Skip to main content

Louis – Pauline, Dido és Florestan fénytörésében

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Gulácsy Lajos regénynek mondott szövege tulajdonképpen önarckép, éppúgy, mint szinte minden rajza és festménye. Mondhatjuk „alpáribban” is: ez a sohasem volt, utólag kompilált, töredékekben fennmaradt szöveg a festő leggazdagabb korszakának, a tízes évek elejének kulcsa, főmotívumainak gyűjteménye; magyarázat oda-vissza, előre-hátra mozdulatokhoz, gesztusokhoz, színekhez, témákhoz; megfejtés és feloldás sejtelmekhez, sugallatokhoz. Az önarckép olyan, amilyen: bírálhatatlan, legfeljebb csak összevethető azzal a képpel, amelyben vagy amelynek révén megképződik, megjelenik tárgya mibennünk, a másikban, a világban.

Gulácsyé például tökéletes, az írott pontosan olyan, mint a festettek. És ez kimondható anélkül, hogy bármelyikünk ismerhette is volna, hogy képünk közvetlen, kézzelfogható lenne Louisról meg alakváltozatairól.

A regénynek – akár az önarcképnek – nincsen története, vagyis csak annyi, amennyit az arc leolvasni enged magáról. De meg maga Gulácsy is, korához híven és korát meghaladva úgy gondolta, szükségtelen a „mondás”, fontosabb az érzékeltetés; felesleges, sőt zavaróan idegen a cselekvés, lényegibb az érzés, a pillanat sugallatos ábrándja, „…nincs históriája vagy témája sem ennek a műnek. Nem is lehet, amennyiben teljesen új érzések kelnek itt életre az első laptól az utolsóig. Nem akar sem javítani, sem újítani” – írja a bevezetőben. Majd később megfogalmazza azt is, regénye miért érintetlen és érinthetetlen az időtől és a tértől: – következésképpen az önmagát objektívnek, tudományosnak, elemzőnek tekintő kritikától: „…rám nem az Idő, a káprázat hatott. Nem keresek összefüggést a mű és a kor között, melyben az megszületett. Elém véletlensége egy meglátás szent káprázatának sodorta, mint akáciák illatát az átázott kertben. Egyszer. Néha. Titkos, szent Időben.”

A rejtélyes, teremtő, ihletett pillanatról van szó tehát, mellyel a művészetelmélet, vagy ahogy Gulácsy mondja, az aesteta nemigen tud mit kezdeni, mely egyedül a művészé, különösen akkor, ha önmaga megfogalmazására készül. Gulácsy önképe ezt a pillanatot, a pillanat villanását, a villanás gyümölcsét – nem győzöm hangsúlyozni – a művészt en soi meme ragadja meg és tükrözi azonnal, méghozzá nem is síküvegen, hanem valamifajta prizmás tükörrendszeren keresztül. Hiszen a festő – most író – több alakban is megjelenik ebben a furcsa, időtől, tértől és konvencionális koordinátáktól messzire libbent szövegpatakban; megnyilatkozik teremtőként és teremtettként, hősként és rezonőr gyanánt, epizódszerepben és narrátor módjára, férfi és női maszkban egyaránt. A szerepekhez egyrészt irodalmi toposzok kínálnak elő- és utóképet (egyszerre pozitív és negatív utóképet, mint az egyszerű látásfiziológiai és optikai-pszichológiai észlelés-érzékelés tesztekben), másrészt az önismeret teljessége és tökéletessége által kiváltott eufória, mely gazdagon keveredik egyszersmind a nagy-nagy fájdalommal: Gulácsy tudja, hogy tud és érez mindent, de ez keserves, tragikus, mert misztikussá kényszeríti és kiválasztottá is teszi.

Hősi, fedhetetlen lovagi – de nem művészi – énje, Florestan, mielőtt meghalna a festő asztrálteste, Pauline, felidézi a jóságos Louis Gaulois, a már angyallá lett pictor sensibilis alakját. Előkészíti ezzel a végső víziót, melynek nyitánya majd az önmagában való, teremtett szép halála lesz, s megfogalmazza a kreátor-Gulácsy „civil”, festői nekrológját is: „És festményeid, Louis Gaulois? Hol vannak a kis csótáros katonák, a falubolondok, a tipegő némberek, hol a virágok porvás hímporával behintett csodák, a harmattól öntözött tájképek? Hol, hol, hol?

Előtted és utánad nincsen semmi. Csak rideg freskók vannak a székesegyházak penészes mélyén, lakkozott aranyrámák börtönébe zárt szertartásos képek, Firenzétől a Louvre-ig. De a te műveid Louis Gaulois, azok többek mindnél, mit valaha ember alkotott. Tüneményes ember: meghaltál-é?”

Azután az éteri Pauline öngyilkosságát megbosszulandó, leszúrja Didót, a leány lelki rabtartóját, szerelmét, megalkotóját – Gulácsy felkoncolja magamagában a kreátort, a cinikus-modern Pygmaliont. Vagyis megtisztítja a szépet a környező és raja árnyékot vető makulától, de fogalmazhatjuk úgy is; Gulácsy döntött, megkísérelte az intellektust végleg kizárni magából, hogy az erkölcsi és érzelmi artisztikum teljessé válhassék. És hogy megszülethessen a válasz Florestan kérdésére.

A színen maradó halott és élő Gulácsy, a testek, szerepek, állapotok között szállongó, máskor verdeső lélek végül is egy misztériumjáték, s nem pedig regény hőse; vagy inkább misztériumoperáé, melynek staffázsfigurái, de kulisszái is a semmiben fityegnek. Csak protagonistái determináltak: egymástól, egymás révén, mert egyek és ugyanazok.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon