Ács Pál

Nyomtatóbarát változat

Szerettem hallgatni az ablakon keresztül beszűrődő utcazajt. Ebből az alaktalan, puha morajlásból két hang vált ki. Mindkettő éles volt, és szinte ugyanolyan magas, ezért ha egyszerre szólaltak meg, sértették a fülemet. Elindultam a hangok irányába, kiléptem az első emeleti balkonra, leültem a hűvös kőre, és mindkét lábamat átdugtam az erkély lyukakkal szabdalt kőrácsán. Kalimpáltam, és kerestem a hangok forrásait.

Az egyik hang lentről jött. A Thököly útról a Május 1. útra lomha ívben bekanyarodó 25-ös villamos kerekei nagyon lassan, rekedt sikoltással gördültek a városligeti Hermina-kápolna felé, ahol hat évvel azelőtt megkereszteltek. Összeborzongtam ettől a hideg nyiszogástól, belecsíptem magamba, hogy elmúljon a reszketés. A másik hang föntről hallatszott, a szemközti bérház kopott díszpárkányzatának repedéseiből, ahol csókák tanyáztak. Harsány kiáltásuk − tyáá, tyáá, csiáá, csiáá − felcsapódott az égre, ahol millió darabra tört, és egymásnak ütköző, elcsendesülő visszhangok formájában hullt vissza hozzám. Szerettem hallgatni a csókákat.

− Igyekezzél, fiam, gyere, ne piszmogj már, készülődj, indulnunk kell – kiáltott rám anyám a fürdőszobából. Nagyböjt ideje volt, 1960. március 27. vasárnap. – Ma nem ide, a Herminába megyünk, hanem egy másik templomba. Az messzebb van. Egy nagyon okos pap bácsi fog prédikálni, Sík Sándornak hívják. Gyönyörűen beszél. Pap, tanár, tudós, verseket is ír, nagyon szépeket. Zsidónak született, de később kereszténnyé lett. Minden lehetséges, látod, csak akarni és igyekezni kell. Próbálj figyelni rá, és maradj csendben.

Délben kezdődött a prédikáció az Egyetemi Templomban – ma már tudom, hogy a híres „konferenciabeszédek” utolsó darabjainak egyike volt. Nehezen találtunk ülőhelyet, anyám kénytelen volt az ölébe venni – ez amúgy nem volt a szokása. Fojtott indulatú, izgatott tömeg, tömjénillat és az ázott kabátokból párálló savanyú gyapjúszag töltötte be a templomteret. – Ne kalimpálj már a lábaddal, viselkedj rendesen, nem tudsz nyugton maradni? – súgta a fülembe anyám roppant idegesen, én pedig a nyakamat meresztgettem, széles hátak között próbáltam elcsípni tekintetemmel az aranyszínű, faragott szószéket és rajta a híres papot, de csak egy ősz fejet, egy fekete keretes szemüveget és egy fehéren villogó karinget láttam.

– A szegények… akiket az igazságért üldöznek: övék… ők, akik… boldogok… a lélekben szegények… akik éhezik és szomjazzák az igazságot… mert övék… a szegények… akik éheznek és szomjaznak… – ide-oda verődtek a szavak, anyám keményen lefogta a lábamat, én pedig felfelé néztem, a valószínűtlen magasságból lefelé világító szűk, rácsos ablakok tört fényébe. Résnyire összeszorított szemhéjaimon átpislantva színesen kavargó foltokat láttam csak. – Ne aludj már! – rázogatott fülembe sziszegve anyám, és én még feljebb fordultam, egészen a mennyezetfreskók forgatagáig, láttam a gyermek Jézust Mária karján, kezében a hosszú szárú kereszttel, és azt is, hogy a kereszt alsó hegyével átszúrja a Föld körül tekergő kígyó fejét.

− Értettél belőle valamit egyáltalán? – kérdezte anyám, amikor az esti ima után odatelepedett az ágyam mellé. – Csak bámészkodsz folyton, és nincs benned elég igyekezet. Pedig lehetnél tudós, író, zongoraművész és orvos is, akár egyszerre mind! Van rá példa, csak hát te képtelen vagy erőfeszítéseket tenni. Nem baj, később majd megérted. Rövidesen elsőáldozó leszel. A Kis Jézus a szegényeket szereti, nem a gazdagokat és hatalmasokat, akik szép, nagy laká­sokban terpeszkednek. Ismersz ilyeneket. Nekünk viszont hamarosan még ebből a két kis szobából is el kell költöznünk. De a Jézuska csodát tesz. Neked is erősen akarnod kellene, hogy úgy legyen. Mindig hatalmas tömeg kísérte őt, és hallgatta a prédikációit étlen-szomjan. Mikor észrevette, hogy a nép már három napja nem evett, nagyon elszomorodott, és azt kérdezte az apostoloktól: − Hány kenyeretek van? – Hét, és néhány apró halunk – felelték. – Fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványai­nak, a tanítványok pedig a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még hét kosár kenyérmaradékot szedtek össze. – Alszol?! – Még nem aludtam, de lehunytam a szemem. Elhittem a csodálatos kenyérszaporítás meséjét. A csókák megtört rikoltása kongott a fülemben.

Nem sokára valóban elköltöztünk Zugló külső részébe, a Rákos-patakon túlra. A következő év szeptemberétől már iskolába kezdtem járni az Angol utcába, és hittanórákat hallgattam a Bosnyák téri templomban. Készültünk az elsőáldozásra. Kora tavasszal anyám elvitt a varrónőjéhez. Máskor is jártam már ott. Anyám a kiválasztott legújabb kosztümmodelleket szokta megcsináltatni magának vele, és néha elkísérhettem. A próbák alatt mindig elhúzódó, élénk beszélgetéseket folytattak. Végtelennek tűnő időkön át álltam kitárt karokkal, mialatt a varrónő a hónom alatt matatott, kifogyhatatlan csivitelésbe merülve anyámmal. Én a kapirgáló verebeket lestem a földszintes, udvarra néző lakás ablakán át. Lassan elkészült a hófehér matrózkabát, a térdig érő fehér nadrág, mindehhez fehér cipő, fehér sapka és hosszú szárú fehér zokni is járt. Az utolsó igazításkor anyám odafordult a varrónőhöz: − Nem tudna egy helyes kis iskolaköpenyt is csinálni neki? Árulnak köpenyt, de nem a méretében, és úgy néz ki bennük, mint egy boltosinas. Tegye meg, drágám. – Húsvét előtt egyszerre vettük át a méretemre szabott, középkék köpenyt és az elsőáldozói ruhát.

Közeledett a „nagy nap”. Anyám erősen bízott korán bimbózó szavalóművészetemben, ezért addig sürgött-forgott a papok körül a templomban, amíg el nem intézte, hogy az elsőáldozási ünnep keretében elmondhassam Sík Sándor Fehér nap című versét. Ő tanította be nekem a szerepet: a szöveget, a hanglejtést, a gesztusokat. Hangomat, mozdulataimat, ruhámat és lelkemet is ehhez a költeményhez szerette volna igazítani. Az elsőáldozók nevében így köszöntöttem a templomunkba érkező érseki helynök urat: „Boldogító örömével / Elfog édes érzelem, / Égő sóhaj, halk fohász / Lebben át a lelkemen. / Édes Jézus, szállj szívünkbe / S óvj halálig hű vezér, / Hogy a lelkük bármi harcon / Mindörökké megmaradjon / Hófehér.” Alig tudtam visszafogni elgyengült lábam remegését, ami alighanem a lámpaláz és az áldozás előtti böjt, a kényszerű koplalás együttes hatása volt. A hitoktatók ismételten a lelkünkre kötötték, hogy vegyük komolyan a szentáldozás előtt kötelező szigorú böjtöt. Úgy tudtuk, hogy ha megszegjük a tilalmat, megnyílik alattunk a föld, és menten elsüllyedünk.

Nem sültem fel a verssel, haladt tovább a szertartás lomha menete, hamisan sikoltoztak a kóristalányok, és a hittantanár atya belekezdett az ünnepi prédikációba: − A lelki gyermekség legfőbb erénye a bizalom… bízni az Istenben, akiről Krisztustól tudjuk, hogy Atyánk, bízni az Úr Jézusban, aki testvérünk és hasonló hozzánk, bízni az Egyházban, amelyre ha hallgatunk, Krisztusra hallgatunk.

Hosszan, nagyon hosszan térdeltem a fojtogató gyertyafüstben. Egyik Angol utcai osztálytársam, Jocó − kerek képű, vásott gyerek – ott térdelt mellettem. Imára kulcsolt kézzel takarta el a száját, felém hajolt, és a fülembe súgta: − Kérsz cukrot? – Semmit sem kívántam jobban, mégis megráztam a fejem. – Te tudod – vonta meg a vállát, és hirtelen bekapott egy szem málnacukrot. A lábam egyre jobban remegett. Lehet az embernek teljesen üres gyomorral is hányingere? – merült fel bennem a baljós kérdés. Ahogy közeledett hozzám az átváltozás csodája, úgy növekedett bennem egy gombóc, és haladt lassan, de biztosan fölfelé. – Süllyedek, bazmeg! – suttogta síri hangon Jocó. Csillagok táncoltak a szemem előtt. Páduai Szent Antal kicsavarodott képét néztem, igyekeztem erőt meríteni üdvözülten gyermeki tekintetéből, melyet a karjában pihenő Kisdedre vetett. A gyomrom üresen korgott, és fájdalmas görcsbe rándult. Nem tudom, hogyan jutottam el a WC-re, de annyi biztos, hogy amikor felzengett a győzelmi himnusz – Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat –, én már ott voltam. Minden erőmet összeszedve igyekeztem legyűrni a hányingert. Néhány perc múlva a gombóc és az ostya lassan elindult visszafelé, enyhült a görcs, elmúlt a rosszullét, és kiléphettem a szabad levegőre. Senki nem vett észre rajtam semmit.

Hazafelé tartottunk, amikor odalépett hozzám egy fiatal pap − kék szemű, sportos testalkatú, magabiztos férfi −, a ministránsok oktatója. – Szép volt a szavalatod. Szeretnénk, ha ezután eljárnál közénk – mondta kenetteljes, egyszersmind feszült hangon.

– Várlak a legközelebbi ministráns-foglalkozáson a sekrestyében.

Ettől fogva ministráns lettem. Először csak közönséges „gyertyás”, vagyis élő, térdeplő gyertyatartó voltam, később egyre komolyabb feladatokat kaptam, odavihettem a vizeskancsót az oltárhoz, az áldozók álla alá tarthattam a tálcát, nehogy a földre hulljon Krisztus testének egy-egy apró morzsája. Az ifjú pap, aki a csoportunkat vezette, katonás tempót diktált. A cipője úgy nyikorgott, mintha csizma lenne, a reverenda egyenruhaként feszült rajta, és a kezében folyton egy vonalzót suhogtatott. Harcot hirdetett a „tiszta férfiúságért”, az üres szórakozás, a testi tunyaság és az „önfertőzés” ellen. Ez utóbbi szót egyáltalán nem értettem, de kérdéseket föltenni nem volt szokás. A fiatal pap ministránsversenyt indított, az eredményeket milliméterpapíron vezette vonalzójával a sekrestye hirdetőtábláján. Minden misének megvolt a maga színe és pontértéke, a temetéseknek és a litániáknak is. A temetésekért még pénzt is lehetett kapni a gyászolóktól, amit aztán Frutti cukorra és műanyag katonákra költöttem az iskola melletti trafikban. A szünetekben izgatottan cserélgettük a katonáinkat Jocóval.

A „napi misehallgatás” kegyes szokását igyekeztem megsokszorozni, minden misén ministrálni akartam, s jövet-menet figyeltem a nevem mellett gyorsan növekvő oszlopot, a szaporodó pontokat a tábla színes grafikonján. Vezettem. Lázba jöttem. Nyerni akartam. Hajnalban keltem, hogy iskola előtt minél több misén vehessek részt, és gyakran még tanítás után is visszamentem a templomba, mivel a délutáni ájtatosságokért és persze az esti misékért is értékes pontok jártak.

Egy napon az iskolában a tanítónőnk bejelentette, hogy az első óra elmarad, helyette közösségi munkát fogunk végezni. Mosolyogva nézett végig rajtunk. − Büszke vagyok rá, hogy mindnyájan kisdobosok vagytok, nagyon szépen áll rajtatok a kék nyakkendő. Tudjátok, hogy ez a béke jele. A mi kis országunk azokhoz a népekhez tartozik, melyek békét akarnak. Hatalmas és erős ez a tábor. Tudjátok azt is, hogy nem mindenki barátja a békének, ezért őrizni kell, ha úgy hozza a sors, kemény harcok árán is. Még kicsik vagytok, de hamarosan érettebbek lesztek, olyanok, akik vállalják ezt a küzdelmet. Mint a pionírok, az élharcosok. Úttörők lehettek, de közületek csak azok, akik méltóak Lenin vörös zászlajához és a vörös nyakkendőhöz. Ez a nyakkendő a kommunisták győzelmes vörös zászlajának kicsinyke darabja. A zászló egy, de végtelenül sok részre osztható, szaporítható. Egyre növekszik, mígnem beborítja az egész földgolyót. Ahova eljut, ott megszűnik a szegénység, és eltűnik a gazdagság. Mindenki egyenlő lesz, és mindenkinek jut kenyér. Nektek is jut a zászló darabjaiból, ha kiérdemlitek. A rajnaplót egyelőre én vezetem, ti pedig gyűjthetitek a jó és rossz pontokat. Aki tanul, jól viseli magát, és hasznos tagja a közösségnek, az kisdobos-csillagot kap, ilyet, ni – és a tanítónő felmutatott egy apró, kék színű, négyszögletes műanyag jelvényt, melynek közepén ötágú vörös csillag virított. – A csillagokat a köpenyre kell otthon felvarrni. Három csillag szerezhető. Akinek megvan mind a három, az felvarrhatja föléjük a vörös szalagot is. Ez jelenti majd azt, hogy ő már úttörőjelölt. Kis csoportokat hozunk most létre, ezekből lesznek az úttörőőrsök. Együtt választjuk majd meg az őrsvezetőket a legjobbakból, azok közül, akik a legtöbb pontot szerezték. – Kis szünetet tartott, majd így folytatta: − Most pedig vegyetek elő papírt és ceruzát, írjátok fel a neveteket, néhány kérdést fogok feltenni. Aki nem érti, hogy miről van szó, annak nem kell írnia semmit. Lassan olvasok, hogy legyen időtök gondolkodni: Kicsoda Jézus Krisztus? Tudod-e kívülről a Miatyánkot? Szoktál-e imádkozni? Jársz-e hittanra? Voltál-e már elsőáldozó? Ministrálsz-e?

Dermedten ültem a padban, izzadt kezemmel a ceruzát tördeltem. Föl sem merült bennem, hogy válasz nélkül hagyhatnám a kérdéseket, de olyan hevesen remegett a lábam, hogy minden erőmet arra összpontosítottam, hogy ne csapjak zajt. Összeszorított térddel próbáltam végiggondolni mindezt, amikor csengettek, és beszedték a papírokat. Az enyémen csak a nevem volt felírva.

Tanítás után Jocó barátommal hazafelé ballagtunk, szótlanul. Kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy piros műanyag csövet. Zörgött. – Láttál már ilyet? Nézz bele! – Belenéztem ott, ahol mutatta. Színesen kavargó foltok ugráltak a szemem előtt fura geometrikus alakzatokba rendeződve. Ahogy megmozdítottam a csövet, a foltok átrendeződtek, darabokra törtek, megsokszorozódtak, de megtartották eredeti formájukat. – Jó, mi? – nevetett elégedetten Jocó, és eltette a kaleidoszkópot. − Láttam, hogy te sem írtál semmit. Hülyeség az egész. Én sem töltöttem ki. Mi közük hozzá? Amúgy apámék párttagok. Gyere, mutatok valamit! – húzott maga után a Rákos-patak hídja alá, ahol az őskori barlangrajzok stílusában az ember szaporodásának titkai voltak felrajzolva. Nem hittem, hogy ez igaz lehet. Anyám szerint a kis Jézus helyezi a babát az anyák szíve alá, akik korábban a mennyben várakoznak egy nagy, kék szobában. – Minden úgy van, ahogy itt látod – magyarázta Jocó. – A nővérem gyereket vár, és elmondta az egészet. – Lesütöttem a szemem. Irigyeltem. Fruttival kínált, majd elköszöntünk.

Anyám elkezdte szépen felvarrogatni a kisdobos-csillagokat a csinos kék köpenyemre, és idővel odakerült a vörös szalag is. Gyűltek a pontjaim a rajnaplóban. Jó magatartásért, jó feleletekért kaptam a legtöbbet. A sportrendezvényeken nemigen jeleskedtem, de ezt a hátrányt le tudtam dolgozni szavalatokkal és zongoraszámokkal az iskolai Ki mit tud? versenyeken, valamint hulladékgyűjtéssel. Jocóval idegen házakba is bekopogtattunk újságpapírért, a MÉH-ben még pénzt is kaptunk érte, és ebből tovább szaporodott műanyag katonáink hadserege, a számláért pedig jó pontok jártak a kisdobos-csillagokért folyó küzdelemben. A ministránsverseny is a finiséhez közeledett, mániákusan gyűjtöttem a pontokat, ott voltam minden hajnali misén. A sekrestyében kellett átöltözni, ott szoktam letenni a táskát, a kabátot, a köpenyt, és felvenni a szoknyát, a kar­inget és a gallért. Oda volt minden készítve, az ingek kifehérítve, a ruhák összehajtva. Ott álltak a használaton kívüli templomi zászlók is sorban, hosszú, kereszt alakú zászlótartóikon. Mária, Magyarok Nagyasszonya, Páduai Szent Antal és Jézus Krisztus, vértől csöpögő, töviskoszorúval övezett szívére mutatva. Rendszerint elsőnek érkeztem, nem sokkal a sekrestyés után. Két idősebb fiú egyszer megelőzött. Jól ismertem őket, a fiatal ministránsvezető pap kedvencei voltak. Vidéki zarándoklatokra is együtt jártak. A szoknya már rajtuk volt, de a karinget még nem vették fel. Valamit kiönthettek a padlóra, mert egy felmosó vödröt zörgettek, és egy hatalmas T betűt formázó templomi felmosó fára próbálták rátekerni a rongyot éppen, amikor beléptem. Mikor levettem a kabátomat, azonnal elővillantak a kisdobos-csillagok. A fiúk eldobták a rongyot, és a felmosó fával a mellemre mutattak: − Nézd a kis komcsit! Ezt nevezem! – és hirtelen közrefogtak, egyetlen mozdulattal lerántották rólam a köpenyt, ügyesen ráhúzták az Antal-kereszt alakú felmosó fára, magasba emelték, és tánclépésben pajzán körmenetbe kezdtek, rázendítve a dalra: „Előre, proletár, a végső harcra, / a vörös zászlót emeld magasra, / a vörös zászló mindig győzni fog, / minden rohadt reakciós lógni fog” – harsogták a fiúk, amikor, hopp – Laudetur Jesus Christus − kántálták, és a vörös csillagos köpeny hirtelen lecsusszant, éppen a belépő ministránsvezető atya lába elé. A pap szigorúan mutatott előbb a kis ruhadarabra, majd rám: − Kié ez? A tiéd? – Lehajtottam a fejem. – És ezt hogy képzeled? Van fogalmad róla, hogy mit teszel ezzel? Szerinted ezt szabad? Vagy azt gondolod, hogy lehet egyszerre két urat szolgálni? Egyáltalán ki vagy te? Református? Kommunista? Zsidó? Küldd be anyádat, várom vasárnap a diákmise után a sekrestyében. Nem tartunk igényt többé a szolgálataidra az oltár mellett.

Vasárnap, mise után, mikor a sekrestyébe léptünk, nem a fiatal pap, hanem egy idősebb káplán, a hittantanár várt minket. Odalépett anyámhoz, és nekem egy távolabbi széket mutatott. – Ülj le egy kicsit ott, fiam, amíg édesanyáddal szót váltok – mosolygott atyai­­an. Lekuporodtam, ők pedig az ablak mellé húzódtak. Ragyogó, aranysárga fénynyaláb világította meg a sötét helyiséget, rézsút irányban vetült rá a padlóra, éppen közém és anyámék közé, a keringő porszemek is jól kivehetők voltak benne. Kintről mintha csókák kiáltása hallatszott volna. – Igen, asszonyom, teljesen megértem… hogyne, természetesen… ez magától értetődik… fiatal paptársam kissé elragadtatta magát, helytelen volt, beszéltünk már erről vele, és ő is belátta ezt… másfelől viszont el kell fogadni, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek, hogy is mondjam, összeegyeztethetetlenek… nem éppen véglegesen, csak időlegesen… és most nehéz időket élünk, ugyebár… de nem lesz itt semmi gond – és ekkor felém intett, én pedig keresztülléptem a fénycsíkon, és odamentem hozzájuk – ugye, nincs itt baj, tudom, hogy szeretsz ministrálni, majd az én miséimen ministrálsz ezután, és lassan készülünk együtt a bérmál­kozásra is, majd én leszek a bérmakeresztapád… az egyház végtelenül türelmes, és a dolgokat is a végtelen felől szemléli… sub specie aeternitatis… nekünk mindenki fontos… az elkóborló juhoknak is utánaeredünk, megfogjuk, és visszahozzuk… egyetlen lelket sem eresztünk el, soha…

Ezentúl csak leendő bérmakeresztapám hittanóráit, ájtatosságait látogattam, és csak neki ministráltam. Az iskolaköpenyt a táskába gyűrtem, amikor a templomba indultam, később egyszerűsítettem a technikán: kifordítva vettem föl, úgy, hogy a kisdobos-csillagok és a vörös szalag belülre kerüljenek. A templomi hirdetőtábla grafikonjának tanúsága szerint többen megelőztek a ministránsversenyben. Így is díjazták azért a teljesítményemet. Az érseki helynök úr kezéből átvehettem Babits Mihály Eratójának kétnyelvű példányát. A csillagokért folyó küzdelem is lassan véget ért. Az őrsvezető-választáskor még a jelöltek közé sem jutottam be. Oklevelet mégis kaptam „kiváló társadalmi munkámért”, és egy jutalomkönyvet: a magyar egyházi művészet remekeit bemutató díszes albumot.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges