Petri György

Nyomtatóbarát változat

1970-ben emigráltál Németországba, harmincöt éves voltál akkor. Nem féltél ettől a sötétbe ugrástól? Mert énszerintem minden emigráció az.


Éppen az utolsó pillanat volt, hogy az ember valami nagyot ugorjon. Mint amikor a vurstliban odaállítanak a kecskésgép elé, amire kalapáccsal nagyot kell ütni, és ha elég nagyot ütöttél, akkor a kecske fölfut és a gép csönget. Izgatott, hogy bírom-e, hogy tud-e a gép csöngetni még. Nem éreztem az emigrálást valami hősies politikai tettnek, se tragikusnak, egyszerűen egzisztenciális kihívásnak tekintettem, ami próbára teszi az ember talpraesettségét, a találékonyságát, az alkalmazkodóképességét. Azt persze tudtam, hogy nagyon sok mindent veszítek el. Nekem volt egy majdnem főbérleti albérletem, nagy könyvtáram és rengeteg barátom, akiket ha nem is veszítek el, de nagyon messzire kerülnek tőlem. Amit nem tudtam, mert ezt egyetlen magyar se tudhatja, amíg ki nem próbálja, hogy mit jelent az, atlanti égöv alatt élni, ahol nincs négy évszak, nincs soha se tél, se nyár, se tavasz, se ősz, hanem az áprilisnak és a novembernek a keveréke tart egész éven át. Hogy ez micsoda őrült teher, hogy ez hogy hat a kedélyre és a munkakedvre néhány év múlva, hogy ez elől hogy menekül az ember dél felé, mindegy hogy hova, csak színes kavicsok, napsütés legyen, fény, színek, ezt nem tudtam volna elképzelni, hiába mondták volna nekem.

Volt valamilyen kapcsolatod, szakmai ismertséged Nyugaton? Mire mentél ki, a készre vagy a teljes bizonytalanságra?

A százszázalékos bizonytalanságra, de azt tudtam, hogy egész Európából számomra csak a rajnai nagyvárosok jöhetnek szóba, mert a német volt az egyetlen nyelv, amit valamennyire tudtam, és ott még elég nyitott volt a helyzet, a német értelmiség akkor még nagyon hiányos volt és a menekültstátushoz is viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni. Vadonatúj volt még a szociáldemokrata-kereszténydemokrata koalíció, úgyhogy a hivatalokban még sok helyütt öreg, ügybuzgó fasiszták ültek, lehetett bízni benne, hogy gyorsan át is segítik az embert a formalitásokon. Csakhogy borzasztó az az esés, amikor egy új világba kerülsz, és semmilyen reflexed nem stimmel, ezt tudod is, de azt nem, hogy mivel helyettesítsd. Én erre megpróbáltam egész egyszerűen becsületes és őszinte maradni, mert abból baj nem lehet. Hát lett. Ez a recept, hogy legyünk csak mindig becsületesek és őszinték, elképesztően nevetséges és megalázó helyzetekbe sodort. Az első segítségem Barta Lali, magyar szobrász volt, aki már négy-öt éve Kölnben élt, és akit a németek imádtak, nem tudok más szót mondani erre, mert bájos figura volt, mesebeli, furcsa kis alak, akivel politikusok, gazdasági emberek barátkoztak, ennivalónak tartották, nem tudtak betelni vele.

És ebből rád is háramlott valami?

Ebből így nem, mert engem nem lehetett úgy szopogatni, mint egy szaloncukrot, ahogy a Lalival ezt csinálták, én egy tüskésebb szaloncukor vagyok, szopogatni nem lehet, megkarcolja a nyelvet, ez már messziről érzik rajta. De ahogy elkezdtem ott nyüzsögni, galériákat látogatni, szerencsém volt, mert egy lengyel származású galériás, Helmut Rivelszky, máig sem tudom, miért, talán a Perneczky-Rivelszky rím miatt, vagy nem tudom, egész egyszerűen azt mondta, Herr Perneczky, das ist ein fach, ich habe Freunde bei Polizei, vagyis hogy vannak barátai a rendőrségen. És elküldött egy kis papírral a kezemben, ráírva egy név. Ott keblére ölelt egy úr, Aber hier Sie sind in Sicherheit, Herr Perneczky, szóval itt biztonságban vagyok. Hogy mit mesélhettek neki rólam, azt máig sem tudom, biztos hazudtak valami nagyot. És nekem csak alá kellett írni mindenféle papírokat. A Barta Lali pedig elküldött egy nagyon kedves úrhoz Düsseldorfba a kultuszminisztériumba, egy öreg bácsihoz, akinek, mikor megmutattam a könyveimet, könnybe lábadt a szeme, hát Magyarországon Kleeről ír egy fiatalember, és még a Nagy Balog János is tetszett neki, mert hasonlított valamelyik düsseldorfi kora avantgárd kismesterre. Átvitt engem egy másik szobába, egy másik miniszteri tanácsoshoz, aki elküldött Kölnbe az Amt der Vertriebenerbe, az elűzöttek hivatalába, csakhogy én akkor még nem tudtam annyira németül, hogy megértettem volna, hogy ez mit jelent. Ott egy kicsit púpos ember fogadott, szóval süllyedt a színvonal, a modora sem volt már olyan őszintén kedves, csak olyan hivatalból felkacarászó. Mikor megkért, hogy soroljam fel a német őseimet, akkor kicsit csodálkoztam, mert nem voltam fölkészülve erre a fordulatra, és azt mondtam, hogy ilyenek nincsenek. Rettentő kínos helyzet alakult ki, mivel engem azzal küldtek oda, hogy vegyen föl a listára, és két hét múlva kapjak német állampolgárságot. Kényszeredett mosollyal elbocsátott, és hogy mégis kapjak valamit, fölvettek a munkanélküliek listájára és munkanélküli segélyt utaltak ki nekem. Hát az is több volt, mint a semmi. Vagyis ez a Magyarországon a művészek által tisztelt vagy félt Perneczky úgy viselkedett, mint egy csecsemő, aki azt se tudta, hol van, és hogy mit kell mondani… Így aztán tíz évvel később kaptam meg a német állampolgárságot, holott két hét alatt megkaphattam volna. És akkor, mint üldözött német, mert akkor még nagyon pártolták az ilyeneket, automatikusan valami egyetemre kerülhettem volna mint művészettörténész, és most már professzor lennék. De végül is nem tudom, hogy nem jártam-e jobban azzal, hogy így alulmaradtam. Mondjuk, hogy fölvettek volna adjunktusnak, két-három év alatt megtanulok ott olyan jól németül beszélni és írni, ahogy most nem tudok, mert ez a rutin nem alakult ki bennem, nem írok annyit, németül, akkor elkezdek publikálni, hat-nyolc év múlva már docens vagyok, és aztán már csak rajtam múlik, hogy melyik megüresedett professzori katedrára kerülök be, ugye? Na de abban az éles mezőnyben elképzelhetetlen, hogy megtarthattam volna a Magyarországról hozott mentalitásomat.

Hogy érted azt, hogy abban az éles mezőnyben? Nem hiszem, hogy a képességeid ne lettek volna elégségesek.

Nem a képességeimről van szó. Egész egyszerűen ott szigorú játékszabályok szerint megy, a meccs, és engem az életösztönöm, amiből hála istennek jó nagy adag jutott, mindenképpen abba az irányba vitt volna, hogy akkor már belőlem egy nagyon rámenős professzorjelölt legyen, tíz év alatt véremmé vált volna az a föllépés, az a nagyon kemény, nyugodt, hideg stílus és az az állandó, bizonyos szempontból való éberség, amit rögtön felismersz, ha egy jó pozícióban lévő tudományos munkatárssal találkozol Németországban. A fizetésem duplaannyi lenne mint így, de hogy az egész a javamra vált volna-e, azt nem tudom. Nem magyarul lennének a könyveim, hanem németül vagy angolul, és nem azok a könyvek lennének, az biztos. Lehet, hogy csak vigasztalom magam, de én azt hiszem, hogy velem nem baleset történt akkor, amikor elszúrtam ezeket a lehetőségeimet mindjárt az elején, és egészen egyszerűen úgy reagáltam, amilyen vagyok. Ezzel ösztönösen megőriztem a magam mikroklímáját, és azt a burkot, amiben élek, nem kellett másra kicserélni. Ez rövid távon hátránnyal járt, hosszú távon pedig azzal, hogy nem futottam be azt az előírásos karriert, amit egy tehetséges fiatal művészettörténésznek kellett volna, aki 1970-ben Nyugatra távozott. Ebből ma sincs semmi.

Ehelyett elmentél középiskolai tanárnak.

Másfél év után elmentem, mert rájöttem, hogy múzeumba nem fogok jutni, de nem is érdemes, mert az egy rabszolgaság, nyolcórás munka, reggel bélyegzőórával kell kezdeni, és valószínűleg hosszú időre megrekedtem volna egy körülbelül írnoki státusban. A tanári állás meg csak félnapos, és egész fizetéssel jár, tehát van szabadidő, és a magad ura vagy. Mert egy német gimnáziumi tanár az roppant nagy úr, nem tanfelügyelik, csak akkor, ha valami nagy baj van, autonóm értelmiséginek van elismerve. Megmaradt valami a régi nyugat-európai városi életformából, ahol egy főgimnáziumi tanár megbecsült szellemi autonómia tulajdonosa. Az igazgató is csak általános tanügyi kérdésekben igazgat, nem szakmaiakban, nem szólhat bele, hogy mit tanítok és hogyan. Úgyhogy ennek vannak kényelmes oldalai.

És magát a tanítást szereted?

Te, én nagyon szeretem a gyerekeket, inkább ez a helyzet. Tanítani is szeretnék, csak arra nem nagyon kerül az iskolában sor, ezt talán a saját emlékeid alapján is tudod, és ez nem a tanár kvalitásának a kérdése, hanem az iskolai szituációé. Az a délelőtti iskolai üzem, a szünet után a csöngetés, az órakezdés, az osztály, mint közösség, mindez mint egy szivacs, lemossa a tanár személyiségét, a privát embert, és marad a tanár úr a katedrán. És aztán van negyven perced, hogy mégis behozd magad valahogy a tanár úr helyett. A legtöbb osztályban soha nem jutsz el odáig, hogy kicseréld a tanár urat arra, akit Perneczky Gézának hívnak, úgyhogy el kell játszanod a tanárra kirótt szerepet, ha életben akarsz maradni, ha nem akarod, hogy elöntsön az anarchia árja. Ez néha borzasztó rossz és megalázó, de rövid ideig tart. Pár óra délelőtt, és vége.

Bekerültél a tantestületi kollégák világába. Ez milyen volt?

Nem kerültem be máig sem. A tanárok egymás közt hivatali kollégák, és hogy ez mennyire formális kapcsolatot jelent, azt egy itthoni magyar el sem tudja képzelni. Három évvel azután, hogy odakerültem, kérdezte meg tőlem valaki, hogy tulajdonképpen miért is hagytam el Magyarországot. Három évvel azelőtt nem illett volna ilyen bizalmaskodó kérdést föltenni. És most már huszonhárom éve vagyok ott, de még mindig nem akadt olyan kollégám, aki megkérdezte volna, hogy mennyi a fizetésem. Ez roppant neveletlenség lenne.

És ez a nagyon más érintkezési stílus nem sokkírozott téged?

Nem, ennek nagyon pozitív oldalai is vannak. Ahová én kerültem, az volt Kölnben a tradicionális főgimnázium, ahol főleg ötven év fölötti, nyakkendős, ápolt, rendkívül magabiztos urak tanítottak és egy nő, egy félelmetes autoritású, lányként megöregedett fizikatanárnő. Ez a tanári kar az akkori német viszonyokhoz képest egy olyan rezervátum volt egy ötven évvel ezelőtti világból, ahol magától értetődő volt a kapcsolatoknak ez az egészen mélyhűtött, egészen formális, ugyanakkor őszintén jóakaró és abszolút korrekt formája. Nem volt az föltétlenül rossz, hogy az embert nem gyötörték azonnal mindenféle kérdésekkel, és nem másztak bele a lelkébe, ugye. De azért egy idő után az ember fázni kezdett. Hideg volt. Az is érdekes, hogy egy ilyen német tanári karban nincs politizálás sem, ez persze a nyugati demokrácia egészséges vonása is, hogy a politika nem napi téma, mert általában rendben van, és senkit nem izgat annyira. Nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy valaki reggel nyolckor, tanítás előtt, mikor már mindenki ott ül és rendezgeti az asztalnál a táskáját, igazítja a nyakkendőjét, hogy ilyenkor valaki azt mondja, mit szóltok ahhoz, hogy majdnem megbukott a Jelcin. Valaki erre esetleg mond valamit és slussz, ezzel a dolog el van intézve. Tehát még ez sincsen, a politizálás.

És te, aki egy barátokat kedvelő és beszédes ember vagy, nem lettél ettől nagyon magányos? Vagy volt más társaságod?

Az első tíz évben volt, de aztán azok az emberek eltűntek Kölnből. Eötvös Péter révén megismerkedtem az akkori egész német avantgárd zenével. Ezek az emberek azonban a hetvenes évek végére elköltöztek, meghaltak, eltűntek, elkoptak, de addigra az ember már hozzászokott egy teljesen más életformához.

Dehát nyilván vannak Kölnben galeristák, műkritikusok, művészettörténészek…

Azokkal semmi kapcsolatom nincsen, mert a hetvenes évek végétől, amikor kimerült a neoavantgárd utolsó hulláma, egyre kevésbé voltak érdekesek számomra a kiállítások, csak azért járok kiállításokra, mert írok róluk, ez nekem egy egzisztenciális forrás, de nem jelentenek semmilyen kontaktust.

Ha hazamész az iskolából, akkor ezek szerint többnyire egyedül vagy?

Igen, abszolút egyedül. Egy egykori évfolyamtársnőm teljes természetességgel megkérdezte egyszer, hogy de Gézu, na jó, nem vár otthon senki, amikor hazamész, de aztán később jön valaki, nem? Ha nem is mindennap. Akkor mondtam, hogy képzeld, ki jönne. Ezt nem értette. És akkor mondtam, hogy bizony eltelik négy-öt hónap, hogy valaki becsönget nálam, persze a postáson meg a villanyóraleolvasón kívül, nem ezekre gondolok. És erre elkezdett bőgni. Hát azt nem tudja elképzelni, hogy így lehessen élni.

Ezt nem csodálom, mert ez valahogy számomra is heroikus teljesítmény. Hogy nem jutott eszedbe, hogy elköltözz egy másik országba?


Ez nem jelenti azt, hogy én kifejezetten rossznak tartanám akár a németeket, akár Köln városát vagy azt a tanári társadalmat, amibe belecsöppentem. Vannak helyek persze, ahol egyszerűen nem lehet így élni, ilyen Amszterdam, ilyen New York, talán London is. Ahol egyszerűen rámásznak az emberre, ide-oda húzzák, úgy mint Pesten, nincs menekvés, menned kell. De én most már kialakítottam egy életformát, és már félnék is, ha hetente egyszer becsöngetne hozzám valaki, mert félteném a munkámat, hogy nem tudom csinálni. Hogy zavarnak. Ez életkor kérdése is, mert amikor az ember már nem húsz és harminc év között van, hanem negyven és ötven, aztán ötven és hatvan között, akkor egyre inkább érzi, hogy mi mindent nem csinált még meg, amit meg kellene csinálnia. És ötvenéves kora körül egy nagy szakmai biztonságérzete kezd kialakulni, egyre kevésbé érzi, hogy esetleg kudarc éri. Nem kifelé, hanem befelé; hogy amit meg akar írni, az esetleg nem sikerülne. És ettől örömmé kezd válni a munka, érzem, hogy előrehaladok a munkámban, hogy amit megcsinálok, az van, az jó, senki nem veheti el többé. Ehhez persze hátvédként ott van Magyarország, hogy amit megírok, az aztán meg is jelenik valahol, tudomást szerez róla egy bizonyos réteg, elolvassa. Ez nekem adva van, majdnem kiváltságos szinten, mert én Magyarországon nagyon olvasott vagyok, márcsak azért is, mert kicsi a művészettörténeti szakma, nincsenek olyan sokan, akiket olvasni lehetne, az egy főre jutó közönség ettől nagyon nagy. Ezért nem szoktam rá arra, hogy németül írjak, talán baj is, de egy pillanatra se vágtam el a szálakat hazafelé, mint a mézzel teli kehely a bogárnak, ott volt kartávolságnyira a lehetőség, még a legrosszabb időkben, azokban az években is, mikor nem jöhettem haza, a hazaküldött munkáimat xeroxban azonnal olvasni lehetett, állandóan szürcsölhettem ebből a kehelyből a mindenféle bódító népszerűség-italokat. Hogy itt szeretnek meg ismernek, olvassák és várják. Ezért nem vagyok Herr Doktor Doktor Doktor Géza Perneczky professzor és akadémiai levelező meg egyebek. Én kialakítottam ott egy kispolgári, fal-egzisztenciát, és aztán egy idő után volt erőm, időm, türelmem újra fölépíteni a magyar egzisztenciámat. Hogy én egy megelégedett és boldog ember vagyok, mert végül is az vagyok, azt hiszem, azt annak köszönhetem, hogy Magyarországon azok, akiket én ismerek, engem mind elolvasnak. És ez annyira kárpótol mindenért, biztonságérzetet ad, ezért nem küzdök olyan nagyon a kinti publikációért. Most megjelent a Háló angolul, fogamat összeszorítva spóroltam rá, hogy megjelenhessen, de ez inkább intellektuális teljesítmény tőlem, beláttam, hogy ezt a könyvet végül is csak angolul érdemes kiadni.

De ha ennyire erős és fontos a magyar kötődés neked, nem gondolsz a hazatelepülésre?

Azon kívül, hogy ez financiálisan lehetetlen, mert nyugdíj, biztosítás, mindaz, amit mint kis gimnáziumi tanár ott élvezek, azt hülyeség volna fölrúgni most, amikor már kevesebb mint tíz év választ el a nyugdíjtól, van más okom is. Én festek is, óriási archívumom is van, ehhez minimum 150 négyzetméter lakóterület szükséges, és ez nekem Kölnben megvan. Közel száz négyzetméteres műtermet kaptam a várostól, nagyon olcsón, egy gyönyörű park közepén, ahol ennek a húsz-huszonöt évnek a fölhalmozódott anyagát fönn tudom tartani. Ez egy potenciális múzeumi anyag, megsemmisíteni nem szabad, a hazahozatalára, megmozgatására meg gondolni se lehet. Kilóra is sok, kell az a több mint százötven négyzetméter, ami a lakásommal együtt megvan. Ha most megnősülnék és születne egy gyerekem, bajban lennék, mert egy kisgyerek, azzal hogy él, kisajátít magának vagy nyolc négyzetmétert, és én azt nem tudnám kihasítani neki ebből. Nagyobb lakásba kéne költöznöm. És a műteremért nem kell sokat fizetnem, a város kulturális osztálya ezt odaadta nekem, és nem kérdezik meg, hogy mire használom. Kell persze egy szerencsés pillanat, amiért ezt odaadják, kell valami érv erre, de aztán…

Mégis mi volt az a hathatós érv, amire megkaptad ezt a műtermet?

Volt egy pecsétakcióm, a titok szót lefordítottam hét nyelvre, francia, angol, német, spanyol, kínai, arab, héber nyelvre és ehhez jött még a magyar. Gumibélyegzőket csináltam, és egy könyvet nyolc lappal, és fehér festékkel rápecsételtem a fehér lapokra a nyolc nyelven, hogy titok, úgyhogy nem volt látható, csak bizonyos fényben, csak akkor csillant fel az a festékes terület, és ezt elküldtem az akkori államfőknek, Reagannek, aki akkor lépett hivatalba, a spanyol királynak, II. János Károlynak, Teachernek és így tovább, az arabot nem küldtem el, nem tudtam eldönteni, kit tekinthetnék olyan pozitív figurának az arab világban, és Brezsnyevnek se küldtem el az orosz lapot, és Kádárnak se Magyarországra. Ketten válaszoltak, találgathatsz, hogy kik.

Hát, gondolom Amerikából válaszoltak és Spanyolországból.


Eltaláltad, a spanyol király kabinetfőnöke válaszolt, a király aláírta és lepecsételték a királyi pecséttel, gyönyörű borítékban érkezett a spanyol etikett több száz éves tradíciója szerinti köszönő szöveg, ha hintalovat küldtem volna, azt ugyanígy köszönték volna meg. A Reagan levele egész más volt, nagyon amerikai, épp csak azt nem írta, hogy szia!, az első bekezdés rendkívül személyes hangú volt, miszerint a feleségem már régen nyaggat, hogy köszönjem meg azt a bélyegalbumot, amit kaptam, mert international stamps, ami a címe volt, angolul nemcsak pecséteket, de nemzetközi bélyeggyűjteményt is jelenthet, és mivel nem láttak semmit, azt hitték, hogy ez egy bélyegalbum. Aztán a második bekezdés volt az a formális szöveg, amit mindenkinek írtak, aki ajándékot küldött az elnöknek hivatalba lépése alkalmából. Hogy az enyém nem az volt, azt nem vették észre, de az mindegy, és hogy nem vették észre a csodás titkot, az az én hibám, annyira sikerült titkosítani, amit küldtem. Reagan aláírta, a Fehér Ház levelezése, portómentes, ez volt rányomva a borítékra, innen tudtam meg, hogy az amerikai elnök, az egyetlen a világon, akinek a leveleire nem kell bélyeget ragasztani. És ez volt az a levél, aminek alapján műtermet kaptam Kölnben.

Hoppá.

Mert amikor megkérdezték, milyen sikerekre alapozva tartom magamat méltónak egy városi műteremre, akkor prezentáltam ezt a levelet, és pár sorban csak azt írtam hozzá, hogy mint képzőművésznek, kapcsolatom van a Fehér Házzal. Reagan nyugtázta a koncept art tevékenységemet. Behívtak a megfelelő előadó úrhoz, aki máig is nagy jóakaróm, és rögtön előrevettek a több száz soros műteremre várók listáján. A mese, a varázslat bejött, megkaptam ezt a műtermet, amit én renováltam és rendeztem be, és amihez csak nekem van kulcsom a világon.

Neked nagyon fontos a titok; az, hogy csak neked van kulcsod valamihez, egy külön világhoz.


Ha elmondom, milyen volt a gyerekkorom, abból megérted ezt. Mikor öt-hatéves lehettem, édesapám Keszthelyen a városi villamosművek igazgatója volt, egy olyan régi típusú villanytelepé, ahol helyben fejlesztették az áramot. Nagy gázturbina motorokkal, egy óriási gépház, mint egy gyár, széntelep, nagy vízhűtő rendszer, egy mindenféle szerkezetekkel, villany-alkatrészekkel, távvezetékkel, transzformátorelemekkel, kátrányos hordókkal, savas demizsonokkal teli hatalmas gyárudvar, aminek az udvarán állt egy nyolcszobás lakás, a mindenkori igazgató szolgálati lakása. Én itt születtem, itt nőttem fel, és máig ez az alapélmény irányítja az életemet. Hogy én egy olyan világban élek, amelyik kézzelfogható tárgyaiban teljesen más, érdekesebb, titokzatosabb lehetőségek vannak benne, egy várost lehetne fölépíteni belőlük, olyan. Ezt még meg is lovagolta egy Böröcz nevű főszerelő bácsi, egy bajszos úr, aki nekem és Laci öcsémnek, így öt-hatéves korunkban egyszer azt ígérte, hogy a jövő héten hoz nekünk egy igazi alumíniumvonatot, amelyik ezen az óriási gyárudvaron, síneken körbe fog futni. Mivel a villanyteleppel szemben a kastélyparkban a kis Festetics hercegnek tényleg volt egy igazi pónilovas fogata is, amit a rácskapun át gyakran megbámultunk, el is hittük, hogy kaphatunk ilyen igazi vonatot. Valahogy abban az udvarban annyi minden volt már, hogy ez nem is tűnt lehetetlennek. Baj csak akkor lett, amikor nem érkezett meg az ezüstszínű alumíniumvonat, és a Böröcz bácsi mindenféle kifogásokkal jött, nyilván azt hitte, hogy ezt mi elfelejtjük a következő hétre. És hogy nem tartotta be az ígéretét, az apámhoz került az ügy, aki aztán próbálta megmagyarázni nekünk, hogy ez a vonat soha nem fog megérkezni, a Böröcz bácsi meg kapott egy fejmosást, hogy mért hülyíti a gyerekeket. Én máig sem látom be, hogy ez a vasút lehetetlen, és azt hiszem, egész életemben megpróbáltam olyan pályát választani, olyan országba menni és ott úgy élni, hogy én, kerítések mögött, egy óriási udvaron felépítsem ezt a vasutat, és itt nem azon van a hangsúly, hogy csak nekem, mert bárki beszállhat, de csak én tudok róla, csak én tudom megnyomni a gombot, hogy elinduljon egyszer az a vonat. És mindaz, amit eddig kérdeztél, és amin esetleg csodálkozol vagy nem találsz elég racionálisnak, a józan, hasznos, karrierbe belesimuló életvezetés hiányát, ezt talán ezzel lehet megmagyarázni, gyerekkoromnak ezzel a fantasztikus udvarával. Hogy mi nem városban laktunk és nem is falun, hanem egy utópiavilágban, egy félelmetes, óriási játékokkal teli hatalmas udvaron, egy nagyon magas kőfal mögött. Ez magyarázza, hogy énbennem megmaradt a titkos kert kiépítésének a vágya, a kettős élethez való vonzódás. Nem a sors szabta rám, hogy én Kölnben ilyen inkognitóban élő ember vagyok, miközben Magyarországon vagy Los Angelesben, az ottani művészkörökben nagyon is ismert, hanem hogy az a társadalom, amelyik kint az utcán jön-megy, a nagy fal előtt, azoknak semmi közük ne legyen az egészhez. Úgy tűnhet, hogy ez a magánynak egy furcsa esete, de nem az. Ez egy Gulliver-világ, és Gulliver nem volt soha magányos. Tele vagyunk óriásokkal, törpékkel, furcsa, senki által nem látott szigetekkel, lebegő vagy úszó világokkal, városokkal, és tulajdonképpen csak azt bánom, hogy nincs elég időm írni, dolgozni, festeni, szóval mindazt megörökíteni, amik ott történnek. Ez egy roppant infantilis világ, ha a felnőttek szemszögéből nézzük, mert itt érvényesek maradnak a varázslatok, és annyi fantázialény rajzik feléd, jönnek mint a sáskajárás, hogy hát nem kapsz levegőt tőlük. Nincs időd egyedül érezni magad. Én azóta vagyok Kölnben biztos és boldog ember, mióta megkaptam ezt a nagy műtermet, ezt a birodalmat, és azt az udvart fölépítettem újra.

Mostanában sokat foglalkozol komputerrel, ez hogy illik oda, abba az udvarba?

Nagyon is beleillik, mert ugye nem kész programokkal játszom, hanem magam gyártok, generálok olyan formákat, alakzatokat, amik eddig nem voltak. Működtetem őket, és ez még mindig az alumíniumvonat, ami azóta se érkezett meg, de én csinálom. Ha van hozzá kedvem, és jobb formában vagyok, akkor egy este, néhány óra alatt tudok írni öt-hat érdekes fraktált, öt-hat olyan kódot, amely olyan formákat hoz létre, amilyenek még soha nem voltak a földön. Egész egyszerűen muzikalitással csinálom, rábízom magam a kódjelek ritmusára, így írom őket, pamparamparamparamparam, és ha úgy érzem, hogy a kód jelent valamit, akkor ráteszem a gépre, és kipróbálom. Sokszor hibás a kód, de akkor már csak a hibákat kell kijavítani. Úgy is mondhatnám, hogy mintha egy kertben meg kéne találnod a virágok ültetésének az olyan módját, hogyha négy virágot beültetsz, akkor az a virágra jellemző módon szaporodjon tovább, hogy életképesen terjedjen tovább, és a gaz ne lepje el. Ez a szép benne, ez a játék, hogy ezek is lények, mintha már ők is lennének valakik, van alakjuk, amit megtartanak, ha útjára ereszted őket. Ez különbözteti meg a jóistent az ördögtől, hogy a jóisten az olyan virágot teremt, aminek a magjából megint virág lesz. Az ördögről még ezt nem jegyezték fel eddig. Vagy a véletlenről.

(Az interjú befejező részét jövő heti számunkban közöljük)

• Kultúra