprogram, ügynökbeépítés, személyes adatok kezelése révén. Ugyanezt egy magáncég saját alkalmazottaival, ügyfeleivel összefüggésben nem teheti. Nincs joga azok beleegyezése nélkül, konspiráltan ellenőrizni őket. Ha megteszi, bűncselekményt követ el.

Mi több, bármily furán hangzik, egy hazai ügyvédnek, vállalkozónak, újság­írónak, személyzeti tanácsadónak alanyi jogon, önerőből még arra sincs lehetősége, hogy műszakilag kivizsgálja: nem hallgatják-e le az irodáját? „Tiltottak a lehallgató eszközök felderítésére, működésének kimutatására szolgáló eszközök, illetve a titkos vizuális megfigyelés eszközei: a minikamerával felszerelt tárgyak, például napszemüveg, nyakkendő – vagy éppen a farönkbe rejtett kamera... (Feltehetően csak bűncselekmény révén kerülhettek egyes »oknyomozó« tévériporterek birtokába is az ilyen titkos eszközök.) Akkor is bűncselekmény ugyanis ezek birtoklása, ha egyes országokban korlátozás nélkül beszerezhetők. A büntetés 2-től 8 évig is terjedhet. Az esetleges használatuk során jogszerűtlenül megszerzett magán- vagy más titkok további bűncselekmények elkövetését vetik fel”27 – írja az UD Zrt. botránya kapcsán született egyik cikk. Alkotmányosan hiába emancipálódott a magántulajdon, az azt védő magánelhárítás korántsem rendelkezik olyan lehetőségekkel, mint a közvagyon oltalmazója. Teljesen legitim persze, hogy a magánhírszerzés nem kaphat olyan jogosítványokat, mint a közkémkedés. Privátim ne is lehessen csak úgy lehallgatni, mások életébe furakodni. De miért is nincs jogom nekem (vagy bárkinek) mindenféle engedély nélkül olyan eszköz beszerzésére, amellyel a saját tulajdonomat (lakás, autó, telefon, komputer) megvédhetem az illegális lehallgatástól? Mi köze az államnak ahhoz, hogy én a saját területemet átnézetem, poloskák után kutatva? A kormány válasza erre nyilván olyasmi volna: amennyiben legálisan beszerezhető a poloskairtó, akkor ez aránytalanul nehezítené a jogszerű lehallgatásokat is. Csakhogy ez mindössze részigazság. Egyrészt, ha az állam akarja üzeneteinket, beszélgetésünket, adatforgalmunkat leolvasni, ahhoz úgysem kell feltétlenül poloska, hanem bírósági jóváhagyással – a szolgáltatócég hálózatának rendszerjogosultságával – ráállnak az adott terminál IP-címén futó levelezőprogramokra, illetve a telefonbeszélgetésekre. A helyiséglehallgatást persze mindez kétségtelenül bonyolultabbá tenné. Bár léteznek már olyan ún. puskamikrofonok is, amelyekkel bedrótozás nélkül, távolról is készíthető felvétel. Szeizmikus, „optikai poloskákkal” felszedhetők és digitális jelekké alakítva továbbíthatók a zárt helyen folyó beszélgetés hangrezgései is. A bűnözők, terroristák számára pedig amúgy sem gond, hogy illegálisan jussanak poloskamentesítőhöz. Ugyanakkor a tény, miszerint: „[e] termékek jogszerű behozatalát csak a Haditechnikai Külkereskedelmi Bizottság engedélyezheti. A testület tagjait a nemzetbiztonsági, a gazdasági és közlekedési, a honvédelmi, az igazságügyi és rendészeti miniszter, a külügyminiszter és a pénzügyminiszter delegálja. Magánszemélynek, cégnek nem adhatnak engedélyt”28, a politikai kapcsolatokkal nem rendelkező – netán egyenesen a hatalom körme alatti tüskeként működő – embereket csak még kiszolgáltatottabbá teszi a magánszféra-határsértésekkel szemben.

Mint látható, az adatvédelmi paranoia szerint tombol és győzelmi tort ül a „magánávó”. De akkor miért lehet, hogy az üzleti magánbiztonsági szakma reprezentánsai csöppet sem diadalittasak? Sokkal inkább elkeseredettek? Mivel az üzleti partnerek/riválisok ellenőrzésére való törvényes lehetőségeik egyre szűkülnek. „A rendszerváltás után, mint sok más területen, adatvédelmi szempontból is átestünk a ló túlsó oldalára, hiszen tavaly decembertől az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Céginformációs és az Elektronikus Cégeljárásban Közreműködő Szolgálatától már nem kaphatjuk meg a gazdasági társaságok tulajdonosainak, vezető tisztségviselőinek, felügyelőbizottsági tagjainak a személyes adatait, anyjuk leánykori nevét és a lakcímüket sem. Ennek megfelelően a közhiteles fővárosi és a megyei cégbíróságokon is drákói korlátozásokat vezettek be a személyes adatokhoz való hozzáférés tekintetében”29 – teszi szóvá egy gazdasági elhárítócég ügyvezetője, az Üzleti hírszerzés című szakkönyv írója a biztonságpiac szaklapjában. Ez pedig szinte adóparadicsomi helyzetet teremt a partner lehúzására, kirablására szerveződött bűnbandáknak. Ugyebár az offshore állam vagy ki sem adja az offshore cég valódi tulajdonosainak nevét (sem külügyminisztériumi, sem igazságügyi, sem pedig adóhatósági megkeresésre), vagy csak az offshore stróman adatait közli. (Az offshore stróman olyan offshore állambeli személy, aki hivatásszerűen abból él, hogy mindenféle, számára érthetetlen cégpapírokat jó pénzért aláír.) Tehát nincs közhiteles cégregiszter. Sasvári Rudolf szerint hazánk a fenti intézkedéssel de facto offshore állammá válhat. „Innen már csak egy kakaslépés, és Magyarország is offshore ország lehet, már ami az anonimitást illeti. De hát mindannyian jól tudjuk, hogy kiknek az érdekeit szolgálja ma Magyarországon a transzparencia teljes hiánya, a gazdasági élet átláthatóságának és tisztaságának, ezzel összefüggésben a gazdálkodás jogbiztonságának akadályozása. A hazánkban eluralkodott adatvédelmi paranoia kifejezetten a zavarosban halászó, a cégeiket sorozatosan felszámolásba navigáló, ezzel párhuzamosan a cégvagyont eltüntető vagy a társa­ságot elérhetetlen külföldi állampolgároknak, leggyakrabban román és ukrán személyeknek eladó, illetve a Seychelle-szigetek valamelyikén vagy Delaware államban »adózó« « újgazdag vállalkozóinknak kedvez.”30

Eme – lánctartozást produkáló, adócsaló, üzlettársaikat átverő – gazdasági bű­nözőkkel szemben a tisztességes cégtulajt jóformán lefegyverzi az új szabályozás. Valójában nem igaz hát, miszerint a démoni tőke majdhogynem orwelli jogkörrel bírna. A magánnyomozó (vagy akár az oknyomozó riporter) itt épphogy leküzdhetetlen gátakba ütközik. Titkosszolgálati jellegű védelmi eszközök büntetlen alkalmazása pedig az állam (és a vele összefonódott gazdasági oligarchia) privilégiuma. „Paradox jelenség, hogy miközben hazánk két évtizede kapitalista ország, a törvény a jogos és legitim üzleti érdeket az állami érdeknél aránytalanul kisebb mértékben oltalmazza. Az üzleti titok preventív védelmét – így az előzetes biztonsági kontrollt – pedig az adatvédelem kifejezetten gátolja. Bár a magántulajdon védelmét az alkotmány és a gazdasági törvények is előírják, tisztán a piacon dolgozó magáncégeknél közel sincs olyan ellenőrzési jogosítvány a tulajdonosi-ügyvezetői kézben, mint az állami vállalatok (illetve a közszektornak beszállító magáncégek) esetében”31 – summázza a fenti tanulmány a konklúziókat. Aligha mond­ható ugyanakkor, hogy ez a – valóban szür­reális – intézkedés maroknyi „tojásfejű jogvédő” öncélú leleménye volna. Náluk sokkal komolyabb hatalmú (és veszélyes) tényezők érdeke, hogy bizonyos cégek személyi összetétele, tranz­ak­ció­listája lekövethetetlen, visszanyomozhatatlan legyen. A korrupt állammal szimbiózisban létező, közpénzből hízó maffiatőkés hálózatoké. Ugyanígy egy­értelmű, hogy nem pár tucat ortodox, doktriner feminista vívmánya, hogy a jelenleg szabályozatlan (vagy rosszul szabályozott), a fekete- és szürkegazdaságba integrálódott prostitúciót nem lehet holland mintára egészében törvényesíteni – és ezzel humanizálni, ártalmait, mellékhatásait (nemi betegségek, pénzmosás, adócsalás, erőszak stb.) csökkenteni-enyhíteni. A felnőttek által önkéntesen űzött szexpiac üldözését követelő „nősténysovinisztáknak” ehhez se hatalmuk, se befolyásuk. Az üzletág illegális verziójából tetemes (és adómentes) nyereséget bekaszáló szervezett alvilágnak azonban mindkettő van. Itt a látszólagos önellentmondás feloldása. Egyfelől igaz, hogy tömeges mérvű adatvédelmi közöny és passzivitás uralkodik. Csekély számú aktivista ezt nem is tudja megtörni. De ha az államgépezetnek (és a tőgyein lógó udvari oligarcháknak) úgy diktálja kedvük, szemérmetlen, hipokrita módon bazíroznak az adatvédelemre (s élnek vissza azzal). Személyiségi jogokra hivatkozva fedeznek bűnözőket, enyves kezű hivatalnokokat stb. Szabo­tálják még a nyilvánosság jogszerű kontroll­opcióit is.

Szigorúan ellenőrzött bíróságok

A bírósági tárgyalások (és az ott született jegyzőkönyvek, ítéletek) a külön határozatban zároltakat leszámítva nyilvánosak. Csakhogy a legtöbb polgárnak nincs ideje ott személyesen megjelenni, vagy az irattárban tanulmányozni az aktákat. „A jogalkotó nagyon súlyos adósságát törlesztette, amikor a 2005-ben megalkotott, elektronikus információszabadságról szóló törvényben létrehozta a Bírósági Határozatok Gyűjteményét (a továbbiakban: BHGY). A BHGY létrehozatala előtt a bírósági határozatok, azokon keresztül a bírói gyakorlat tulajdonképpen megismerhetetlen volt, csupán a Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint közzétételre érdemes határozatok szerkesztett változatát lehetett megismerni”32 – tartalmazza egy múlt évi beadvány. Viszont „[a]  BHGY megvalósítása, a rá vonatkozó törvényi szabályok végrehajtásaként az OIT által létrehozott adatbázis és keresőrendszer, amely a www.birosag.hu oldalon érhető el, a tapasztalataink szerint csak a törvény betűjének felel meg, a fent felsorolt funkciókat nem szolgálja. Nehezen vagy egyáltalán nem használható, és hiányos is. Az erre vonatkozó empirikus kutatásunk eredményeit összegző tanulmányunk letölthető az intézetünk honlapjáról. A tanulmány szerzőinek álláspontja szerint az adatbázis használhatatlansága részben a bíróságok nyilvánossággal kapcsolatos negatív attitűdjeire vezethető vissza.”33 Nyilvánvaló, hogy miféle intézményi ellenérdekeltségek lehetnek az adatáramlás szabotálásának hátterében. Ha profi keresőprogramokkal böngészhető, összevethető lenne egy konkrét bíró és bíróság összes ítélete, jobban kiszűrhető volna a potenciális vagy tényleges elfogultság, előítélet, részrehajlás. Cikkíró – mint azt rég kifejtette – annak sem lenne ellene, hogy létrejöjjön valamiféle „priuszportál”.34 A szabálysértési és büntetőbírósági ügyek dokumentumai jelen­leg is nyilvánosak – de kinek van ideje, türelme, hogy aktahalmokban bogarásszon? Más volna a helyzet, ha a szabálysértőket elmarasztaló határozat – az illető fotójával együtt – megjelenne egy hivatalos weboldalon. Bárki rákeres­hetne: éppen kit ítéltek el garázdaság, gyorshajtás, ittas vezetés, birtok- vagy csendháborítás, illetve keményebb bű­nök miatt. Adatvédelmi megfontolások itt oktalanok, hisz jogilag semmi differencia nincs aközött, hogy valakinek az elítélése papír alapon vagy online publikus. Vagy eleve nyilvános lehet – s akkor a hordozóközeg indifferens –, vagy nem. A publicitás sávszélességének növelése ama abszurd fennforgásnak is végét jelentené, hogy a polgárnak momentán önnön büntetlenségének igazolásáért is fizetnie, a postára fáradnia kell.

Kontraproduktív kameraiszony

Összegzés előtt annyit nyilvánvalósítanék: az adatbitorló önkény és az adatvédelmi paranoia közös ellenségeként soha nem tennék egyenlőségjelet a becsületes jogvédők és a számításból az adatvédelem mezébe bújt adatkal­márok közé. Ugyanakkor két szempontot nem árt, ha az adatjogi harcosok is mérlegelnek. Egyrészt azt, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Nem kérdés: a 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett adatvédelmi, személyiség- és polgárjogi restrikció, drákói jogszűkítés könnyen válhat a nyugati demokrácia autoimmun reakció­jává. Eme szindróma akkor jelentkezik, mikor a testet kiszolgáló védekező rendszer a „gazdája” ellen fordul. Kór­oko­zók, beteg sejtek helyett (vagy mellett) a jól funkcionáló szövetek, szervek roncsolásába kezd. Elszabadult hajóágyúként tör-zúz, míg az őáltala legyengített test valamilyen kór prédájává nem válik. Nem látja a különbséget igazi fenyegetés és fantomveszély között. Így pont azokra támad (és azoknak árt), akikért papíron létrejött. „A kínvallatás elfogadható módszerré nyilvánítása, internálótáborok létesítése, félig-meddig törvénytelen nyomozások engedé­lyezése és az emberi élet egyszerű cseretárgyként való kezelése a legközön­­ségesebb haszonelvűség jegyé­ben…, nos, mindez civilizációnknak épp azokat az értékeit kezdi ki, amelyeket itt »védelmezni« akarnak.”35 Ámde mindez fordítva is létezik. A jogvédelem, a kisebbségvédelem ugyanígy produkálhat autoimmun tüneteket. Tisztességes, viszont naiv filantrópok degradálódhatnak akaratukon kívül terror- és maffiaszervezetek hasznos idiótáivá. A demokrácia öngyilkos tendenciáit erősítve, programozott sejthalálát generálva. Baljós nemzetközi példák illusztrálják ennek valóságtartalmát.

„A központi kormány ellen harcoló fegyveres csoportoknak is bőven jutott azokból a pénzekből, melyeket az 1984–85-ös etiópiai éhínség idején gyűjtöttek össze, többek között a Live Aid koncertsorozat keretében… A Bob Geldof által életre hívott, az akkori időszak szinte minden jelentős európai és amerikai pop- és rockelőadóját megmozdító akció révén 60 millió dollár gyűlt össze – mint akkor mindenki hitte, gyógyszerre, élelmiszerre. Ezen kívül sok ország hivatalosan is nyújtott pénzsegélyt Etiópiának. A BBC oknyomozó riportja azonban kiderítette, hogy ezen pénzek egy része az akkori etióp kormányzat elleni lázadó csoportoknál kötött ki, akik a legegyszerűbb trükkökkel verték át a segélyszervezetek munkásait”36 – tudta meg nemrég a világsajtó. „Az év elején az Amnesty felfüggesztette állásából Gita Sahgal nevű munkatársnőjét, amiért úgy nyilatkozott, hogy »súlyos tévedés a tálibok leghangosabb nagy-britanniai szószólójával egy platformra kerülnünk«. Az emberi jogi szervezet múltjának ismeretében azt gondolhatnánk, hogy e kijelentésben nincs semmi különös, Gita Sahgalt mégis felfüggesztették állásából. Az Amnesty ugyanis beválasztotta egy emberi jogi petíciót előadó küldöttségbe azt a Moazzem Begget, aki nyíltan agitál a muzulmán terroristák mellett. Begg megjárta Guan­tá­na­mót, és létrehozott egy Ketrecfoglyok nevű szervezetet, amelyet ezek szerint az Amnesty vezetői emberi jogi csoportnak tekintenek. Begg nem tagadja, hogy csakugyan dzsihádista, szervezetének vezetői pedig támogatják a fegyveres terroristákat, akik fogságba kerültek”37 – számol be egy másik összeállítás. Maximális jóindulattal is feltételezhető: nem lehetetlen, hogy egyes jogvédő szervezeteket fundamentalisták, gengszterek, politikai bűnözők manipulálnak. Olyan emberek, akiknek legkevésbé az emberi jogok fontosak.

Másfelől az adatvédőknek érdemes lenne megfontoltan szelektálni, ügy­hierarchiájukat józanabbul felállítani. Nemrég volt a 2010-es adatvédelmi nap. Ekkor térfigyelési viszonylatban a Társaság a Szabadságjogokért képviselője, Hüttl Tivadar elmondta, „a magánszféra sérül a térfigyelő kamerák megfigyelése esetében, mivel az egyének részéről nincs hozzájárulás a megfigyelésre. Felvetődik a kérdés, hogy valós-e a veszély és az állandó készenlét, vagy nem, és inkább eltúlzottak és hiszterizáltak a biztonsággal kapcsolatos félelmek. A jogvédő úgy látja, hogy a hatalom konszolidációjának hatékony módszere, hogy a jó vezető meg tudja védeni az állampolgárokat. A kamerás megfigyelésnél, ha tartós megfigyelés, általában a hátrányos helyzetű csoportok megfigyelése a leggyakoribb, és így nő a kirekesztés jellege.”38 Nemigen szorul bizonyításra: a köznépi, józan paraszti felfogás ezt életidegen okoskodásnak vélelmezi. És sokkal inkább osztja Hársch Bernadett, a Bács-­Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság századosa által előadottakat, hogy mióta Baján 2007. augusztus 1. óta üzemel a térfigyelés, „31,4%-kal csökkent a bűncselekmények száma”.39

Árnyaltabban ugyan, de szerzőként magam is úgy látom: a közterek bekamerázásának előnyei megközelítik, sőt felülmúlják azok hátrányait, kockázatait és mellékhatásait.40 Jelentős részben mitológiai tévhit, hogy a különböző mesterséges figyelőrendszerek determináltan leszűkítenék az emberi jogokat. Ezzel a lózunggal ugyanúgy nem lehet mit kezdeni, mint „az” internet, „a” média lélekromboló voltát taglaló kirohanásokkal. A kamera csak eszköz, ami használójának szándékától függően dolgozik. A nyilvános tereket monitorozó videohálózatok csak a leegyszerűsítő, ellenségkép-alapú mentalitásban vezetnek közvetlenül a diktatúrához. Ami ezen felfogást érvényteleníti, az pont a köz- és magántér demokráciákban szokásos elválasztása. Hogy más normák vonatkoznak a személyes és a közösségi léthelyekre. Amit szabad rög­zíteni egy sétálóutcán, azt tilos a magánházban. A diktatúrát a valódi „néphatalomtól” a megfigyelés céljának-helyének alkotmányos korlátozása különbözteti meg. A nyilvános kamerák alibit igazolhatnak egy ártatlanul megvádoltnak, vagy bizonyíthatják az elkövető bűnösségét. Egyesek szerint a kamerák túlhatalmat adnak az erőszak­szervezeteknek. Valójában pont ellenkezőleg. Az Egyesült Államokban szinte minden rendőrautónak van fedélzeti videokamerája. A legbrutálisabb rendőr is meggondolja, összerugdossa-e a földön fekvő gyanúsítottat a „fekete doboz” gépszemei láttára. Sokkal több a jogsértő „privacy-tiprás” ott, ahol nincs kamera, mint ahol van. Iskolában és hadseregben gyakori divat a megalázó beavatási szertartás. De ha a folyosón kamera van, ami monitorban végződik a portás (az ügyeletes tiszt) szobájában, akkor kevésbé merészelik szadista hajlamú végzősök, öregkatonák beráncigálni az újoncot a WC-be. Hisz tettüknek videokazettán nyoma marad. Ha a kihallgatásnál ott a képfelvevő, a rendőr nemigen fog kezet emelni a gyanúsítottra. És az se vádolhatja meg igaztalanul a vizsgálót.

