Varsányi Erika

Nyomtatóbarát változat

„Minden dolgot összefűz valami hasonlóság, minden példa sántít, és a tapasztalatból levont egyeztetés mindig csonka és tökéletlen, mégis összekapcsoljuk a hasonlatokat valamelyik ízüknél fogva. Így szolgálnak a törvények, és így lehet ráhúzni őket minden dolgunkra valami nyakatekert, erőszakolt és körmönfont okoskodással.
(…)
Még az igazságnak sincs meg az a kiváltsága, hogy bármikor és bármi módon élni lehessen vele. Használatának, ha mégoly nemes is, megvannak a maga körülírásai és korlátai. Sokszor megesik, mert ilyen a világ, hogy nemcsak haszontalanul, de károsan, sőt, elferdítve súgják a fejedelem fülébe. Azt sem hiteti el velem senki, hogy valamely szent intelmet ne lehessen helytelenül alkalmazni, és hogy a lényeg érdekét nem kell-e sokszor alárendelni a forma érdekének.”
Montaigne

Az alábbi dolgozatban megkísérlem átlátni azt az összefüggést, amely a tudományos és mindennapi tudás, a szociálpolitikai programok és a szakmai cselekvés közötti dinamikát mozgatja. Feltételezem, hogy a szociális szakma olyan tapasztalati tudásra tesz szert, amely alkalmanként felülírja a tudományos kutatásokba és szociálpolitikai koncepciókba foglalt állításokat. Amellett próbálok érvelni, hogy esetenként a tapasztalati tudás is a kutatási anyagok megbízhatóságának és érvényességének rangjára tarthat igényt, mivel az életvilágról tudósít, s ha a kutatásokon alapuló szociálpolitikai doktrínák és a gyakorlatból merített ismeretek eltérnek egymásról, a beavatkozás eredményessége kétségessé válik. A gyakorlati cselekvés lehetőségét számos esetben a szociálpolitika normatív tartalma szűkíti, s az ebből fakadó feszültségek éppen a legfőbb cél: az integráció megvalósulása ellen hatnak. Az állítás kategorikusságát enyhíti, hogy számos jogszabály előkészítésében gyakorlati szakemberek is részt vettek. Az is tény, hogy a társadalom minden csoportja, tehát azok is, akik nem professzionalisták, rendelkeznek tudással önmagukról, s bizonyos korlátok között a tágabb világról is, s ez a laikus tudás, ami sötét hi­edelmeket és másoktól szerzett vélekedéseket egyaránt tartalmazhat, különböző cselekvéseket vagy ellenkezőleg: tehetetlenséget indukál, amely interakcióba lépve más tudásokkal és akciókkal, összetevője annak, amit valóságnak hívunk.

Három példázat

Szakmai gyakorlatomból három esetet idézek fel. Bár mindhárom egyedi történet, a köznapi gondolkodás mégis elkerülhetetlenül típusokba sorolja őket. A szociálpolitika és a jogvédő gyakorlat is olyan tudás nevében lép fel, amely szintén típusosságban ragadja meg a valóságot. A két tudásmező – azaz a szakmai-mindennapi tapasztalati és a politikai-ideológiai – közötti eltérések feszültséget generálnak.

Fiatal nő jelentkezett az intézményben családjával, mivel a nagyszülőkkel kialakult konfliktus következtében el kellett hagyniuk közös lakásukat, s az éjszakát az utcán töltötték. A divatosan öltözött, magabiztos, szinte írástudatlan asszony még semmilyen önálló kereső munkát nem végzett. Visszautasított minden ajánlatot a munkakeresésre, öntudatosan közölte, hogy családi vállalkozásuk jómódot biztosít számára is.

Kapcsolati hálójából, hivatkozott családi jövedelemforrásaiból, ügyeskedéseiből sejthető volt, mi az a tevékenység, amelyből a jómód épült. Viselkedésével azt sugározta, hogy a felkínált átmeneti biztonságot, az ehhez társuló személyes támogatást természeti adottságként fogadja. Az újrakezdés lehetőségét nem ragadta meg, bár teátrálisan fogadkozott, hogy szakít a szülői életmintával. Gyerekkorából azt idézte fel, hogy a szülők mennyire nem foglalkoztak a gyerekek tanulásával, ami egyébként intelligenciája miatt különösen nagy veszteség. A családgondozókkal szembeni viselkedése kontrollálatlan volt, majd előítéletességet tulajdonított nekik, amit egyetlen tényre alapozott: azt várták el tőle, amit mindenki mástól, azaz tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ne szoruljon intézményi segítségre. Az együttműködést azzal tagadta meg, hogy az „ő szokásaikat és viselkedésüket” mások úgysem érthetik, s a többi klienst is negatív érzésekre hangolta. Végül is sikerült bevonni egy képzésbe, aminek a pillanatnyi előnyei voltak vonzóak, de a sikeres befejezéshez szükséges minden szabályt kijátszott. Nyílt szembeszegülése és jelenlétének destruktív hatása miatt rövidre kellett szabni az intézményi befogadást.

Mindez egy olyan intézményben történt, amelynek az akkori törvény teljes körű ellátást írt elő. Vajon a jogszabály megalkotója milyen tapasztalatokkal rendelkezett a hétköznapi valóságról, arról az életvilágról, amelyben az adni és a kapni, a szabályozni és a felszabadítani között egyensúlyozva juthatnának érdemi változásig a részvevők? El lehet-e tekinteni attól, hogy a kulturális fejlesztés feladata magában foglalja a juttatás és megvonás alkalmazásával közvetített morális normákat?!

