Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

A recenzens, minthogy kicsit távol van hazájától, nem tudja megítélni, hogy az élesedő választási kampányban mekkorát durran a hír: második kiadásban megjelent végre Eric Knight novellafüzére. A zajló magyar élet szagától (bocsánat, illatától) távol inkább tisztán irodalmias kérdéseken mélázik. Ilyeneken:

A magyar kiadás: második? Hogy lehet még „csak” a második kiadás? Hát nem keresték? Senkinek nem kellett? Lustaságból? Szerzői jogok? Kultúrpolitikai okok?

Fordította: Szerb Antal? Hogyan, hogy nem kiált a mű újrafordítás után, hogy nem avul? Hogy ötven év múltán sem találhatni – még a legavulandóbb rétegben, a hétköznapi párbeszédekben sem – olyan mondatot, fordulatot, szót, amit régiesnek éreznénk? Hogy volt erre képes Szerb Antal? Ezt nevezik stílusérzéknek? Nyelvérzéknek? Vagy az ilyen fordítót nevezik, egyszerűen, írónak? (Nem teljes írói jogkörrel felruházott al-írónak?) És miért vonzódott Szerb Antal ennyire a kismesterekhez? Lelki rokonság? Irodalomtörténeti koncepció? A nemes szórakoztatás tisztelete? A hétköznapiság megbecsülése egy őrült világban?

És Eric Knight? Teljes írói jogkörrel felruházott al-író? Hanyadrangú? Egy provinciális angol író? Mi az, hogy provincializmus? Móricz provinciális? És Gárdonyi? És Tömörkény? Melyikük miért, és melyikük miért nem? Egy angol értené Móriczot? A Tiszahátat? Egy magyar hogyan érti Yorkshire-t? Van-e Yorkshire (persze, hogy van), vagy csak annyira, amennyire Kosztolányi Sárszege? A fikcióban, egy lehetséges világban? Azért értjük, mert kicsit magyar? Vagy csöppet sem magyar, de érdekes és mulatságos? Ez elég volna? Vagy olyan üres általánosságról volna szó, hogy az emberek (az „egyszerűek”) mindenütt egyformák? Háry János, Till Eulenspiegel, Svejk, Petruska, Naszreddin Hodzsa, Sam Small? Ezek lennének egyformák? S ha nem azok, akkor – néplélek, angolság, magyarság, németség, csehség, satöbbiség? (Hány sört fizessen a recenzens annak, aki angolra fordítja a „népiség” vagy „nemzettudat” szavakat?)

De hát mi ez? Gyerekkönyv? Felnőttkönyv? Értelmes kérdések ezek? És ha gyerekkönyv: hány éveseknek? Megértik? Miért ne értenék? Mese? Anekdota? Realista próza? Szürrealista próza? Modern? Ugyan már – Joyce kortársaként? Anakronisztikus jelenség? De hát mi az a „kronosz”, amihez képest „ana-”? És mi ez a forma? Regény? EGY regény? Vagy több kicsi? Anekdotacsokor? Legendák? Mókás, igénytelen történetek? Hosszuk – ahogy esik, úgy puffan, 10 és 60 oldal között? Szedett-vedett?

Milyen ötletekkel játszik? Mondjuk, a leghosszabb szöveg („A repülő yorkshire-i ember”)? Hogy próbáljuk meg komolyan venni a hangzatos, szívbe markoló frázisokat? Hogy a hit szárnyakat adhat, hogy hittel minden megvalósítható? Hogy mi van, ha a népbutításra szolgáló szópufogtatás valóra válik? Vagy hogy hogyan aknázza ki a kisember (s az őt körülvevő prózai, üzleties világ) a csodálatos képességeket? Hogyan teszi ezeket vásári látványossággá, hogyan fordítja le a pénz nyelvére (amikor Sam Small nagy sajtóhírveréssel beharangozott bemutatót tart repülési tudományából)? Nem ismerős, unalmas alapötlet? Miért, mégis, hogy mégsem fakad belőle szívszaggató melodráma vagy gúnyosan fröcsögő társadalombírálat? Hogyan cikázik ilyen könnyedén az elbeszélés fantasztikum és földhözragadtság között? Hogyan jut mégis egy-egy csepp a szomorúságból is, a dühből is belé? S hányfelé mutat (nem vág!) az irónia? Az írás eleje a babonás, gyerekes, modoros amerikai vallásosságot teszi lehetetlenné, az elbeszélészáró lábjegyzet a filológiai hitelességre törekvő krónikát imitálja, az elbeszélés egésze az amerikai sikertörténetet? És hogy lehet az, hogy Khightnak néhány rövid bekezdés elegendő ahhoz, hogy az a magyar olvasó is ráismerjen a dörzsölt kaliforniai prédikátornőre, aki effélével soha nem találkozott?

És micsoda abszurd és kevésbé abszurd ötletek vannak még? Hogy aki igazat mond, annak szavát sem hiszik, de ha hazudik (úgy és azt, ahogy és amit elvárnak tőle), akkor áhítattal hallgatják („Minden jenki hazudik”)? Hogy sok-sok napon át vasárnap marad, csak nem jön a hétfő, másnap se, harmadnap se, kormány- és nemzetközi válság tör ki, de, sajnos, a kocsmák is zárva tartanak, mígnem Sam Small tisztázza a királlyal, hogy szombat – tehát bérfizetés napja – van („Nincs többé hétfő”)? Ez akkor miről szól? Valamennyiünk vágyairól? Vagy a kizökkenthető időről? Vagy a törvények és a konvenciók viszonyáról? Vagy a hatalom működéséről váratlan helyzetben? És miről szól Sam Small kettéválásának története („Sam Small jobbik fele”)? Jekyll–Hyde-történet paródiája? Vagy, megint, mindnyájunk beteljesületlen álmai? És a többi? Létező anekdoták, vagy legendák újraírásai? Vagy teljesen eredeti írói lelemények? (Mit számít?)

És miért? Szórakoztatásul, csak úgy Nemzetismereti célzatból? Hagyományőrzés szándékával? Vagy irodalmi kérdések foglalkoztatják? Az abszurd és a realitás határának áthághatósága? A nem hősies hős megteremtése? A népi íz a modern prózában? Az élőbeszéd és az írott próza viszonya? A klasszikus mesemondás lehetőségei? Vagy higgyünk az előszónak, a szerző így próbált könnyíteni honvágyán?

De fontos-e, hogy miért? Nem inkább az, hogyan olvassuk? Hogy olvassuk? És mikor? Nem éppen ilyen időkben (hideg tél, „szigorodó gazdasági körülmények” [a. m. flamó], teljes politikai jogkörrel felruházott alpolitikusok) kellene Sam Small csodálatos történeteibe bújnunk?

Hátha megtanulunk repülni?

• Kultúra