Petri György

Nyomtatóbarát változat

Nem könnyű eldönteni, hogy miről is beszélgessünk most, hiszen körülbelül negyvenöt éve ismerjük egymást; egy általános iskolába, egy gimnáziumba jártunk, és az egyetemen is voltak közös éveink. Nagyjából együtt csináltuk a felnőtté válást a személyes életünkben és intellektuális értelemben is. Ifjúságunkban, pontosabban a 66–68-as években, a nyugat-európai kulturális forradalom idején mi is bődületes életformareformokba kezdtünk, és azt hittük, hogy valami újat és jobbat találtunk ki, mint Vas Istvánék, Déryék generációja, akik a hasonló életfordulataikat egyszerűen csak a polgári normák megszegéseként fogták fel.

A mi történetünk döntően ideologikus volt, ebben volt az igazi különbség. A problémákhoz egy olyan világszemlélettel viszonyultunk – a marxizmussal természetesen –, amelyik egy nagy egységben akarta látni a világot térben és időben. Ettől mi magunkat is világtörténelmi perspektívában próbáltuk elhelyezni, teljesen kritikátlanul és minden arányérzék híján – és az életünk menetét valahogy paradigmatikusan akartuk felfogni. A mi generációnk egyik legnagyobb problémája amúgy is az volt, hogy minden korábbi generációnál inkább állt közénk és az élet közé a filozófia és az ideológia. A rendkívül hosszú tanulási folyamat és életkorbeli megérés mellett egy történelmi összeomlás kellett ahhoz, hogy az ideológiákat lebontva eljussunk az élet közvetlenségéhez. Hosszabb és gyötrelmesebb folyamat volt ez a mi számunkra minden korábbi generációénál.

Sokat gondolkoztam azon, miért landoltunk mi olyan magától értetődően a marxizmus mellett, holott te is meg én is valamilyen vallásban kezdtünk nevelkedni. Ebből kamaszkorunkra kiábrándultunk, és akkor, szinte automatikusan, marxisták lettünk. Mintha nem lett volna más fellelhető hagyomány, amihez kapcsolódhattunk volna.

Abban a hivatalnok-kispolgár rétegben, ahonnan mindketten származunk, nem is voltak igazán intellektuális és szellemi hagyományok. Ha valaki egy hagyományosan elit értelmiségi családban született, az azért örökölhetett olyan szellemi hagyományokat a magyar és a nyugat-európai kultúrából, amelyekhez kapcsolódva megúszhatta a marxizmus „megváltó” élményét. De a mi esetünkben, azt hiszem, a tiédben is, de az enyémben biztosan, a véletlen is közrejátszott: döntő hatással volt rám egy tanárom a Toldi gimnáziumban, Komlós Gyula, aki a szociáldemokrata mozgalomból jött, de mélyen hívő ember is volt, és a leginkább világnézetet igénylő életkorban ő ismertetett meg bennünket a marxizmussal. És ő olyan hiteles, szeretetre méltó és szuggesztív egyéniség volt, hogy az ember hajlamos volt mindent elhinni neki, szentségnek számított, amit mondott. Úgyhogy lélekben és szellemileg nagyon jól elő volt készítve ahhoz a talaj, hogy amikor később az egyetemen a marxizmus igazán igényes formájával találkoztam – előbb Bence Györgynél, Kis Jánosnál, akik egyetemi társaim voltak, azután Márkus Györgynél, aki tanárom volt –, hogy ezek a találkozások döntően hassanak a szellemi fejlődésemre. És persze legkézenfekvőbben a Marx- és Lukács-olvasmányok.

Én 17-18 éves koromban írtam egy verset, az volt a címe, hogy Miért vagyok kommunista? És az első sora, hogy „Nem hiszek semmiben, csak tudom azt, ami van.” Az akkori, kamaszkori nagy szerelmem papája elolvasta, és azt mondta, nagyon szép vers, csak úgy kéne átalakítani az első sort, hogy „Nem tudok semmit, csak azt hiszem.” Szerintem a választásunkban szerepet játszott az is, hogy a marxizmus kifejezetten a tudást ígérte. Tudományos gondolkodást és nem holmi hitet ígért nagy magabiztossággal. És ez kamaszkorban nagy biztonságérzetet ad.

Persze. A legirracionálisabb értékválasztást és a legszemélyesebb hitet kristályos racionalizmus formájában tudta felkínálni az embernek.

Magamnak is sokszor föltettem a kérdést, hogy a marxizmus vajon egy teljesen fölösleges zsákutca volt a számunkra, amiből vissza kellett jönni, és teljesen másfelé indulni?

Nem, ezt én nem tudom ilyen jól meghatározható irányokkal jellemezni. Először is azért, mert én nem tartom magam teoretikusnak.

Ez elég meglepő.

Elég nagy kerülőút volt ez az életemben. Engem eredendően a művészet vonzott, leginkább a színház és a zene komplexuma, az opera. Azt időben fölismertem, hogy alkotóművész nem lehetek, mert hiányzik belőlem az a fajta kreatív fantázia.

Bár kamaszkorodban gondoltál arra, hogy operaénekes vagy színházrendező leszel.

Hogyne. De nem volt tehetségem ezekhez elegendő, és ilyenkor reflektív embernek kézenfekvő, hogy a művészet és a teória határterületéhez vonzódik, hogy a filozófia területét járja be. És ahogy világnézetileg a marxizmus, ezen a szűkebb területen természetesen Lukács György volt a magától értetődő választás, hiszen ő volt az egyetlen Magyarországon is olvasható és elérhető jelentős teoretikus. De bennem amúgy is, személyesen és a művészettel kapcsolatos érdeklődésemben is, sok rokonság van Lukáccsal. Egy bizonyos objektivizmus, az antipszichologista beállítottság és a formának világnézetként való felfogása és elemzése – ezek olyan alapvető kapcsolódási pontok, amelyeket nem tanultam, hanem bennem is nyilván elementárisan, így vannak, és ez egy alapvető affinitást biztosít. De a lukácsi esztétika (bár erről mint összefüggő elméletről, nem lehet beszélni) az elmúlt évtizedekben elmerült számomra, és egyszerűen nincs meg bennem az a teoretikus erő és tehetség, sőt, ma már az érdeklődés sem, hogy ezzel az elméleti hagyománnyal következetesen szembenézzek, és végiggondoljam a hozzá való viszonyomat. Főképp azért nem, mert idővel mégiscsak visszataláltam a művészethez, mégpedig a színház jóvoltából. ’78 óta dramaturgként működöm, előbb a Nemzeti Színháznál, aztán a Katona József Színháznál, és a nyolcvanas évek elejétől rendszeresen operakritikákat írok, amiből én egy korábban nem szokásos esszéműfajt fejlesztettem ki. Mindez egy olyan állandó, közvetlen és anyagszerű kapcsolatot jelent a művészettel, ami megóvott attól, hogy életidegen és művészetidegen esztéta legyek. Teljesen másképp látom azóta a művészet problémáit, és ha esztétikai munkákat olvasok, az az alapélményem, hogy egészen más síkon történnek a dolgok valójában, másként vetődnek fel a művészetben a kérdések, valami egészen másról van ott szó, mint amiről olvasok. És ez az oka annak, hogy a Lukács-életművel való szembenézés nem olyan erőteljes lelki szükséglet számomra, hogy képes lennék energiát összpontosítani rá. Ezért meglehetősen erkölcstelen és elméletileg abszurd a viszonyom hozzá: mert miközben mint elmélethez nem kapcsolódom, nem tartom érvényesnek, eközben gátlástalanul kizsákmányolom.

A hátad mögött, a könyvespolcon ott sorjáznak a Lukács-kötetek. És nálam is egyébként.

Olvasni szoktam változatlanul, mert zseniális felismerései vannak a művészettel kapcsolatban, és ezeket én alkalmilag mindig teljesen gátlástalanul használom.

Volt három-négy éve egy vitánk, amikor én azt mondtam, hogy a nagy elméletnek és a nagy tudománynak vége, és szerintem ilyenre nincs is szükség. Te akkor még másképp gondolkoztál erről, az elméleti lehetőségét fenntartottad ennek. Mostanra viszont mintha változott volna az álláspontod.


Már magam is úgy gondolom, mint te. Akkoriban engem erősen foglalkoztatott az, hogy a kultúra területén a régi értelemben vett nagyság, az individualitás nagysága megszűnt. De mondhatnám, hogy az volt az utolsó időszaka az életemnek, amikor ez foglalkoztatott, amikor még elég erős volt annak a nagy európai kultúrkritikai hagyománynak a hatása rám, amit Rousseau-tól Kirkegaard-on keresztül a posztmodern előtti pillanatig egy folytonos hagyománynak tekinthetünk. Akkor nagyon erősen benne éltem még ebben a problematikában, mára ezt egy romantikus kultúrkritikának tartom, és az utóbbi években viharos sebességgel és intenzitással idegenedtem el tőle.

És ez együtt járt nálad egy demokratikusabb művészetfelfogással is? Mert fiatalságunkban fölényes megvetéssel utasítottunk el sok mindent, ami ítéletünk szerint nem tartozott a „magas kultúrához”? Emlékszem, hogy döntöttünk közösen az első Beatles-lemez meghallgatása után arról, hogy ez teljesen érdektelen zene, és semmilyen kulturális jelentősége nincs…

Hogy lehet-e határokat vonni, kell-e, hol lehet és mennyire liberálisan, ennek a kérdéskörnek a fogalmi skolasztikája engem mélységesen nem érdekel már. Nem a demokratikusabb művészetfelfogás a kérdés, inkább egy demokratikusabb felfogás. Amely szerint a művészet nem centrális kérdés. Engem nem érdekel esztétikai problémaként, hogy meddig tekinthető valami művészetnek, hanem valóban úgy gondolom, hogy hagyni kell, hogy az emberek azt szeressék és azt élvezzék, amit szeretnek és amit élvezni akarnak. Attól, hogy engem a Beatles személy szerint egyáltalán nem érdekel, még nincsen róla lesújtó, teoretikus véleményem, nincs hozzá semmilyen elméletem. Úgyhogy inkább arról tudok beszámolni, mi idézhette elő nálam ezzel a bizonyos romantikus kultúrkritikával szembeni fordulatot. A nagy közhelyszerű divatok belőlem mindig ellentétes reflexeket váltanak ki; amikor a nyolcvanas években a marxizmus széthullása után a magyar szellemi életet elöntötte ez a romantikus kultúrkritikai hullám, ezt én egyre visszataszítóbbnak találtam. Egyrészt úgy gondoltam, hogy valami mérhetetlen tudatlanság jegyében idealizálja a múltat, teljesen hamis és idealizált elképzelése van arról, hogy valaha milyen súlyuk és jelentőségük volt a művészeteknek az életben. Másrészt pedig úgy éreztem, hogy itt egy, a kultúrával foglalkozó értelmiség akarja megőrizni a maga kivételezett értékőrző szerepét, a tradicionális értelmiségi szerepet egy megváltozott világban. Ez az egész kultúrkritika a hagyományos kultúra mérhetetlen túlértékelésére épült, mégpedig főleg ott, ahol a kultúra valamilyen helyettesítő funkciót töltött be.

Mit helyettesítve?

Elsősorban a politikát. Az én generációmból azok, akik később politikusok lettek, szinte mind esztétának indultak valaha, mert ott viszonylagos szólásszabadság volt. Most pedig rettentő szubtilis sirámokat lehet olvasni gyönyörűséges esszékben a folyóiratainkban a kultúra veszélyeztetettségéről, holott ha a kultúrát valami igazán veszélyezteti, az a politikai kultúra hiánya. Tehát én egészen más arányokban látóm az életünk problémáit ma, mint fiatal koromban vagy akár csak néhány évvel ezelőtt is, és noha engem változatlanul a művészet kérdései érdekelnek, ebből már messze nem vonom le azt a következtetést, hogy valóban ezek a legfontosabb kérdések. A romantikus kultúrkritika teljesen összekeveri és felcseréli a fontossági sorrendet. Undorodnak a modern Európa kultúraellenességétől, és idealizálják például azt, amilyen jelentősége az orosz kultúrában van az emberi kapcsolatoknak, lelki viszonyoknak, és általában a kulturális értékeknek.

Pedig elég Csehovot olvasni ahhoz, hogy az ember megtudja, milyen ára van ennek.

Iszonyatos ára van, és rettenetes veszélyeztetettsége, mert az egész mögött nincs egy demokratikus kultúra. Tehát én teljesen más szempontból nézem ezt.

Valóban, az embernek obligát kérdésként teszik fel állandóan, nem érzi-e, hogy a kultúra válságban van.

A végtelenségig lehet siránkozni afelett, hogy kevesebben olvasnak verset, hogy az emberek már csak háttérzeneként hallgatnak lemezeket, hát erre mondom én, hogy a múlt messzemenően idealizálva van, mert nem tudom, miért kellene annak a XVIII. századi közönségnek a művészethez való viszonyát mélyebbnek és magasabbrendűnek tartanunk, aki a páholyokban végigbeszélgette az operaelőadásokat, csak éppen tudta, hogy mi az a három perc, amire oda akar figyelni. Egyáltalán nem tapasztalom, hogy a kultúra válságban lenne, színházban, könyvben, könyvkiadásban, mindenütt azt látom, hogy mérhetetlen igény van az emberekben a kultúrára.

Tehát a katasztrófa érzése szerinted csakis az értelmiségből tört ki.

Igen, egy tradicionális szerepvesztés veszélyét érezte meg, nagyon helyesen egyébként, a csakis a kultúrának élő értelmiség; megérezte, hogy sokkal fontosabbak lesznek a gazdasági és a politikai élet szereplői, és ettől pánikba került. Pedig ez a normális helyzet.

Az előbb azt mondtad, hogy alkatilag hajlamos vagy a divatos, nagy erővel nyomuló trendek ellenében gondolkodni. Mit jelent akkor számodra a posztmodern?

Mivel Magyarország felemás, beteljesületlen modernizációjától szenvedek a leginkább, nem tudom igazán átélni a posztmodern problematikáját, továbbá szeretném megtartóztatni magam számos pályatársamnak attól a gyakorlatától, hogy egy budapesti értelmiségi informáltsági szintjén világtörténelmi perspektívában nyilatkozzam. Általában igyekszem a nyilvánosság előtt csak olyasmiről beszélni, amihez legalább az általam elérhető mértékben értek. Nyilvánvaló számomra, hogy egy olyan erővel és szélességben terjedő világtrend, mint a posztmodern, valami nagyon lényeges dolgot fejez ki, ami ellen „donkihótizmus” volna harcolni, bár a róla szóló beszéd mára már olyan mértékben devalválódott fecsegéssé, hogy minél többet hallgatom, annál kevésbé értem, hogy mit jelent. Mindenesetre ez olyan hatalmas problémakör, amely meghaladja az én személyes problematikámat és érdeklődésemet, s ennélfogva a szellemi horizontomat is. Csak arról van véleményem, ami itt és most a posztmodernnel kapcsolatos alapvető tapasztalatom. Úgy vélem, hogy a magyar kultúrát a posztmodern a legrosszabb pillanatban érte. Akkor, amikor – legalábbis a humaniórák területén – először vált lehetővé, hogy politikai és ideológiai béklyóktól megszabadulva pótolni lehessen azt, ami a magyar kultúrából a modern fejlődésről való leszakadás következtében kimaradt, akkor, amikor a gondolkodás végre tényleg tárgyszerűvé és szakszerűvé válhatna, a posztmodern ezt a fejlődési lehetőséget megtorpedózza. A nyugati kultúrában a posztmodern erős normák által szabályozott diszciplínák alapzata fölött és kontextusában tenyészik. Nálunk csak most lehetne és kellene megszilárdítani a normákat. Ezzel szemben a posztmodern trend éppen most minősít naiv esszencialista illúzióvá minden tárgyi igazságot, és emeli piedesztálra a „beszédmódot”, ami az esetek túlnyomó többségében racionálisan ellenőrizhetetlen retorika, sőt hadova. Persze mindig is lehetett akár sikeres életműveket is építeni dilettáns fecsegésből, de ez az első eset, hogy ez filozófiai legitimációt kapott, és ez minőségileg más helyzet. Tehát úgy látom, hogy a posztmodern nálunk túlnyomóan bomlasztóan, normarombolóan hat, eddig példátlan mértékben elszabadítja és igazolja a műveletlenséget, félműveltséget, dilettantizmust, szélhámosságot, hablatyolást. Az egyetemi oktatásban pedig egyenesen végzetes és katasztrofális a hatása. Mindezt természetesen nem azért mondom, mintha úgy gondolnám, hogy ezzel a tendenciával szervezetten és intézményesen szembe lehetne és kellene szállni, elvégre olyan, mint egy természeti csapás, amely ráadásul fatális módon a lehető legrosszabb pillanatban érkezett, azt azonban valóban gondolom, hogy a humaniórák területén működő igazi szakembereknek ma kivételes felelősségük van, hogy a szellemi normák felbomlásával szemben hatékonyan tudják felmutatni a diszciplináltság intellektuális és erkölcsi alternatíváját.

Akkor most felteszek egy másik kérdést, amire a válasz számomra egyáltalán nem triviális: miért foglalkoztat a művészetek közül olyan kitüntetett módon az opera?

Ez olyan kérdés, mintha az embert a szerelméről kérdeznék meg, hogy miért éppen őbelé szeretett bele. Ezt nem tudom megmondani. De ha megpróbálom az időben visszakövetni az eldöntő élményeket, akkor valamit azért talán tudnék mondani róla. Az 50-es évek elején két filmrészlet volt ez, az egyik az Erkel című film, amiben a Hunyadi Lászlóból való részletek teljesen megbabonáztak, a másik pedig a Díszelőadás című film. Jellegzetes terméke volt a Rákosi-korszaknak, egy reprezentatív show, amiben felvonultatták az akkori előadóművészet legnagyobbjait, és mindenki egy-egy számot adott elő. Ebben volt két operarészlet, Svéd Sándor a Sevillai borbélyból adta elő Figaro belépőjét, Székely Mihály pedig a Faustból Mephisto Rondóját, ami villámcsapásszerűen hatott rám. Mert őnála úgy egyesült a színészet, az arc változékonysága, szuggesztivitása, kifejezőereje a hang csodájával, hogy a zene máshoz nem hasonlítható hatáspotenciát kapott. De az opera mégsem egyszerűen ettől a komplexitástól olyan fontos nekem, hanem talán úgy mondanám, hogy az opera képviseli a művészi megszólalásnak azt a magasságát, ami nekem a legjobban megfelel. A színház, amelyből hozzám leginkább az emberi élettapasztalatokra, pszichológiai motivációkra, viselkedésformákra épülő, tehát nem a stilizáló színház áll a legközelebb, a színház egy kicsit alatta van ennek a számomra legfontosabb és legtermészetesebb megszólalási szintnek, a zene többi műfaja és a filozófia pedig túl van rajta. És az opera valami furcsa módon elvontabb, és mégis konkrétabb, mert elementárisan érzékletesebb az irodalomnál, akár a líránál is.

Ezek szerint nekem eleve rosszabbak az esélyeim a művészetek nagy versenyében, merthogy operát írni már biztosan nem fogok.

A dolog nem ilyen egyszerű, ahogy a te meg az operaszerzők esélyeit elnézem; neked még mindig több van, mert az operának nincsenek lehetőségei. Annak legalábbis, ami az én világom, a Mozart-, Verdi-, Muszorgszkij-féle operának.

Ha kínos a szakma felé, amit most kérdezek, ne felelj rá; egy-két éve egyszer érdeklődtem nálad, mit érdemes megnézni az Operában, és erre kategorikusan azt mondtad, hogy semmit. Ma is ez a véleményed?

Túl vagyok azon, hogy ez kínos legyen, mert a szakma vezetőivel olyan éles háborúban állok egy ideje, hogy már nincs értelme a tapintatoskodásnak. Úgy érzem, hogy a magyar operajátszás olyan mélyponton van, ami már szinte csak a napi üzemelés fogalmaival írható le, esztétikai mérték nem is igen alkalmazható rá. Egészen súlyos válsághelyzet van. És ez nem egy sorscsapás, hanem egy működési és kontraszelekciós folyamat eredménye. Én úgy látom, hogy az Operaház története, az sűrítve a Kádár-rendszer története. Utoljára ennek a színháznak a hivatásáról az ötvenes években volt elképzelés, ugyan egy rossz elképzelés, mert a kulturális forradalomnak arra az illúziójára épült, hogy az operából tömegművészetet csinálnak, és ehhez konstruáltak egy hihetetlen nagyüzemet. ’56 után, amikor a nyugati tömegkultúra lassan beáramlott az országba, az operaközönség leolvadt, és kiderült, hogy az ötvenes évek elképzelése csak illúzió volt. Azóta pedig, már évtizedek óta, egyáltalán nincs komolyan vehető elgondolás arról, hogyan kellene kinézni a Magyar Állami Operaháznak, mit akar ezzel az állam, ha már fenntartja, mit akarnak azok, akik csinálják, és mit akar tőle a közönség. Ez a színház egy túldimenzionált intézményrendszer, ami mint Magyarországon általában az intézményrendszerek, minden ízében rosszul működik. Repertoártermelésre van beállítva, minden este produkálnia kell egy előadást, munkaszüneti napon esetleg kettőt. Eközben a színház vezetése évtizedek óta a személyes túlélésre rendezkedett be, módszeresen nem neveltek ki szakmai utánpótlást szinte semmilyen területen. Rendezők például nem azért nincsenek, mert valamilyen természeti csapás következtében nem születtek rendezők, hanem mert az Opera évtizedeken át nem tartott igényt új rendezőkre. Az operaénekesek számára pedig olyan aránytalanok a művészi normák közötti különbségek, a feladatok színvonala egy igényes külföldi fesztiválvállalkozásban vagy idehaza a repertoárelőadásokon, és akkorák a különbségek anyagiakban is, hogy a valamirevaló énekesek, az első, de még a második vonalbeliek is elmentek külföldre, hisz az opera internacionális műfaj. Ennek következtében az Operát ma már csak kétféle közönség látogatja: azok, akik rutinszerűen járnak, mert ez hozzátartozik egy polgári létformához, és az egészen elszánt és megszállott operarajongók, akik mindenképpen járnak.

Mint a Fradi-közönség, akik akkor is ott vannak, ha a csapat a mélyponton van.

Igen. Pedig ez a színház valamikor, a harmincas évektől a magyar szellemi élet jelentős műhelye volt, az operajátszás szerves része volt a magyar kultúrának. A hetvenes évektől kezdve viszont fokozatosan a szellemi élet perifériájára került, és ma egyszerűen nem része az értelmiségi élet vérkeringésének. Az utolsó olyan előadás, aminek szerintem Magyarország összkultúrája szempontjából jelentősége volt, Ljubimov Don Giovanni rendezése volt 1982-ben. Ennek 12 éve. Azóta ott nem volt szerintem olyan előadás, amelyik túlment volna az operarepertoár teljesen periférikus jelentésén. Egy alapvetően rosszul elgondolt és rosszul működő színházról van szó, amelyiknek az egész koncepcióját, az alapoktól kezdve kellene teljesen újragondolni, ehhez alkalmas emberek kellenének, én nem látok erre ma reményt.

Hosszú egyetemi oktatói tapasztalatod van. Milyennek látod a hallgatóidat? Mert a fiatalok műveltségi szintjéről vadul pesszimista véleményeket hallani olykor.

Én jobbnak látom évről évre. És nem hiszem, hogy a műveltségen kéne ezt mérni, mert valóban nem műveltek. Ez nem is fog javulni lényegesen, mert az a hagyományos értelemben vett általános műveltség, aminek az volt a háttere, hogy egy bizonyos konszenzuális ismeretmennyiséget mindenki megkapjon az egyetemen, az veszendőbe fog menni azzal, hogy amerikai egyetemi formákat próbálnak meg integrálni egy teljesen más kulturális közegbe. Ezzel sokkal esetlegesebb, mintavételszerűbb lesz az oktatás, és az összefüggő, hagyományos műveltségnek ezzel vége van. Időnként valóban egészen elképesztő hiányok derülnek ki, viszont sokkal elevenebb és nyitottabb lett a hallgatóság, szívesen beszélnek, ott helyben gondolkodnak, ötleteik vannak, vitatkoznak, sokkal pezsgőbb és elevenebb szellem jelent meg közöttük. Szeretek is az egyetemen tanítani, de még ennél is jobban a Színművészeti Főiskolán, ahol dramaturgokat tanítok, akikben már konkrét és határozott érdeklődés van, és egy szakmát akarnak megtanulni. Ez egy egészen másfajta intenzitást tesz lehetővé a tanításban. Az más kérdés, hogy végtelen nagy nehézségek vannak az oktatás feltételeit illetően, hogy elemi dolgok hiányoznak, hogy a legnagyobb gond kötelező szakirodalmat számon kérni akkor, amikor nemcsak a két világháború között, de a hatvanas–hetvenes években megjelent könyvek sem hozzáférhetőek, még könyvtárakban sem.

Általában is rosszabbodni látod a kultúra helyzetét ’89 óta?

Semmiképpen sem lehet egységesen jellemezni, mert nagyon kaotikus helyzet jött létre, amiben van nagyon sok jó, és nagyon sok rossz. De egyelőre nem látok olyan rosszat, ami végzetesnek és visszafordíthatatlannak tűnne. Az ember szégyelli is kimondani, mert olyan triviális, hogy nagyon jó a szabadság, hogy mindent el lehet mondani, hogy mindenféle művészetet lehet csinálni. És ugyanakkor világos, hogy borzalmas problémák származnak abból, hogy felbomlott a kultúra eltartásának az ugyan rosszul működő, de mégiscsak működő rendszere. Most rettenetesen meg kell harcolni olyan dolgokért, amikért korábban nem kellett, és ez főleg azért rossz, mert olyan embereknek kell megharcolni ezekért, akiknek nem ez kéne a gondjuk legyen. Mint az élet minden területén, az előző rendszer egyik legnagyobb vétke itt is az utánpótlás elvágása volt; nincsenek meg az ehhez való szakemberek, helyettük maguknak a művészeknek kell az energiáik nagy részét a fenntartásért folyó napi harcokra fordítani, és ez persze nyilvánvalóan a művészi teljesítőképesség rovására megy. Azután persze a felszabadulással nemcsak igazi termékenység és igazán értékes energiák szabadulnak fel, hanem valami elképesztő normavesztés is előáll; a dilettantizmusnak olyan virágzása indul el, ami rémes eredményeket hoz. De ebbe a folyamatba nem lehet és nem is szabad belenyúlni, ez nyilván gyötrelmesen hosszú kiválasztódással jár együtt. És ehhez nem elég egy esztétikai normarendszer, hanem ki kell alakulnia a gazdaságban egy rétegnek, amelyiknek igazán fontos a kultúra támogatása, és amikor ez már meglesz, még nagyon sokáig nem fogja tudni, hogy mi az, amit esztétikai szempontok alapján tényleg érdemes támogatni. Hosszú tanulási és egymáshoz csiszolódási folyamat előtt áll a magyar kultúra, nyilván évtizedekig fog tartani; most mindkét oldalról olyan eredményeket és állapotokat kérnek hisztérikusan számon az emberek, amikről józan gondolkodással pontosan tudhatjuk, hogy húsz év múlva lehet majd csak számon kérni. Hiszen itt nem egyszerű technikákat, hanem egy rendkívül árnyalt és tagolt, kifinomult kultúrát kell elsajátítani, és még generációs váltásoknak is be kell következni ehhez. De ez csak az egyik része. Másrészről meg inkább kellemes meglepetések érnek. Én mindig meghökkenve olvasom bizonyos művészettörténész kollégák őrjöngő szatíráit arról, hogy hogyan teszik tönkre Budapestet ezekkel a butikokkal meg üzletekkel. Én pedig lenyűgözve járok a városban a tehetségnek és az életrevalóságnak a felszabadulása láttán, és ámulva állok meg egy-egy üzlet előtt. Évtizedeken át azt hittem, hogy ebben az országban nincs egy iparos, aki meg tudna csinálni tisztességesen egy kilincset. És akkor látom, hogy ott van egy nagyon szépen gyalult és megcsinált ajtó, amin egy nagyon szép kilincs és zár van, és az üzletet is be tudták rendezni ízlésesen. Egyszer csak előjönnek mesteremberek, szakemberek, iparosok, akik tudják a dolgukat, holott évtizedeken át az volt az élményünk, hogy nem tudják, hogy becsapnak bennünket, és sok pénzért tisztességtelenül csinálják meg a dolgokat. Nem, itt valami olyan hihetetlen felszabadulása megy végbe az elrejtett tehetségeknek, tudásnak és tartalékoknak, ami engem kifejezetten lenyűgöz.

• Kultúra