Szintén 30 év körüli az az ugyancsak cigány (de más etnikai csoporthoz tartozó) fiatalember, aki állami gondozottként alapított először családot. Ebből a kapcsolatából két gyerek született, akik szintén állami gondozásba kerültek: az idősebb kisfiú nevelőszülőkhöz, a testileg és szellemileg súlyosan beteg kislány pedig folyamatos gondozást nyújtó intézetbe. A gyerekek anyjától alkoholizálása és csavargásai miatt megvonták a szülői jogokat. Az apa második házassága kiegyensúlyozottabbnak indult, mivel a szintén állami gondozott új feleség nevelőanyja egy kis házat vásárolt a párnak lakhelyül, ahol önálló életet kezdhettek. Miközben a fiatalember minden lehetséges munkát elvállalt, hogy jövedelméből fokozatosan berendezze és komfortosítsa a lakást, komoly küzdelembe kezdett nagyobbik gyereke visszaszerzéséért. A kisfiú nevelőszülője egyrészt a gyerek különböző pszichés zavaraival, másrészt az apa állítólagos érdektelenségével indokolta, hogy korainak tartaná a gyerek visszahelyezését az apához. A hivatalos tárgyalás során a hatóság képviselője az apa bátortalan ellenvéleményét az alkalmatlanság igazolásaként rögzítette, és megtagadta a gyerek visszahelyezését a családba. A nevelőszülő pedig az intézményi támogatottság pozíciójából hasonult a hatósági stílushoz, és pedagógiai igényességét demonstrálta.

Többszöri tárgyalás során kellett az apának elviselnie a durva, lekezelő hangot, szándékainak semmibevételét, állításainak meghazudtolását s azt, hogy olyan dolgokat kérnek rajta számon, amelyek feltételeit az állami intézmény elmulasztotta teljesíteni. Szülői alkalmasságát nem pozitív erőfeszítésein mérték, hanem azon, hogy hányszor látogatja – a lakóhelyétől csak nagyon körülményesen, súlyos anyagi terhet jelentő utazással megközelíthető – intézetben fekvő, folyamatos egészségügyi szakellátást igénylő másik gyermekét. Arról azonban elfelejtették tájékoztatni az apát, ha lakóhelyéhez közeli kórházba szállították a gyereket.

Eközben a nevelőszülőnél elhelyezett kisfiú és az új házasságban születendő gyerek fogadására folyamatosan alakította a házat, az ehhez szükséges jövedelemért feketemunkát vállalt, amelyért nem kapta meg a bérét, majd állandó éjszakás beosztásban végzett munkát, hogy napközben segíthessen a családnak. Ezután munkanélküliként a legdermesztőbb téli hidegben biciklin bekarikázott a több km-re levő városba, hogy munkához jusson.

A hatósági határozat megtámadása eredménnyel járt, a kisfiú hazaköltözött, ahol egy kis tanulósarok várta. Rövid időn belül megszűntek pszichés tünetei, a helyi iskolában figyelemmel kísérték fejlődését, felismerték és értékelték képességeit. Ehhez a küzdelemhez az apa két forrásból meríthetett erőt: abból az elhatározásból, hogy saját sorsát nem akarja gyerekeiben folytatni, másrészt abból a rendkívüli gondoskodásból, irányításból, amelyben felesége nevelőanyjától részesültek.

A harmadik történet helyszíne egy olyan falu, amelynek gazdag kulturális hagyományai és élénk közösségi élete már csak történelmi emlék. A falu kirívó szociális feszültségei az egyes társadalmi csoportok térbeli elhelyezkedésében is megjelennek: elkülönül egymástól az új telep és a régi falu. Ez utóbbiban is számos viszonylag új ház található, amelyek közül néhányban cigány családok élnek. Házukat munkahelyi támogatással vagy rendszeres jövedelemre felvett hitelből építették a ’80-as években. Miután munkanélkü­livé váltak, már nem tudtak továbblépni: volt, ahol félbemaradt az építkezés, az eredetileg tágas épületek többségében összezsúfolódtak az időközben felnőtt és családot alapított nemzedékek. Az új polgármester legfőbb programját „a cigányok” fogalomba sűrítette, rögeszmeként ismételgette a szót. Még az előző testület kötött szerződést egy vállalkozóval, aki egyszerű segédmunkát biztosított néhány helyi lakosnak, akik történetesen cigányok voltak, s akik számára ez a minimális bér is fontos jövedelemforrást, de legfőképpen rendszeres tevékenységet jelentett. Az új testület nem hosszabbította meg a szerződést, így a szélnek eresztett kis csoport tagjai a segélykérők számát szaporították, „alapot adva” a polgármester gyűlölködő indulatainak. Bármi is lehetett a szerződés felbontásának indoka, a foglalkoztatás lehetséges és elvárható bővítése helyett úgy számoltak fel munkahelyeket, hogy ezt a döntést a testületen senki nem kérte számon.

S miközben a helyi testületek kontrollját az autonómia nevében kizárja a jogszabály, nem tagadható, hogy a helyi lakosok és javaik biztonságát, a közösségi programok megrendezését, az iskolai órák nyugodt megtartását a csapatokba verődő, iskolázatlan és munkanélküli fiatalok agresszív viselkedése folyamatosan fenyegette. A polgármester elszigetelődött, s mire az ombudsmani vizsgálat elindulhatott volna, új választásra került sor. 

A „szegények”, „cigányok” mint többes számú kifejezések a típusalkotás és a túlzott általánosítás, azaz előítéletesség kényes határvonalán helyezkednek el. A többszöri tapasztalatból keletkezik a típus, típusmeghatározás nélkül a tapasztalatokból nem lehetne rendszert alkotni, s nem lehetne konceptualizálni az emberi-társas viszonyokat.

„A világot magyarázva minden megtett lépés mindig korábbi tapasztalatokon alapul: ezek lehetnek saját közvetlen tapasztalataim vagy olyan tapasztalatok, amelyeket embertársaim, mindenekelőtt szüleim, tanítóim stb. adnak át nekem. Mindezek a másoktól szerzett és közvetlen tapasztalatok bizonyos egységgé állnak össze annak a tudáskészletnek a formájában, amely vonatkoztatási sémául szolgál világmagyarázatom lépéseihez. Az életvilágban szerzett minden tapasztalatomat erre a sémára vonatkoztatom, s így az életvilág tárgyai és eseményei eleve a maguk típusosságában jelentkeznek számomra…1

A típusokba sorolás logikai művelet, melyet a tapasztalati tudás s az ehhez társuló érzelmek dinamikája működtet. A politikai következményeket tekintve összekapcsolódik a logikai és a pszichológiai szint, csoporthoz társulnak az indulatok.

A típusok mint halmazok határvona­lainak mozgatása a (szociál)politika részéről ellenreakcióhoz vezetett a mindennapi gondolkodás szintjén. A szociálpolitika évtizedeken keresztül a szegényekről beszélt általában, majd amikor állami beavatkozást követelt, a legszegényebb csoportra, a cigányokra hivatkozott – okkal, de a sajátos­ságok mellőzésével. Amikor pedig a többségi társadalomba egyre mélyebben bevésődött ez utóbbi csoport támogatottsága, akkor társadalomtudósok és jogvédők kezdtek tiltakozni a szegénység etnicizálása ellen. A „bevésődés” az együttélés egyre drámaibb anomáliából is fakadt, mivel a kulturális mintáktól s az ahhoz kapcsolódó készségektől függően különbözőképp küzdenek meg a szegénység terhével az érintettek. Ezután a különböző statisztikák hiába prezentálták már a szegények csoportját olyan nagyobb halmazként, ami csupán részleges átfedésben van a cigányokéval, a mindennapi tapasztalat megalkotta a típust, az indulatok szintjén lezárta a képlékeny halmazok határvonalait, s kialakította azt a kép­zetet, hogy „az állam a cigányokat tekinti szegényeknek, őket támogatja. Pedig… és miközben…”

A típus azonban nemcsak az ismétlődés, a rögzült tapasztalat konstrukciója, hanem annak a doktrinerségnek is a terméke, amely két évtizeden keresztül elfedte a civilizációs deficitet, a kulturális-életmódbeli elkülönülést és a valóság eltérő megtapasztalásából s az erre épülő tudásból fakadó kölcsönös taszítást.

A szociálpolitika mellett a néprajzi-antropológiai interpretációk is torzították a valóság észlelését. Az idilli cigány közösségek felidézése és újjáélesztésének igénye a „kulturális másság” dicséretével retardált öntudatot sugallt, másfelől olyan gyakorlatokat ösztönzött, amelyek még inkább eltávolították a társadalmi mobilitás esélyétől a kisebbség tagjait: kosárfonó tanfolyamokkal és hasonló képzésekkel, a hagyományos mentalitások, szokások idealizálásával, amelyek közül sok egykor a zárt közösségben még valóságos le­hetett, de mára naponta cáfolható legendává sorvadt. Ez a szemlélet a közösség túlélési stratégiájaként értékel minden életmozzanatot, s ily módon funkcionális jelentőséget tulajdonít az integráció szempontjából diszfunkcionális maga­tar­tás­módoknak is. E tudomány a múltba fordulva tradíciókat idéz fel, de keretei között mégsem kap helyet a történelem, amelyben a cigány közösségek súlyos tehertételei gyökereznek. Európában ugyanis évszázadok óta egyre nehezebb boldogulni identitást alakító írásos történelem, egyáltalán írásbeliség, tételes és normatív vallási hagyomány, agrártapasztalatok s az ehhez társuló életszervezés (pl. jövőre irányultság, tervezés, ismeretek gyarapítása, családi munkamegosztás) s a tulajdon tiszteletének kollektív tapasztalata nélkül. Mindezzel a hiánnyal megküzdeni az érintettek és a közjót szolgálók közös feladata, de ehhez annak belátása is szükséges, hogy a hagyományos tevékenységek megélhetési forrásként hasznosítható készségeitől nem kirekesztéssel, kultúrájuk leértékelésével fosztották meg a közösségeket, azaz a többségi társadalom ezért nem tehető felelőssé.

Ez persze nem jelenti azt, hogy más tekintetben nem sújtotta és sújtja jelenleg is a közösség tagjait másfajta depriváció és megalázó kitaszítás, beleértve életük veszélyeztetettségét is. Viszont akit bűnösnek (azaz – ebben az összefüggésben – általában rasszistának) minősítenek, az igyekszik ezt elhárítani, amiből egyenes út vezet a gyűlölethez.

Ez is mindennapi tapasztalat – csak az árnyalás követelménye miatt szükséges mindkét irányból közelíteni.

„Az emberi jogokról kiadott nagy jelentőségű nyilatkozatok gyengesége és ereje egy­aránt abban rejlik, hogy az ideális állapotról szólva túl gyakran megfeledkeznek arról, hogy az ember nem a humanitás elvont fogalma, hanem a hagyományőrző kultúra által veszi birtokba a környező világot, amelyben nem egy olyan terület létezik, amelyet még a legforradalmibb változások is érintetlenül hagynak.” 2

Visszatekintés mint szakmai önreflexió

A különböző transzferek közül az alanyi jogon biztosított család- és gyerektámogatások s egyéb jövedelempótló juttatások a megélhetési válságba kerülő rétegeket érintik elsődlegesen. Az ismert és számtalanszor ismételt ál­lításra ezúttal csak utalva: a rendszerváltás gazdasági következményei legmélyebben a vidéken élő és/vagy iskolázatlan, szakképzetlen, egykori segéd- és betanított munkásokat sújtják. Közöttük nagy arányban és legmélyebben a cigányság tömegeit. Ennyi szűrhető le tömören a szociálpolitikai kutatásokból. Ehhez képest húsz év múltán a rasszizmus radikalizálódása, terjedése és a nyomor elmélyülése a két tendencia szoros összefüggésére utal.

