Petri György

Nyomtatóbarát változat

Antikommunizmus és orgazmus szoros összefüggéséről olvastam legutóbbi könyved, az Egy nő egyik jeles darabjában. Te antikommunistának definiálod magad egyáltalán? Hozzáteszem mindjárt, hogy puszta kíváncsiságból kérdezem. Neked nyilván nem volt marxista múltad. Nekem volt, vastagon. Évekig tartott, amíg leküzdöttem.

Nekem ezeket a házi feladatokat nem kellett megoldanom. Hogyan válik az ember marxistából nem tudom micsodává, meg az emberarcú szocializmusig és tovább, ezek az én életemből kimaradtak. Mondhatni von Haus aus magától értetődő volt, nemcsak az idegenség, hanem az ellenséges viszony. Hogy ez eleve baromság. Föl sem merült, hogy ebben valami jó is lehetne. Apám nagyvonalúan azt is elismerte, hogy a földosztás rendben van; de ahhoz talán nem kéne a szocializmus. Másképp is megoldható.

Az, hogy te születésednél fogva az arisztokráciához tartozol, jelentett számodra valamit? Mert ez ugyanúgy adottság, mint például zsidónak születni. Lehetséges előnyökkel és hátrányokkal jár.

Jó időben születtem ebből a szempontból. (Bár ha szőrözni akarnék, és szívesen szőrözök, akkor nemdebár nem tartozom az arisztokráciához, minthogy nincsen arisztokrácia.) Az apám életét hihetetlenül felborította az, hogy úgy hívják, ahogy hívják. Az enyémet már nem. Még akkor is felborította volna, ha veled egyidős vagyok, de én ’68-ban érettségiztem, és az egyetemre kerüléskor az egyetlen kis nehézséget az jelentette, hogy bölcsészkarra nem jelentkezhettem. Mert a piarista gimnázium meg az én nevem, az együtt sok volt, ugye.

Egy osztályidegen, aki még piarista is.

Erre én azt mondtam, hogy ha a bölcsészkarra nem lehet, akkor elmegyünk, és elvégezzük a matematika szakot, mert engem egy kicsit az is érdekel. De mondjuk öt évvel korábban, ’62–63-ban ez se jöhetett volna szóba. Akkor elkezdődött volna valamilyen egyetemen kívüli élet, aminek kiszámíthatatlanok a következményei. Azt nem lehet tudni, hogy abba hogyan keseredik bele valaki. Egy fiatal embernek még nagyon kevés tartaléka van. De ’68–69-ben csak azt mondták, hogy fölveszünk téged az egyetemre, de közben három bukfenccel többet kell csinálni. És akkor én három bukfenccel többet csináltam, ez nekem nem okozott nehézséget. Olyan alkatom kellett hogy legyen persze, akinek ez nem okoz törést. Ugyanígy szerencsés pillanatban jelent meg az első könyvem, ’76-ban. Mi is volt az a kifejezés? Az olajárak begyűrűzése. Az olajárak még nem gyűrűztek be, tehát a főnökség még nem tudta, hogy vége az egésznek. Még nem voltak olyan nagyon idegesek. Még és már. Nagyobb volt az esélye, hogy a könyv átmegy, és át is ment. Hogy milyen nyögve nyelősen indult az elején a publikálás, hogy közölhető, nem közölhető, hogy azért küldték-e vissza a kéziratát, mert olyan, mint a Tandori, „és abból elég egy” (idézet!) vagy azért, mert gróf, az már kitalálhatatlan.

Őrületes halogatás és óvatoskodás volt. Emlékszem, Garai Gábor asztalán az Élet és Irodalomban hatalmas stószokban álltak a versek, amikről nem tudták eldönteni, hogy kóser, vagy nem kóser. ’62-ben vagy ’63-ban írtam egy verset, aminek az egyik strófája valahogy úgy szólt, hogy „a táj íze keserű, az ágakat rozsda lepi, a gyümölcs a fákon rohad meg, búsan zenél a tengeri…” Nem tudom, mi ihletett ilyen mezőgazdasági jellegű tájköltészetre, semmi érzékem az agrárszféra iránt, mindenesetre Garai azt mondta, hogy ez egy nagyon szép vers, de nemigen lehet másként értékelni, mint a téeszrendszer burkolt kritikájaként.

