Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

A Latzkovits, az egy fiatal magyar prózaíró.

Nem valami szép mondat, kicsit hanyag, névelőt tulajdonnév előtt nem használunk, a határozatlan névelő itt germanizmus. Az indító mondattal egyáltalán nem azt akarom jelezni, hogy így írna a Latzkovits, mert a Latzkovits gondosan, elegánsan, szépen ír, mindössze az ifjú szerző azon novellacímeire utalok, amelyekben szerepel a Latzkovits, így, névelővel: „Két rövid történet a Latzkovitstól”, és „Igen rövid történet a Latzkovitstól”.

Mit sugallnak ezek a címek? Milyen jelentést tulajdonítsunk annak, ha egy szerző a címben megnevezi magát, ráadásul névelővel? Van benne valami régimódi – azokra a korokra emlékeztet, amikor a könyvek címlapján a szerzői név és a cím még nem különült el élesen –, vagy tekinthető afféle márkanévnek (a névelő a köznevet juttatja eszünkbe, mintha csak volna ilyen formula is: „jé, ez egy latzkovits”), vagy talán hányaveti, szándékoltan „pesties” (a nyelvvédők kedvelt szitokszava), vagy pedig egyszerűen nagyképű, pöffeszkedő, hivalkodó (mintha bizony mindenkinek illene tudnia, ki is az a Latzkovits). És mennyire jellemzi az efféle címadásokból kiolvasható magatartás Latzkovits Miklós prózáját? Illik-e hozzá? Vagy félrevezet?

Félrevezet, amennyiben – mint jeleztem – a Latzkovits nyelvhasználata amúgy nagyon is gondos, ápolt, rendkívül tudatos; és mégis jellemző, mert valami törést, kibillentést, csavart jelez, valamit, ami szokatlan, de mégsem azonnal feltűnő: és egyszerre utal a védjegyre, a közismertségre és a „hibára”. Mert a Latzkovits igen érdekes prózát ír.

A fiatal írók balsorsa, hogy olvasójuk igyekszik őket elhelyezni: ismert neveket keres, más művek szerint igyekszik betájolni az új szövegeket, összevet, méricskél és rubrikázik; ezt a Latzkovits sem kerülheti el. Talán fura asszociáció – a szövegek stiláris rétegét tekintve mindenképpen –, de az olvasónak eszébe juthat például Örkény: az abszurdnak, groteszknek és rokonainak az a fogása, amikor a természetfölötti, megmagyarázhatatlan vagy csodás esemény úgy, olyan természetességgel és magától értetődően épül be a szöveg megjelenítette „valóságba”, hogy ennek az ábrázolt külvilágnak a reakciója legalább olyan különössé, ha tetszik, csodássá válik, mint az esemény maga. (Ezt a fogást újabban Spiró György egyes novelláiban látjuk viszont.) Egyik ősforrása lehetne ezen cselekményalakításnak Kafka (Az átváltozás), csakhogy ott az aprólékosan realista leírás, a szereplők lélektani jellemzése, az „életszerű” (és teljességgel valószerűtlenül irodalmi) dialógusok Kafka művét mégis egészen máshová helyezik.

Rögtön a második novella, „Az angyal” alapszituációja éppen ilyen: találnak Hamburgban egy sebesült angyalt, annak rendje és módja szerint kórházba viszik, és gondosan ápolják. Megmozdul – a maga sajátos és nagyon jellemző módján – a tudományos világ, a média és a politika, az angyal lassan fölépül, magáévá teszi a kórház legszebb nővérét, és elszáll. Ennyi volna röviden a történet. A Latzkovits mindezt nagyon finom humorral írja meg – elszalasztja a harsány gúny, az allegorizálás, az érzelmes történet lehetőségeit, és kitér a részletezés, a dialógus realizmusa elől is: mintha csak a történet magában hordozná jelentőségét, éppen így, ahogyan meg van írva, minden „kifelé” utalás vagy támasz nélkül. Nem az ostoba tudósok, haszonleső politikusok, megzavarodott egyháziak, ragadós újságírók – és általában az egész társadalmi közeg – megmutatása a célja, nem is valami mélyebb, ijesztő vagy ígéretes igazság érzékeltetése: hanem az, hogy az olvasó értse meg, amit meg kell értenie, s találja ki, mi is az.

Egyszóval: Örkény kísérletei, a „mi lenne, ha…” alapkérdése, a játék az abszurdumig végigvitt ötletekkel: innen is jön a Latzkovits prózája. De persze még egy név feltétlenül eszébe kell, hogy jusson a Latzkovits minden olvasójának: Borgesé. Felületes olvasásra egyenesen úgy tetszhet, hogy a novellák éppen Borges műhelyéből kerültek ki: a rejtelmesség, a természetfölötti képességek és hozzá a mindennapok világa, az orientalizmus, a koholt és a valóságos(nak képzelt) állandó egymásbajátszása, a miniciózus hitelesség látszata – megannyi vonás, amely a Latzkovits prózáját Borgeséhez kötheti. De vigyázzunk: a Borgesszel való összevetés nem szolgálhatja azt a célt, hogy értékrangsort állítsunk fel (ki a jobb?); arra sem jó, hogy kajánul regisztráljuk: a fiatal magyar prózaírónak egyelőre sem annyi ötlete, sem annyi hangja nincs, mint a nagy argentinnak; és még korszak- vagy irányzat-besorolásra sem igazán alkalmas. Sőt: félő, hogy félrevezetjük a Latzkovits leendő olvasóját a fentiekkel, hiszen ettől még nyugodtan lehetne közepes, másodvonalbeli, imitáló jellegű próza az övé.

Borgest csakis azért érdemes ideidézni, hogy a különbségeket lássuk: míg Borges gyakorta problémákat old meg (vagy inkább: tár elénk), a szöveg csak közreműködik abban, hogy végiggondoljunk valamit, hogy – például – valóság és fikció, emlékezet és felejtés, nézőpont és igazság kérdéseit felvessük, addig a Latzkovits kicsit másként működik.

A Latzkovitsnál – legalább két novellában – a szövegben történik valami: vagyis nem a szöveg jelentettjében, hanem magában a jelentőben van a rejtély, nem az írás utal a természetfölöttire, a titokra, hanem maga az írás az. A „Két rövid történet a Latzkovitstól” második része egy neves erlangeni professzorról szól, aki kitalálta a „gyilkos mondat” (Killersatz) elméletét, amely szerint vannak olyan mondatok, amelyek elolvasása vagy kimondása halálos lehet; maga is ír egy ilyen mondatot tartalmazó szöveget, s amikor nyilvánosan felolvassa, meghal. Ha más nem, ez a recenzió bizonyíthatja, hogy túl lehet élni ennek a novellának az elolvasását (persze, tudjuk, hogy a professzor szövegét csak „filterekkel” ellátva kapjuk kézhez). Az olvasó arra kényszerül, hogy tüzetesen átvizsgálja a szöveget – a novellát magát, amelyet olvas. Vissza-visszalapoz, többször átvizsgálja a mondatokat és a filtereket – melyik lehet az a bizonyos? Hol van elrejtve a szövegben magában a titok?

Egy másik Latzkovits-novella ugyanezt a játékot ismétli: az „Igen rövid történet a Latzkovitstól” nem más, mint egy „rövid prózai alkotás” rövid bevezetővel és lezárással keretezett idézete: ez – a novella szerint – 1970. február 14-én New Yorkban szépírói vetélkedést nyert, és – a zárómondat a legfontosabb – „A Zsűri döntését nem indokolta”. Mi van érdekes, szép, jó, izgalmas ebben a(z idézett) novellában? Miért volt ez egyértelmű a zsűri számára? Miért volt a szavazás „egyöntetű” (ahogyan a bevezetésben olvassuk)? Miért jelentett a téma („Paul Hazard halálának hiteles ábrázolása rövid prózai alkotás keretében”) „óriási kihívást” a résztvevőknek? Nem tehetünk mást: újra meg újra elolvassuk a szöveget, tüzetesen átfésüljük a mondatokat, bogarásszuk a jelzőket és határozókat, odafigyelünk a cselekményvezetésre és az elhallgatásokra – és mit találunk? Semmit? Akkor mi vagyunk a vakok és süketek, valamit nagyon nem értünk, kívül maradtunk a rejtélyen, még csak fel sem fogtuk, hogy egyáltalán mi a kérdés. Vagy mégis valamit? Biztos, hogy ezt kerestük? Biztos, hogy megtaláltuk?

A helyzet tehát kissé bonyolultabb, csavarosabb, mint Borgesnél – és ez nem értékmérő; a posztmodern ősének vagy első nagy alakjának tekintett Borgesszel szemben a Latzkovits még kevésbé klasszikus, még inkább megmutatja a szöveg megalkotottságát és apró repedéseit, nagyon finoman és alig észrevehetően, de szétzilálja a szöveget – hogy magába a szövegbe merüljünk bele, hogy arra (is) figyeljünk, nem (csak) a szöveg ábrázolta világra. Csöppet sem posztmodern módon tehát a Latzkovits eredetiségét és újdonságát értékelhetjük (akár Borgesszel szemben is).

A fentebb emlegetett angyalos novella ismét más hajszálrepedéseket mutat. Bizonyos pontokon a szöveg nyíltan önreferenciális, önmagáról szól, például így: „elindult a lépcsőn, egyenesen az emberek felé, akiket a következő mondatban majd csőcseléknek fogunk nevezni.” (És tényleg: a következő mondatban csőcseléknek nevezi őket.) Vagy így: „A főigazgató… sírt, méghozzá nem azért, mert ebben a történetben egyszer mindenki sír.” Ezekkel a kis jelzésekkel hirtelen belép az elbeszélő is a képbe, megmutatja magát, és megmutatja azt is, hogy ő az, aki a történetet írja: nem magától, nem „igazságként” áll előttünk a szöveg, hanem mint valakinek a terméke (koholmánya vagy hiteles beszámolója), mint megcsinált, létrehozott dolog.

Megint másféle hasadás van a nyitó novellában: „A mese előtt” című írás főhőse Házár, aki megszerezhette volna az aranyalmát, csak nem volt szíve letépni, elnyeri a padisah lányának kezét – de nem róla szokott szólni a mese: ő ugyanis csakis azért tudja legyűrni az akadályokat, mert az óriások nem veszik komolyan és kinevetik, a lánnyal, Ajséval pedig nem ért szót, mert csak saját történeteit mondja, s másra nem figyel. Az író – nem éppen a Latzkovits, hanem mindenféle történetmondó – keserű-ironikus önarcképe ez: az adomány (a történetmondás tehetsége) valahogyan magától, esetleg épp esendősége, nevetségessége, gyarlósága miatt hull az ölébe, és egyúttal el is idegeníti: nincs maradása, „vallatja a tájat, a folyókat, az erdők csendjét, a falvak és városok lakóit”, és folytonosan csak mesél, nem is törődik azzal, aki neki rendeltetett. A novella végén megszólal az elbeszélő, elmondja, hogy ő mit hisz és mit tud a történet folytatásáról, majd így fejezi be: „Hát eddig a történet. És most kezdődjék a mese, a valódi, Ajse és Szejfi nagyszerű meséje:” – és ezzel a kettősponttal fejeződik be a kötet első szövege, és kezdődik el „a mese”, a Latzkovits többi története. Mintha bizony mindaz, ami ez után a kettőspont után következik, ennek a „nagyszerű mesének” a része volna.

Pedig hát nem az.

Az irányító elbeszélő belebeszélése csak félrevezet. Ne higgyünk neki. Az a mély titok, borzongató, sötét értelmű rejtelem, amire felhívja a figyelmünket vagy sehol nincs, vagy banalitás. „A könyvfejtő” című novella főhőse Johann Alauda, aki puszta ránézéssel vagy tapintással olvassa a könyveket, s aki csodálatosan megjósolja bizonyos könyvek megíródását; csodálatos képességeit „intellektuális cirkusz” keretében kamatoztatja, és akkor hal meg, amikor „több könyvet olvas el a lehetségesnél”, túllépi az „abszolút számot”. A szöveg közepén az elbeszélő utal Alauda utolsó szavaira: „megrázó, valóban megrendítő vallomásnak” nevezi, amely ugyanakkor „szintén fenntartásokkal kezelendő” – és a novella végén megismerhetjük ezt a vallomást. „Halála előtt két órával elmondta azokat a rettenetes szavakat. Hogy egész ostoba, üres életét odaadná egyetlen könyvért, az emberiség történetének akár leghiábavalóbb könyvéért, csak ő írhatta volna.” Ezek az utolsó szavak – majdnem utolsó szavai a novellának is – eléggé zavarbaejtők: semmi rettenetes, megrázó és megrendítő nincs bennük. Inkább banálisak és szépelgők. Tehát vagy mi, olvasók nem tudunk felnőni a novella (vagy Alauda élete, vagy az elbeszélő éleslátása) megértéséhez, vagy – és a Latzkovits mintha inkább ezt sugallná – az elbeszélő bizony megbízhatatlan, mindenhol rejtélyeket és mélységeket sejt és érzékeltet, értékelései felfújtak és bombasztikusak, s egyáltalán: hiszi a piszi. Ismét egy repedés: a nagy titok, a csoda elhitetése, és az ehhez rendelt megbízhatatlan elbeszélő között.

Vagy ismét egy másik fajta: „A muzsikás” főhőse, Edith Franck, aki mindent hall – a színeket, a gondolatokat, a tárgyakat, még a legelrejtettebbeket is –, megpróbálja szóban is megfogalmazni érzékleteit: egy monográfiát vagy egy festményt néhány egymás mellé rendelt (grammatikailag össze nem fűzött) szóval tud leírni. Tud? Tényleg leírja? Vagy csak értelmetlen szóhalmazt kapunk? Mi vagyunk érzéketlenek, vagy ő nem tudja átadni, amit érez? Ki a megbízhatatlan, kinek ne higgyünk: az elbeszélőnek, a szereplőnek vagy magunknak?

S átugorva számos kiváló szöveget végül vessünk egy pillantást a „Túlvilági történetek” című novellára: amelyben talán a legkevésbé fontos a trouvaille maga, hogy tudniillik a túlvilág eseményeinek, szereplőinek, „történelmének” (ismét a tudományt kissé parodisztikusan imitáló) leírását lehetne adni, politikai mozgásokkal és ködbe vesző legendákkal; hanem maga a megírás válik a novella középpontjává, az a látható gyönyör, amellyel a Latzkovits az elbeszélő módokat, személyeket és tárgyakat váltogatja, a megszólalásmódok, (elbeszélői) univerzumok és történetek nagy választéka. Öröm olvasni, hogy milyen kedvvel cifrázza (XVIII. századi beszámolókhoz hasonlatosan) a nagy lakoma leírását, hogy milyen remekül váltja a stílusokat, és milyen nagyszerű ízeket lop mondataiba. Ennyi. Talán nem sokkal több. De ennyi azért elég.

Miért jó tehát a Latzkovits? Mert nemcsak szeret írni, és szemmel láthatóan élvezettel teszi, hanem tud is, vagyis olvasója is élvezi; ugyanakkor megengedi magának, hogy ne vegye túlságosan komolyan mindazt, amit tesz: nem dörgöl az orrunk alá súlyos mondanivalókat, s ha mégis ezt hisszük, az orrunkra koppint. Az írásra figyelmeztet, a történetmondás fifikájára és szépségére, az ezen túlmutató (a transzcendens) keresésének hiábavalóságára vagy csak mulatságosságára. Mégis engedi, hogy megmerítkezzünk (de csak kicsit) a borzongató természetfölöttiben; nem engedi, hogy beleragadjunk. Ezzel megláttatja magunkat is, gyarló, mesére és titokra vágyó olvasókat. És kicsit mosolyog.

• Kultúra