Az egész társadalmat fenyegető feszültség mellett elsikkad számos további kérdés:

Változtattak-e a jóléti támogatások az érintettek életminőségén és perspektíváin, azon – az egyébként nem mellékes körülményen – kívül, hogy optimális esetben néhány napra biztosították számukra a túlélést (optimális eset alatt a rendeltetésszerű felhasználást értve)?

Miért nem volt nyilvánvaló, hogy a napi túlélésre berendezkedő élet tartósítja a tudatlanságot újratermelő kulturális mintákat?

Átsegítették-e a szegény embereket és a megvetett cigányokat a társadalmi szakadék hídján?

Felismerhető volt-e, hogy az adományozó láthatatlan kéz az önkormányzati közvetítés révén személyes függőséggé alakul?

Nemcsak gazdasági érvek szólnak a differenciált és feltételhez kötött támogatás mellett, hanem az a morális racionalitás is, hogy ez közelít leginkább az igazságossághoz. A feltétel nélkül biztosított jóléti támogatások melletti érvek nem számolnak ugyanis sem a részvétel, sem a fejlesztés közvetlen és közvetett hatásával. Az iskolalátogatáshoz kötött támogatás pl. az intézményes világhoz kapcsolhatja a leszakadt családokat, s hasonlóképp a szakmunkásképzéshez kötött családi támogatás az egyéni mobilitás lehetőségét és a közösségi fejlesztést jelenthetné. A feltétel büntetésként történő értelmezése valójában azt sugallja, hogy bizonyos mutatók önmagukban jogosultságot alapoznak meg, s ezzel nem tesz különbséget aközött, aki változtatni szeretne a helyzetén, s ehhez kap megerősítést, valamint aközött, aki beletörődött, vagy éppenséggel természetesnek is veszi, hogy a minimális támogatás is elegendő a túléléshez. A támogatások fel­tételhez kötése magában rejti azt a lehetőséget, hogy a támogatott gyakorolhat kontrollt önmaga fölött, s ebben a folyamatban megragadhatja saját életének egyszeriségét és értékét, ez éppenséggel nem büntetés, hanem valamely teljesítmény elismerése. A döntés lehetősége a felelősség révén a szabadságot közvetíti, az így elnyerhető individualitás pedig kiszakadást jelent a csoport­identitást erősítő béklyókból, a magasan kvalifikált értelmiségiek individuális teljesítményükkel hitelesítik a csoport kulturális értékeit.

„(…) a szubjektumok individualitásuk kibontakozó tudatával egyidejűleg erősödő függést is kialakítanak azokkal az elismerési viszonyokkal szemben, amelyeket számukra szociális környezetük életvilága kínál. Az individualizáció és az elismerés belső összefonódásából (…) származik az emberi lény különös sebezhetősége, melyet a „megvetés” fogalmával jellemezhetünk. Mivel az ember normatív énképe (…) a többi ember állandó visszaigazolásának lehetőségérbe épül, ezért a megvetés tapasztalata egybefonódik az – egész személyiségének identitását fenyegető – megsértés veszélyével.”3

Az „egzisztencialista” szociális munka (existential social work) elmélete is az egyéni szabadság és a felelősség elválaszthatatlan összefüggésére, a személyiség egyszeriségének tiszteletére épít.4 S hasonló filozófiai talajon vitatkozik E. Frankl pszichológus a szakmáját is uraló „pándeterminizmussal”, amikor azt állítja:

„Az emberi szabadság korlátozott szabadság. Az ember nem független körülményeitől, csak abban szabad, hogy velük kapcsolatosan állást foglaljon, de azok nem határozzák meg egyértelműen. Végső soron rajta áll a döntés, hogy aláveti-e magát a körülményeknek, vagy [azok] maguk alá gyűrik őt. Van ugyanis egy játéktér, amelyen belül a dolgokon felül tud emelkedni, és csak ezzel jut fel a tulajdonképpeni emberi dimenzióba. (…) Szabad voltunk negatív aspektusa egy jelenségnek, amelynek pozitív aspektusát a felelősségteljes lét adja.”5

Tévutak és kísérletek

Az afrikai szintű nyomor elsősorban a vidéken, főként a falvakban élőket sújtja. A teljes foglalkoztatottságot, mint lehetőséget és kényszert, az itt élők számára az – eredetileg hatalmi kényszerrel létrehozott – agrárüzemek teremtették meg, amelyekben szakmunkások alkalmazására is egyre szélesebb lehetőség nyílt a 80-as években. A közös (fizikai) munka révén az integráció természetes módon valósult meg, ugyanúgy, ahogy a nagyipar segéd- és betanított munkásai körében. A cigányság történelmi útját terelte más vonalra az együttes munka: elsajátíthattak olyan készségeket, amelyek megtanulására évszázados elkülönültségük során nem volt módjuk. Az együttélés korántsem volt problémamentes, hiszen azok a települések „cigányosodtak el”, amelyekben az elsorvasztás állami politikája eredményes volt, így az egyébként is reménytelen helyzetű és szegény falvakat éppen azok hagyták el, akik igényesebb életvitelükkel mintául szolgálhattak volna, mindezek ellenére elindultak tanulási folyamatok házépítésben, szokásokban.

A mezőgazdasági üzemek szétverése vagy magánbirtokokká alakítása és az ún. családi kisgazdaságok ideológiai indíttatású és minden szociológiai-gazdasági feltételt nélkülöző jobboldali populista programja legalább annyira felelőssé tehető az egyes régiók­ban élők tömeges elnyomorodásáért, mint a reménytelenségbe való passzív bele­­tö­rődésért a baloldalinak nevezett szo­­ciálpolitika. Az egyes településeken kialakult és részben gerjesztett feszültségek kevéssé ábrázolhatók azokkal a számsorokkal és kereszttáblákkal, amelyekkel a szociálpolitika a támogatásokat, illetve növelésüket szándékozta igazolni. A falvak lakói azt a valóságot élik meg társadalminak, ami a közvetlen látóterükben történik. Azok a családok, amelyek több nemzedéken keresztül kötődtek falujukhoz, ott gazdálkodtak, de kimozdulni onnan sem lehető­ségük, sem szándékuk nincs, nehezen viselik el azt a leromlási folyamatot, amely egyrészt a mezőgazdasági üzemek eltűnésével, másrészt a lecsúszott, illetve „fel” sem kapaszkodott családok folyamatos betelepedésével járt. Az előbbi hiányát nyugdíjjal vagy egyéb foglalkoztatási próbálkozással igyekeztek pótolni, s változatlanul a saját fogyasztásra termelés jelenti azt a biztonsági forrást, ami a vidéken élők számára idős korukig fenntartható.

A helyi konfliktusok kirobbanásában évtizedek során felhalmozódott veszteségek értek el egy feszültségi szintet ott, ahol a falu mint bensőséges, biztonságos kisvilág szétesett. Saját értéktelenné válásukat a legnehezebb elviselniük azoknak, akik az egykori közösségi élet emlékeivel a jelen sivárságát, lepusztultságát és a fizikai fenyegetettséget szembesítik. A lumpenizálódott vagy pusztán igénytelen családok elhanyagolt, elvadult környezete saját világuk megsemmisülésének érzelmi terhével együtt nyomasztja az egyébként is bizonytalanná vált helyi lakosokat.   

Az etnikai indulatok nem írhatók kizárólag az előítéletesség rovására, bár a bűnbakképzés és egyéb szociálpszichológiai folyamatok nyilván felerősítik a feszültségeket. A „bőrszínnel szembeni ellenállás” mint végső magyarázat túlzottan leegyszerűsíti a mindennapi interakciók variánsait, s közös politikai mezőbe tereli a legváltozatosabb észleléseket és reakciókat. Az ilyen általánosítás az egyik társadalmi csoporttal való szolidaritásra hivatkozva megtagadja a megértést és együttérzést a másiktól, akik e sérelmükre várnak elég­tételt.

Ez a hangadó jogvédők és szociálpolitikusok egy részére jellemző alapállás, miközben mások élményéről erkölcsi ítéletet mond, tabuvá tesz olyan fogalmakat, amelyek a társadalmi integráció szempontjából mellőzhetetlenek – lennének. Ilyen volt a legutóbbi időkig az egyéni felelősség fogalma, melynek segítségével például a rászorultság vizsgálata kiterjedhetne az életmódra. Állami juttatásra, így vizsgálva a dolgot, az szorulna rá, aki az önellátáshoz rendelkezésre álló for­rásokat kihasználja, aki él a felkínált munka- és képzési lehetőségekkel, aki felelősséget vállal gyerekeiért, aki vagyontárgyait, pl. a házát karbantartja. Ezzel az értékelési szemponttal szemben nyilván az vethető, hogy ez a hasonlóan tabunak számító érdemességet teszi támogatási feltétellé. Az ellenkezője, a több évtizedes gyakorlat vált ki dühöt és sértettséget mindazokból, akik szegénységüket minden erejükkel enyhíte­ni törekszenek, vagy éppen keservesen felépített biztonságukat érzik fenyegetve.

A „gondoskodó önkormányzatok” szociális tevékenysége az elmúlt 20 év során meglehetősen széles skálán moz­gott: volt, ahol kimerült a segélyek kiosztásában, s volt, ahol valóban átfogó integrációs programot próbáltak megvalósítani oktatási, foglalkoztatási és közösségi fejlesztésekkel. Tapasztalataim szerint a források bősége vagy szűkössége csak másodlagos szerepet játszott az egyes települési döntéshozók felelősségvállalásában. A törvényben deklarált helyi autonómia korlátlan lehetőséget biztosít a képviselőtestületeknek a források felhasználásában, egészen addig, hogy mit tekintenek bevételnek. Az a szociálpolitika, amely alanyi jogon nyújtott anyagi támogatásban vélte érvényre juttatni a baloldali ideológiát, elsődlegesen a szegénység enyhítésére nem különösebben elszánt helyi önkormányzatok dolgát könnyítette meg. Az önkormányzatok, illetve kistérségek apparátusának működése mindenekelőtt ebben a tekintetben szorulna fokozottabb ellenőrzésre. A fejlesztés fogalmába szigorúan beleértendő a periferikus települések infrastruktúrájának fejlesztése, a lakhatási lehetőségek, a higiéniai viszonyok korszerűsítése, a mezőgazdasági tevékenységhez nyújtandó tárgyi és szakmai segítség, közösségi-kulturális terek kialakítása. S ezek realizálásával és betartatásával civilizatórikus feladatot teljesítenének, ami hosszú idő alatt elvezethetne az együtt­élési konfliktusok fokozatos enyhüléséhez.

Az ilyen irányú kötelezettségek számonkérésével lehetne meghaladni azt a gyakorlatot, mely az újraelosztási transzferek kifizetőhelyévé minősítette le az önkormányzatokat, a rendies-paternalista viszonyok szimbolikus aktusaival is megerősítve az egyenlőtlenségek drámai kiéleződését. A képviselőtestületek többsége minden belső viszály ellenére érdekközösséggé forrt össze, mely a javak és lehetőségek elosztásánál figyelmen kívül hagyja az érdekeik képviseletére kevéssé képes helyi csoportok szempontjait.

A közösségfejlesztők a szociális diplomával rendelkezőknél lényegesen hosszabb ideje, nagyobb szakmai gyakorlattal, tapasztalati tudással jutottak el a gazdaságfejlesztés közösségi programjáig.6

A belterjes emberi jogi szócsaták és az osztogatást hirdető eszmék kevésbé bizonyultak eredményesnek a nincstelenség enyhítésében, ezzel szemben a (szociális) szövetkezetek hálózattá építése azokat is bevonhatja értelmes és hasznos, hosszú távra tervezhető tevékenységekbe, akik semmilyen tulajdonnal és gazdálkodási hagyománnyal nem rendelkeznek. A legkülönbözőbb tevékenységekre szervezendő szövetkezetek létrehozása kistérségi szinten tűnik racionálisnak, s így tágítható az eddigi helyi közmunkák szűkös kínálata olyan munkákkal s esetleg képzésekkel is, amelyek előbb-utóbb piacképesek is lehetnek. Szakmunkások mindenekelőtt a helyi infrastruktúra fejlesztésére alkalmazhatók, beleértve saját közvetlen környezetük alakítását is, emellett ismertek szolgáltatási feladatokra (házi gondozás, nevelőszülők, egészségügyben kvalifikált munka és nem takarítónő!) történő sikeres képzések is. Ez a szervezeti keret a helyi kommunális feladatok ellátása mellett a társadalmi-kulturális részvétel előnyeit is biztosíthatná. Efelé mutatna az a javaslat, amely esélyegyenlőségi program kidolgozásához kötné az önkormányzatok pályázati támogatását. (Még jobb lenne, ha a megvalósításához kötné!) Ez ellen csak az vethető, hogy az esélyegyenlőség meglehetősen elvont fogalom a konkrét teendőkhöz képest, s védjegye alatt az elmúlt évtizedek során költségvetési fenntartású állami intézmények hálózata épült ki, számos program kapott szabad utat – érdemi eredmény nélkül.

Mivel közösségimunka-programok helyszíneként elsődlegesen – bár nem kizá­­ró­lag – vidéki települések szolgáltak, az ­in­­tegráció lehetséges irányát is ezekhez a térségekhez tudom kapcsolni. A városi la­­­kótelepek, különösen a volt ipari centrumok lakói számára az említett feszültségek legalább annyira ismertek és fenyegetőek, csak itt a foglalkoztatásra, lakhatásra és együttélésre lényegesen többrétegűek a lehetséges gazdasági és kulturális megoldások.

Ismeret és tapasztalat

A szociális képzés arra a társadalomképre épül, amit a szociálpolitika közvetít. Alapfogalmai a szolidaritás és a segítés.

„…a tudás megszerzése, szétosztása és valóra váltása aktív szereplőket kíván meg. (…) A tudás inkább kisajátítást jelent, mintsem csupán fogyasztást. Megköveteli, hogy valamit tegyünk, méghozzá olyan kontextusban, amely releváns annak a konkrét szituációnak a keretein túlmenően is, melyben az adott tevékenység történetesen végbemegy. A tudás egyúttal irányítás, vezetés és bizonyos viselkedés is. Tudni tehát más szóval annyi, mint (megismerő módon) cselekedni.” 7

A „tankönyvi” tudást folyamatosan alakítják az élmények, tapasztalatok. A beavatkozásra felkészítő ismereteket azok körében alkalmazzák, akik szintén rendelkeznek tudással önmagukról és az őket övező világról. Miképp fonódnak össze ezek a tudások, s milyen világot alkot ez a tudáscsere?

Az összefonódó tudások abból a habitusból is konstruálódnak, amelyet Bour­dieu a szocializáció eredményeként a személyiségbe épült, szinte meg­kövesült hatalmi viszonyként ír le. A habitus ugyan a kulturális minták közvetítette társadalmi tapasztalat csoportlenyomata, de az egyéni kitörések, sikeres mobilitási pályák jelzik, hogy az mégsem páncél, s egyéni erőfeszítéssel levethető. A szociálpolitikai és jogvédő gyakorlat a típusalkotás révén az individualitásukban egyébként is gyenge személyiségeket szinte rátapasztja a csoportra, a „habitus” csoportsorsként értelmeződik.                                                              

A leszakadt csoportok tudása egyfelől abból a tapasztalatból épül, hogy ebben a világban megkérdőjelezhetetlen a hierarchia, ahol az ő helyük végér­vényesen ki van jelölve. Ebből következően önmeghatározásukban rögzítik is saját helyüket, s ehhez két oldalról folyamatosan megerősítést kaptak: a diszkrimináció, a megvetés egyfelől, a felmentés, az idealizálás és a gyámkodás másfelől.

Több nemzedék szocializációja azt a tudást közvetítette, hogy kívül vannak, amit bizonyos csoportok változatlanul őriznek, míg a szegénységtől sújtottak inkább apátiával azt, hogy alul. A beleszületettek ezt élik meg valóságnak, s mind az öngyűlölettel vegyes öntudat, mind a tehetetlenség, a tudatlanság ellenségessé tesz a környező világgal szemben.

A baloldali ideológia nevében történt beavatkozások folyamatosan erősítették az áldozati helyzetet, amiből szükségképpen az is következett, hogy ezért a sorsért másokra helyezhető a felelősség, s az állami támogatás nem más, mint ennek a felelősségnek a manifesztációja, ez az ún. szolidaritás, ami éppen ezért feltétel nélküli, ami a szolidaritásfogalmat is megfosztotta valódi tartalmától. Így etnicizálta a szociálpolitika a szegénységet, s eközben a feszültségekért azokat is felelőssé tette, akik hasonlóképp, ha nem is azonos mértékben, elszenvedői a gazdasági-politikai változásoknak, ám megfelelő kulturális-mentális tartalékokkal rendelkeznek a hosszabb távú túléléshez.    

Szociális munka: ancilla politicae?

Bizonyos fogalmak felszívódtak a szakma mindennapi nyelvezetébe, anélkül hogy alkalmazásukat mélyebb elemzés kísérné. Az egyik leggyakoribb a „játszma” fogalmának használata, ami közvetlenül kapcsolódik E. Berne tranz­akcionális analíziséhez. A kliensek megtévesztő, szándékosan félrevezető, nye­reségre törekvő viselkedését jellemző fogalom használata során elsikkad, hogy milyen racionális indíték rejlik e magatartás mélyén, s hogy a beavatkozó cselekvés mennyire lenne képes e játszmákból kivonni önmagát. A szociálpolitikai és jogvédő gyakorlatnak az a változata, amely mindenkor külső erők és folyamatok fátumszerű következményeként értelmezi az elesettséget és/vagy a tágabb közösséget sértő-veszélyeztető életvitelt, infantilizálja s ezzel ki is rekeszti a leszakadó csoportokat. A szegénység felszámo­lása nem pusztán gazdasági kérdés, ennek az identitásnak a levetése is szükséges hozzá. A megalázottak a kedvezőbb helyzetűekkel azonos állam polgárai, s így ugyanazon jogok védik őket, ám az állampolgári lét akkor lehet teljes, ha az egyenlő bánásmód követelménye az önbecsülést erősíti, ami erejét a tudás szélesebb horizontjából merítheti. Az állami juttatások automatizmusa jelentős mértékben járult hozzá a tanult tehetetlenség rögzüléséhez, s érdekeltté is tette az érintetteket abban, hogy számos kötelezettséget elhárítsanak azzal, hogy az a státuszukhoz kapcsolt büntetés (együttműködési kötelezettségek, életviteli-gyereknevelési szabályok, kiszabott munkavállalás). A segítségre szoruló felismerve, hogy elesettként nagyobb szánalomra számíthat, éppen a gyengeségével, illetve helyzetének sorsszerű tételezésével állíthatja maga mellé a szociális munkást, akinek a szociálpolitika szolgáltat ehhez szellemi muníciót.

Ezzel szemben a juttatási feltételek világos és jogilag is védett alkalmazásával érvényesíthetők az integrációhoz vezető kulturális minták, s kivédhetők azok a játszmák, amelyek értelmetlen, bizalmatlansággal átitatott kommunikációs zavarokba kényszerítik a támogató kapcsolatokat. A feltétel nélküli támogatás mellett érvelők nem számolnak azzal a destruktív hatással, ami a támogatottak és környezetük közötti kommunikációt ily módon formálja.

A szociális szakma képviselőinek attitűdje természetesen széles skálán mozog, közülük két szélsőséges magatartást emelek ki, amelyek közvetlenül magukon viselik az eddigi szociálpolitikai szemlélet bélyegét.

Az egyik az, amely a legváltozatosabb helyzetekre egyetlen sémát alkalmaz: a kliens(ek) felmentését, azzal, hogy „a kliens nem felelős, mivel szociális helyzete, a társadalmi megbélyegzés, a családi viszonyok, a szocializáció defektje tették azzá, amivé vált. Ezek a magyarázatok a szociálpolitika doktrínáit vonatkoztatják konkrét helyzetekre. Ez a viszonyulás a szánalom erkölcsi magaslatáról individualitásától fosztja meg a klienst, amiből a vég nélküli, „szeretgetős”, valójában lekezelő gondozás következik. A kliens sikerrel produkál újabb akadályokat a változással szemben, miközben egyre mélyebben azonosul az elesettségét magyarázó érvekkel. Az ilyen típusú segítő kapcsolatból érzelmileg legfőképpen a szo­ciális munkás profitál: hálával kötődik hozzá a kliens, s ezzel erősíti a segítő én-képében a „jóságos ember” motívumot. Ily módon szoros egymásrautaltság alakul ki segítő és kliens között, játszmáik kölcsönös nyereséggel járnak, s e kapcsolatban mállik szét a változás kényszere.

Az ezzel ellentétes, másik kapcsolat­típusban a szociális munkás minden erőfeszítése megtörik az állami juttatások által biztosított átmeneti megoldásokon. Kudarcot vall a munkakeresés, a gyerekek iskoláztatása, az életviteli szokások megváltoztatására irányuló beavatkozás. Az ismétlődő elhárítások, kijátszási praktikák tartósítják a szociális munkás frusztrációját, aki ebből fakadó indulatát a legritkább esetben irányítja a megkérdőjelezhetetlen szociálpolitikai elvekre és tekintélyekre, sokkal inkább a vele közvetlen kapcsolatba kerülő kliensre. Az ún. kiégési szindróma kivédését is szolgáló szupervízió a segítő élményére, valamint a közte és a kliens közötti kapcsolatra fókuszál, de az a tágabb politikai-jogi mező, amely a pillanatnyi megoldást nyújtó állami támogatásokkal paralizálja a kibontakozást, kívül esik a pszichologizáló elemzés horizontján.

A mérvadó szociálpolitikusi nyilatko­zatok a nagyobb gazdasági-politikai reformok vagy egyéb változtatási törekvések esetén szinte minden alkalommal az addigi gyakorlat fenntartásáért harcoltak, s leginkább az újra­el­osztás növelésében mutattak „együttműkö­dési készséget”. Ez a konzerváló attitűd alap­­vetően ellentmond a szociális munka legfőbb céljának: a változtatás­nak, aminek következtében a szociálpolitika meg­valósítójaként folyamatos önellentmondásba kerül.

A közösségi munka a civil világhoz kötődik, nem az államon csüngve vár „jóléti programokat”, kulcsszava nem a segítés, hanem az együttműködés, következésképpen kiterjedtebb alkalmazásától remélhető talán a társadalmi feszültségek enyhülése, lényegéből fakadóan azonban sokkal hosszabb idejű, többirányú szakmai befektetést igényel. A szabadság és biztonság ellen­tétes tapasztalata a társadalom mar­ginalizálódott helyzetű csoportjaiban a közösségi gazdaságfejlesztési programok, a helyi tanodák, a változásra irányuló helyi közösségi programok révén oldódhat fel a mindennapi életben.

A Céh – belülről és távolról

A szociális szakma intézményesülése óta a szánalom foglya lett. Utalok L. Boltanski egyik tanulmányának ismertetésére, amely a szánalom és együtt­érzés megkülönböztetésével is foglalkozik, s ahogy ezek a nyilvánosság számára közvetítődnek:

„A szánalom politikája egyfelől általánosságra tör, ezért ki kell lépnie a lokális, konkrét, egyedi valóságból. Ezt olyan egyneműsítő eszközökkel teheti meg, mint amilyen például a statisztika. De egy szegénységi adatokat tartalmazó táblázatban nincs semmi megindító. A szánalom felkeltéséhez szükség van a szenvedő testek látványára. Ugyanakkor a szánalom politikája nem mehet bele túlságosan a részletekbe, hiszen politika, tehát az egyes üggyel nem tud mit kezdeni. Nem veszhet el az egyedi szenvedésben, össze kell kapcsolnia más egyediségekkel. A szánalom előállításához az egyedi és általános dialektikáját kell tehát megteremteni.”8

Az utóbbi években egyre több olyan, elsődlegesen a gyerekekre fókuszáló program indult, amelyek célja valóban a leszakadt társadalmi csoportok integrálása, ezek többségének eredménye csak hosszú távon mutatkozik. A különböző ösztöndíjrendszerek is az individualizáció pozitív értékét erősítve adtak lehetőséget a magasabb szintű integrációra. Ebbe a folyamatba beletartozik a társadalmi figyelem ráterelése a veszélyeztetett csoportokra, az addig rejtett emberhez méltatlan léthelyzetek láthatóvá tétele, szolgáltatások, szakmai hálózatok és szervezetek kiépítése. Mindezt azonban többnyire olyan szellemiség lengi be, amelynek következtében a közgondolkodás a „szociális” fogalmát egyrészt az állami adományozással, másrészt a hiteltelenséggel társítja.

Ehhez az a tekintélyelvű és őszintétlen légkör teremtette meg a feltételeket, amelyben annál elkötelezettebbnek látszódhat valaki, minél határozottabban követeli az állam intézkedését, s minél hevesebb indulatot tanúsít mindazok iránt, akik a leg­különbözőbb társadalmi pozíciókból megkérdőjelezik a hivatalos szociálpolitika társadalomképét és abból levezetett programtéziseit. Az új nézőpontok képviselőit megsemmisítő minősítésekkel próbálják meg – sokszor sikerrel – diszkreditálni. A hatalom és presztízs érvényesítésének ez a módja természetesen professzionális igazolással történik, mintha nem vennének tudomást arról, hogy a tudomány nevében sem tehető megfellebbezhetetlen állítás. A valóságot nem szavak alkotják, hanem élmények, tapasztalatok, vélekedések formálta képzetek, amelyek az érintettek számára interakciókat alakító tudássá állnak össze.

Az elfogultság nyilván sérti azokat a  – nem előítéletes! – szakembereket, akik mindennapi erőfeszítéseikből merített tudásukat ütköztethetik a kutatási beszámolók konklúzióival. Az egyetlen jelenségre szűkített látómező és belterjesség generálta indulatok terülnek szét a társadalom köznapjaira, majd a politika világára, ahol aztán kontrollálatlan irracionalitásba torkollanak, s végül a nyers erő felmutatásával fordulnak a szellemi világ egésze ellen.

A hevület, a szakirodalmi hivatkozások, a számok és arányok lehengerlő sorolása ellenállást és taszítást váltanak ki azokból, akiknek életvilága a szofisztikált eszmecserék eleven cáfolata. Ebben ráadásul az is látványosan megmutatkozik, hogy mindez belülre szól, a tanulmányok szerzői, de főként a nyilvánosság örökös szakértői egymásnak szerepelnek. A rivalizálás tárgya: ki a nagyobb „szolidáris”, ki ismeri jobban a nyomort, „ki tud többet a diszkriminációról”?!

„Ha egy értelmi világ fenntartására főhivatású legitimátorokat alkalmaznak, hamarosan társadalmi konfliktusokra kerül sor. A konfliktusok részeként szembekerülnek egymással az elméleti és gyakorlati szakemberek. Az utóbbiak – itt nem részletezett okokból – zokon vehetik az elméleti szakemberek dölyfjét, és irigyelhetik jelentős társadalmi privilégiumaikat. Különösen keserű számukra, hogy az elméleti szakemberek igényt tartanak arra, hogy jobban meg tudják ítélni a gyakorlók munkájának abszolút jelentését, mint azok maguk. A »laikusok« ilyenfajta lázongásai a valóság új meghatározására vezethetnek, s ez végül is az új meghatározások új szakértőit igényli.”9

Köszönet

A kollegialitás nagyvonalú s egyben fáradságos gesztusa egymás munkáinak kritikus értékelése. A tárgyi tévedést és a szubjektivitás indulati csapdáit elkerülendő ezt fokozottan igénylem, ezért több mint tiszteletkör a köszönet Somorjai Ildikónak, Vercseg Ilonának és e dolgozat kapcsán is Pataki Ferenc tanár úrnak.

Jegyzetek

1          A. Schütz – Th. Luckmann: Az életvilág struktúrái. In: A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Bp., 1984, 273. o.

2          C. Lévy-Strauss: Faj és történelem. Napvilág, Bp., 1999, 21. o.

3          A. Honneth: Elismerés és megvetés. Jelenkor, Pécs, 1997, 99. o.

4          D. F. Krill: Existential Social Work. In: Social Work Treatment. Interlocking Theoretical Approaches. Ed. F. Turner. The Free Press, London, 1986.

5          V. E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Kötet Kiadó, 1996, 52. o.

6          Szomszédsági gazdaságfejlesztés. Közösségfejlesztési példák az európai gyakorlatból. Közösségfejlesztők Egyesülete, Bp., 2000.

7          N. Stehr: A modern társadalmak törékenysége. Gondolat, Bp., 2007, 80. o.

8          Rényi Ágnes: Érzelmes kutatás. Replika, 2008. szeptember, 130. o.

9          P.  L. Berger – Th. Luckmann: A valóság társadalmi felépítése. Jószöveg, Bp., 1998, 165. O

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges