![Nyomtatóbarát változat Nyomtatóbarát változat](/sites/all/modules/print/icons/print_icon.gif)
„Az ízléstelenség mesterszakácsa” – írtam annak idején A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője méltatásakor. Máig a leggazdagabb, legérdekesebb filmjének tartom. A mai rendezők közül Greenaway az egyik legnehezebb fajsúlyú, leggazdagabb titkú filmalkotó. Magyarországi sikerszériája éppen ezért talán sokakat meglepett. A Szakács…ot évekig nem lehetett levenni a Művész mozi műsoráról, s legutóbb a Prosperó könyveit már szinte a tömegfilmek várakozásával fogadta ugyanez a közönség. Most A maconi gyermek is megtalálja ámulni és okádni vágyó publikumát. A sikernek azonban ára van. A „befutott”, az „érett”, a „nagy névvé vált” Greenaway legalábbis számomra, üresebbé, titoktalanná, boszorkányos ügyességű mesterbűvésszé vált. Rájöttem volna a fogásaira? Nem izgat már a világlátása? Magam sem tudom.
Magas színvonalú, igényesen pompás látványt teremtő mester filmjét régen untam úgy, mint a Prosperót meg A maconi gyermeket. Pedig mindkettő a legnagyobb igényű művészet csúcsaira akar hágni: az emberi élet láthatárának és korlátainak teljes ábrázolására.
Hullákhoz és viszolyogtató rejtélyekhez talán hozzászoktatott már a kommersz is: de olyan áradó és rafinált ízléstelenségre, ami Greenawaynál fogadja a nézőt, alig vagyunk felkészülve. Durvaság és gusztustalanság, lám, az angol rendező kitágítja e fogalmak határait… Nem ő az első, megtették ezt már sokan, de senki ilyen kifinomult és éteri tudással, ilyen szomorú tökéllyel. Tudatos, dacos ízléstelenséggel a különböző izmusok óta jó néhányan teremteni véltek már új stílust, formát, értékeket. Ritkán, de azért sikerült.
Greenaway Szakács…ának feltűnéséig a mai nyugat-európai filmművészet egyetlen rokon remekművet ismer, Ferreri Nagy zabálását. Az amerikai John Waters tehetséges tanítvány az übüsködésben, van is nála mindenfajta röhögtető kamaszgusztustalanság, köpés, hányás, kutyaszar-csámcsogás. Mégis, tréfa csupán, ha annak feddhetetlen és iskolásfalakat omlasztó, tehetséges fajtája is. Ferreri és a Kanadába emigrált jugoszláv Makavejev azért sokkal ocsmányabb dolgokat ismer a világból, dögletesebbül gusztustalanabb dolgokat. A Nagy zabálásnak Greenaway tolvajainál, szakácsainál is közelibb rokona a Sweet movie minden szereplője. Ők ott a nejlonzacskókba csavart gyerekhullákkal teli forradalmi hajón olyan orrfacsaró bűzben élnek, mintha a Greenaway-filmben látható húsrohadékgyűjtő közepén pácolódnának.
De finomul a kín. Lassacskán észre sem vesszük majd talán, Greenawaynek (a korántsem balkánian-urálian, de jól öltözötten s fonttal-dollárral fizető) gyilkos gazemberei között érezzük mi is magunkat otthon, egy fényeskedő nyugati luxusétterem bűzhödt alagsorában, s nem a KGST-nyomorban, nem a forradalmi világutópia oszló hullahegyén. Lehet, a Greenaway filmeknek azért is van olyan váratlanul nagy sikerük Budapesten, mert a nézők saját jövőjükbe leshetnek.
A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője többrétegű remekmű volt, röpke és távlatosnak szánt történelmi párhuzamunk tanulságaitól függetlenül is az. Miként a rendező minden filmje, ez is tele van finoman rejtett és rendkívül gazdag festészeti-művészettörténeti párhuzamokkal, utalásokkal, ellenpontokkal. Tucatnyi elemzés megélhet csak ezeknek a fölfejtéséből is. Bunuel óta nyilvánvaló, hogy a förtelem ábrázolása is lehet formateremtő, s akkor már nemcsak a förtelmet látjuk. Greenaway másként ravasz zseni, nála a legszebb, legkívánatosabb, legfinomabb dolgok maguk förtelmesek, a csúfan s makacsul bűzlő hulladékgyűjtőt épp csak föl-föl villantja. A szakács… talán legbravúrosabb képsorai a fehér csempéjű luxusvécében játszódnak, póri látványhoz inkább szokott szemünk ámulhat a fehér meg a halványkék csempék vakításában kifehéredő, felfénylő vagy halványuló női ruhák és arcok színeváltozásán…
Gazdag volt a film hol könnyebben fölfejthető, hol rejtettebb történelmi, politikai párhuzamokban és utalásokban is. Magába rejtette az eszmét is, meg az eszmékkel feleselő és megcsúfoló véres testet, a húst. Ez a kettős fénytörés adta zavarba ejtő varázsát. Gondolat, testiség, íz, bűz, szín, a teljes élet és gondolati elvontság, általánosítás, játék a történelemmel, szerelemmel, az élő és nyers meg a főtt emberi hússal. Valami vadságot kaptunk, fröcsögő vért, és közben templomba való áhítatot.
A rendező újabb filmjeiben sem adja alább. Nagy barokk látványossága a középkori misztériumjátékok varázsát kívánja nyújtani egy mai szuperértelmiségi okos cinizmusával. A Prosperót azonban túldübörögte Shakespeare szövege és a túlhabzó, teljesen elszabadult videolátvány. „Genny és csoda”, írtuk a címben, s még egyszer ideírjuk. A gennyel és vérrel éppenséggel most is bőven él Greenaway, csorog a vászonról mindenfajta artisztikusan fotózott excrementum, de a csodával némi baj van. A maconi gyermek misztériumjátékát egy hatalmas barokk székesegyház díszletében játszatja. A történet, ha hajlunk rá, a Megváltó történetének kétségbeesett paródiája. Hogyan falja fel az emberi ocsmányság a megváltás misztériumát. Talán. De valamiképp mégsem falja fel, legfeljebb Greenaway falta fel saját áradó tehetségét, mert a filmet én egy káprázatosan semmit őrlő fényes gépezetnek látom. Gondolati tartalma mintha fölöttébb csekély volna: a megváltó gyermek elpusztul, körülötte is mindenki pusztulásra méltó egyébként. Bíbor palástú szörnyeteg főpapok tapsolnak a látványnak. A látvány persze valóban tapsot érdemel, kérdés csupán az, hogy támadhat-e egy fia gondolatunk is e nagyszabású és roppantul cizellált förtelmesség láttán.
A maconi gyermek legförtelmesebb alakja egy formátlan, mesebeli öregasszony, a willendorfi Vénusz ijesztően, taszítóan: ő a csodagyermek igazi szülője, a Szűz Mária szerepét bitorló szép fiatal nő e vénasszony leánya. Meg is bűnhődik a szépség: mert megöli a gyermeket, háromszázhúsz kemény katona hágja meg egymás után. S ráadásul nem akárhogyan: a filmművészet egyik legpompásabban barokk képsorában.
„Száraz barokk” volt egy régi, és mert régi: nagyon jó Hernádi Gyula kötet címe. Greenaway barokkja nem száraz, hanem üres.
„Ez csak színjáték zenével” – inti a kegyetlen maconi Püspök a szörnyűségektől megrémülő impotens küllemű herceget. Sajnos igaza van.
A sok bíborpalást és barokk irónia meg túlhabzás láttán felötlött bennem: Szentkuthy Miklós bizonyára ilyen filmeket rendezett volna; ház, festészet, díszlet, zsenialitás, világot modelláló játék. De Szentkuthynál nemcsak színjáték volna zenével, hanem több, mélyebb.
Miképpen minden régebbi Greenaway film is több volt, mint ez a „lucskos barokk”.
Friss hozzászólások
6 év 27 hét
9 év 4 nap
9 év 4 hét
9 év 4 hét
9 év 5 hét
9 év 6 hét
9 év 6 hét
9 év 8 hét
9 év 8 hét
9 év 9 hét