Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

I. 1995. december 15.

Egy javakorabeli férfi ül meztelenül a hamuban, és egész testét beborító gennyes keléseit vakargatja egy cserépszilánkkal. Égeti, pörköli a tébolyító ázsiai nap. Még egyedül van, de már nem üvölt, mert elment a hangja. Nemsokára megérkeznek hozzá a barátai, három irányból, és helyet foglalnak a porban, tisztes távolságra tőle, hogy bűzét el bírják viselni. Meg sem mukkannak egy héten át, a megdöbbenés beléjük fojtja a szót, csak ülnek, imákat motyognak maguk elé, és gyomruk korgását hallgatják. Mivel az intenzív gyötrelem látványa tartósan nem viselhető el, egy idő múlva vigasztalni kezdik. Az isten jóságos és igazságos. Ártatlannak nem okoz szenvedést. A hamuban ülő nyilván valamiféle bűnt követett el. Ha ezt belátja, és őszintén megbánja, akkor ép lélekkel és fekélytelenül emelkedhet ki a hamuból. Visszaszerezheti roppant vagyonát, és új gyermekeket is nemzhet, hogy betöltsék az űrt, melyet hét halott fia és három halott lánya hagyott maga mögött. Hiszen még nem száradt ki izmaiból és ágyékából az erő. A három barát tehát nem érzéketlen fatuskó, ahogy vélhetnénk felületesen: az igazság szeretete vezérli őket. Ez a szép tulajdonság azonban gyakran párosul fantáziahiánnyal, mert az igazság barátai csak igen számottevő erőfeszítések árán bírhatják elképzelni, hogy nincs összefüggés érdem és sors között. A vigasztalók logikusan járnak el, amikor azt gondolják, hogy korbácsos szavaikkal a gyógyulás és boldogulás útjára terelik a boldogtalant.

Ez azonban nem tud arról, hogy bármiféle bűnt követett volna el. Feltételezésem szerint ő maga is szívesebben hinne abban, hogy megérdemli sorsát, mert erkölcsi beidegzettségeink folytán az igazságos büntetést ésszerűnek, és ezért elfogadhatónak tartjuk, az igazságtalanság azonban kiforgat önmagunkból. A hamuban ülő, úgy vélem, azért hallgatott az első napokban, mert önmagába mélyedve kereste balsorsa okát, és csak amikor ezt nem találta, bárhogyan erőlködött, akkor kezdett el üvölteni. Üvöltése kiűzött a fejéből minden gondolatot, talán még a kétségbeesést is, mely szökik az akciók elől. Ha például valaki kétségbeesésében öngyilkosságot kísérel meg, az ehhez szükséges előkészületek idejére félre kell tennie elkeserítő lelkiállapotát, és a tennivalókra kell összpontosítania. Az üvöltés öncéllá válik, és ha tartósan művelik, még kiváltó okától is elszakad. A rekedtség okozta elnémulás azonban visszahozta, még súlyosabb formában, a kétségbeesést. A hamuban ülő lassacskán ráébred arra, hogy a teremtett világ a teremtő jósága ellenére, melyben továbbra sem kételkedik, megmagyarázhatatlanul rossz. Ez egy rekkenő déli órán történik, bőre a forró keleti széltől repedezik. Hamut markol gennyes tenyerébe, majd felemeli a karját, és széttárja ökölbe gyűrt ujjait. A hamu keletről nyugat felé száll a szél szárnyán. „Ha a keletről fúvó szél kelet felé röptette volna a hamut, akkor elfogadnám a sorsomat – gondolja a megvert ember. – De hogyan törődjek bele abba, hogy a hamu meg a szél az okság törvényei szerint kapcsolódik egymásba, miközben én, lelkes lény, a teremtés koronája, ok nélkül szenvedek.” Amikor e gondolatmenet végére ér, üvöltés helyett szavak akarnak kibukni a száján, de nem bírnak, és a barátok ezért tátongó ajkáról olvassák le, hogy megátkozza születése napját és óráját. Ezután újabb, kurta csönd következik, mely rémségesebb a korábbi, hétnapos hallgatásnál.

---

A Jób könyve az Ótestamentum botránya – hiába szépítgették, hiába toldozták-foldozták évszázadokon keresztül: Jób sorsa már csak azért is vérlázító, mert elöljáróban értesülünk az okáról. Felfoghatatlan, hogy a különféle cenzori beavatkozások érintetlenül hagyták a mennyei előjátékot. A történet közismert: a Sátán azzal ugratja Jehovát, hogy Jób csak érdekből szereti és féli őt, mire ez kiszolgáltatja neki leghűbb hívét. Mindenét a rendelkezésére bocsátja, a puszta életén kívül, csak hogy bebizonyítsa: Jób még akkor is szeretni képes őt, ha e bizonyítás kedvéért besózott, meztelen csigává, gennyedző húscsomóvá roncsolja. Jehova védelmezői, tudós teológusok szerint az isten nem fogadhatja el, hogy az emberek csak azért szerethetik őt, mert valami jót kaptak, vagy jót várnak tőle. Ha ugyanis jutalmat osztogat a hódolatért, akkor „Isten már nem az ember ura, hanem inkább a szolgája, készséges szállítója.”[1] Ezért sétál be, csöppet sem gyanútlanul, a Sátán csapdájába. Ez az erős érv velejéig amorális. Jób minden képzeletet felülmúló szenvedése azt példázza, hogy isten valami általános eszme oltárán feláldozhatja az embert. Az elvont igazság összemberi szempontból is – tehát nemcsak az önös isteni érdek mérlegén – nyomjon többet a latban, mint akárki szenvedése.

Ennek az érvnek az elfogadásához nagyfokú absztrakciós készség szükséges, továbbá egy olyasfajta ideologikus beállítottság, mely az egyéni sorsot a történelem reprodukciós folyamatában egyszerű fogyóeszköznek tekinti. Erre a problémára visszatérek még, előreláthatólag többször is, most csak azt jegyzem meg, hogy a szakirodalom összes többi Jehovát mentegető érve – mely vétlenségét próbálja bizonyítani – kínosan apologetikus. Működőképességük kedvéért el kellett volna tüntetni a mennyei előjátékot, melynek során Jehova kegyetlenül és illúziótlanul adja át a Sátánnak Jóbot.

Az egész Bibliában csak egy ehhez fogható botrányt találtam, mégpedig az Újszövetségben. Négy apostolból kettő azt állítja, hogy Jézus a keresztfán – tehát a megváltás előtti pillanatban – megvádolta apját, az istent, amiért ez elhagyta őt. Máténak és Márknak ez a tanúságtétele megingatja a megváltás bizonyosságába vetett hitet. Jézus csak azért érezheti magát elhagyatottnak a keresztfán, mert ráébred arra, hogy áldozata hiábavaló volt. Legalábbis én nem tudom elképzelni, hogy a megváltáson kívül mi másra vonatkozhatna még ez a vád vagy panasz? Az isteni dramaturgia roppant baklövése volna, ha Jézusnak pusztán az emberi lénye sírt volna fel a perdöntő pillanat előtt. A mondat roppant horderejével magyarázható, hogy Lukács és János elhallgatja előlünk. Ha a „Miért hagytál el engem”-nek értelme van, akkor Jézus sorsa Jóbéra rímel: az isten feláldozta őt valami olyasmiért, amit ő éppúgy nem érthet meg, mint ahogy Jób sem értheti, legfeljebb beletörődhet abba, hogy számára felfoghatatlan erők küzdelmében az ő széles alapzatú, kiemelkedő, de emberi léptékű léte a mérföldes számla egyetlen tétele volt csupán.

Ha isten – mint ezt Jung is állítja[2] – erkölcsileg alulmaradt Jóbbal szemben, és ezért elküldi a földre fiát, hogy általa köszörülje ki a család becsületén ejtett csorbát, de a világtörténelem legsorsdöntőbb pillanatában újabb árulást követ el, akkor felvetődik a kérdés: nem büszke emberi szükséglet nyilatkozik-e meg abban az ájtatos iparkodásban, mely székesegyházat épít történetekből és fogalmakból a mindenható isten dicsőségére, de közben a drámailag legkiélezettebb helyzetekben az isten mindent lehengerlő hatalmával szemben mégis az e hatalomnak kiszolgáltatott embert állítja piedesztálra? Két gyönyörű ember az isten fölé kerekedik, mégpedig ama képessége – a szenvedés – révén, amellyel a Világ Ura nem rendelkezik.

December 16.

A szakma nem jutott közmegegyezésre abban a tekintetben, hogy mikor alkották meg a Jób Könyvét. Martin Buber például elismeri ugyan, hogy a szöveg fokozatosan alakult ki, de teljes határozottsággal azt állítja, hogy ránk maradt bibliai formájában a babiloni fogság kezdetén, vagyis időszámításunk előtt a 6. században alakult ki, mert „igen keserű, az individuum fölött álló tapasztalatok”[3] tárháza. Ezzel szemben például Marvin H. Pope[4] nyolc lapon keresztül sorolja fel a kutatók egymással összeegyeztethetetlen, de filológiailag, teológiailag és történelmileg alátámogatott érveit a legkülönfélébb időpontok mellett. A legrégebbi rabbinusi hagyomány például a pátriárchák korában (ie. 2100–1500) helyezi el Jóbot, Ábrahám kortársának vélve őt. Emellett szól például gazdagságának Ábraháméhoz hasonló jellege, vagy őhozzá hasonlóan mesés életkora. Mások Ézsau unokájának tartják, megint mások ama Jethró és Balaam társának, akik Izrael kiirtását tanácsolták a fáraónak. Ez különösen kényelmes elmélet, mert segítségével megmagyarázható Jób szenvedéseinek oka. Van, aki Mózest tekinti a Jób könyve szerzőjének. Perzsa hatásra utal az előjáték, és benne a Sátán szerepe. Ezékiel Noéval és Dániellel emlegeti együtt – ők hárman az emberi történelem legkiválóbb férfiúi –, mármost létezik egy ugarit legenda Dánielről, mely ezer évvel idősebb Dánielnek a babiloni fogság idején költött bibliai történeténél, és ugyancsak létezik egy másik ősi ugarit eposz is, mely számos ponton érintkezik Jób históriájával. Satöbbi.

A Jób keletkezéstörténetéről folytatott vita eldöntésére nem vagyok hivatott. Igazából csak azért kirándultam erre a területre, mert tanulságosnak vélem, hogy a Jób könyvében megfogalmazódó életérzés a legkülönbözőbb korok és népek, törzsek közös tapasztalata volt. Bubernek bizonyára igaza van, amikor „individuum fölött álló tapasztalatok”-ról beszél. Ez a tapasztalat táplálkozhatott a Fogság iszonyatos élményeiből – egy egész népet deportáltak, és tartottak fogságban, megalázó körülmények között évtizedeken át, városait lerombolták, kegyhelyeit megsemmisítették. De a Marvin H. Pope által felsorolt egyéb elméletek – melyek közül csak néhányat említettem, találomra – azt bizonyítják, hogy a ki nem érdemelt szenvedés újból és újból „individuum fölött álló tapasztalat”-ként jelentkezett. Maga a Biblia is iszonyatok tárháza, több tömeggyilkosságról olvashatunk itt, mint a legfurfangosabb krimikben. Városok irtódnak ki, civilizációk semmisülnek meg egyik napról a másikra, sőt, van olyan történet is, a Noé alakja körül szövődő, melyben az isten csaknem a teljes élővilágot a vízbe fojtja. Éppen azért ábrázolhatták a szerzők magányos szenvedőnek Jóbot, mert alakjában és sorsában általános élmények kristályosodtak ki. És mégis: ez egyedi sors még. A szenvedő körül tágas térség, nap, hold, a csillagok körforgása. Az individuum fölött álló tapasztalatok akkortájt még, bármennyire tömegessé válhattak is katasztrófák idején, elfértek egymás mellett. De elképzelhető-e Jób Auschwitzban? Ott nem lett volna számára tér. Hamuja sem lenne, legfeljebb csak annyi, amennyi belőle képződne, a krematóriumban.

December 17.

Egy kis jelenetről szeretnék számot adni, amely 1944 nyarán – tehát 13 éves koromban – játszódott le, apám szobájában, abban a helyiségben, amelyet régebben, amíg foglalkozását gyakorolhatta, ügyvédi irodának használt. Apám alacsony, kövér, kopasz, kedélyes ember volt, konfliktuskerülő, sörivó. Munkáját hivatásnak élte át, és most szégyenkeznem kell, amiért nem tudom, miként gyakorolta az 1939. május 4-én elfogadott második zsidótörvény, majd az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás után – eleinte valószínűleg baráti stróman segítségével dolgozott tovább, később sehogy – de akkor mit csinált, hogyan töltötte napjait? Többször is behívták munkaszolgálatra, utoljára 1944 őszén. Nyolcvankét kilósan vonult be, és negyvenhét kilós állapotban érkezett haza, 1945. június 16-án, a születésnapomon. Utólag is úgy vélem, hogy hazatérése csoda volt, a legnagyobb, amelyet személyesen tapasztaltam. Apámnak a harmincas évek közepén eltávolították a fél veséjét, de ettől eltekintve is egész életében kerülte a testi erőfeszítést. Igaz: nyáron vasárnaponként gyakran ment el a barátaival kirándulni. Ilyenkor – fejükön vadászkalap, kezükben vándorbot – kiszálltak a Hármashatár-hegyen a buszból, bele a szabad természetbe, ahol is vándoroltak vagy kétszáz métert a vendéglőig. Itt a falnak támasztották botjukat, a kalap felkerült az állófogasra, rendeltek fejenként egy korsó sört, és megkezdték kedélyes kártyacsatájukat, filléres tételekben.

E kirándulások egyik résztvevője, apám második unokatestvére F. volt. Szombathelyen egy iskolába, sőt, ha jól tudom, egy osztályba jártak, mindketten ügyvédek lettek, és már évek óta ugyanabban a házban laktak, a Visegrádi utca 3-ban, mi a második, F.-ék a harmadik emeleten. 1944 nyarán már nem csak ingünkön és kabátunkon, hanem a házunkon is sárga csillag virított. Négyszobás iroda-lakásunkban négy család élt, és F.-éknél is nőtt a népsűrűség, bár talán kisebb mértékben, mert F. bizonyos kedvezményekre tett szert, mint a budapesti zsidótanács munkatársa. Kabarján ott virított az „Er arbeitet für uns” felirat, ami mentesítette a sárga csillag viselésétől, a kijárási tilalomtól, és egyéb korlátozásoktól is.

A bekonferált kis jelenet elejére nem emlékszem. Apám beszélgetett F.-fel, én pedig a szőnyegen ültem, ami egy tizenhárom éves ifjú ember esetében meglepő pozíció. Mindenesetre azzal az előnnyel járt, hogy a fejem felett zajlott le a beszélgetés. F. beszámolt apámnak a zsidótanács közhasznú tárgyalásairól, s egyszer csak dicsérni kezdte dr. Edmond Veesenmayert, Hitler magyarországi helytartóját, hogy milyen rendes ember, milyen udvarias, önözi zsidó tárgyaló partnereit, és a zsinagógába belépve velük együtt veszi fel a kalapját. „Ma száz embert kért tőlünk, munkaszolgálatra, kétszázat adtunk neki” – ez volt az utolsó mondata, mert szelíd apám vérvörösen a szavába vágott, „Azonnal hagyd el a lakásomat” – és patetikusan kinyújtotta karját, tömpe ujjával az ajtó felé mutatott. F. megrökönyödött, ilyet kell hallania csaknem fél évszázados barátság után. „Megőrültél?” – kérdezte értetlenül. Nyilván úgy okoskodott, hogy Veesenmayer felbecsülhetetlen értékű szimpátiájáért nem fizettek túl nagy árat, apám azonban hajthatatlan volt, „Menj el! – mondta –, menj, menj, nem akarlak látni.” Nem is látta többé egészen 1945 nyaráig. Ekkor F. már a kommunista párt tagja volt, de pártjelvényét esténként, amikor találkozott régi barátaival, köztük apámmal, levette zakójáról.

Na már most annak a plusz száz embernek a sorsa, akihez a zsidótanács barátságos gesztusának eredményeképpen futott be a rettenetes hír, melyet németül „Hiobsbotschaft”-nak neveznek, nem nagy tétel a hatmillióéhoz képest, akiket egy számukra felfoghatatlan akarat kirángatott életük normális menetéből, és egymásba préselt, egységes masszává döngölt. Ez a száz ember felfogható ráadásnak, akárcsak az a kilencezer, akiket Eichmann július végén még gyorsan Auschwitzba küldött, annak ellenére, hogy Himmler leállította a deportálásokat[5] annak reményében, hogy tárgyalásokat kezdhet a nyugati hatalmakkal. Eichmann ugyanis kitalálta, hogy Himmler a Führer tudta nélkül, tehát illegálisan járt el, hiszen a törvény erejével csak Hitler szava bírt. F.-ék száz zsidaja és Eichmann kilencezer zsidaja csak elenyésző töredéke az „individuum fölött álló tapasztalatnak”, olyannyira, hogy az individuum már ki sem szűrhető a tapasztalatból. A szenvedés elvesztette arcát, a fekélyek számára is: a kéményekből gomolygó füst már nem gennyedzik. Jób még vitázhatott az istennel, kétségbe vonva ennek jóságát, vagy mindenhatóságát. Auschwitzról tudomásom szerint senki sem folytatott istennel vitát. Az áldozatok azért nem, mert arc nélkül nem lehet vitázni. A túlélők és a tanúk azért nem, hogy ne hozzák lehetetlen helyzetbe az istent.

---

„Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalomnak, mert nincsen hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen” – Pál nyilván a keresztényekre nehezedő nyomást akarta enyhíteni ezzel a római hitsorsosainak címzett intelmével. A benne rejlő logika könnyedén hozható összhangba Jób barátainak észjárásával. Az isten akkor is jó, ha rossznak látszik. A földi hatalom szintén jó, bármit tegyen is, hiszen istentől való. Amikor isten megtörve hosszú hallgatását, válaszra méltatja áldozatát, csupán a hatalom és az erő érveit sorakoztatja fel, és Jób – bármilyen meglepő – elfogadja ezt a választ: „Mit felelhetnék neked? Kezemet a számra teszem.” Majd a második isteni erőfitogtatás után: „Tudom, hogy mindent megtehetsz”, és: „…visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Auschwitz után azonban istenkáromlásnak hangzik, ha valaki azt állítja, hogy minden hatalom istentől való. Auschwitz – vagyis az egyéni szenvedés felszámolása – nem jöhet istentől. Verset lehet utána írni, de istenfélő teológiai magyarázat nem adható rá. Ezért nem folytat senki Auschwitzról istennel vitát.

(Egy tervezett könyv első fejezete.)


Jegyzetek


[1] Heinz Zahrnt: Wie kann Gott das zulassen? München, 1985, 22 o.

[2] Carl Gustav Jung: Antwort auf Hiob, magyarul: Válasz Jób könyvére, Budapest, 1991, 56 o.

[3] Martin Buber: Der Glaube der Propbeten (1941), magyarul: A próféták hite, Budapest, 1991, 228 o.

[4] Marvin H. Pope: Job, Garden City, 1965, XXXII – XL o.

[5] Lásd: Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben.

• Kultúra