Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Az ötvenes–hatvanas évek – azóta talán az idők hályogos foncsorú tükrében baloldali liberálisnak is nevezhető, ittenfelől akkoriban rendre kiátkozott – esztétái hol a romantikát (Ernst Fischer), hol a realizmust (Roger Garaudy) tették, a szó szoros értelmében, s számomra (is) rendkívül rokonszenves módon parttalanná. Majd – csak a XX. századot szem előtt tartva – a rövid „avantgarde kontra minden más” program után, a modern-posztmodern meccs következett, az utóbbi teljes és megsemmisítő győzelmével, hogy aztán ennek, vagyis a posztmodernnek a tekintete pásztázzon végig a kultúrtörténeten, s vegyen észre minden második stíluson, tendencián vagy áramlaton pre-, valódi vagy poszt-posztmodern jegyeket, s posztmodernizálja végül át nemcsak a második, de már a mindig soros-aktuális harmadik szellemi programot is.

És most itthon akár csönd is lehetne, mert hiszen jobbára még a legutolsó vetélkedés izgalmait nyögjük és emésztgetjük, de nem, mert a jogos nemzeti öntudat végre megmakacsolta magát, majd kellő erőt merített, s konokul eddig meg nem hódított magaslatokra igyekszik hágni. Célja felé a pop art átértelmezésével és kiterjesztésével tör.

Keserű Katalin, a Kiállítási csarnok (volt Műcsarnok) igazgatója, az ELTE BTK Művészettörténeti Tanszékének tanára, a XIX. századi kismesterek, a századforduló szecessziójának s utóbb a hetvenes–nyolcvanas évek szentendrei festő-zenészeinek kiváló ismerője úgy döntött:

– egyrészt hungarizálja a pop artot;

– másrészt univerzalizálja a magyar művészetet;

– harmadrészt egyetemes esztétikai magaviseletté sugallja-avatja – ugyancsak – a pop artot.

Szándéka több szempontból is jogos. Egyfelől: már miért ne lehetne egy ilyen aspektusa is a művészet története vizsgálatának, már miért ne mondhatna bárki bármit, ha tud, ha hagyják beszélni egy a liberális politikai és eszmei értékekre egyre fogékonyabb, s azokat mihamarabb a hétköznapjaiba is beépítő társadalomban; másfelől: miért kellene elhinnünk azt, amit eddig mindenki szajkózott, hogy tudniillik Magyarországon a pop artnak a társadalmi-politikai, gazdasági-szocológiai okok miatt nem volt valódi gyökere, a popot inkább csak stiláris, mint praktikus szinten élték meg a magyarok, s nem e tendencia szellemében, hanem annak értelmezett-közvetített-vágyott változatát csinálták errefelé stb. És tovább: miért kössük magunkat ahhoz a kishitű, sőt defetista szemlélethez, miszerint itt soha nem történt semmi, itt nem találtak ki semmit, innen nem származott kifelé semmi, ide nem jött senki, innen mindenki elment, itt csak az elkésettség és a bánat honol(t). (Vö. Major János konceptjével, mely most már pop mű.) Nem, ami itt történt az jókor, időben, párhuzamosan s gyakran invenciózusabban esett meg, mint másutt; itt ki lett találva, be lett vezetve, ki lett irányítva, ottan meg be lett fogadva, meg lett emésztve, vissza lett irányítva. A magyar művészet semmivel sem késettebb, esettebb, szerencsétlenebb, mint az összes többi, a „nagyok” igyekezete, mellyel lerégiózzák a kicsiket, magukat pedig központként tételezik, csalás és hazugság. Azután: már miért ne lehetne a pop art-magatartást avantgardizmusként is – vagy éppen szó szerint annak – megfogalmazni, mi kötelez a szavakhoz, a ragaszkodás a skatulyákhoz kinek kedvez vajon, miféle konzervativizmust szül a kánon betartása?! Hogy innentől kezdve újra kellene kalibrálni néhány történeti kategóriát, s dimenziókat, neveket, dátumokat, geográfiai-szociológiai kötődéseket kényszerülnénk új koordináta-rendszerbe helyezni, hogy újra kellene patentozni azt a fűzőt, melybe – ezek szerint – eddig még úgy-ahogy sem tudták belepréselni a művészet hízékony-hurkás testét, mert amelyből – s ebben is igaza van Keserű Katalinnak – folyton kibuggyannak a sehova nem váló hájacskák, amiket tényleg illene végre (és végleg talán? – bár akkor mi marad az új újítóknak?!) beletuszkolni már valami rendes míderbe.

Szóval így van ez, a rendre valóban szükség mutatkozik. Az is fontos, hogy végre valaki személyes ügyként veszi kézbe a dolgot: ezt az igazgatónő egy kötettel (Új Művészet Kiadó, 1993), valamint a könyv megjelenését köszöntő, az abban foglaltakat tovább példázó-illusztráló, a szezon legnagyobb magyar kiállításává szervezett tárlattal, hál’ Istennek, meg is teszi. A szép könyv minden tekintetben – ahogy mondják – gondolatébresztő. Vezérmotívuma: ami figurális s amiben az ironikus vagy mágikus, esetleg metaforikus (népies, fétises, pszichedelikus vagy társadalomkritikus és így tovább) tárgyhasználat megnyilatkozik, az pop art. Amiben nem, az nem az. Azután: az originális amerikai pop art „tárgyábrázoló” ága, valamint amit mások amúgy happeningnek, performance-nak, narratív konceptnek, az arte povera „realista” változatának, álnaiv-cinikus új figurativitásnak, individuális mitológiának, pátoszos transzavantgarde-nak, alternatív rockzenének, art brut-nek, barkácsművészetnek, applikációnak, camp-nek, modern quodlibetnek – és ezen a vonalon így tovább – neveznek, tartanak, hisznek, az mind pop art. Következésképpen a köztes (például az Indiana-féle), az absztrakt (így a Krushenick által is képviselt) pop nem pop ebben az interpretációban, ahogy a szignál-, és az emblematikus művészetnek (d’Arcangelóéra vagy itthonról a valaha, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján „népies” Nádleréra gondolhatnánk), sincs köze a dologhoz. A leitmotív lényege: a posztmodernizmus a pop arttal kezdődött, s a neo-poppal végződött. Más megközelítésben avagy fénytörésben: az avantgarde művészet figurális munkákat létrehozó változata = pop art. Néhány speciális magyar almotívum: a magyar művészet – minden nyomor és a vérgőzzel telt politikai elnyomás ellenére, valamint az átkos szkepszis dacára – uptodate volt, van, lesz. Csak mindig meg kell – mert lehet – találni a kapcsolódás és meghaladás pontjait. Az idő évszámok sugallta terrorját vissza kell utasítani. Továbbá: a hatvanas évektől máig a magyar neo-pop, avantgarde, transzavantgarde, posztmodern, tehát a pop art, tehát a valódi és értékes művészet csuklópontja, kristálytengelye, vezérlő csillaga, teoretikusa és innovátora Konkoly Gyula.

Szóval így van, ismét csak.

A világ egyébként ilyesféle módon tükröztetve tényleg egyszerűbbnek mutatkozik. Valóban csak az kell, hogy megnevezzük, kinevezzük – a kiábrázolás analógiájaként –, s aztán az átrendeződik magától. A gumírozott történelem fel van találva, csakúgy, mint a pop art. Az eredmény a kiállítás anyagán mérhető le a maga teljes dimenziójában – mert hiszen a könyv az örökkévalóságé, így tévedhet, virtuális sugallata éppen nem más –, tehát a tárlaton vizsgázik, mely bár a dolgozat szellemétől abszolút nem érintetlen, viszont a művek zöme anarchista, engedetlen, majd azt mondtam, konzervatív módon őrzi még a számára szabott új ideológia előtti állapotot.

(A kiállítás az Ernst Múzeumban december 9-től január 16-ig látható)

• Kultúra