Gyönyörű!

Eszembe nem jutott!

Nekem nem sok cenzurális hercehurcában volt részem, legfeljebb csak megalázó szavakban, és ezeket a rossz történeteket a következő könyvemben már szóvá tudtam tenni, mert a határok közben persze eltolódtak. Valahonnét kihúzták például, hogy „ártatlan magyarság”. Azt nem lehet, az ingerszó. Ezt olyan gyönyörűnek találtam, hogy ingerszó.

Mint a pavlovi kísérletben a csengő, ami megindítja a kutya nyálelválasztását? Így értették?

Igen. Ingert kiváltó, tehát ingerültté teszi a főnökséget. És a következő novellámba már bele is írtam, hogy ártatlan magyarság, ingerszó. Ezek a vacak történetek és az ezekre való hajdani reakcióink, érveléseink mutatják, milyen jó, hogy ez a rendszer véget ért. Hogy mennyire veszélyes volt. Én nem győzöm hangsúlyozni az örömömet, hogy ez véget ért. A mostani bajos időkben az emberek legyintgetni szoktak, mondván, hogy nem változott semmi, meg hogy nincs itt rendszerváltozás, meg ez nincs, meg az nincs, hát sok minden nincs, és sok minden van, de hogy az a szellemi, politikai üresség, hazugság, dögség véget ért, az valami hihetetlenül nagy dolog. Mert úgy zabált volna föl minket, hogy észre sem vesszük. És sokakat föl is evett. Igen veszélyes volt, annyira elszállt már a valóság, és beborított mindent a hazugság. Ennek fényében mindkét politikai reakció nevetséges, az is, amikor azt kellett hallanom az elmúlt négy évben, hogy a hetvenes–nyolcvanas években a véres kezű kommunisták börtöneiben, de legalábbis markában sínylődtünk, és most meg ellenkezőleg, azt lehet hallani, hogy tulajdonképpen a 80-as években már semmi probléma nem volt, egyenes lépésekben haladtunk a többpártrendszer felé, mindenki, párttagok és nem párttagok, mind ezt akarták, nem is értjük, miért kellett itt ez a hercehurca. Ami tiszta hazugság. Egyszerű, szép, tiszta hazugság.

És siralmas dolognak tartom, hogy most, hét évvel a dolgok végezte után sem tudunk többet a Kádár-korszakról, mint annak idején. Hogy ezt a kétségtelenül nagyon nehéz, nagyon kínos processzust az egész társadalom elutasította magától. Nevezetesen azt, hogy néznénk is meg egyszer csak, hogy hol élünk, a tudható tényeket sem tudjuk. Működési mechanizmusokat és így tovább. Érthető egyébként, mert nem volna barátságos foglalatoskodás. Nem mi volnánk a nagy campano, ha ezt úgy megnéznénk. Éppen a rendszer természete miatt, hisz ez egy nagyon furcsa, élhető diktatúra volt, miközben azt mondjuk, milyen veszélyes volt. Jut eszembe, amit valamikor írtam: hogy ’56-ban jól lerázta az ország magáról a rendszert, mint kutya a vizet, később azonban nem lehetett tudni, hogy meddig tart a kutya, és hol kezdődik a víz. Ez a probléma, és látjuk az öncsalási módszereket, amikor dönteni kell. Vagy azt mondják, hogy ez egy véres diktatúra volt, vagy pedig, hogy még csak nem is volt diktatúra. Pedig az volt. Ha valami eldőlt, akkor nem volt alternatívája az embernek. Ha egy írót kirúgtak a Magvetőből, akkor még el lehetett menni a Szépirodalmihoz, de utána már sehova nem lehetett elmenni. Nem lehetett elbújni a tekintet elől.

Amikor a Szépirodalmi szakított velem, az elbocsátó szép üzenet azzal a rettenetes mondattal zárult, hogy „A Magyar Népköztársaság kül- és belpolitikai érdekeire való tekintettel az önnel kötött szerződést felbontom.” Ezt Illés Endre írta le, akit ugyan nem tartottam nagy írónak, de stílusérzéke mégiscsak volt.

Én tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam, mert az apparátus a nyolcvanas években már mással volt elfoglalva, talán nem is fogták fel, vagy csak későn, az én nyelvi működésem politikai aspektusait. Akkor már a szövegek nem voltak annyira fontosak, inkább a közösségi megmozdulások, bármi, ami túlmutat az egyénen. Ha a szolidaritást megérezték az emberek között, attól megrémültek, nota bene, joggal. Mert abból a kollektív önzésből, amiben éltünk, ez volt a kivezető út. Egyébként most is ez volna. És amikor már nem csak szamizdatcsoport volt, hanem más is, például a Mozgó Világ ügyében vállalt szolidaritás, akkor inkább erre figyeltek. Mert ott ha ráijesztettek valakire, az megijedt, de odabújt a másikhoz, az is megijedt, odabújt a harmadikhoz, még az is megijedt, de amikor már a negyedik is odabújt, akkor az ijedtség eltűnt. Mert ennek ez a természete. Azért bújunk egymás mellé, mert ahogy remegünk az ijedtségtől, és odabújunk a másikhoz, akkor a remegés kicsit csillapul. És akkor már nem olyan mindenható az elvtársak tekintete. Amitől addig olyan jól működött a diktatúra. A diktatúrát a félelem működteti. Egy nyugati számára fölfoghatatlan a diktatúra. Mert nem értették. Nyilván veled is megtörtént, hogy ültél a Váci utcán egy campari mellett egy gonosz kapitalistával, ő fizette a cehhet, és amikor mondtad neki, hogy ez egy veszélyes hely, és közben meglötykölted a jeget a campariban, akkor ő nem igazán értette, hogy mi is a problémánk. Hisz a campari is abszolút rendben volt. De hogy miközben az élet élt és élni akart, ki mennyire árulta el saját magát, az alkat, neveltetés, szituáció, szerencse és életkor nagyon bonyolult keverékén múlott. És nagyon nehéz kritikai, pláne morális alapozású kritikai állításokat fogalmazni erről. Valamit majd mindenki elárult, egy kézen megszámlálhatom, aki nem keveredett bele ebbe a rendszerbe. Nagyon kényelmetlen volna ennek a tisztázásába belemászni. Nem is történik meg. Pedig hát magunkat nem lehet szőnyeg alá söpörni.

Evezzünk akkor most a művészet vizeire. Jelent-e számodra valamit a posztmodern kategóriája?

A rövid válasz erre az, hogy nem, nem jelent semmit. Általában az ilyesmi nem jelent számomra semmit, mert nincsenek programjaim. Vagyis a belső programjaim nem köthetők valami néven nevezhetőhöz. A posztmodernt amúgy is sok értelemben használják, egyszerű anyázásként, mondjuk a konzervatív újságírásban a hazátlan bitangnak és a fiatal írónak valami sajátos ötvözete, de amúgy is homályos fogalom, már csak azért is, mert a posztmodern attitűdhöz hozzátartozik, hogy saját magát egy posztmodern nem nevezi posztmodernnek, következésképp, amikor valaki azt mondja, hogy ő nem posztmodern, az nem jelent semmit. Sok minden ismerős a posztmodernből a saját írói gyakorlatomban, de ezeket én nem azért alkalmazom, mert elhatároztam, hogy az volnék, és akkor hozzátartozik a jó modorhoz, hanem a magam módján, ahogy én szöszmötöltem a szobámban, eljutottam ehhez. Nyilván nem véletlenül. Vagyis általános hűvösség van bennem ez ügyben, tehát nem zavarna, igazán nem, ha realista írónak mondanának. Mert ez nem jelent nekem semmit. Hogyha evvel a kategóriával valami belőlem leírható, az tiszta haszon, ha meg nem írható le, az se baj. Ez például egy jellegzetesen posztmodern gesztus, a tradícióhoz ilyen megengedően viszonyulni. De nekem, azt hiszem, mindennel kapcsolatban ilyen a viszonyom. Tehát kevéssé elvi. Hiányzik belőlem az elvi alapozottság és igény.

Nem is nagyon érdekelnek az idevágó elméletek?

Ha valami önmagában érdekes. Elolvastam ezt-azt-amazt. Van némi tájékozottságom, de csak úgy olvasom, ahogy egy regényt, tehát nem azzal, hogy segít vagy hátráltat, vagy befolyásol. Csak amennyiben egy regény segít, hátráltat, befolyásol.

És kritikákat olvasol? Érdekelnek a rólad szóló írások? Érzékeny vagy, sértődékeny?

Nem nagyon, de azért ez ügyben óvatosan kell az embernek viselnie magát. Kiszámíthatatlan, hogy mire ugrik, melyik kritikát érzi sértőnek vagy igazságtalannak. De nem vagyok egy Berzsenyi…

Vagyis nem omlasz össze.

Nem igazán. Mindenki omolgat egy kicsit. Egymással nehezen egyeztethető reflexeket kell egyeztetni: egyszerre kell halálosan biztosnak lenni abban, amit az ember csinál, egyébként nem lehet csinálni, és halálosan bizonytalannak, amennyiben mindent észlelnie kell, ami történik. Az alkotás mint Istent utánzó tevékenység, feltételez valami nagyon biztosat, de az alkotás jellege ugyanilyen mértékű bizonytalanságot tételez fel. Ha ebbe a drámába belehullik egy kritika, az nagyon bizonytalan hatású esemény, arról nem érdemes se nagyképűsködni, hogy az engem nem érdekel, se kiborulni, hogy a világ igazságtalan.

És ha a kritika nem az alkotást, hanem a személyedet érinti? Mint Bächer Iván pár hónapja megjelent írása a Népszabadságban?

Ez nem érintett jól, eufemisztikusan fogalmazva. Olyan nagyon nem dúlt fel, egy fél órát jártam föl-alá, kicsit szentségeltem, küldtem, ki kellett hatfelé korpára malacnak, aztán elmúlt. Annak, hogy Bächer Iván ír egy ízléstelen pamfletet rólam, az nem a világ teteje. Sértőnek találtam, mert nagyon igaztalannak és vacaknak. A Népszabadsághoz való viszonyom nagyon könnyen definiálható, és abban az égadta világon semmiféle szerepet nem játszik a pénz (mert Bächer oda futtatta). Két okból írtam oda, egyrészt van ott két szerkesztő, és annak a két szerkesztőnek a négy szép szeméért, másrészt, mert nekem az jó volt. Bizonyos írásairól az ember kevélységében azt gondolja, hogy jó volna, ha sokan olvasnák, erre ideális a Népszabadság, valamint éppen azoknak, amelyek valamilyen módon a múltunkkal való viszonyunkat érintették, ott volt a legjobb helye. Vagyis nekem is jó volt, meg a Népszabadságnak is. Most gyűjtögettem össze az elmúlt két évből megjelent írásaimat, és végignéztem, mit is írtam én a Népszabadságnak, mi az, amit Bächer Iván úgy fordít le, hogy ez a pofa mértéktelen hírvágyában és pénzéhségében megalázza az ott dolgozó embereket. Annál szelídebb mondatokat, mint amiket én a Népszabadságról leírtam, elgondolni is alig lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy a Népszabadság azért alkalmas, mint embléma, ezen problémák kifejtésére, mert ellentétben a társadalom egészével, ez a lap a homlokán viseli a föliratot. Azt a föliratot, hogy ki volt. Míg mindenki más azt hazudik, amit akar. A Népszabadság ezt nem teheti meg, mert utána lehet lapozni. Amúgy nincsenek különlegesebb feladatai a Népszabadságnak sem, mint a társadalomnak, és a Népszabadság csak annyiban nem végzi el ezeket a belső tisztázásokat, amennyiben a társadalom sem végzi el. De hogy nem végezte el, azt éppen ez az eset mutatja, Bächer Iván írása nyilván valamiféle feszültségnek a lenyomata. Tehát az, hogy az én írásaim feszültséget okoztak, azt jelzi számomra, hogy a Népszabadság rosszabb állapotban van, mint azt én gondoltam, és mint azt az én ott megjelent írásaim is mutatják. Hisz ez nem egy háromsornyi odavetett gonoszkodás volt, amikor valaki nem állhat engem, és odavág egyet. Mert az rendben volna. Ez egy félkolumnás, nagy írás volt, amit nem lehet másképp érteni, mint egy üzenetet a Népszabadságtól, amit én tudomásul vettem. Ez számomra nem olyan jó dolog, de nem is olyan nagy baj.

Mégis, Nádas Péter reagált erre az önmagában véve jelentéktelen írásra, amire aztán Eörsi István is írt.

Nézd, azt, hogy Bächer Iván fél kolumnán anyáz engem, az engem igazán nem rendít meg, azt az én teherbíró képességem dúdolva elbírja. Nádast gondolom az a reflex bosszantotta fel, amelyet a Népszabadság-reflexként lát: hogy ha van egy belső problémájuk, és ezek szerint az én szereplésem az volt, röhej, akkor ezt ezzel a pénzező inszinuációval oldják meg. Hát ez mégis milyen lábszagú nívó a legnagyobb és legjobb magyar napilapnál. Nádas indulata innen fakadt, és nem pedig abból, hogy az ő szegény kis barátját bántotta valaki, és az nem illendő. Amúgy meg miért is volna baj, ha az embernek van egy barátja, aki úgy viselkedik, mint egy barát? Ez nyilván elfogultságot eredményez, de nem igaztalanságot… Mármost ami tanult kollégámat, jó Eörsi Pistát illeti, láthatóan nagyon meg akarta ezt a cikket írni. Az írása végén van egy eszmefuttatása a szamizdat és a nem szamizdat viszonyáról, az érdekes; nem gondoltam volna, hogy ilyen élesen csak a szamizdatnak tulajdonít pozitív szerepet a sajtószabadság emancipációs folyamatában. Nyilván a szamizdatnak van a legfontosabb szerepe, de hát azért a nem ott zajló történéseknek is mindenféle jelentősége van. Tehát az a nyelvi esemény vagy eseménysor, amit az én könyveim jelentenek, annak is van egy nagyon tiszta, nagyon egyszerű politikai vetülete. Mindenesetre mindaz, ami ebben a Népszabadság-ügyben történt, és az én személyemet érinti, az jelentéktelen, de mivel valami lényegeset és valóságosat ír le, mégsem érdektelen és piti ügy. Ezért nem is kell úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

De mindenesetre te igen bölcsen nem szálltál be a ringbe. Ilyen voltál gyerekkorodban is? Mert én úgy éreztem, bár igazán szeretetteljes családi környezetben nőttem fel, hogy túl sok hatalom nehezedik rám. Az anyámé, a nagyanyámé, a tanároké, és hogy ez ellen lázadni kell.

Ez érdekes, amit a hatalomról mondasz. Mert én a szüleim nyilván létező hatalmát egyáltalán nem annak éltem meg. Az apám inkább bátyi figura volt, mert hisz a gyerek definíció szerint, ő pedig de facto a vesztesek oldalán volt, és ezt valahogy éreztem. Az anyám néha autoriter volt, de nem veszélyesen, nem nyomasztóan, csak gyakorlatiasan. A piarista gimnáziumban pedig, amelyik nagyon jó és nagyon szigorú gimnázium volt, az ott kétségkívül meglévő alá-fölé rendeltségi viszonyokat nem hatalomként definiáltam, hanem tekintélyként. Ami különbség volna. A tanárok tekintéllyel bíró emberek voltak, és ezt valami jónak gondoltam. Tehát azt, hogy van hierarchia, valami megnyugtatónak. Volt persze drámai része is ennek például, a Pogány János matematikatanárral való viszony, akinél a tekintély extrém formában jelentkezett. Ott ki kellett valamit találni, ha meg akartam úszni a megaláztatást. Vagy el kellett szaladni, vagy meg kellett a matematikát kicsit tanulni. Én ezt a második utat választottam. Nekem a tanáraim tekintélye nyilván azért is, mert papok voltak, valahonnét az égből származott. Fölszentelt, különös figurák, a tudás birtokosai. Ami nyomasztott, azt legitimnek gondoltam, inkább valami jónak, és nem olyasminek, ami elől el kell menekülni, amit le kéne dobnom magamról. Persze nyilván azért is volt ez így, mert sok sikerélményem volt. Jó tanuló voltam, nem bántottak. Lám, ezt a matematikából eredő konfliktust is a magam javára használtam ki, mert elkezdtem a matematikát megtanulni. Inkább csak sokat voltam egyedül, és ezt nem szerettem. Voltak testvéreim, elvoltam az iskolával meg a futballal, de az alapélményem mégis az, hogy sokat voltam egyedül. Vagy lehet, hogy egyszerűen úgy kéne mondani, hogy nő kellett volna. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam a gimnáziumban, hogy nem voltak lányok. A piaristáknál nem volt koedukáció.

A vallás persze magánügy, de ha már a piaristákról beszélünk, beszéljünk erről is, már csak ha kedved van. Én tizenhárom éves koromig gyakorló katolikus voltam, rendszeresen ministráltam, aztán egy határozott gesztussal úgy döntöttem, hogy Isten nincs, az egyház kártékony.

Tulajdonképpen nem szívesen beszélek erről, de egy mondatot azért tudnék mondani. Éppen a te egyik mondatod visszafordítását. Mert emlékszem, egyszer Webert citálva, azt mondtad, hogy te vallásilag amuzikális vagy. Én meg vallásilag muzikális vagyok. És akkor mindenféle történik az emberrel, történik bennem is. Mondjuk erről ennyit mondanék.

Tiszteletben tartom a tartózkodásodat, de valamit még kérdeznék. Wittgenstein egyik problémájára gondolok, amikor azt mondja, hogy Istent a világ okaként hozták be a racionális teológiába, ám maga a teremtés, hogy minek teremt az Isten, az problematikus. Vas Istvánnak van egy nagyon szép verse, ami úgy kezdődik, hogy „Vágy nélkül Isten nem teremt világot…” Ez komoly teológiai probléma. Ha Isten bír vágyakkal, akkor valami hiányzik belőle, akkor nem tökéletes.

Anélkül, hogy erre konkrétan válaszolnék, úgy látom, hogy erről az alapkérdésről való gondolkodás nagyon nehéz, nagyon labilis. A belátások mindig épp hogy történhetnek meg, nagyon óvatos előrehaladást igényelnek. És valamiképp az a tapasztalatom, hogy az egész mindig a szabad akarat problémájába torkollik. A szabad akaratot, hogy mit is jelent a mindent tudó Istentől való szabadságom, ezt nagyon nehezen tudjuk megérteni. Mit jelent, hogy ez nem formális. Nem is a megértés a jó szó erre, hanem a belátás. Az ember időnként belátja ezt a viszonyt, aztán pedig elveszti ezt a belátását. És akkor lesz Isten igazságtalan. Egy rémes alak, ahogy Mándy mondaná. Erről az éppen-hogy-megértésről, amikor majdnem megérted a dolgot, de nem birtoklod, nekem nagy tapasztalataim vannak a matematikából. Amikor az értelem kokettál valamivel, és minden jelzés azt mutatja, hogy érted, de elég, ha valaki bejön a szobába, még csak fel sem kell tennie a kérdést, és már világos, hogy semmit nem értettem belőle. És ez a valaki akár te magad is lehetsz.

Egyébként az istenhitre vonatkozó kérdésem nem puszta kíváncsiságból ered, hanem összefügg a saját problémámmal. Én meglehetősen sok Istenről szóló verset írtam, holott nem-hívőnek tudom magam.

Igen, ez pontos definíció: nem-hívőnek tudod magad. Bár bizonyos környülállásoknál ennek nincs is jelentősége. Az ember jól ellehet a nem létező istennel.

Érdekes, hogy az imént egy teológiai probléma kapcsán megint csak a matematikáról való gondolkozást hoztad fel példának. Az olyan könyvcím, pedig, mint a Bevezetés a szépirodalomba, pajzánkodás vagy kacérkodás a tudományos szellemmel. Végül is mennyire vehető komolyan nálad a tudományos érdeklődés?

Játékos, mondjuk így, maszatos érdeklődés. Szívesen olvasgatok, és a képzettségemnél fogva egy szintig meg is értek tudományos munkákat. Az én gondolkodásomban hevesen keveredik a rendszeresség és a rendszertelenség. Ahogy elgondolok egy könyvet, az nyilván ugyanolyan, mint egy algebrai tér, ahol definiálunk bizonyos szabályokat, vagy vannak bizonyos műveletek, amelyek bizonyos szabályoknak megfelelnek, vagyis olyan tér, amiből nincsen kilépés. Ugyanolyan, mint egy regény, és nota bene ugyanolyan, mint egy futballpálya. Ezek bennem ilyen természetes módon keverednek. Nagyon vonzott az irodalom matematizálása, például, blöffölök egy regényt úgy megcsinálni, hogy a beosztásával pontosan megfeleljen a Fibonacci-számsornak, ilyesmivel el szoktam játszadozni, de csak úgy en passant, ennek nem tulajdonítok jelentőséget.

Milyen a pénzhez, a gazdálkodáshoz, mármint a háztartási gazdálkodáshoz való viszonyod?

Hát gazdálkodni nem gazdálkodom. Olyan nagy válaszutak előtt mi nem állunk, hogy mit kell kezdeni a pénzzel. Meg kell venni a tejet meg a kenyeret. Az én luxusom az, hogy közepesen meg bírunk élni a munkámból, én nem nyomasztom magamat, hogy többet kéne keresnem, és a családom sem nyomaszt, hogy többet keressek. Elvileg nyomasztó lehetne négy gyerekkel, de azt látom magamon, hogy ez engem nem nyomaszt. És minthogy a feleségemet sem nyomasztja, így nincs nyomasztás. Úgyhogy a pénzhez nekem ilyen unalmas a viszonyom, és ez nagyon jó, hogy lehet ilyen unalmas. Néha ugyan apaként úgy érzem, nincs bennem elég felelősség, hogy soha nem csináltam valamit azért, mert belekalkuláltam, hogy van egy nagy családom. De ezt csak dicsekvésként említem.

Az én gyerekeim többé-kevésbé már felnőttek, és én nagyjából csak a nagykorúságukra barátkoztam meg velük. Addig csak tudomásul vettem, hogy az asszonyok gyereket akarnak. Te hogy vagy ezzel az apasággal?

Nálam egy alomból vannak a gyerekek, és együtt élünk. Ez tehát nagyon erősen meghatározza a teret, amiben vagyunk, és nem gondolom, hogy valamiféle alternatíva előtt állnék, hogy van-e közöm hozzájuk, vagy nincs, annyira egyben vagyunk. Egyébként meg fordítva voltam ezzel, mint te: azt gondoltam, hogy az apaság, a szülőség, a felelősség csak az érettségiig fog tartani, és akkor majd ennek vége lesz. De hát ez messze nincs így. Tudhatta volna az ember, hogy örökké apa. Néha ettől megijedek, mert abban, hogy valaki jó apja-e a gyerekeknek, nagyon kicsi a szerepe annak, hogy mit gondol, mit akar, hanem vannak valami rejtélyesebb, titkos kérdések, amelyekre öntudatlanul válaszol. És igazán nem lehet tudni, hogy jól válaszolt-e. A legtöbb ilyen kérdést már föltették a gyerekek, én meg válaszoltam nekik, de se ők, se én nem tudjuk még, hogy jól válaszoltam-e.

Milyen kérdésekre gondolsz?

Egyszerűekre. Egy apának a lányához való viszonya például lényegében abból áll, hogy a lány életében van egy pillanat, amikor senki máshoz nem tud valóságosan vagy gondolatban fordulni, csak ehhez a férfihoz, és akkor ettől a férfitól kell tudnia, hogy ő a legszebb a világon. Ennyit kell tudnia egy apának. Nagyon veszélyes dolog, mert nem elég tudnia, hisz akkor csak szajkózza ezt, valóban hinni is kell, és valóban tudni. Nem didaktikai sunyiságból kell tudni, hanem mert mindenkinek van egy olyan pillanata, amikor a legszebb a világon. Tehát nem az öncsalásról beszélek, hanem arról a valóságos dologról, amire rá tud nézni, amire ez az apa jó. Hogy legyen egy férfiarc, amiben ő saját magát tudja megpillantani. Ha ezekre a dolgokra gondolok, akkor nem vagyok már olyan nagyszájú, mint voltam talán korábban, amikor azt gondoltam, hogy nincs mit a gyereken nevelni, az ember éli az életét, a gyerekek meg látják, hogyan él, aztán ebből majd valami lesz. Hogy mi lesz, meg mi az, amit az ember elmulasztott, vagy nem látott meg, az nagyon kérdéses.

Úgy hiszem, csak egy kérdésem maradt hátra. Úgy tudom, most, életedben először fordítasz. Méghozzá egy Esterházy nevű húsvéti nyúl történetét.

Ez a furcsa könyv, Enzensberger és Irene Dische könyve egy egyszerű, magyarul nem működő szócsavarásra épül, az Esterházy-Osterhase – ami németül húsvéti nyulat jelent – tréfájára. Egy nyúltörténet Berlinben, a fal lerombolásakor. Hát ezt a nyúltörténetet mesélem én el a magam módján, mert fölhívtam Enzensbergert, és megkérdeztem, hogy mennyire ad nekem szabad kezet. Nem volt más választása, nagyvonalúságra volt ítélve, úgyhogy én éltem is ezzel aztán. De nagyon jólesett ez a munka, tudniillik a fordításnál az ember érzi, hogy valamihez ért. A regényírásnál ez tökéletesen érdektelen, hogy én valamit megoldottam. Olyan érdektelen, mint hogy tehetségesnek vagyok-e mondható vagy sem. A regényírás egész másról szól, sokkal komorabb, nehezebb, munkaszerűbb dolog, itt meg, a fordításnál vannak nyelvi problémák, és látom, hogy jó a kezem hozzá, hogy jól meg tudom csinálni. Ezt nagyon élveztem. És nem lehetett volna megcsinálni másutt így, csak Karinthy Frigyes hazájában. Én, akinek mindig olyan kékharisnyás, túl lelkes elgondolásaim vannak arról, hogy ha a hagyomány hozzányúl az emberhez, vagy az ember a hagyományhoz, az milyen nagy erőket szabadít fel, éreztem fordítás közben, hogy hogy tud egy hagyomány segíteni az embernek, hogy mennyire fölbátorítja, és ha jól csinálom, akkor nem elszemtelenít, de megfogja a kezem.

• Kultúra