Skip to main content

A mi utcánk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
27. A szökés


Kiss Laci nyúlánk, kerek arcú fiú, már majdnem tizenhét éves, zöld szeme van, ami ha lecsukódik, az istennek sem akar kinyílni. Debrecenbe járt a szakmunkásképzőbe, de két évig csak az elsőt, volt, amikor nyolc helyett tizenkettőre sem ért be, aztán lesunyt fejjel szégyenkezett, elaludtam. Sokáig nem hitték el, aztán az igazgató azt mondta, na, eredj haza, fiam, és majd gyere vissza, ha kialudtad magad. Nem ment vissza. Ács Jóska elcsalta a Klinikára, ahol állatokkal kísérleteznek, ott segít, patkányt, nyulakat, kutyát boncolnak, előtte meg kell fogni, a többit etetni, oltani, takarítani. Most szabadságon van, délelőtt Sós Katival megbeszélték, hogy délután találkoznak a buszmegállóban, csak úgy, mintha külön lennének, aztán kisétálnak a Szepesre, Kocsis bácsi tanyájára, és ott maradnak. Hogy utána mi lesz, arról nem volt szó, az nem is volt érdekes, csak az, hogy szökjenek meg, és utána már úgysem tehet senki semmit. Laci két órakor még aludt, mikor a háromórás busz ment, akkor is. Sós Katinak kiszólt a sofőr, aki megjárta közben Debrecent, hogy nem jössz? És már a szemközti presszóból is figyelték. Négy óra tájban, mikor sok ember jött valami temetésről, a lány úgy gondolta, nem vár tovább, ki volt festve a szája, nem akarta, hogy lássák. Sírt is, de nem nagyon.

Zöld szeme van Sós Katinak is, kevés híján ő is tizenhét éves, és az arca is kerek, de sokkal szebb, olyan tiszta a bőre, mint a hó, mondta neki Sarkadi néni, és nehogy rászokjon valamire, mert az elcsúfítja. A haját sem kell göndöríteni, olyan, magától, fénylik, mint a selyem, szőke, le ne vágassa, ritka már a természetes haj. És a foga is, nyaka, mindene, vigyázzon magára! Sarkadi nénire lehet hallgatni, művelt asszony, bort mér a bolttal szemben, és el tud bánni a részeg emberrel is, de Sós Kati mégis szeretett volna rászokni már valamire, mert hiába van neki szép, szőke haja, ha ott áll fél napokig a disznóólban, a trágyát villázza, vagy moslékot hord a malacnak, tyúkot etet, udvart seper, és nem látja senki, se a szemét, se a nyakát, a bőre meg büdös. A beteg apja pedig a szobában jajgat naphosszat, mert nem tud meghalni már vagy két éve, hiába mondja neki, csak nyög, kesereg és utálatos. De most betelt a pohár. Úgy két hete itt járt egy kenőasszony, és úgy megkente, hogy az apja azt mondta, ez igen. Később jósolt a tenyeréből, azt mondta, azért halt meg a felesége, mert nem volt hozzávaló. És ő is meghal, ha nem vesz feleségül egy negyvenéves, fekete kis asszonyt, de ha igen, egészséges lesz, még az is lehet, hogy fia születik. Akkor elvitt egy fél oldal szalonnát meg tízezer forintot. Ezt a múlt héten árulta el az apja, és azt is, hogy akkor ő elveszi ezt az asszonyt feleségül, ha már meg van írva, nincs mit tenni ellene. Ez pont negyvenéves, alacsony és fekete. Aztán tegnapelőtt megint rosszul lett, elküldte őt az asszonyért, de ő nem ment el, azt mondta, nem találta otthon. És orvosnak se szólt, csak sétált egyet, otthon meg azt mondta, ne idegeskedjen, azt üzenik, hogy holnap majd jön a mentő, és viszi magát a bolondokházába.

Nem volt ő szerelmes Kiss Laciba, egyes-egyedül Attilát szerette, őt is fogja szeretni mindig, ha meghal, még akkor is, az pedig nem akarja észrevenni. Gyerekkorukban együtt játszottak, ölelte, kis pocok kölykömnek hívta, birkóztak, úgy csinálta mindig, hogy a fiú győzzön, az feküdt rajta, kiabált, nevettek, ő szorította magához, és néha bepisilt a gyönyörűségtől. Aztán félbeszakadt minden, meghalt az anyja, pedig az apja halálát várták már akkor is, és rászakadt minden munka. Iskolába járt a fiú is, alig találkoztak, nem is nagyon köszönt. Biciklit vettek neki, drága ruhákat, farmert is, nyáron fagylaltot evett, kólát ivott. Most már nagyfiú, a diszkóban megfogta Tímeának a mellét, az övét meg nem, pedig odatartotta neki, és az övé szebb is. Kicsi korában táncosnő akart lenni, lent, a vályoggödrökben bugyira vetkőzött a többiek előtt, és táncolt nekik, mint a színházban, a fiúk doboltak hozzá a térdükön, a lányok lalaláztak, Attila meg fent állt a gödör szélén a biciklijével, és ette a fagylaltot. Akkor már nem vetkőzött le, hogy fürödjön vagy zálogost játsszon a többiekkel. Ő egyszer megkérte, hogy vigye már haza a biciklin. A fiú bólintott, na, gyere. Akkor felültette. De nem így, mondta neki a lány, vegyél az öledbe és úgy! Azt mondta, úgy nem lehet, nem bír el kettőnket. Akkor én se ülök fel. Aztán az lett, hogy a fiú felült, ő meg futott mellette a gyepen. Máskor azt mondta neki, Attila, adjál egy kis fagylaltot. Erre azt mondta, hogy már belenyalt. Éppen azért, mondta ő. Hátha. Akkor odaadta az egészet, ő meg vett másikat. Ezeket most mind beleírta abba a levélbe, amit bedobott neki, mielőtt eljött. Azt is, hogy neki mindig is Attila fog tetszeni, mégis Kiss Lacival szökik meg, mert az legalább bele van esve, és öngyilkos lesz, ha nem veheti feleségül. Ő pedig nem akarja a halálát senkinek, őt más úgyse szereti. Reméli, hogy Attila jól kijön majd a kis Tímeával, aki gyereket vár Dorogitól meg Harap Sanyitól is, azért nem tudja megszülni.

Kiss Laci egyáltalán nem állt az öngyilkosság szélén, legalábbis nem tudott róla, mert aludt, neki azt mondták a suliban, hogy aludja ki magát. A fáradt tekintetű orvos meg az iránt érdeklődött, hogy van-e éjszaka merevedése, satöbbi. Mi az a satöbbi, kérdezett vissza a fiú piros arccal. Jó, mondta az orvos idegesen, tehát van, és ő is elpirult. Nincsen, tiltakozott a fiú, egyedül alszom! Aha, mondta az orvos, aztán felírt valami gyógyszert, csak a receptet nem adta oda, minek? Mikor Sós Kati elé állt, hogy szökjenek meg, mint Simó Erzsiék, rögtön beleegyezett, csak annyi kikötése volt, hogy ne reggel, mert akkor még alszik. Tíz órakor jó, kérdezte a lány. Inkább délben. Az Katinak nem jó, etetni kell. Két óra? Jó, mondta a fiú. És most tessék, alszik. Meg se hallja, hogy Kati bemegy, pedig nem halkan, és ott megáll. Mint akit megütöttek. Kint az utcán megesküdött, hogy bele fog rúgni a fiúba, most mégis inkább simogatná az arcát, ami egy duzzadt száj, izzadó bőr; legyek a homlokán, vastag, fekete haj, és mint aki meghalt, alig lélegzik, csak horkol ebben a szemérmetlen, gyűrött fészekben. Aztán rángatja, a fiú bambán fordul, felül, mi van? Hány óra? Téged aztán várhatlak, mondja Kati, a sírás küszöbén, aztán inkább nem mond semmit. Jössz akkor, kérdezi később. A fiú ásítozik, még a kezét se teszi oda, nyújtogatja a karját, lábát, majd sokára feleszmél, te, mondja, muszáj nekünk oda kimenni? Apámék a héten nem jönnek haza a tanyáról, csinálhatjuk itt is, nem?

Kint, az elhagyott, öreg tanyán nem tudnak bemenni sehová, nem baj, mondja Kiss Laci, felmegyünk a padlásra, ott a létra. Most már teljesen ébren van, ilyenkor meg olyan élénk, hogy szinte ráz, mint az áram, és ez jó, mert közben a lánynak kezd elmenni a kedve az egésztől. A cipő is feltörte a lábát, pedig a bejárótól mezítláb jöttek, kétoldalt rozstábla, a fiú már ott ölelgetni kezdte, meg is csókolta a száját, és mindig lihegett. Közben arról beszélt, hogy ő a kutyákat is, egy fogással. És hogy kétoldalt meg kell nyomni a pofáját, akkor kitátja, és akármit beadhatsz neki. Így, mutatja, és megnyomja a lány arcát kétoldalt, az feljajdul, ó! Na, látod, mondja a fiú, és a lány szájába dugja az ujját, nevetnek, aztán szájon csókolja, siessünk. Ő meg arra gondol, ahogy a fiút az ágyon látta, pőrén, virított, mint a méz, már-már hozzáért, aztán csak betakarta, és szomorú lett. Valami italt kellett volna hozni, mondja rosszkedvűen már fent, a padláson, cigarettát, mint a felnőttek. Aztán az jut az eszébe, ő lefekszik, a fiú meg nézze, mint ő a fiút a lakásban, simogassa az arcát, meg is csókolhatja, de úgy, hogy ne vegye része. De ez sem jó, nincs kedve levetkőzni a szalmára, a fiún már csak a nadrág van, és lehet, hogy őt is, egy fogással. Ott van az arca az övében, öleli, nyálazza, de nem győz, érzi, hogy káposztát evett, mert mindig liheg. Ülnek a padlásajtó előtt a szalmán, mert Kati nem fekszik le, valami bogarat érzett mászni az előbb a bőrén. Hol, kérdezi a fiú, és a melléhez nyúl, magához öleli, mintha az anyja lenne, ő meg a fülébe szipog. Öljük meg apát, mondja halkan, a fiú a mellét habzsolja, neki meg eszébe jut, hogy a múltkor a mozi udvarán neki is felnyúlt a kis Zeke-fiú, és utána sokáig égett a végbele, ezért most hiába motoz a fiú odalent, nem fogja engedni. Este majd átmegyek, hogy segítsél, súgja neki, és elnéz egy felröppent verébraj után. Menjünk, mondja hirtelen, sötét lesz. Mindjárt, lihegi a fiú, valamit csinál magával már megint, ő tudja.

Holnap jöjjünk korán, jó, kéri a fiút, jó, mondja az, de ne nagyon korán. És hozzunk italt meg cigarettát. Ennivalót is, és nem jövünk haza soha többé. A fiú erre is azt mondja, hogy jó, a buszmegállóban elválnak, a fiú futni kezd, ő még vár egy kicsit, pedig már úgyis mindegy. Otthon még ad a tyúknak, a malacoknak is lök valamit és kész. Sötét van már, csak a kutyák vonítanak, Laciéknál nincs, be lehet menni, nyitva van minden. Látszik az üvegajtón át, hogy a fiú a tévé előtt ül egy kis gatyában, és alszik. Mi van, kérdezi, mikor felnéz. Holnap nem megyek, mondja Sós Kati ragyogva, meghalt apám. A fiú a szemét dörgöli, ásít, aztán felnyúlt érte, gyere, mondja gyengéden, most nem úszod meg.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon