Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Miként az várható volt, a 82 billió zlotys deficitet (a GDP 4,2 százalékát) előirányzó és az adónövelések révén az állami újraelosztást erősítő 1994-es lengyel költségvetés tervezete nagyobb sikert aratott a nemzetközi pénzintézetek képviselőinek körében, mint a jelenlegi koalíciót alkotó Demokratikus Baloldali Szövetségen (SLD) és a Lengyel Néppárton (PSL), illetve a Ryszard Bugaj vezette Munka Unión (UP) belül. A Pawlak-kabinet gazdasági kulcspozícióit magukhoz ragadó „liberális szocdemeknek” (Marek Borowski, Wieslaw Kaczmarek) valószínűleg minden ügyességükre szükségük lesz, ha a büdzsét nagyobb viharok nélkül kívánják átpasszírozni a koalíciót alkotó frakciók „baloldali ellenzékén”.

Mérsékeltek és radikálisok

A jelenlegi koalíció egyik legbizonytalanabb pontja az SLD frakcióján belül 61 képviselővel (a frakció egyharmadával) és 6 szenátori hellyel rendelkező Összlengyel Szakszervezeti Megegyezés (OPZZ). A 124 szakmai föderációból álló, 4,5 millió taggal és 19 573 üzemi szervezettel rendelkező szakszervezet a baloldal választási győzelme után hasonló dilemma elé került, mint 1989-et követően a Szolidaritás (NSZZ „Solidarnosc”), nevezetesen: odatartsa-e „esernyőjét” a jelenlegi kormány fölé, vagy maradjon továbbra is ún. követelődző szakszervezet?

„Soha, egyetlen kormánynak sem adtuk oda az esernyőnek még a fogantyúját sem, egyetlen képviselőnk sem lesz miniszter” – jelentette ki magabiztosan Ewa Spychalska, az OPZZ vezetője még a választások előtt.

Szeptember óta a helyzet azonban kissé megváltozott: az OPZZ vezérkara szinte teljes egészében bekerült a parlamentbe, közülük többen parlamenti bizottságok elnökei, illetve elnökhelyettesei lettek, jó néhányan miniszterhelyettesi posztok várományosai (munkaügy, szállítás, közlekedés, erdészet) – s ez óriási kihívás egyes szakszervezeti vezetők számára. De jelentős tényező az is, hogy a „posztkommunista” múltja miatt komplexusokkal küzdő szakszervezet először érezheti ténylegesen egyenjogúnak magát a négy éven keresztül „favorizált” Szolidaritás mellett, s a jelenlegi koalíció tagjaként végre lehetőséget kapott az eddigi „rossz testvér” szerepkörből való kilépésre. Emellett Spychalskáék abból indulnak ki, hogy képviselőik révén – mintegy a mérleg nyelveként – a szakszervezet számára előnyös kompromisszumra kényszeríthetik a „liberális szociáldemokratákat”. Persze csak addig, amíg a koalíció fennáll: a szakításig aligha mennek el.

Az Aleksander Kwasniewski vezette szociáldemokraták számára nem is annyira a kompromisszumokra hajló Spychalska okozza a fő gondot, mint inkább az OPZZ ún. radikális frakciója.

„Az üzemekben dolgozó emberek azt mondják: itt valami nem stimmel. Kiderül, hogy Waldemar Pawlak kormányának költségvetése rosszabb, mint a Suchocka-csapat által előkészített tervezet. A költségvetés vitája alatt és szavazáskor törésnek kell bekövetkeznie, és az OPZZ-nek ki kell lépnie az SLD-ból” – állítja ingerülten Stanislaw Wisniewski, a „radikálisok” vezetője.

A Wisniewski-hívek, akik Piotr Ikonowiczcsal, a Lengyel Szocialista Párt (PPS) SLD-színekben parlamentbe került képviselőjével január 14-én létrehozták a PPS–OPZZ nevű csoportot a szocdem frakción belül, abból indulnak ki, hogy az Összlengyel Szakszervezeti Megegyezés nem mehet bele „konjunkturális politikai játékokba”, s vissza kell térnie „saját szakszervezeti szerepéhez”. Példaként szívesen idézik a Szolidaritás elmúlt négy évének történetét, mondván: az NSZZ „Solidarnosc” sem tudta eldönteni azt, támogatja-e vagy sem az előző kormányokat, s lám, mi lett vége – totális választási vereség. Mi tagadás, van némi logika az érvelésben. Az OPZZ ugyanis éppen akkor vált a korábbi kormányok „megbízható partnerévé”, amikor a Szolidaritás harcot hirdetett ellenük; s azért sikerült népszerűségre szert tennie, mert erőteljesen kritizálta riválisa következetlenségét.

Szerepcsere?

Persze kérdés: nem fordul-e kocka? A parlamenten kívül rekedt Szolidaritás aktivistáinak egy része ugyanis ma elsősorban az OPZZ szétverésére játszik, s a 2 milliós szakszervezet vezetői komoly esélyt látnak arra, hogy visszaszerezzék az NSZZ „Solidarnosc” népszerűségét, sőt, abban is reménykednek, hogy növekszik majd a szervezet taglétszáma is (az OPZZ-tagok 60 százaléka 1980-ban a Szolidaritáshoz tartozott). „Mi most a szejmen kívül fogjuk gyűjteni a pontokat, ők pedig lepontozódnak” – állítják a Szolidaritás mazowszei aktivistái. S valóban, az üzemek szakszervezeti hirdetőtábláin megszaporodtak az olyan írások, melyek szerzői azon élcelődnek, hogy az SLD-frakcióban tevékenykedő OPZZ-képviselők milyen gyorsan változtatják véleményüket: először élesen kritizálják a tervezettnél nagyobb béremelések után fizetendő adót („béradó”), majd mégis megszavazzák annak fenntartását. Emellett azt is az OPZZ szemére vetik, hogy egyfajta „revanspolitikát” folytat.

A Szolidaritás vádjai azonban csak részben jogosak. A Spychalska vezette OPZZ ugyanis igyekezett gyorsan sikereket produkálni: a „béradó” áprilisban megszűnik; a nyugdíjak új értékét 1993 végén 94 százalékban állapították meg, s a valorizáció mértéke az év végére eléri majd a 100 százalékot; a költségvetési dolgozók decemberben 300 ezer zlotys fizetésemelést kaptak; ez évben várhatóan visszaállítják a szakmai pótlékok rendszerét is; s az átlagfizetés a tervek szerint 1994 végére a jelenlegi 4,88 millió zlotyról 5,62 millióra nő. Megint más kérdés, hogy az ehhez szükséges pénzt a kormányzat elsősorban a fogyasztók és a kisvállalkozások adóterheinek növelésével kívánja előteremteni.

Az azonban igaz, hogy az OPZZ területi aktivistáinak november végi ülésén különös hangulat uralkodott. Úgy tűnt, mintha a résztvevőket kevésbé érdekelték volna az éppen bejelentett energiaár-emelések, a nyugdíj-valorizáció kormány által ajánlott (s a szakszervezet követelésénél kisebb) mértéke vagy a „Társadalmi és szociális garanciák chartájának” Spychalska által dédelgetett terve, és sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy miként lehet eltávolítani némely vajdát, üzemigazgatót vagy az állami adminisztráció egyéb vezetőjét. Tegyük hozzá: e vitában az OPZZ szakszervezeti szerepét hangsúlyozó „radikálisok” voltak a leghangosabbak.

Persze ez sem újdonság, hiszen az elmúlt négy év során a Szolidaritás is vígan lubickolt a politikában.

Az AFL–CIO-modell

A látszólagos szerepcsere mellett azonban – igaz, ma még csak magánvéleményként, de – egyre több OPZZ-vezető fogalmazza meg, hogy az Összlengyel Szakszervezeti Megegyezés és a Szolidaritás közötti kölcsönös vádaskodás és rivalizálás csak a munkaadók malmára hajtja a vizet, így hát fel kell számolni az ellenségeskedést.

„Minden munkásnak azonos érdekei vannak. A kapitalizmus egyre inkább terjeszkedik, a magánüzemekben egyre nehezebbek a munkafeltételek. És ott nem akarják a szakszervezeteket, bárhonnan származik is” – jegyzi meg egy interjúban Edmund Pradzynski, az építők szakszervezetének elnökhelyettese.

Ewa Spychalska, az OPZZ vezetője sem rejti véka alá, hogy olyan erős szakszervezeti szindikátust szeretne létrehozni Lengyelországban, mint amilyen Nyugaton vagy az Egyesült Államokban létezik, ahol a politikusok keresik a szakszervezetek kegyeit, és nem fordítva.

Az persze kérdés, hogy létrejön-e – s különösen, hogy mikor – a nagy kibékülés, illetve (az amerikai AFL–CIO mintára) a OPZZ–Szolidaritás-szövetség. A megfigyelők egy része szerint az egymásra találás sokkal gyorsabb lesz, mint azt sokan várják. A szakszervezetek politikai megosztottsága ugyanis – állítják – csak vajdasági szinttől felfelé, illetve a szakmák között érzékelhető. Továbbá remény van arra, hogy a Szolidaritás 1981-ben elkobzott – s 1983-ban részben az OPZZ-nek, részben más társadalmi szerveknek adományozott – vagyonának újraelosztása körüli vita is végre lecsendesedik (az NSZZ „Solidarnosc”-nak megítélt 230,5 milliárd zlotyból eddig 70,5 milliárdot kapott meg a szakszervezet), s az OPZZ kb. 80 milliárd zlotys tartozásának rendezése mellett a feleknek sikerül megállapodniuk a leglényegesebb kérdésben, az elszámolás valorizációjának mértékében (jelenleg 430 százalékos). Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az elmúlt négy év folyamán – legalábbis alsó szinten – már sikerült közösen fellépnie a két szakszervezetnek.

Ugyanakkor tény, hogy ezeket az optimista véleményeket egyelőre nem támasztja alá az NSZZ „Solidarnosc” Országos Bizottságának hivatalos álláspontja, amely továbbra is elzárkózik az utódpárt „posztkommunista transzmissziós szíjával” való párbeszédtől.

Liberális segítség

Jóllehet az bizonyos, hogy az 1994-es büdzsé megszavazásáig (március végéig) nem jön létre a szakszervezetek „nagy kibékülése”, ez azonban nem könnyíti meg a Kwasniewski vezette „liberális szocdemek” dolgát. Különösképpen azért nem, mert a költségvetést és a kormány privatizációs tervét liberalizmusa és fiskális szemlélete miatt sokan bírálják: az OPZZ mellett a Lengyel Parasztpárt egy része (Waldemar Pawlak kormányfő baloldali ellenzéke), a Szolidaritás szociáldemokrata szárnyát tömörítő Munka Unió, sőt még a kormányzó szociáldemokrata párt egyes vezető politikusai is (pl. Leszek Miller munkaügyi miniszter). S ez a szavazásnál akkor is komoly problémát okozhat, ha a parasztpárton belüli feszültségeket Waldemar Pawlaknak egyelőre sikerült kioltania. Ha ugyanis a Borowskiék továbbra is fenntartják a költségvetéssel kapcsolatos jelenlegi álláspontjukat, akkor annak megszavazásánál szükségük lehet a Tadeusz Mazowiecki vezette Demokratikus Unió ún. szociálliberális frakciójának (Zofia Kuratowska, Wladyslaw Frasyniuk, Jacek Kuron stb.) támogatására, melynek tagjai azonban jelenleg még ettől elzárkóznak.

• Külföld