Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

„Én nem vagyok magyar?”
(Ady Endre:
Én nem vagyok magyar?)


„De, szabadság, mért halvány az orcád?”
(Petőfi Sándor: A szabadsághoz)

1.


A kérdés („Én nem vagyok magyar?”) a Budapesti Naplóban jelent meg 1907. január 6-án. Ady méltatlankodott, amiért az álmosak, a piszkosak, a korcsok és cifrálkodók, a félig-élők és habzó szájúak, a magyarkodók és a köd-evők nem tekintik magyarnak őt, akit az ős Napkelet is magyarnak álmodott. A „svábokból jött magyaroknak” csak pár évvel később szorított helyet a versben Rákosi Jenő kedvéért – így hálálta meg mocskolódásait. A felsorolásban a zsidók nem is szerepelhetnek, mert sem akkor, sem azóta nem akadt olyan zsidó származású egyén, aki Ady magyarságát kétségbe vonta volna.

Ha ős Napkelet álmodta meg Adyt magyarnak, akkor magyarság-fogalma a faji mítoszból is merít. Minthogy azonban a jó versek valamely termékeny pillanat igazságából táplálkoznak, és a bennük fellelhető megfogalmazásokat más, ellentétes töltésű pillanatok igazságai korrigálják, csak termékeny ellentmondásnak tekinthetjük, hogy Adynál a faj szempontjaihoz, melyek természetüknél fogva kirekesztők, az univerzális befogadás gesztusa társul. Az A tavalyi cselédekhez, mely 1909. december 1-jén jelent meg a Nyugatban, ezt a vallomást szegezi szembe a faj szavával:

Kirabolt, szegény, kis magyar,
Kitárul afelé karom,
Kit magyarrá tett értelem,
Parancs, sors, szándék, alkalom.




Első eszmélkedésem óta arra vágyom, noha persze sokáig ezt nem tudtam volna így megfogalmazni, hogy otthon érezhessem magam az efféle célból kitáruló karokban. Még 1944-ben sem rémlett fel bennem, hogy nem vagyok magyar, de ekkor azért feltűnt már, hogy folyton-folyvást át akarják döfni a rejtelmes okból szívemre kényszerített sárga csillagot. 1945 után úgy gondoltam, hogy a szocializmus a többi tébollyal együtt a faji őrületet is kiiktatja majd a nemzet életéből. Hamar be kellett látnom, hogy reményeim egy pokoli rendszer szolgálatába állítottak. Hogy jóvá tegyem ezt, a többi magyar ifjúval együtt lelkesen buzgólkodtam a forradalom napjaiban. Ezért sok magyar ifjúval együtt dutyiba csuktak néhány évre. A dutyi számos zárkájában vidáman viseltem el a bánatos honfi-sorsot, de azért reggelente gyakran meghökkentett, hogy egyik vagy másik zárkatársam éjjel, amíg aludtam, visszavarrta csíkos zubbonyomra a sárga pecsétet. Nem értettem, hogyan gondolhatják, hogy én nem vagyok magyar. „Mag hó alatt” – Adyt és különösképpen ezt a versét Vácott fedeztem fel magamnak. Azzal vigasztaltam magam, hogy hó alatt mag vagyok én is, majd előbújok, és nem lesz akkor már rajtam semmilyen pecsét.

A börtönévek után úgy próbáltam élni, hogy ne legyek egészen méltatlan az '56-os magyar forradalomhoz. A rendszerváltozás után azonban mérvadó szájak tudatták velem, hogy még ellenzékiségem is magyartalan volt. A magyar ember a szlávok és a germánok között azért bírt túlélni ezer évet, mert alkalmazkodott kényszerű körülményeihez. Barátaimmal együtt én nem alkalmazkodtam, és ily módon magam deklaráltam, hogy idegen tőlem a magyar lelkiség. Már nem néztem ingemnek arra a felületére, mely szívemet fedi, és először életemben feltettem a kérdést: „Hová asszimilálódjon egy asszimilálódott zsidó?” Vagyis: ha a tisztelt hölgyek és urak nem akarják, akkor nem leszek többé magyar. Akkor megpróbálok minél maradéktalanabbul Eörsi Istvánná válni – ez is lehet számomra életre szóló feladat.

Igen ám, csakhogy mostanában a stadionokban ismét Hitler nevét skandálják lelkes fiatalok. Az igazságügyminiszter-asszony nem formál véleményt erről, mert – mint mondja – nem ért a futballhoz. A hitleristák magyarok. Az őket hallgatásával mentegető hatalom szintén magyar. Lehetséges volna, hogy mindenki magyar ezen a tájon, csak én nem?

Ismét felütöm Adyt – ezúttal egy publicisztikai kötetét. A Nyilatkozat című írásnál nyílik ki. Időpont: 1906. február 4. Ezt olvasom: „Vagyok olyan jó magyar, mint bárki. Csak országos eszeveszettség idején kell magyar írónak ilyen gyanúsítások ellen védekezni. Nem hazaárulás, ha a magyar kultúrviszonyok valakit nem elégítenek ki. Sőt, ez a legmagasabb hazafiság. Mert jelenti azt, hogy ez országot a legnagyobbszerűek között akarja látni az ember. ... Én európai Magyarországért lelkesedek.” Erre rábólintok. Helyes a bőgés, oroszlán. Lelkesedj csak az európai Magyarországért. De amíg ezért lelkesedsz, újból és újból beleverik orrodat a saját habzó szájú, messze bűzlő magyarságukba, és neked újból és újból meg kell kérdezned magadtól: „Én nem vagyok magyar?”

2.

Ez a sor („De, szabadság, mért halvány az orcád?”) A szabadsághoz című versből való, amelyet Petőfi 1848. március 16-a és március 27-e között teremtett meg. Március 15-én még ezt írta naplójába: „Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!” Mi történhetett a szabadsággal, hogy leghűbb prófétája már néhány nap múlva sápadni látta? E kérdésre naplójában keresek választ.

17-én még nincs baj. Ez még a boldog és büszke emlékezés napja. Eget rengető vallomással kezdődik: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit.”

20-án az első vészjelzés: Petőfi bevádolja a német polgárokat, mert „ők dobtak először sarat március 15-ének szűz tiszta zászlajára”. Nem fogadtak be maguk közé a nemzetőrségbe zsidót, vagyis elárulták a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit. „Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett néhány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s aki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve.”

24-én a napló felpanaszolja, hogy az országgyűlés az úrbért csak félelmében, és nem az igazságszeretettől vezérelve törölte el. „A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem t'om miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttal egyetemben, s ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték.”

Ide kívánkozik még az április 1-jei bejegyzés szemrehányása is. Kétheti halogatás után „ő császári királyi apostoli fölsége kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani... a magyar független minisztérium megvan”, de micsoda szégyen, hogy a forradalmi készültség ellenére két hétig kellett erre a királyi kegyre várni! Ha jámbor, békés Lafayettek nem keveredtek volna a forradalmárok közé, akkor „nem esett volna e csorba dicsőségünkön!... Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle.” Most hazaárulóknak nevezik a nyugtalankodókat. „Jól van, mi nem akarunk hazaárulók lenni, lelépünk és hazamegyünk, de ha e királyi leirat mellett nem lesztek képesek a kellő sikert kivívni, akkor ti lesztek a hazaárulók.” Petőfit, gondolom, nem lepte volna meg, ha őt magát nem mészárolják le, hogy a forradalom leverésekor és utána vér is folyt, több, mint amennyi az elején folyhatott volna.

Petőfi költői kérdését bőségesen indokolják naplójának bejegyzései. Elfog a kétségbeesés. Csak a radikális gondolkodás lehet maradéktalanul tisztességes. De a radikális gondolkodásba bele van programozva a tragédia: állítólagos hívei sem kedvelik, ellenfelei pedig csak gyávaságból és ideig-óráig hátrálnak meg előtte. A radikális gondolkodás végül háborús időkben egy kukoricásban végzi, fegyvertelenül. Aki forradalmi korban túl korán észleli, hogy halványul a szabadság orcája, az e folyamat végét ritkán éli túl.

Mégis irigylem Petőfi költői kérdését, mert még meg lehetett fogalmazni. Ma ki bajlódna ilyen naiv dilemmával? Miért halvány ma a szabadság orcája? Csak. Ki orozhatja el tőle azt a szabadságot, hogy halványuljon, ha halványulni akar?

• Kultúra