Olyan társadalmi fennforgásnál – s bizton­ságérzeti klímánál –, ahol a lakosság 80-90 százaléka még a teljesen korrekt, legitim adatvédelemre is immúnis, talán nem a potenciális védőernyőt kínáló nyilvános kamerák elleni hadjárat a legnyerőbb startpozíció az információvédelmi prevenció megkedveltetésére. Miként az is biztos: aligha a tisztán piaci magánszektortól és magánnyomozótól kell elsősorban félteni adatainkat. Jelen pillanatban ők nem férhetnek hozzá legálisan többhöz, mint bármely állampolgár. A kompromat-iparágon az lendíthet nagyot, ha a pártok gát nélkül hozzáférnek adatainkhoz, a lakosságnak viszont a hatalom (a cégnyilvántartó, a bíróság) digitális irattárait kusza és/vagy befalazott labirintussá teszik. Vannak egyfelől a túloldali pártoknak rejtőzködő mágnásai, akik egyetlen telefonkönyvben sincsenek benne. Mondjuk, hogy előéletük okán konspirálnak. Léteznek ugyanakkor olyan adatnyilvántartások, melyekben személynévre nem lehet rákeresni, csak címre, helyrajzi számra. Nagy könnyebbség ez a kampánycélú név- és címlista a pártoknak dolgozó ún. biztonsági szakvállalkozások, a belpolitikai magánhírszerzés számára. Könnyebb így a titkos környezettanulmány legyártása, ha név és cím már az indulásnál összefut egy adatsorban. Nem kell megkenni okmányirodai, földhivatali bürokratát, a megrendelő eleve szállítja a terep­adatot, az ő dolguk már csak a kijelölt objektum „betechnikázása”, a célszemély lekövetése. Tehát a magánszemély és magáncég által felfogadott magánnyomozó, az olvasók által „futtatott” újságíró hatósugara ezáltal szűkül, a párt- és kormányoligarchiáé azonban veszélyesen kitágul. Az állam információszerző előjogairól nem is fog lemondani. Maximum azt lehet csinálni, hogy a védekezés – preventív honpolgári adatszerzés, defenzív üzleti magánelhárítás – lehetőségeinek növelésére teszünk kompenzáció gyanánt javaslatot. Igaz, hogy ehhez bizonyos periferiális adatvédelmi tabukat fel kell adni, hogy a lényeg átvészelje a zord időjárást. Az etnikai-vallási, céges adatkezelésben középutat ajánlott találni az adatkalózkodó jogsértés Szküllája és az adatvédelmi paranoia Kharübdisze között.

Jegyzetek

1          http://mti.hu/cikk/470597/

2          http://www.origo.hu/itthon/valasztas2010/kampanynaplo/20100409-a-fidesz-reakcioja-kubatov-gabor-felveteleinek-kikerulesere.html

3          http://www.hirszerzo.hu/cikk.adatpiaci_partkartell.144618.html

4          http://www.privatbankar.hu/html/cikk/cikk.php?kommentar=29805

5          http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=aktualis/ajanlasok&dok=20100121_ABI_1

6          http://atv.hu/belfold/20100125_rovid_kampany_video

7          Lásd 2. lábjegyzet.

8          http://w.blog.hu/2010/01/11/he_paraszt_2

9          http://kuruc.info/r/35/54209/

10        http://www.hirszerzo.hu/cikk.pisztoly_bilincs_es_szamurajkard_-_vizsgalat_indult_egy_rendorno_ellen_138491.html

11        http://hvg.hu/velemeny/20091109_nepszamlalas_Ttabuk

12        Révész Sándor: A múlt köde. 1998–2002. Negyvennyolc hónap a közelmúltból. Népszabadság Könyvek. Bp., 2006, 44. o.

13        http://nol.hu/belfold/solyom_visszadobta_a_nepszamlalasi_torvenyt

14        http://www.origo.hu/itthon/20091207-2011-nepszamlalas-kerdesek-a-fogyatekossagrol-lesznek-a-vallasrol-nem.html

15        http://www.jogiforum.hu/hirek/20379

16        Uo.

17        Szerzői megjegyzés: rengeteg kifogás merül fel a népszámlálási adatok vallási-etnikai relációjának statisztikai használhatósága kapcsán. Ezeket részben cikkíró is osztja. Ugyanakkor nemigen tud jobb módszert, amivel kideríthető: milyenek egy adott országban az ott létező etnikai, vallási, szexuális identitások stb. lélekszámarányai? Persze lehet reprezentatív minta alapján mini-népszámlálást tartani, de a tipikus fenntartások ott is ugyanúgy érvényesek. A kiválasztott 1000-1500 főt ugyanúgy előzetes beleegyezésük nélkül teszik a felmérési név- és címlista szereplőjévé, mint a teljes populációt, s a nagy számok törvényei alapján a válaszolók közt ugyanolyan vagy nagyon hasonló arányban lesznek jelen a választagadók, illetve a kétes, bizonytalan, hamis stb. feleletek. Ezeket lehet ugyan módszertanilag itt-ott korrigálni, de csak az objektíven meghúzott hibahatárig. Ha a cigányság (vagy bármely humán populáció) állapotáról/helyzetéről akarunk tényeket, akkor a szakirányú kutatásokat vegyük kézbe. Ha viszont a cigányság (vagy bármely humán populáció) identitásukat felvállaló tagjainak lélekszámáról akarunk tényeket, akkor a legreprezentatívabb (mert teljes népességi) mintán készült népszámlálás böngészése javallott. Az olyan kérdéseket, hogy „Hogyan éled meg, hogy bár te nem tartod magad romának/cigánynak, mások mégis annak tartanak + diszkriminálnak miatta?”, valamint „Ön kiket tart cigánynak, hogyan definiálja mások Ön által vélelmezett cigányságát/romaságát?”, tényleg nem népszámlálás, hanem szociológiai/szociálpszichológiai mélyinterjúk során kell feltenni. De pl. a cigánysággal összefüggésben értelmetlen olyasmit állítani: az, hogy a népszámláláson fakultatív alapon válaszolhat valaki az identitását firtató kérdésre, reális veszélyt jelenthet rá nézve a jövőben, Ugyanis a militáns rasszisták (pl. a romagyilkosok) nem az alapján jelölik ki áldozataikat, hogy „romának vallotta magát, tehát lelövöm”. Hanem úgy:  „szerintem cigány, bőrszíne, külseje alapján én cigánynak tartom, tehát lelövöm”. A fajüldözőket soha nem érdekelte, ki tartja magát egy adott kisebbség tagjának. Mindig ők határozták meg önkényesen, kik tartoznak oda. Ha a rasszisták ma, Magyarországon ki akarnák deríteni, ki milyen származású, akkor nem a fakultatív népszámlálási önbevallásokra akarnák rátenni a kezüket, hanem a zsinagógák anyakönyveire, a levéltárakban őrzött családfa-okiratokra, a névmagyarosítási kérelmek irattárára stb. Egy terrorista mozgalom eleve szimbolikus jelképembereket vagy (pl. bőrszín alapján) jól beazonosítható származásúakat fog célpontnak választani. Ha pedig diktatúra lesz, ott vannak a fenti, lefoglalható „származási adatbázisok”. A jogállamban informálisan működő hétköznapi előítélethez-kirekesztéshez viszont eddig sem kellett semmiféle népszámlálási adat. Prímán megtette az emberi korlátoltság, a konkrét negatív tapasztalatokból levont helytelen általánosítás.

18        http://www.asz.hu/ASZ/tanulmanyok.nsf/0/79ED5720B293EBC9C12574F30031B5C7/$File/t206.pdf 9–11. o.

19        Uo.

20        http://www.hirszerzo.hu/cikk.intim_adatokra_is_rakerdeznenek_-_on_elarulna.151401.html

21        http://www.fn.hu/archivum/20021205/torvenyessegi_aggodalmak_egyhazi_tamogatas/

22        http://hvg.hu/itthon/20091026_nepszamlalas_vallas

23        Lásd 11. lábjegyzet.

24        http://index.hu/tudomany/valltud0711/

25        Szilágyi Ákos: Lehallgatók lehallgatása. Ken­­taur­beszéd. Népszabadság, 2010. március 14.

26        Uo.

27        http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=285174

28        Uo.

29        Sasvári Rudolf: A vállalati biztonsági ellenőr­zések fontossága. Detektor Plusz, 2010. 17. évfolyam, 1–2. szám.

30        Uo.

31        Uo.

32        http://www.ekint.org/ekint/ekint.news.page?nodeid=299

33        Uo.

34        http://www.nol.hu/velemeny/lap-20081107-20081107_korai-31

35        Terence Kelly: Az Ész kegyetlen csele. A modern-posztmodern konfliktus a 24-ben. 24 és a filozófia. Jack szerint a világ. Szerk.: Jennifer Heart Weed, Richard Davis és Ronald Weed. Hajnal Kiadó. 2010, 239–240. o.

36        http://www.hirszerzo.hu/cikk.we_are_the_world_-_fegyverekre_is_jutott_a_live_aid_penzebol.142188.html

37        http://www.metazin.hu//node/2069

38        Adatvédelmi Nap 2010. Kamerás megfigyelés Magyarországon. Detektor Plusz, 2010. 17. évfolyam, 1–2. szám.

39        Uo.

40        href="http://nol.hu/archivum/archiv-344673">http://nol.hu/archivum/archiv-344673

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges