Ács Pál

Nyomtatóbarát változat

Kedves Bandi! Megvan-e még az a kalucsnid, amelyet, valamikor még a nyolcvanas évek elején, egy latyakban úszó téli napon, nekikeseredett balettmozdulatokkal igyekeztél a cipődre erőltetni? Én csak csodáltalak, pontosabban bambán meredtem erre a különös lábbelire. Nem mondom, hogy sosem láttam addig effélét, öt-hat évesen én is hordtam hócipőt, de az mégis más volt: kicsi, fehér, vékonyka, patentos alkotmány, mondhatni elegáns. A Te feketés, rugalmatlanul vaskos gumikalucsnid viszont – szó, ami szó – elképesztően rondának tűnt.

– Mi van, nem tetszik a kalucsni? – kérdezted ingerülten, és válaszra sem várva folytattad: – Pedig nagyon szép. És felettébb hasznos. Mint Nietzsche szerint a női mell: hasznos és kellemes: kalokagathia, édesapám, ebben a kalucsniban maga a görög szépség veszett el, és akkor magamról még nem is szóltam – folytattad, tovább kínlódva a kellemetlenül nyiszogó cipőkanállal, melyet határozottnak szánt vívómozgással döfködtél a bőr és a gumi közé. Aztán, felbuzdulva a talán számodra is váratlan sikeren, artikulálatlan üvöltést hallatva előrelendültél, és a legbarátibb hátbavágásokkal taszigáltál az ajtó felé.

– Miattad fogunk elkésni – rikoltottad diadalittasan. – De hát, Mesterem – hebegtem –, én itt állok készen, a kabátomat sem vettem le… − Egy frászt állsz készen, te majom – csaptad be magad mögött a szűk liftkabin ódon faajtaját, és szembefordulva velem, közvetlen közelről néztél rám jegeskék tekintettel, immár valóban dühösen. – Akkor állnál készen, ha végre belekezdenél valami normális dologba. Itt lenne az ideje. Ugye, igazam van, ez talált?

Hát hogyne, a szúrásod háríthatatlan volt, ezt az asszót is megnyerted. De ez magától értetődött, hiszen mindig a vívómester nyer. Azért leckéztettél, hogy szellemi értelemben vett sportembert faragj belőlem. Mi tagadás, rám is fért az edzés, minthogy eléggé megroggyant szellemállapotban voltam akkortájt. Nehezen békültem meg pár éve meghalt apám szellemével, és kilátástalannak tűnő küzdelmet vívtam elzsarnokosodó tanáraimmal, főnökeimmel, egykori szellemi apáimmal – egyszóval egy kicsikét több volt körülöttem az apai szellem annál, ami még egészségesnek lett volna mondható. Elkelt volna némi biztatás, bátorítás, de hát mindenki azt kapja, amit (vagy akit) megérdemel. Nekem a Te döfködéseid jutottak. Jó lett volna kimozdulni ebből a fásultságból, egyelőre azonban – vívóleckéid ellenére − bágyadt reménytelenség lett úrrá rajtam. Vágytam ugyan néminemű forradalmi helyzetre (képletesen szólva), mégis olybá tűnt előttem, hogy az uralkodó osztályok mindörökké a régi módon fognak kormányozni engem, ennélfogva én, szegény elnyomott, továbbra is a régi módon óhajtottam élni. „Akartok-e rabok lenni?… Akarunk! Akarunk!” – olvastam akkortájt Esterházy Péternél. Nagyjából ilyen volt az objektív helyzetem. Szubjektíve persze azért sóvárogtam valami szabadság-féle után, de, őszintén szólva, a legcsekélyebb konkrét elgondolásom sem volt róla. „A választásnak mindenképp azon a tudáson kéne nyugodnia, hogy az van, amit akarok, és azon a szabadságon, hogy ez van?” – olvastam ugyanott. Tudatlannak éreztem magam.

− Én még ilyen beszari alakot életemben nem láttam, mint te – folytattad a magad lenyűgözően finom modorában, immár a Zaporozsec volánja mellől pillogva felém. (Ugyanis amúgy dzsentrimód, szekéren menénk a Szamuely utcai lakásodtól néhány száz méterre eső munkahelyedig, a Ménesi útra.) – Félek – mondtam, magam sem tudva mire vélni hirtelen jött őszinteségi rohamomat. – De apám, hát mi a jófenétől félsz? – rántottál egy jó nagyot a kormányon. – Hát nem láttad? – nyöszörögtem. − Az az autó ott az előbb éppen szembejött! Nem kellett volna kikerülni? – Kikerülni? Én? Még mit képzelsz? Kerüljön ő! Jegyezd meg szépen – ennyit igazán elhihetsz egy tapasztalatban megőszült idősebb pályatársnak –, az féljen, aki szembejön.

A féllegális és féltitkos irodalomtörténész-klubként működő Szövegmagyarázó Műhely soros ülésére hajtattunk, az Irodalomtudományi Intézetbe. Elmondható ez talán valahogy, de az érzés mégis kimondhatatlan, hogy Tenmagad, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Szörényi László, Margócsy István, Horváth Iván, Zemplényi Ferenc mellett a magamfajta kezdők is pályára léphettek ott ekkor. Dolgozatokat írogattunk, mutogattunk egymásnak, egy (soha meg nem valósuló) közös tanulmánykötet reményében. A fogadtatás, a befogadás hangulata bennem manapság már gyakran összefolyik Ottlik Géza Budájának bevezetésével (jóllehet a regény csak tíz évvel később jelent meg, ámde Maszák persze már ekkor tudta, hogy készül, és azt is, hogy mi lesz a címe): „Nekem mindig minden sikerült. Az a minden, amire tudtomon kívül a legjobban vágytam: annyira csak a lelkem mélyén, hogy még titokban sem mertem remélni. Bekerültem a nagy négyszer-százasunkba… Szabad ember lettem.” Mégiscsak. Mindennek ellenére. Legalábbis felcsillant előttem a szabadság lehetősége. De arra a bizonyos enyhe mámorra azért még várni kellett egy kicsit.

Egy augusztusi napon (1984-ben) csör­gött a telefon. Te voltál. − Édesapám, ide figyelj rám, mert neked beszélek, és amit én mondok, az mindig úgy van. Ezt, mint afféle életigazságot ké­retik megérteni, és most már aztán csakis ennek a szellemében tessék tevékenykedni. Ne vágj közbe, te tökkelütött! Azt utálom benned a legeslegjobban, hogy egyszerűen nem hagyod végigmondani a mondókámat. Érted? Senkit sem érdekel, hogy te mit érzel, az sem, hogy mit gondolsz. Jegyezd meg, hogy ez a legkevésbé sem érdekes. Hol is tartottam? – Hm. Mester, még nem is mondtál semmit. – Mert soha nem hagysz beszélni, azért. Szóval. Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem. A lényeget mondom. Az Ešterházyról van szó (a hacsekkel az ajkaidról elhangzó helyes kiejtést kívánom reprodukálni). Hagyd a büdös francba a hülyeségeidet, Balassit, Rimayt, a régi magyar irodalmat meg a többi baromságot. Tényleg feldühítesz. Azt kell csinálni mindig, amit a legokosabb mond. Az pedig nem lehet kétséges, hogy a legokosabb én vagyok, én pedig azt mondom, hogy mindent félreraksz szépen, és az Ešterházyval kezdesz el foglalkozni, de nagyon gyorsan, mert szeptemberben előadást fogsz tartani róla Esztergomban. Aztán megírod, és megmutatod Maszáknak, Veresnek meg a többi Okos Fiúnak. Van rá egy hónapod. Örültem a szerencsének, most megyek tévét nézni.

Esterházyval nem állt szándékomban foglalkozni. De azért némiképp tájékozott voltam, hiszen éppen a Te frissen megjelent tanulmánykötetedről (Egy kelet-européer az irodalomelméletben) − benne a Szövegmagyarázó Műhely programnyilatkozatának is beillő Esterházy-tanulmánnyal (Az irodalom gépezete) − írtam recenziót, tehát már túlestem az alapozó tanfolyamon. Beteg voltam éppen, és gyógyszerektől kába. Valahogy mégis úrrá lett rajtam egy furcsa, jóleső érzés, az önuralom és a kötelességtudat különös keveréke, és ebbe valamiképp belejátszott a Termelési-regény (kisssregény) egyik mondata is: „a mesternél sosem lehet tudni, mit vesz komolyan, mit nem”. Úgyhogy valahogyan mégis felkészültem, elmentem Esztergomba (Lenin sétány 11.), és megtartottam az előadást. Te nem voltál jelen, ezért kérlek, hallgass bele most az elejébe:

Jókora retorikai svunggal, Babitscsal, Esztergommal és a Jónás imájával indítottam: „énhozzám már hűtlen lettek a szavak...” Ez nagyon adekvátnak tűnt fel nekem akkor, egyszersmind jól illett, gondoltam, a püspöklila regény első mondatához: „Nem találunk szavakat.” Aztán így folytattam: „Én a Bevezetések felől jutottam vissza vagy el a Termelési-regényhez. Mikor először, még megjelenésekor belefogtam a könyv olvasásába, lapozgatásába, természetesen bennem is egy dühös, egyszersmind önváddal teli kérdés fogalmazódott meg: »Miért éppen így?« Magyarán, az emészthetetlennek tűnő fogásokat nem voltam képes rendesen végig­enni – pusztán az ígéretes utóíz kedvéért. Esterházy Péter írásművészete később, voltaképp csak a Bevezetések olvastakor vált számomra egy csapásra értékké. A magyarázatok, elsőként az irodalmi élményt tudatosító önreflexiók, később az értelmezési kísérletek, sőt, a magánfilológiai természetű gyűjtések, motívumkeresések is emez esztétikai élményt követték, úgy tűnhet, céltalanul. Amit magamban mondtam akkor, az hirtelen megnyugtatott: »Ő« mindig kérdez, alig-alig állít, tehát a kérdések, kérdéseim, jobbadán kérdésekre vonatkoztak, eddig is. Egy minduntalan felbukkanó benső kettősséghez vezetnek el ezek a kérdések, s önmagunk, olvasók, és a prózaíró közt csupán annyi a különbség, hogy míg mi hallgatunk, addig ő szavakat formál, és ezekkel kusza történeteket mesél el, de mondatait azonmód kérdésekké alakítja, mivelhogy »ha megfeszülünk, sem tudjuk szavatolni a lépéseinket, hisz még a vágyainkat sem tudjuk megfogalmazni« − olvassuk a Függőben.”

Ez után a csalafintán spontánnak, egyúttal mély értelműnek is szánt elméleti alapozás után igyekeztem a lényegre térni, vagyis felvázolni a „posztmodern állapotot”: „Ezek a szándékoltan bárdolatlan kérdések a világ meghasadt, kettéosztott voltára utalnak, ebben a helyzetben tétetnek föl, köztük a leglényegesebb kérdés is: »Ez én volnék?« Arról van tehát szó, hogy a múlt és jövő közé szorult elbeszélő nem mondhat el immár problémamentesen valamire való történeteket.” Egy Tandori-verset kaptam elő ekkor hirtelen, érzékeltetendő a skizofrén létállapot okozta elbizonytalanodást: „Mint egy jéggéfagyott állóbüfében, / úgy jár-kelhetsz, akár egyhelyben állva: / hökkenni sincs min, megörvendni sincs min.” (Hommage II.)

Ehelyütt egy antitézis bevezetése vált elkerülhetetlenül szükségessé: „Az eleven, aktuális széppróza nem lehet ilyen »jéggéfagyott«, az irodalomnak kell, hogy legyen valami köze az élethez, ám ez – Esterházy szerint – nem képzelhető el másként, mint úgy, hogy az irodalom életté válik, vagyis ami leíratik, az éppen ezáltal meg is történik. Ez a szavatolás fogalma, az szavatol, aki vállalja az elbeszélő felelősségét, persze ironikus értelmű felelősségvállalás ez, lévén a beszéd függő. A »kimondom« vagy »úgy mondom ki, mintha nem mondanám« gesztusait alig-alig lehet elválasztani egymástól. Ezek az elbeszélés nehézségei, melyek, úgymond, átmenetiek, de jól értsük a szót: szüntelen átmenetiségről, a lét, az élet és az irodalom közti átmenetről beszélünk. Ilyen átmenetek − kapcsolódások és szétválások – áttekinthetetlennek tűnő kapcsolatrendszerében jön létre a mű, amely vállaltan problematikus, és az is marad. Ez az, amit Esterházy a »remény nélküli optimizmus« paradoxonával fejez ki.”

Ezután már a szükségszerűség felismerésének szabad nyugalmával tértem rá a regény elemzésére: „Végül is hogyan olvassuk a Termelési-regényt? Talán a legegyszerűbb az, ha kérdéseket intézünk magához a könyvhöz, »aki« alighanem a mű egyik legfontosabb szereplője. Nyitott mű, tehát sokfelől, sokféleképpen megközelíthető. Kérdéseinkre – legyenek azok bármilyenek – a regény fog felelni.”

Hogy milyen hatást tett erre az (egyébként soha meg nem írt, soha be nem fejezett) Esterházy-előadásra az éppen munkában lévő recenzió, a Bojtár-tanulmányok lassú olvasása, azt Neked talán nem muszáj most részleteznem. Finoman (Esterházy szavaival) szólva: előadásomban szó szerinti vagy torzított formában Bojtár Endre-idézetek hangzottak el, egy mélyebb igazság értelmében viszont úgy kellene ezt mondani: előadásom Bojtár-idézet volt.

Persze, hogy mit felelt nekem a püs­pöklila könyv, arra már nem emlékszem, és ez aligha véletlenül van így. Az a gya­núm, hogy nincs is mire vissza­em­lé­keznem. Valami azonban – akkor és ott – beszűrődött az életembe ebből az irodalomból. Annyit tudok csak, hogy vég­érvényesen belebonyolódtam, bele is vesztem a regény két részének − voltaképpen Esterházy „mester” és az ő „grammatikai terét” megkonstruáló famulus, Eckermann kapcsolatának – összehasonlító elemzésébe. Belekapaszkodtam a bizonytalanba, és egyre jobban élveztem azt a kimondhatat­lanul furcsa érzést, hogy folyvást kérdezek, és a kérdéseimre következetesen nem jön válasz. Az a hely, ahonnan a választ, a válaszokat vártam, üresnek bizonyult.

Úgy képzelem, hogy ilyenformán le­hetett ezzel maga Esterházy Péter is. Köztudomású, hogy kérdéseivel, szavaival, beszédes hallgatásaival, látványos gesztusaival, de különösen a Ki szavatol a lady biztonságáért? című regénnyel Ottlik Gézát szólította meg. Ottlik Minden megvan című novellá­jából származik Esterházy regényének a címe és költői alapgondolata. („S ott áll a kurfürst jobbágya, haja izzadtan tapad homlokára, és hangjában különös, őrült triumffal kiáltja: MEGVAN! ME-EG-VA-AN!”) Innen való természetesen Esterházy akkori irodalomfelfogásának alapszava, a szavatolás is. Úgy tűnt fel, hogy még a posztmodern állapot közepette is, „ha elhagyatnak mindenek”, akkor is lennie kell valaminek vagy valakinek, egy néma gondviselőnek, aki – ha nem is szavakkal, csak egy szemöldökrántással, egy idegesen reccsenő nyak- és vállmozdulattal, vagy csupán úgy, hogy él, hogy megvan – „szavatol a világ biztonságáért”. („A Miatyánkot az asszonyok mondták és ő” – írja Eckermann a mesterről a Termelési-regényben.)

Ottlik azonban nem válaszolt. Tudjuk, hogy kényszeredett távolságtartással, sőt, olykor kimondottan ridegen fogad­ta Esterházy közeledését. Főként azt a különös ajándékot, amelyet 70. születésnapján nyújtott át neki Esterházy: egy 57×77-es rajzlapot, amelyre 250 óra munka árán rámásolta (sorra sort) az Iskola a határon-t. De hát Ottlik nem adott választ saját kérdésére sem, arra sem, amelyet a Minden megvan szövegé­be szőtt bele. A novella hőse hosszas keresés után visszatalál gyermekkora helyszínére, ahol megleli elveszettnek hitt barátját is. Ez azonban csak káprázat, nyilvánvaló, hogy a gyer­mekkor végérvényesen elmúlt, és szellemi értelemben a barát sem létezik többé. Az a „minden”, ami „megvan”, egy olyan talány, amelyet mindenkinek önmagának kell megoldani: egy benső tapasztalat, amelyet kinek-kinek maga­­magának lehet és kell kiküzdeni: „Leszakadt róla minden teher. Semmit nem érzett. Lefoszlott róla, kézzelfoghatóan, minden nyomás, bénaság, rossz üresség. Tiszta, könnyű, jó üresség volt benne, mint az ablakban a tiszta, könnyű, beíratlan készülődő virradat.” Így szól a Minden megvan egyik nevezetes mondata. Hiába várt Esterházy Ottliktól szótlan „apai” biztatást. Nem mondta meg, sohasem mondta meg − Esterházyval szólva −, „hogy mivé legyünk a világban”. „Hát, Péter, valamit csak kell csinálni az embernek az életben” – böki oda Both Benedek Halász Péternek a Hajnali háztetőkben, mire Halász így riposztozik: „Miért? Miért kellene?” Ottlik hallgatása, ha úgy tetszik, gorombasága nem feltétlenül volt ellenségesség. Sokkal inkább igazi, em­beri segítségnyújtás. Teret adott a gondolkodásra. De oda, az elapátlanodás szabadságának tiszta terébe, csak jóval később, a Harmonia cælestis írásakor jutott el Esterházy.

– Hogy nézel ki, édesapám? – dörrentél rám nem sokkal az ominózus Esterházy-előadást követően, csak úgy, közös üdülésünkkor, séta közben. – Miért, mi van? – néztem végig magamon, sliccemet, cipőfűzőmet vizsgálgatva. – Fésülködj már meg! Nincs fésűd? Milyen dolog ez? Nem bírom az ilyen embereket! Kócos vagy, és számomra ez − ne is haragudj, mégis csak egy homo æsteticusszal beszélsz – egyszerűen kibírhatatlan. – Hirtelen előkaptál a zsebedből egy nem túl bizalomébresztő, barnás színű műanyag fésűt, és a kezembe nyomtad. – Tessék rögtön meg­fésülködni. Úgy ni, szépen. És veszek neked egy fésűt.

Megvan-e még a kalucsnid és a fésűd, ezek a semmihez sem hasonlítható, örökbecsű darabok? Azt hiszem – Ottlik szavait kifordítva −, gyávább, rosszabb, silányabb ember lett volna belőlem, ha ezek nincsenek. Ma is megesik, hogy védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam, de akkor eszembe jut a kalucsni, elröhögöm magam, és vége. Olyan is van, hogy kétségbeesés vesz erőt rajtam saját szétesettségem miatt. Ekkor a fésűre gondolok, és gyorsan összekapom magam. Ilyen egyszerű dolgok ezek. Nagyon remélem, hogy valahol megvannak. Ahogy megvan és örökre meg is marad egy nagy talány megfejtése, ahogy megvan egy hármasbefutó tippje, ahogy „bejön” és megvan egy lottókombináció. Ha máshol már nem is, nálam azért még megvannak, ahogy néhány fontos dolog mindig megvan az életben. Megvan akkor is, ha olykor eltűnik. Mert úgy annál nagyobb meglepetés, amikor hirtelen előbukkan valahonnan, és felki­áltunk: mégis megvan! Megvan a kalucsni és a fésű, hiszen ezek az én – úgynevezett − erkölcsi-esztétikai ne­velésem pótolhatatlan segédesz­kö­zei. Tárgyi bizonyítékai annak, hogy a Te ocsmányul erőszakos modorod mögött valójában szelídség − a csúf kalucsnidban pedig nemes szív – honol, hogy szépen fejezzem ki magam. Látszólag mindig beleordítod az ember képébe a biztosat, a tutit, igazándiból mégis a rávezetés módszerét alkalmazod. Ezért kellenek mindig az alkalmatos demonstrációs eszközök: kalucsni és fésű – mondjuk. „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – ezt itt el kell ismerni. (Ez azért már csak valami?)

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges