Skip to main content

Genny és csoda

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Az ízléstelenség mesterszakácsa” – írtam annak idején A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője méltatásakor. Máig a leggazdagabb, legérdekesebb filmjének tartom. A mai rendezők közül Greenaway az egyik legnehezebb fajsúlyú, leggazdagabb titkú filmalkotó. Magyarországi sikerszériája éppen ezért talán sokakat meglepett. A Szakács…ot évekig nem lehetett levenni a Művész mozi műsoráról, s legutóbb a Prosperó könyveit már szinte a tömegfilmek várakozásával fogadta ugyanez a közönség. Most A maconi gyermek is megtalálja ámulni és okádni vágyó publikumát. A sikernek azonban ára van. A „befutott”, az „érett”, a „nagy névvé vált” Greenaway legalábbis számomra, üresebbé, titoktalanná, boszorkányos ügyességű mesterbűvésszé vált. Rájöttem volna a fogásaira? Nem izgat már a világlátása? Magam sem tudom.

Magas színvonalú, igényesen pompás látványt teremtő mester filmjét régen untam úgy, mint a Prosperót meg A maconi gyermeket. Pedig mindkettő a legnagyobb igényű művészet csúcsaira akar hágni: az emberi élet láthatárának és korlátainak teljes ábrázolására.

Hullákhoz és viszolyogtató rejtélyekhez talán hozzászoktatott már a kommersz is: de olyan áradó és rafinált ízléstelenségre, ami Greenawaynál fogadja a nézőt, alig vagyunk felkészülve. Durvaság és gusztustalanság, lám, az angol rendező kitágítja e fogalmak határait… Nem ő az első, megtették ezt már sokan, de senki ilyen kifinomult és éteri tudással, ilyen szomorú tökéllyel. Tudatos, dacos ízléstelenséggel a különböző izmusok óta jó néhányan teremteni véltek már új stílust, formát, értékeket. Ritkán, de azért sikerült.

Greenaway Szakács…ának feltűnéséig a mai nyugat-európai filmművészet egyetlen rokon remekművet ismer, Ferreri Nagy zabálását. Az amerikai John Waters tehetséges tanítvány az übüsködésben, van is nála mindenfajta röhögtető kamaszgusztustalanság, köpés, hányás, kutyaszar-csámcsogás. Mégis, tréfa csupán, ha annak feddhetetlen és iskolásfalakat omlasztó, tehetséges fajtája is. Ferreri és a Kanadába emigrált jugoszláv Makavejev azért sokkal ocsmányabb dolgokat ismer a világból, dögletesebbül gusztustalanabb dolgokat. A Nagy zabálásnak Greenaway tolvajainál, szakácsainál is közelibb rokona a Sweet movie minden szereplője. Ők ott a nejlonzacskókba csavart gyerekhullákkal teli forradalmi hajón olyan orrfacsaró bűzben élnek, mintha a Greenaway-filmben látható húsrohadékgyűjtő közepén pácolódnának.

De finomul a kín. Lassacskán észre sem vesszük majd talán, Greenawaynek (a korántsem balkánian-urálian, de jól öltözötten s fonttal-dollárral fizető) gyilkos gazemberei között érezzük mi is magunkat otthon, egy fényeskedő nyugati luxusétterem bűzhödt alagsorában, s nem a KGST-nyomorban, nem a forradalmi világutópia oszló hullahegyén. Lehet, a Greenaway filmeknek azért is van olyan váratlanul nagy sikerük Budapesten, mert a nézők saját jövőjükbe leshetnek.

A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője többrétegű remekmű volt, röpke és távlatosnak szánt történelmi párhuzamunk tanulságaitól függetlenül is az. Miként a rendező minden filmje, ez is tele van finoman rejtett és rendkívül gazdag festészeti-művészettörténeti párhuzamokkal, utalásokkal, ellenpontokkal. Tucatnyi elemzés megélhet csak ezeknek a fölfejtéséből is. Bunuel óta nyilvánvaló, hogy a förtelem ábrázolása is lehet formateremtő, s akkor már nemcsak a förtelmet látjuk. Greenaway másként ravasz zseni, nála a legszebb, legkívánatosabb, legfinomabb dolgok maguk förtelmesek, a csúfan s makacsul bűzlő hulladékgyűjtőt épp csak föl-föl villantja. A szakács… talán legbravúrosabb képsorai a fehér csempéjű luxusvécében játszódnak, póri látványhoz inkább szokott szemünk ámulhat a fehér meg a halványkék csempék vakításában kifehéredő, felfénylő vagy halványuló női ruhák és arcok színeváltozásán…

Gazdag volt a film hol könnyebben fölfejthető, hol rejtettebb történelmi, politikai párhuzamokban és utalásokban is. Magába rejtette az eszmét is, meg az eszmékkel feleselő és megcsúfoló véres testet, a húst. Ez a kettős fénytörés adta zavarba ejtő varázsát. Gondolat, testiség, íz, bűz, szín, a teljes élet és gondolati elvontság, általánosítás, játék a történelemmel, szerelemmel, az élő és nyers meg a főtt emberi hússal. Valami vadságot kaptunk, fröcsögő vért, és közben templomba való áhítatot.

A rendező újabb filmjeiben sem adja alább. Nagy barokk látványossága a középkori misztériumjátékok varázsát kívánja nyújtani egy mai szuperértelmiségi okos cinizmusával. A Prosperót azonban túldübörögte Shakespeare szövege és a túlhabzó, teljesen elszabadult videolátvány. „Genny és csoda”, írtuk a címben, s még egyszer ideírjuk. A gennyel és vérrel éppenséggel most is bőven él Greenaway, csorog a vászonról mindenfajta artisztikusan fotózott excrementum, de a csodával némi baj van. A maconi gyermek misztériumjátékát egy hatalmas barokk székesegyház díszletében játszatja. A történet, ha hajlunk rá, a Megváltó történetének kétségbeesett paródiája. Hogyan falja fel az emberi ocsmányság a megváltás misztériumát. Talán. De valamiképp mégsem falja fel, legfeljebb Greenaway falta fel saját áradó tehetségét, mert a filmet én egy káprázatosan semmit őrlő fényes gépezetnek látom. Gondolati tartalma mintha fölöttébb csekély volna: a megváltó gyermek elpusztul, körülötte is mindenki pusztulásra méltó egyébként. Bíbor palástú szörnyeteg főpapok tapsolnak a látványnak. A látvány persze valóban tapsot érdemel, kérdés csupán az, hogy támadhat-e egy fia gondolatunk is e nagyszabású és roppantul cizellált förtelmesség láttán.

A maconi gyermek legförtelmesebb alakja egy formátlan, mesebeli öregasszony, a willendorfi Vénusz ijesztően, taszítóan: ő a csodagyermek igazi szülője, a Szűz Mária szerepét bitorló szép fiatal nő e vénasszony leánya. Meg is bűnhődik a szépség: mert megöli a gyermeket, háromszázhúsz kemény katona hágja meg egymás után. S ráadásul nem akárhogyan: a filmművészet egyik legpompásabban barokk képsorában.

„Száraz barokk” volt egy régi, és mert régi: nagyon jó Hernádi Gyula kötet címe. Greenaway barokkja nem száraz, hanem üres.

„Ez csak színjáték zenével” – inti a kegyetlen maconi Püspök a szörnyűségektől megrémülő impotens küllemű herceget. Sajnos igaza van.

A sok bíborpalást és barokk irónia meg túlhabzás láttán felötlött bennem: Szentkuthy Miklós bizonyára ilyen filmeket rendezett volna; ház, festészet, díszlet, zsenialitás, világot modelláló játék. De Szentkuthynál nemcsak színjáték volna zenével, hanem több, mélyebb.

Miképpen minden régebbi Greenaway film is több volt, mint ez a „lucskos barokk”.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon